Magyar Építőművészet, 1990 (81. évfolyam, 1-6. szám)

1990 / 1. szám

A MAGYAR ÉPÍTÉSZ SZAKMA (IS) SORSFORDULÓHOZ ÉRKEZETT. A VÁLTOZÁS OLYAN IDŐSZAKÁBA JUTOTTUNK, AMIKOR - SZEM­BEN AZ ELMÚLT ÉVEKKEL, SŐT ÉV­TIZEDEKKEL - NEM ARRÓL KELL ESZMÉT CSERÉLJÜNK, HOGY MI­KÉNT LEHETNE ELÉRNI, KIHAR­COLNI A PÁLYAMÓDOSÍTÁST, HA­NEM SOKKAL INKÁBB AZT KELL MEGVITASSUK, MILYEN LEGYEN AZ AZ ÁTALAKULÁS, AMELY MOST ÍGY VAGY ÚGY, AKARATUNKTÓL FÜGGETLENÜL IS VÉGBEMEGY. VELÜNK, VAGY NÉLKÜLÜNK... VÁLASZÚTON* A szakma és a hatalom Ha a válságos helyzetben ötről­­hatra akarunk jutni, mindenekelőtt egymással kell szót értsünk. El kell jussunk addig, hogy őszintén és magyarul beszéljünk, de azzal a tü­relemmel és méltósággal, amely a szakma humánus elkötelezettségé­hez illő. Tudnivaló, hogy az nem lesz sem könnyű, sem magától érte­tődő, hiszen mára az évtizedeken át „palira vett” szakma maradék azo­nosságtudata is veszendőbe ment. Sanyarú és tudathasadásos hely­zetünknek természetesen megvan­nak a maga belső okai, és bősége­sen kap utánpótlást az egész társa­dalmat elborító erkölcsi bomlás szennyvizéből is, Így hát azzal pár­huzamosan, hogy rendet teszünk a saját házunk táján, gátat kell épít­sünk a kívülről beáramló szennye­ződés útjába! Az azonosság-válság forrása jó­részt maga a hely. A hely, amelyet a hatalom az építészet és az építész szakma számára kiutalt. Be kell lás­suk, hogy az „államilag engedélye­zett” — alkalmazott — építész — tetszik — nem tetszik — a Kádár­rendszer kollaboránsaként kereste a kenyerét. Az az építész pedig, aki ezt ösztövér diétának találta, a ha­talom kegyétől függően némi vajat is szerezhetett hozzá. A maszek vi­lágban. A pártállam azonban meg­bukott, és az építész most riadtan érzékeli, hogy az ingerült közvéle­mény gyakran nem csak a vajat, de még a kenyeret is elkívánja tőle, holott mostanáig az építész abban a hitben biztatgatta magát, hogy ami­kor a Hivatal, a hatalmat gyakorló, kicsiny és az egészen nagy kiskirá­lyokkal ellenkezik,csatázik, a NÉP, a TÁRSADALOM érdekei­ért áldozza eszét és szívét. Képlete­sen, de pszichiátriai és kardiológiai értelemben is! Legalább a vajas ke­nyeret becsülettel megszolgálta te­hát... Vélhetően minden tisztelt tag­társunk őszinte örömére szolgált az országgyűlésnek az a közelmúltban hozott döntése, amelyet a Bős- Nagymarosi vízlépcső ügyében ho­zott. Szabadjon azonban fölhívni a figyelmet arra, hogy ez a döntés szinte szó szerint azonos azzal, amit ennek a Szövetségnek a Vezetősé­ge ajánlott több mint hat évvel eze­­előtt, és abban az időben ez volt az egyetlen társadalmi szervezet, amelyik nyíltan szólni mert. De ez az a társadalmi szervezet, amelyik vállalta az önálló és függet­len véleményt a Nemzeti Színház ügyében is, szemben a mindenható Aczél-féle kultúrpolitikával. És nem utolsó sorban ez az a szervezet és ez az a vezetőség, amely elsőként vállalta, hogy a vi­lághoz, a szakma nemzetközi fóru­mához fordul Erdély kulturális öröksége, az Erdélyben élő nemze­tiségek emberi jogainak védelmé­ben. Nem is olyan régen volt, mégis sokan hajlanak rá, hogy elfelejtsék: a MÉSZ Székháza volt az a hely, ahol az akkori magyar kormányfő először vállalta nyilvánosan a hatá­ron túl élő magyarság ügyében való szólás ama felelősségét, amit a Ká­dár-rendszer évtizedeken keresztül elhárított magától... A szakmának számtalanszor ta­pasztalnia kellett: az uralkodó párt nem szereti. Most már az a kérdés , vajon kedvére lesz-e majd az uralkodó pártoknak? Ha verseny van, hát legyen tisz­ta, igazságos, és szolgálja a minősé­gi szelekciót, az építész és a társa­dalom közös érdekét! Ha a kultúra ára, legyen reális és méltányos ára. Ha a tervezés üzlet, legyenek meg a tisztességes kereskedés feltételei és az üzleti tisztesség egyértelmű sza­bályai és jelzései. Ha az építészet szakma, legyen sajátosságainak megfelelő, korszerű és hatékony képzése és továbbképzése. És, ha az alkotás, az értékteremtés, a kul­túra a nemzeti túlélés aranyfedeze­te, adassék meg az építészet rangja, illő erkölcsi és anyagi megbecsülé­se. Tudom, hogy ez a követelés nem új, s nem is kevés. Bár a mini­mum! Mindeddig sikerrel tért ki el­őre az ÉM, az ÉVM, a Szakszerve­zet, az MSZMP stb. Most mégis tisztelettel, de határozottan tesszük le újból a KÖHÉM asztalára, a Kor­mány asztalára, a pártok és a Parla­ment asztalára. Ha pedig az illetéke­sek úgy éreznék, egyedül nehezen boldogulnak vele, higgyék el, a létre­hozandó Építész Kamarában kitűnő segítőtársra találhatnak. A most visszavonulóban lévő építészgene­rációnak ugyan már majdnem hogy mindegy, de nagyon jó volna, ha a most cseperedőt nem külföldről kel­lene majd hazacsalogatni, ha jobbra fordulnak a dolgok... A valóságérzék mindazonáltal azt sugallja, hogy a Kamara — remélhe­tőleg minél hamarabb történő — fölállításától súlyos hiba vol­na valamiféle azonnali fordulatot re­mélni. Még az is előfordulhat, hogy átmenetileg a konfliktusok kiéle­ződnek, az érdekek összeütközése keményebbre fordul és az Építész Kamara már megszületése pillanatá­ban különféle érdekcsoportok ütközési zónája lesz majd. Termé­szetesen az lenne jó, ha a belharcot elkerülhetnénk és minél alacso­nyabb lehetne az a viteldíj, amit a fo­lyón való átkelésért fizetnünk kell majd. De visszaút most már nincsen! És, ha áldozatot kell hozzon a szak­ma — úgy vélem — ettől sem szabad visszariadnia! Az átrendeződés fájdalmas folya­mat lesz és a személyes kudarcok, csalódások lehetőségét a legjobban működő kamara sem tudja elháríta­ni. A verseny szelektál, és nem csak azok nem jutnak a dobogóra, akik­ben talán kevesebb a tudás és a te­hetség, mint a legj­obbakban, de azok sem, akik nincsenek formában vagy rossz a szerelésük. Aztán a tu­dás és tehetség sem elég! A sikeres versenyzéshez célratörő jó taktika is szükségeltetik, és még a nagyérde­mű közönség is meg kell kapja a ma­gáét. Az ilyen és ehhez hasonló kutya­szorítók túlélésére csak az olyan épí­tész képes, aki szilárd erkölcsi ala­pon áll, aki hasonló meggyőződést valló közösséget tudhat maga mögött, aki szakmáját nem pénzke­resésnek tekinti csupán, hanem hi­vatásnak. Az, akit meggyőződésé­ben nem rendíthetnek meg a verseny elkerülhetetlen koccanásos balese­tei, sem pedig a jobbról előzni aka­rók reflektor villogtatásai. A ma­gunk újjáépítését a szakma erkölcsi tudatának és társadalmi hitelének helyreállításával kell kezdjük! Borvendég Béla : Részletek a MÉSZ 1989. november 10-i közgyűlésén elhangzott elnöki beszámolóból. A közgyűlés határozata az 59. oldalon olvas­ható. 2

Next