Magyar Építőművészet, 1987 (78. évfolyam, 1-6. szám)

1987 / 4-5. szám

Levél a Podmaniczky Érem elnyerése után: Az 193­7-ben szerzett építészmérnöki oklevelem, illetve Mérnökkamarai tagságom birtokában az építőművészi hivatásnak magyar öntudatával szolgáltam hazámat, nem kevésbé mérnöki felkészültségemet nyújtva Bu­karesttől Malmon át Münchenig. Fölfelé ívelő pályám a múlt és a jelen társadalmi rendjében 1953-ig tartott. A negyvenöt után átalakuló világ­ban, a hároméves terv pionír erőfeszítéseiben (a folyamatos politikai hullámverések közepette) a legmagasabb poszton tervfőmérnök — az országépítés egyharmadát — mérnöki tudatossággal tartottam kézben. Et­től az időtől, de élesen 1956 után fokozatos félreállításom következett, mert a párttagságuk birtokában élők hivatali intézkedésekkel (veszéllyel és bör­tönfenyegetéssel) 11 alkalommal fosztottak meg mérnöki állásomtól, s így összesen négy és fél alkotóesztendőt vettek el. A műemlékmentő-építő­­művészi rajzasztalomtól 1960-ban mélyépítési, majd 1966-tól kvalifi­kálatlan beosztásba kényszerítettek, és 1970. évi nyugdíjazásommal az aktív tervezést lehetetlenné tették, így csupán cikkek és kiállítások útján ad­hattam életjelt magamról. Tehetetlenül kellett és kell ma is konstatálnom a kellően nem előrelátó szak­vonal miatt a város- és faluképek zűrzavarát, az infrastruktúrában szükségszerűen bekövetkezett katasztrófát, a természet­­védelem jajkiáltásait. Ma, hogy évtizedek elteltével a sok ezret meghaladó tervezésem után szakmai helytállásom csekélységét a fővárosban észrevették s általa meg­becsülésben részesítettek, meglepett. Bár a ,,címermentést” éppoly termé­szetességgel tettem, miként nemegyszer — szembekerülve miniszterek és Országos Tervhivatali intézkedések tévedéseivel — tiltakoztam, s noha szakmai ellenvetésemmel egyedül maradtam, de az idő engem igazolt. Ilyen körülmények juttattak arra a mélypontra, ahol — a falanszter világ széklábfaragását — tűzfaldekorációt, névjegykeretet, zászlórúdtartót ter­veztettek. De történt az is, hogy saját építészi tervemet (elbocsátás után) a kőfaragókkal, lakatosokkal együtt — mint fizikai munkás — kiviteleztem: becsülettel. A szellemi-anyagi károm (alacsony nyugdíj) mellett—a félre­­állítással — az ország károsodása legalább annyira fájt. Mindezt azért írtam le, hogy több mint három évtized után feledésre ítélt személyem felfedezését ezúttal megköszönjem Bárczy Zoltán, Hankó Il­dikó, Ráday Mihály és Schéry Gábor emberségének s — általuk — a velük kapcsolatos szervek intézkedésének. Most a Podmaniczky Érem tulajdo­nosaként— öt évtized mérnöki múlt és külföldi elismerések után — az első hazai gesztusnak örülök: Vákár Tibor Dr. Gerő László Dr. Gerő Lászlót a bécsi Műszaki Egyetem a technikai tudományok tiszte­letbeli doktorává avatta. 1986. december 12-én a Technische Universität Wien dísztermében bensőséges ünnepség keretében nyújtotta át Dr. Walter Kemmerling, az egyetem rektora dr. Gerő László professzornak, a Műemlékvédelem fő­­szerkesztőjének, a tiszteletbeli doktori cím oklevelét. A bécsi Egyetemi Tanács tagjai, valamint a meghívott nagyszámú közönség jelenlétében dr. Hans Koepf professzor ismertette Gerő László munkásságát. Laudétiójában Gerő Lászlót mint a műemlékvédelem, elsősorban a történeti városok védelmének, továbbá mint a várak védelmének nem­zetközileg elismert szakértőjét méltatta. Hangsúlyozta külföldön is is­mert számos publikációját, de különösképpen a budai középkori vár és várpalota helyreállításának példamutató építészeti teljesítményét, vala­mint a budai polgári lakónegyed helyreállításához nyújtott irányelvek és tervek nagy horderejű segítségét, amely munkák együttes értékelésével a bécsi Műszaki Egyetem díszdoktori címét kiérdemelte. Dr. Gerő László köszönetet mondó beszédében a két főváros, Bécs és Budapest építészetének történelmi kapcsolataira utalt, és reményének adott kifejezést a két egyetem építészeinek a jövőben is várható közös munkáját illetően­­­ a műemlékvédelem és az építészet egyéb területén. Valentiny Károly A szakmai közelmúlt egyik meghatározó és korunkra rendkívül jellemző utat bejárt, színes egyénisége töltötte be 1986-ban 70. életévét: Valentiny Károly, 1916. július 5-én született Szegeden. Családi körülményei meghatáro­zóak voltak személyiségének alakulására, pályája kezdetére és egész életútjára. Édesapja, Dr. Valentiny Ágoston, a baloldali állásfoglalású, szociális kérdések iránt elkötelezett, szociáldemokrata ügyvéd, a máso­dik világháború után Szeged polgármestere, a debreceni ideiglenes kor­mány igazságügyminisztere volt, akinek házában —­ ahogyan az a „sze­gények ügyvédjénél” elvárható — a munkások helyzete, ügyes-bajos dol­gai adták a témát még az ebédlőasztalnál is, és akinek gyermekeként (1919-et követően) már négyéves korában átélhette apja börtönbe hur­­colásának megrázó élményét. Az ő emberségét valóban a történelem formálta haladóvá, intellektusát pedig a családi környezet tette kul­turálttá, becsületessé és kérlelhetetlenül igényessé. A szegedi Baross Gábor Főreáliskolában érettségizett 1934-ben, majd felvételt nyert a budapesti műegyetem építészmérnöki karára. Pénzt nem nagyon várhatott hazulról, így kiváló rajzkészségét hasznosítva bizto­sította megélhetését. Ezen keresztül került kapcsolatba a Magyari Zoltán által irányított Magyar Közigazgatástudományi Intézettel is, ahol hama­rosan az adatfeldolgozó és dokumentáló műterem vezetője lett, és tíz éven keresztül (1935—1945) részese volt az ott folyó, progresszív szelle­mű, korszerű kutatómunkának. Az egyetemen, persze, ilyen körülmények között „lassan haladt a sze­kér” és — miközben a szakmában is egyre többen ismerték meg a nevét — a diplomáját csak 1948-ban keltezték. Professzorai közül elsősorban a reáltudományok oktatói (Romsauer, Csonka) kedvelték, őt pedig később a városrendezés ismereteit oktató Korompay György mondanivalója ra­gadta meg. (Ezt természetessé teszi az a tény, hogy már kezdő egyetemis­taként részt vett — Pálfy-Budinszky Endrével — Szeged általános ren­dezési terveinek munkálataiban, 1936-ban pedig Tata városrendezési tervein dolgozott.) 1945-től, az Újjáépítési Minisztérium alakulásától 1968-ig végigjárta az építést irányító tárca szinte mindegyik hivatali létra fokát: volt előadó, tanácsos, osztályvezető, főosztályvezető, a miniszteri kollégium tagja és KGST megbízott. 1956-ig a városrendezési tervezés irányításában tevé­kenykedett, majd 1957-től a tervezővállalatok felügyeletét ellátó igaz­gatóság (később főosztály) vezetője lett. „Büszke vagyok rá” — vallot­ta —, „hogy a tervezővállalatok hihetetlenül értékes káderállományának tizenhétezernél több szakemberét nemcsak felügyeltem, hanem közülük mintegy hétezret személyesen is ismertem, meghallgattam, ahol lehetett segítettem — igaz, ők is mindig segítettek nekem.” 1968 és 1980 között a VÁTI Tudományos Iroda vezetője volt; itt ked­ves témájával, az építészet és társadalom fejlődésének összefüggéseivel foglalkozott. 1980 óta nyugdíjas. A tervezői munkában is széleskörűen tevékenykedett: Wälder Gyula irodájában mintegy 25 épület tervezésében vett részt, az ötvenes években több nagy általános rendezési tervet (Kazincbarcika, Dunaújváros 2. fej­lesztési ütem, Miskolc) és közel 30 részletes rendezési tervet készített. Első díjas pályázatai: Budapest, Madách tér rendezése (szerzőtársak: DER AKADEMISCHE SENAT DER TECHNISCHEN UNIVERSITÄT WIEN itat am к dm и МУи den 'Jh 'st -blaßgefaßt, HERRN UNIV.-PROF. ARCH.DR. LÄSZLÖ GERO in % Jiirdtpum/ seiner heenoeemgenden Idi dienste um die Cchaltung von daudenkmakm und. Altstädten den fittel und die Wurde eines DOKTORS DER TEC I IN ISCHEN WISSENSCHAFTEN EHRENHALBER m imleihm 11i/P-j 14 Ю 15 3l—s 65

Next