Magyar Építőművészet, 1979 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1979 / 5. szám

64 könyvek Kathy Imre: Medgyaszay István Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979 Kathy Imre monográfiája az Akadé­mia kiadó „Architektúra” sorozatának huszadik köteteként jelent meg. Med­gyaszay István (1877 — 1959) munkás­sága századunk építészetének egyik leg­érdekesebb és legtanulságosabb fejezete, s talán az egyetlen érintkezési pont a századforduló magyar nemzeti törekvé­sei és a sokkal inkább nemzetközi, a szerkezeti kérdések iránt jobban érdek­lődő osztrák szecesszió között. Medgyaszay István 1900 — 1903 között Bécsben Otto Wagner tanítványa volt. A tanulók névjegyzékében Benkó István néven találjuk, hiszen nevét csak ké­sőbb változtatta Medgyaszayra. Az egye­temi tanulmányok elvégzése után több külföldi építész , köztük Francois Hen­­nebique műtermében is dolgozott, de tanulmányozta Erdélyben a magyar népi építészetet is, rajzokat készítve Malo­­nyay Dezső „A magyar nép művészete” c. műve számára. Munkássága a századfordulóra jel­lemző törekvések ritka szintézise. Élet­művének teljes igényű bemutatására e könyv megjelenéséig nem került sor. Kathy Imre könyve három fő fejezetre tagolódik, melyek — a sorozat hagyo­mányainak megfelelően — a korszak ál­talános jellemzését, életének és mun­kásságának ismertetését, végül értéke­lését tartalmazzák. Ezeket kiegészíti az építészeti alkotások és fontosabb tervek jegyzéke, bőséges jegyzetanyag, elmé­leti írásainak és kitüntetéseinek felso­rolása, valamint irodalomjegyzék. A 61 fényképből és rajzból álló ábraanyag kü­lönleges értéke, hogy a felvételek kivé­tel nélkül korabeliek, így az olvasónak nem szegi kedvét a könyv fellapozásakor az épületek jelenlegi állapotának szo­morú látványa. Nemrég ugyanis Gödöl­lőn láthattam, hogy Belmonte Leó egy­kori lakóháza a felismerhetetlenségig átalakítva jelenleg ÁFÉSZ-iroda, Nagy Sándor festő alkotóműhelyének rend­­behozatalára pedig anyagi lehetőség nincs, kezelőinek minden jószándéka ellenére. Medgyaszay gazdag életművét a szerző időrendben, általában az egyes épületek leírásával mutatja be. A mélyebb össze­függések elemzését azonban Kathy Imre az esetek többségében nem tekintette feladatának. „Az Áruház... az egész Európára jellemző, de bécsies ízű sze­cessziós formakultúra jegyében fogant, viszont bizonyos, alig körvonalazható sajátosságokban el is tér attól.” A sajá­tosságok körvonalazására a későbbiek­ben sem kerül sor, pedig ez éppen Med­gyaszay számos tényező által befolyá­solt építészete esetében igen tanulságos lett volna. Emeljünk ki ennek megvilá­gítására egy példát. Medgyaszay főként az első világháború előtti előszeretet­tel alkalmazott nagy konzolos kiülésű főpárkányt. Előképére könnyűszerrel rábukkanhatunk egy Otto Wagner-al­­bumot átlapozva. A párkányok tartó­vázra feszített ponyvaként hatnak (lásd Medgyaszay bécsi áruháztervét, a könyv első ábráját), és végső soron Gottfried Semper elméleti írásainak szülöttei. Semper szerint ugyanis minden épület szerkezeti vázból, és az arra applikált dekoratív térhatároló burokból („Halle”) áll. Ezt a gondolatot tovább­fejlesztve Wagner fontos lépést tett az építészet tartó- és térelválasztó elemei­nek szétválasztása felé a homlokzatbur­kolat rögzítőelemeinek hangsúlyozásá­val, pl. a bécsi Postatakarékpénztár ese­tében. A szétszedhető, ideiglenesként ható konstrukciók, a sátor egyébként is fontos elemek Wagner építészeti esz­köztárában. Kathy Imre is említi Med­gyaszay pulai díszsátor-tervét, mely kö­telező feladat volt Otto Wagner bécsi mesteriskoláján, de a fentiek fényében érthetőbbé vált volna az olvasó számára a lembergi étteremsátor vagy a nagy­­kanizsai színház alapgondolatának ere­dete. Kathy Imre az épületek és keletkezési körülményeik leírásán túl inkább a funk­­ció-szerkezet-forma összhangjának mél­tatására vállalkozik. Ahol erről az útról letér, ott gyakran túl általánosnak, vagy nem teljesen egyértelműnek érezzük megállapításait. Nehezen érthető pél­dául, hogy pontosan mire gondol az ek­lektikus és purista építészeti törekvé­sek váltakozását ecsetelő bekezdésben (30. old). Kissé ellentmondásos az új iránti igény és a megvalósíthatóság fel­tételei közötti kapcsolatot tárgyaló be­­kezdés is (7. old.). Az alapos gyűjtőmunka eredménye­ként közzétett impozáns adat-, jegyzet- és ábraanyagnak köszönhető, hogy a szerző állítása, mely szerint Medgyaszay épületei „méltó társai a mai legjobb. . . törekvéseknek” nem tűnik túlzásnak. Régen vártuk e kötetet, melynek anya­gából a Magyar Építőművészetben meg­jelent korábbi Kathy Imre cikkek szol­gáltak előleggel. Mindent egybevetve, ha a szerző feldolgozásmódjával kap­csolatban volt is néhány kifogásunk, mint építészeti monográfia — vagyis tényanyagát tekintve — e mű kétség­kívül a sorozat legalaposabban megírt, saját kutatásokra támaszkodó kötetei közé tartozik. Moravánszky Ákos A kortárs svéd építészet ismertetése 1968—78 (The SAR Guide to Contemporary Swedish Architecture 1968—78) (Stockholm, 1978) A könyv kiadását a Svéd Építészek Nemzeti Szövetsége (SÁR) kezdemé­nyezte azzal a szándékkal, hogy elsősor­ban külföldi érdeklődőknek segítséget nyújtson a jelenlegi svéd építészet meg­ismerésében. Sune Malmquist „Építészet egy jóléti tár­sadalomban” c. bevezető tanulmánya az elmúlt négy évtized építészetét a társa­dalmi-gazdasági háttér történetével ösz­­szefüggésben mutatja be. A semleges Svédország a II. világhábo­rú alatt Európa anyagi és szellemi kapcso­lataitól elzártan élt. A háború pusztításai elkerülték az országot, ugyanakkor a tár­sadalom fejlődése stagnált . így az épí­tészet feladatai is korlátozottak voltak. A tradíciók, a saját kultúra felé fordulás, az egyszerű, hazai anyagokat felhasználó, kiegyensúlyozott építészet, az emberi lépték jellemzi a háborús éveket, amit a svédek az „önálló építőművészet” kor­szakának neveznek ma. A háborút követő gyors gazdasági fel­lendülés következményeként döntő vál­tozások történtek a svéd társadalomban. A gazdasági szerkezet átalakulásával összefüggő belső migráció, a robbanás­­szerű urbanizáció és a lakosság létszám­­növekedése addig ismeretlen léptékű új feladatokat adott az építészeknek. Amíg Európa a háború pusztításait ál­lította helyre, addig Svédországban a tár­sadalom tömegesen jelentkező, új épí­tési igényeit kellett kielégíteni. A tenni­való elsősorban a lakásépítés és a szociá­lis ellátás területén jelentkezett. A kor­mány nagyszabású programja eredmé­nyeként kiépítették az ország új egész­ségügyi hálózatát, az oktatási rendszer számos korszerű létesítménnyel bővült és az 50—60-as években 1 millió lakás készült el. A tömeges lakásépítés új technológiát igényelt, az építőipar kapa­citása óriási mértékben megnőtt. A mennyiség azonban — az állami irá­nyításnak köszönhetően — nem ment a minőség rovására. A stockholmi met­ró hálózatra települt elővárosok közül Wal­ingby, Farsta hoszszú ideig példaként állt a nemzetközi építészetben. A 20—30-as évek futurisztikus építé­szeti-ideológiai tartalmát részben meg­valósító városok magukban hordozták a kívánt társadalmi haladás igényét — anélkül azonban, hogy a megfelelő politikai változás végbement volna. A társadalom igényeinek hibás felmérése és részleges kielégítetlensége vezetett az 1973-as állapothoz, amikor az új lakó­telepeken 20 ezer lakás állt üresen — ugyanakkor a más életformát biztosító családi házak iránt fokozódó érdeklődés jelentkezett. A 60-as évek várostervezésében a mo­torizáció meghatározó tényezővé vált. Meglevő városszerkezetek alakultak át a kapcsolódó infrastrukturális létesítmé­nyek miatt, városközpontok estek áldo­zatául a főutak, parkolók terjeszkedésé­nek. A gazdasági növekedés lassulása, a technokráciával szembeforduló szociális feszültség és a 73-as energiaválság dön­tően megváltoztatta a társadalom exten­­zív beállítottságú szemléletét és ezzel együtt az építészettel szemben támasz­tott igényeket is. Központi kérdés lett a természeti környezet védelme, a társadalmi környe­zet humanizálása. A leginkább szembe­tűnő változás az új lakótelepeken, város­­központokban jelentkezett. A 70-es évek Stockholm környéki városait Farsta, Husby, Akalla — emberi lépté­kűk, városias beépítésűk és az ide telepí­tett munkahelyek különböztetik meg a korábban épült steril bolygóvárosoktól. A társadalom megváltozott szemlélete az építészet más területét sem hagyta érintetlenül. A Kalmari Volvo üzem a humanizált munkahelyi környezet út­törő példája, ahol­ a futószalag helyett team-munkában dolgozó szerelést való­sítottak meg. Összegezve az eredményeket és a gon­dokat a tanulmány felvázolja a jövő vár­ható feladatait, amit egy lassúbb gazda­sági növekedésű polgári társadalom ke­retein belül, óvatosan becsült lehetősé­gekkel feltételez. A társadalmi egyensúlyra törekvés, a meglevő természeti kincsek és az alter­natív energiaforrások lehetőségeinek építészeti következményeivel számoló építészektől a társadalom fokozott fele­lősséget vár el. A természeti és a humán környezet érdekeivel összhangban — korlátozott anyagi lehetőségek mellett — a műszaki és funkcionális igényeket változatlanul magas színvonalon kell kielégíteniük a svéd építészeknek, még akkor is — írja a szerző — ha ez a mentalitás megválto­zásával jár is. A tanulmányban leírtakat illusztrálja a legutóbbi évtized (68—78) 160 épülete. Az ország nyolc régiója szerint közölt létesítmények kiválasztásának általános szempontja volt, hogy minél átfogóbb képet lehessen alkotni Svédország jelen­legi mindennapi építészetéről. A fényképpel, rövid szöveges ismertetés­sel — esetenként rajzzal — bemutatott épületeket címlista egészíti ki. Pintér Tamás M SDR GUIDE TO CONTEMPORARY SWEDISH ARCHITECTURE 1968-78 Published by The National Association of Swedish Architects

Next