Magyar Építőművészet, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 1-2. szám
elégítő szerelvények és berendezések zökkenésmentesen simuljanak bele a Vár történetileg kialakult belső városképébe. Mielőtt e kis tanulmányt befejeznénk, vessünk egy pillantást a jövő építészeti feladataira. Az 1944—45. év háborús cselekményei következtében fővárosunk e műemléki városnegyede is súlyos károkat szenvedett. A helyreállítás anyagi téren hatalmas erőfeszítéseket kíván, de nem kisebb feladatot jelent s nem kevésbbé fontos az újáépítő munka elvi alapjainak tisztázása s megrögzítése sem. E szellemi munka a felszabadulás első napjaiban megindult s azóta legjobb műtörténészeink s építőművészeink részvételével szüntelenül tart. Eddig tisztázottnak tekinthető alapelveit szeretnénk röviden összefoglalni. Egy műemléki komplexum értékeinek átmentése, megőrzése elvben kétféleképpen történhetik. Az egész városrész múzeumszerű helyreállításával egy történeti kor alulvételével, vagy a város egészének életébe szerves részként, továbbfejlődő organizmusként való bekapcsolásával. Az első megoldásra a Várban nem gondolhatunk. Hiszen láttuk azt, hogy rá éppen az egyes történeti korok hagyatékának viszonylag egyenlő súlyú érvényesülése jellemző, emellett túlságosan kiterjedt is ahhoz, hogy teljes egészében múzeumszerűen hasznosíthassuk. A díszletszerűen visszaálmodott külső burok és az elkerülhetetlenül beköltöző új tartalom kibékíthetetlen ellentéte megfosztaná e városrészt a muzeális tárgy tulajdonképeni fő értékétől a minden ízében hiteles eredetiségtől. Marad tehát a második megoldás. Ennél az egész együttest mint állandóan változó, fejlődő, szinte élő szervezetet tekintjük s ebben az életfolyamatban kívánjuk továbbra is fenntartani, mert változó, fejlődő életének sajátos életelveiben rejlik számunkra az igazi érték. E felfogás annál indokoltabb, mert a nagymúltú városképek sohasem tükröznek maradéktalanul egy-egy korszakot, hiánytalanul állítják viszont elénk a változások szintézisének jellegét, az tájnak a régihez való hagyományos viszonyát. Ez az érték csak növekszik, ha az új és régi kapcsolata több időrétegen át a mindenkori jelenbe torkollik. Ekkor a forma és tartalom között már nincsen ellentét, hiszen a folyton változó forma éppen a hasonlóan változó, fejlődő tartalom hordozója. A Vár építészeti együttesének fő értéke tehát nem a formák rögzítésében, hanem elsősorban a változás helyi színezetű módjában, ritmusában, az újnak a régihez való sajátos és hagyományos illeszkedésében keresendő. A Vár városképi szerepét vizsgálva, mondanivalónk végére értünk. Szeretnénk, ha ez észrevételekkel is hozzájárulhattunk volna a jövő Nagy-Budapestjének esztétikus kialakításához. A jövő új, nagyjelentőségű súlypontokkal gazdagítja majd a városképet. Szolgáljon a Vár hétszázéves építéstörténete tanulságul arra, hogy ezek elhelyezésénél a táj adottságaival és a történeti előzményekkel messzemenően számolni kell. A várostestet formáló építőművészek csak így alkothatnak maradandót, amely a kor alkotóerejét híven tükrözi. Táncsics Mihály-utcai részlet Színház-utcai részlet