Magyar Építőművészet, 1989 (80. évfolyam, 1-6. szám)
1989 / 6. szám
PÉCS ÉPÍTÉSZETE A SZÁZADFORDULÓN Pécsett e korszak építőtevékenységét legteljesebben Weiler Árpád építész vizsgálta és ismertette a Baranyai Művelődés 1987/1. számában. A város építés- és helytörténeti kutatásának továbbá kiváló forrásai Madas József adatgyűjteményei. Munkájukra támaszkodva, terjedelmi okokból itt csak a szecesszió helyi megjelenésének bemutatására szorítkozom. E stílus reprezentatív hazai példái nem itt születtek. Figyelemre méltó alkotások már csak képekről tanulmányozhatók, mert pályázati tervek maradtak, vagy kiállítási épületként rövid életűek voltak. Egyes épületekről az idő és az ízlésváltozás tüntette el a jellegzetes formai jegyeket, díszítést (Bercsényi u. 2., 4. bérházak) vagy újabb kori festéssel, színezéssel változtatták át az épület egykori megjelenését (Kossuth u. 24. sarokház, vagy a Kossuth mozi esetében). A szecesszió az 1890—1914 közötti időszakban, a tovább élő eklektika mellett jelentkezett, annak tagadására törekedett, nálunk nem élt az épület képlékeny, plasztikus formálásával és díszítésével, de jellegzetes tömeg és arányrendet, nyílásformákat, új díszítést hozott. A kiegyezés után meginduló vasútihálózat-építés (1867/68 Pécs—Barcsi vonal, 1882, Budapest—Pécs) fellendítette a helyi ipart, gazdaságot, elősegítette a városiasodást. Ennek köszönhetően 1888-ra már általános műipar, termény- és állatkiállítás színhelye volt Pécs. A század közepén felállított kis manufaktúrák ekkorra már gyárrá (kerámia, pezsgő, kesztyű, bútor stb.) szerveződtek, ennek anyagi eredményei és építészeti vonatkozásai a századfordulón jelentkeztek. A városi létfeltételekben itt is nagy volt a lemaradás, utcaszabályozás, útépítés, közművesítés, majd a 20. század elején a közvilágítás, közlekedés fejlesztése nagy terheket rótt a városra. E feltételek megléte vagy hiánya eléggé behatárolta és kijelölte a korszerű építés lehetőségeit, illetve helyét. Városaink század végi átalakulásának közös jellemzője, hogy radikálisan, kegyelet nélkül nyúltak bele a történelmi belvárosokba. Hiszen ez volt közművesítve, itt voltak a kereskedelmet, forgalmat tekintve a legértékesebb telkek, ezt akarták még értékesebbé tenni korszerűbb, az igényeket a réginél tágabban és kényelmesebben szolgáló épületek emelésével. A polgárság jelentős része korlátozott anyagi lehetőségei miatt életben tartotta a megszokottat, a reprezentáció historizáló építészeti eszköztárát, a változás, a szabadabb formálás lassan és óvatosan kapott anyagi-vállalkozói bizalmat. A város nagyobb beruházásai hosszú évekre elhúzódtak. Pályázati kiírásaik — ha hoztak is értékes terveket — a tekintélytisztelet, személyes kapcsolatok összefonódása révén sikeres fővárosi építésznek, vagy az olcsóbb költségvetést benyújtó helyi építésznek juttattak megbízásokat. A pécsi városháza bővítésére már 1888-ban hirdettek pályázatot. Lechner Ödön és Pártos Gyula Zsolnay kerámiát is felhasználó, költségesnek ítélt győztes tervét elejtették, bár azt 1891-ben szerzőik átdolgozták. Színháztervüket sem sikerült megvalósítani, mert Lang Antal és Steinhardt Antal terve szerint építették fel a színházat 1893—1895-ben. Közben a városháza építési koncepciója is változott: 1898-ban a régi városháza bontásával új terv készítésére kérték fel Alpár Ignácot, aki ekkor építette Pécsett a Hadapród iskolát. A közvetlen megbízás visszavonásával pályázat kiírására utasította a belügyminiszter a várost 1902-ben. A beérkezett 17 pályamű között jó néhány szecessziós megoldása is akadt, Lechner formanyelvét utánzó és a nemzeti stílusra törekvő megoldások (Fülöpp Károly) is felbukkantak. További, szűkebb körű pályázat után végül az új városháza Lang Antal eklektikus terve szerint épült fel (1904—1907). Az egykori Pécsi takarékpénztár (Korb Flóris és Giergl Kálmán, 1897— 1898) a Széchenyi tér nyugati oldalán kerámiadíszű visszaállított sarokkupolájával, háromemeletes, több telken terpeszkedő tömbjével elsőként robbantotta szét a tér kedélyes, vidékies arányrendjét. Késő eklektikus homlokzatképzésébe a mázas kerámia díszítés alkalmazásával szólt bele a szecesszió: az emeleten zománcos téglával burkolt mezők, a legfelső szinten az ablakok közét edényből kinövő virágbokrok és a takarékosságot jelképező kaptárakat ábrázoló színes mázas kerámiaképek töltik ki. A parapetekben tárcsás kerámiarács, az ablakok fölött is mázas kerámia betétdíszítés látható. A főtér másik oldalán a Nádor szálló századunk első éveiben kapott szecessziós köntöst (Schlauch Imre, 1902). Schlauch Imre (1841— 1904) építő-vállalkozó temesvári, szegedi, kassai és bécsi munkái után telepedett meg Pécsett, ahol húsz éven át több nagy épület (takarékpénztár, Postapalota, Székesegyházi zeneiskola, Kereskedelmi és Iparkamara) kivitelezője, egyéni tervei alapján is épített neobarokk bérpalotákat (Kossuth u. 14., ma kamaraszínház, 1895; Sipócz patika és bérház, 1897) a belváros hangsúlyos pontjain. Tervei szerint saját költségén emelt villatelepe a mai Szabadság utcában favázas falú tornyaival, fakonzolos előreugró tetőivel, erkélyeivel az olcsó, kertes lakótelepépítés modern szellemű megvalósítója. Ugyanitt épült fel Károlyi Emillel közös munkájaként 1905-ben a református templom és lelkészlak, amely a nyerstégla homlokzatalakítás szép példája. A gyermekkórház (menhely, Czigler Győző, 1904) épületében a téglaszalag kerete és a párkányok fegyelmezett rajzossága, vonalhangsúlya már korszakunkat jelző mozzanat. Pilch Andor tervezte nyerstégla homlokzatú könyvnyomdáján (Munkácsy u. 10., 1906) a bemélyített íves