Magyar Demokrata, 2009. április-június (13. évfolyam, 13-25. szám)

2009-05-27 / 21. szám

VILÁG |B| Ázsiai póker Minden korábbinál nagyobb nyomás alá került Pakisztán. Az ázsiai atomhatalom, Amerika korábbi stabil szövetségese számára különös módon a saját területén a kormányt fenyegető tálibok jelenleg inkább adut jelen­tenek, semmint valós problémát. A harcok három hete robbantak ki, alig pár nappal az után, hogy Barack Obama Wa­shingtonban fogadta Hamid Karazai afgán és Aszif Ali Zardari pakisztáni elnököket. Bár elsőre azt hihetnénk, hogy a történet a tálibok elleni harcról szól, valójában ennél sokkalta nagyobb játszma zajlik a háttérben. A tálibok két éve harcolnak az iszlám tör­vénykezés bevezetéséért az északnyugat-pa­kisztáni, zömében pastuk lakta Swat völgy­ben. Az iszlamista lázadók és kormányerők rendszeres összecsapásai miatt az egykori turistaparadicsom lassan romjaiba dőlt. Év elején úgy tűnt, helyreáll a béke. Február­ban Aszif Ali Zardari elnök fegyvernyugvá­sért cserébe engedélyezte a sería bevezetését, amivel gyakorlatilag autonóm státuszt bizto­sított a térségnek. Az édes győzelem megré­szegítette a tálibokat. Nyilatkozatot adtak ki, melyben kihirdették: szívesen nyújtanának menedéket Oszama bin Ladennnek is, majd Bejtullah Meshud tálib vezető az amerikai kormány bejelentésére, miszerint tárgyalna a „mérsékeltebb tálibokkal” azt felelte: az Egyesült Államok nincs abban a pozícióban, hogy bárkivel is tárgyaljon. Az iszlamisták ezt követően megszegve a tűzszünetet táma­dásokat indítottak a szomszédos törzsi terü­letek ellen is. Számos nyugati sajtóorgánum és döntéshozó tálib hatalomátvétel rémkép­ét kezdte vizionálni az atomhatalom Pakisz­tánban. Közéjük tartozott Hilary Clinton amerikai külügyminiszter is, aki egyenesen világméretű katasztrófát emlegetett, hiszen mindeközben Washington és Iszlámábád kapcsolata is mélyponton volt. Az ame­rikai légierő ugyanis a pakisztáni vezetés tiltakozása ellenére 2008 óta rendszeresen támadta a szuverén Pakisztán területén lé­vő feltételezett tálib bázisokat. A felfoko­zott hangulatban alig voltak, akik reálisan látták, hogy Iszlámábád nem hasonlítható össze az 1917-es Szentpétervárral, vagy az 1978-as Teheránnal. Szemben az előzőekkel, itt - már csak a nagy számok törvénye miatt is - nem áll fenn a veszélye egy drasztikus politikai fordulatnak. A tálibok esélyei kor­látozottak. A 170 milliós ország lakosságá­nak 55 százaléka ugyanis Pandzsáb tarto­mányban összpontosul, vallásukat tekintve döntő többségben síita muszlimok, vagy az iszlám misztikus ágát követő szúfik. 50 millió ember él Szindih tartományban, ők brit műveltségű városlakókként leginkább a meggyilkolt Benazir Bhuttó özvegyének, Aszif Ali Zardari elnök pártját támogatják. Az említett két tartomány lakói együttesen Pakisztán lakosságának 85 százalékát adják. Az egyébként más-más hagyományokat kö­vető tömegek abban egységesek, hogy eluta­sítják a szunnita iszlám radikális, sok helyen félreértelmezett irányzatát követő tálibokat. Az iszlamisták tehát ha akarnák se tudnák átvenni a hatalmat az egész ország terüle­tén. A látványos és kitartó utcai demonst­rációiról híres, brit műveltségű iszlamabadi elit nem is tekint komoly problémaként a tálib-kérdésre, aminek egyik oka lehet, hogy a pakisztáni vezetés - és elit - törté­nelmi okokból kifolyólag elsősorban nem az iszlamistákat, hanem Indiát tartja legfőbb ellenségének. A haderő 80 százaléka például nem a most problémás régiókban, hanem az indiai határon összpontosul. Az iszlamisták ráadásul még jó szolgálatot is tesznek a vilá­gi vezetésnek, hiszen a többségben hinduk lakta India, illetve Afganisztán sakkban tartására igencsak megfelelnek a hegyekben bujkáló tálib harcosok, akik zsold helyett fetvával is beérik a „hitetlenek” elleni harc­hoz. Az észak-pakisztáni tálib jelenlét tehát elsősorban nem Iszlámábád, hanem India, Afganisztán, illetve az utóbbi területén ál­lomásozó amerikai és NATO-erők számára problémás, hiszen az iszlamisták pakisztáni rejtekükből kiindulva támadják a szövetsé­ges erők afganisztáni csapatait, illetve azok Faisal Mahmood/Reuters/Vándorkő Reménytelenség a határ mentén. Egy- 1 millió feláldozott fő sorsa nagypolitika oltárán­­ " 30 2009. május 27.

Next