Magyar Építőművészet, 1983 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 3. szám
Százéves a Budapesti Tisztviselőtelep I. A tisztviselőtelep kialakulása A szervezet és a feltételek megteremtése Kerek száz évvel ezelőtt, 1883-ban alakult meg a „Házépítő Tisztviselők Egyesülete” azzal a céllal, hogy olcsó családi házak építéséhez szerezzen a várostól telket s valamely pénzintézettől kölcsönt. Ez utóbbi fontos tényezője volt a vállalkozásnak, hiszen a megelőzően hasonló céllal alakult két egyesület — elsőként 1871-ben a „Hivatalnokok Első Házépítő Egyesülete”, majd 1883-ban a „Budapesti Tisztviselők Házépítő Egyesülete” —a sikertelensége azon múlt, hogy nem tudott kölcsönt szerezni vállalkozásához. A „Házépítő Tisztviselők Egyesülete” megalakítását a főposta tisztviselői kezdték szervezni, az érdeklődők számának gyarapítására felhívásokat küldtek szét, s az Egyesület háromszáz tagot tudott maga mögött, amikor a telek és a kölcsön megszerzése után látott. Csakhamar meg is találták az alkalmasnak ítélt területet. „Az Üllői úti vámsorompón túl, balra az Orczy-kerttől nagy üres telkek voltak, csupa városi birtok, úgy nevezték: kisrákosi telkek. Az egyesület elhatározta, hogy itt kér a fővárostól a családi házak építésére olcsó telket, mégpedig négyszögölenként 1 korona vételárban.” A fent mondott városi telkek leltári értéke 8 korona volt négyszögölenként. Nem volt tehát előrelátás nélkül, hogy az időközben végleg megalakult egyesület alelnökül fővárosi tanácsnokot választott, s hogy házépítő mozgalma népszerűsítésére-elfogadtatására minden eszközt megragadott, hiszen a városi telkek átengedésének ellenzői is voltak. Végül azonban az 1884. okt. 1-i fővárosi közgyűlési határozat kimondja 30 109 négyszögöl átengedését 1 korona négyszögölenkénti vételár fejében, ami az akkori Orczy—Szabóky—Szapáry— Elnök (a mai Mező Imre—Biró Lajos— Bláthy Ottó és Elnök) utcák közötti terület birokbavételére nyújtott lehetőséget. A közgyűlési határozat rögzíti a feltételeket is: az átengedett telkeken kizárólag családi házat szabad építeni, legfeljebb két lakással, melyek egyikében a házat építtető tisztviselő maga lakik; a telektulajdonos ingatlanát az egyesület és a főváros beleegyezése nélkül sem el nem adhatja, sem meg nem terhelheti. Kötelezi a főváros az egyesületet arra, hogy a közmunkákat— a főváros kitűzése és ellenőrzése mellett — saját költségén végezze el. Ígéretet tesz viszont, hogy az átengedett terület teljes beépítése esetén a szomszédos területből hasonló célra további telkeket enged át. Ezt követően elkészülnek az egyesület végleges alapszabályai. Ezek egyik pontja kimondja, hogy a „Házépítő Tisztviselők Egyesületének” csak Budapesten lakó állami, fővárosi, megyei tisztviselők, tanárok, tanítók és közintézetek hivatalnokai lehetnek tagjai. A terület beépítése Az egyesület legelőször a telkek vételára előlegének fejében beszed a tagoktól 200—200 koronát és letétbe helyezi a fővárosnál. A főváros mérnöki hivatala elkészíti a parcellázási tervet, amely az átengedett telektömböt 117 házhelyre osztja, kijelöli az utcákat és kiszámítja a talajegyengetés, utak, utcák gyalogjárók, csatornázás, vízvezeték, közvilágítás és az utcák befásítása költségeit s ennek négyszögölre eső hányadát. Ennek ismeretében további 400 korona befizetése válik szükségessé. 1886 márciusában megtörténik a parcellázott telkek kisorsolása a tagok között. Most már a tulajdonosok a teleknagyság szerint kivetett hozzájárulási illetéket fizetik. A főváros felmondja a terület korábbi mezőgazdasági hasznosítása bérleteit, rendezik a telekkönyvi átírások feltételeit és létrejön az egyesület és a főváros közötti adásvételi szerződés. Ez rögzíti a főváros feltételeit a közmű, útépítés, közvilágítás megvalósítására, korlátozza a beépítés mértékét az egyemeletes ill. kétlakásos maximumban, a beépítés módjára és milyenségére azonban nem tesz semmiféle előírást. A kor felfogása szerinti városi családi ház lényegében egy meghatározott épületfajtát jelentett, amelynek itt földszintes, egyemeletes, magasföldszintes változatai voltak, az utcavonalra építve, az eklektikus architektúra szokványos kellékeivel. E stíluson belül a típusmegoldások sokfélesége a részletalakításban nagy változatosságot jelentett: a kváderek, párkányok, könyöklők, keretezések, balluszterek, klinkertégla burkolású felületek, itt-ott kerámia és majolika elemek, a kapuk, rácsok, kerítések sorolódása a hasonló, de részletmegoldásaiban mégis eltérő elemek által az utcakép kiegyenlített változatosságát adja. Az engedélyezési tervek minderről többnyire sematikus — néha már-már primitív — rajzot adnak, többségükben átlagos kismesterek munkájaként. Nem is volt szükség többre, a kor ízlése egységes volt, a díszítőelemek előregyártottak és ismertek — a Nagykörút megnyitásának ideje ez. Az utcaképre nézve semmi megkötöttséget nem tartalmaz a várossal kötött szerződés — házának az utca felé való megjelenésében a város polgára önmaga volt igényes. Amögött, hogy a háztulajdonos ilyen értelemben „ad magára”, nemcsak rátartiság vagy hiúság lehet, hanem a közösség mértékéhez való igazodás jó szándéka, egy általa is értékesnek tartott nagyobb városi környezet közízlés szerinti követelményeinek elfogadása és szolgálata. Előbb azonban még az utakról és közművekről kellett gondoskodni, ezeket elkészültük után az egyesület a fővárosnak kezelésre átadta. Létrejött a bankkölcsön, mely az épülő ház becsértékének 50%-át adta 38 és fél évi törlesztésre, s Bobula János építési vállalkozó hajlandó volt további 30%-ot 8—10 évi törlesztésre előlegezni. Az első ház 1885-ben az Orczy út 39. szám alatt épül meg, majd 1886 nyarán már nagyban folyik a munka különböző építővállalkozók embereivel. Csakhamar áll majdnem mind a 117 ház, s mivel újabb megtelepülni kívánók is akadnak. 1888-ban megindítják a telep kiterjesztésére irányuló akciót, de ez a kérdés már elutasítással találkozik abból a meggondolásból, hogy a főváros ne pocsékolja el üres telkeit. Budapest múlt század végi térképén a „Házépítő Tisztviselők egyesületének telepe” felírással megjelölt részt (amely nagyságában majdnem a fél Belváros területéhez hasonlítható) még több oldalról beépítetlen területek veszik körül. Itt kezdte meg a Tisztviselőtelep a maga külön életét, amelynek külső szabályozói nem nagyon voltak, de amely valami sajátos és kisvárosi jelleget nemcsak városképi megjelenésében, hanem belső tartalmában is—mind a mai napig — megőrzött. II. Városi élet a Tisztviselőtelepen Az első világháború előtt A telep kezdeti évtizedeinek ismertetésére fogadjuk el kalauzunkul Gaál Mózest, akinek a telep negyedszázados évfordulójára készült könyve még a közeli múltnak emlékeit tekinti át. Ennél is lényegesebb, hogy érződik könyvében a városi közösségi szellem tudatos átélése , és az érte való munkálkodás szándéka. Magyarország legszebb kertvároskájának, a legintelligensebb falunak nevezi a telepet Gaál Mózes. „Dalárdát kell alapítani! Ez az első jelszó. A szervezkedés megtörténik, akár karhatalommal is. Hogy nincs hangja, nincs hallása, kopasz mentség. Egy jóravaló telepesből okvetlenül kitelik dalárdista is. Énekelni hazafias kötelesség. A dalárda megalakult. És szólt a nóta, a vidám társas összejöveteleken, fölzendült komoly, megható erővel a temetéseken. A társas élet lüktetésének első jelensége volt ez a telepen. A fiatal lelkesedésnek szép szülötte, s mikéntha jellemezni akarná fajunkat, mintegy hat évi fennállás után részvétlenség miatt — megszűnt, íme egy kései bánatos akkord, mely a magyar felbuzdulást nyomon szokta kísérni.” Rövid életű volt a fűszeresbolt is, melyet kényszernyugdíja után nyitott egyik postatisztviselő. Rövid életű a kecsketartás is, melyet egyik lakó országos hírű tudósa a Rezső tér füvének hasznosítására kezdett. Rövid életű egy szamárfogat is a kisebb teherszállításokhoz. Vívmány volt a közlekedésben, mikor Fotók: Lábas Endre 4 1. Reguly Antal u. 21. 2. Villám u. 21. 4. Benyovszky u. 23. 3. Bíró Lajos 3. 44/b. 1. 21, rue Reguly Antal 2. 21, rue Villám 4. 23, rue Benyovszky 3. 44/b, rue Bíró Lajos 26