Régi-Új Magyar Építőművészet, 2019 (1-6. szám)
2019 / 5. szám
zői munkásságát Kossuth díjjal jutalmazták. Rajk Laci, ahogy mi neveztük - tudatosan megkülönböztetve édesapjától, Rajk Lászlótól - munkásságával bizonyította az építészet sokkal tágabb értelmezését, mint ahogy a szakmai profizmusba beleragadt kortársai ma gondolják, annak minden előnyével és hátrányával. Patonai Dénes DLA • Hosszú évtizedeken keresztül csak távolról csodáltam Laci karakán viselkedését, elképesztően sokrétű, magas színvonalú tevékenységét, a soha nem bántó, de őszinte meggyőződésből fakadó megnyilvánulásait. Ezekben az időkben két ponton kerültem vele áttételesen kapcsolatba. Az egyik, hogy iparterves fiatal szakszervezeti akcióban síelni tanította a gyerekeinket a Chopokon. A másik alkalom az volt, hogy majdnem „lakótársunk” lett: a Vár oldali lakásunk alatt talált pincében szamizdat nyomdát szeretett volna üzemeltetni a nyolcvanas évek elején. Nem rajta, hanem a hatóságon múlt, hogy ez nem sikerült. Mikor a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja lett, akkor keveredtem vele közelebbi kapcsolatba, akkor tapasztaltam meg, milyen ember is volt valójában. Jó volt hallani zengő, mély hangját - amint arról beszélgettünk, hogyan lehetne megújítani az építészeti kritikát. Jó volt megtapasztalni okos segítőkészségét. Jó volt, hogy egy délutánt eltölthettem egy boldog, szép szigeten, a város közepén, amit feleségével, Judittal együtt teremtettek. Csomay Zsófia • • A gyászoló emlékezés elfeledettnek tűnő részleteket hív elő. Laci derűs, energikus figuráját az első szegedi egyetemi nyári táborában ismerhettem meg. Tíz évvel későbbről, 1979-ben, már barátként, Párizst ismerő bennfentesként terelgetett minket - egy Kovács István Stúdió-beli útitársammal együtt - a város alternatív éjszakájában. Ekkorra az említett színházi stúdió „névadásához” - a Rákosi-diktatúra által kitalált álnév, az elképesztően embertelen gaztett Laci gyerekkorához tartozott - illően erős iróniával töltötte meg munkáit, és talán személyes kapcsolati szféráját is. 1977-ben, két évvel korábban együtt csináltuk első képzőművészeti tárlatunkat a szintén most elment Molnár Éva vezette Fészek Galériában. Rendkívüli szarkazmussal és építészre jellemző tenni akarással volt teli az ő Öt terv című kiállításrésze. Az egyik egység a feje tetejére állított vidéki kockaházat vizuálisan, kritikai építészetként elemezte, tragikomikus felhanggal. Abban az évben az OISTAT nemzetközi színházépítészeti pályázatára küldött, a Szent István körútra kifordított nézőterű fantasztikus Vígszínház tervére is az abszurd spektákulum bírálataként gondolok. Ez idő tájt Laci összehozott a következő kiállításom háttereként nekem fontos Szondi Lipót tanítványával, a legendás Mérei Ferenc pszichológussal is. Hallatlanul izgalmas szubkultúrába vezetett be. Az 1981-es Óbuda Galéria-beli Építészeti tendenciák kiállítás is eszembe jut, ahol Gerle János kurátortársammal már a hálózatépítő Rajk elszántságával találkozhattunk. A „Keszthely városközpont rehabilitációja” (Nagy Bálinttal, Ekler Dezsővel, Gyarmathy Katalinnal, Pikier Katalinnal, meg még velem együtt vagy 75 építésszel közös) pályázatunk ma már építészet- és politikatörténeti fejezet. Erre a harcos időszakra emlékezett az 1994-es Ernst Múzeumban rendezett 80-as évek című kiállítás is, amelyen többek között az általa látványtervezett Gothár Péter-filmet, a Megáll az időt (1981) is levetítették. Az emblematikus filmtörténeti alkotás zárójelenete sokunk retinájába beleégett. 30 évvel később - tavaly - a szürke hajnali utcakép és hátterében a focilabdás fotó-neonreklám felnagyított filmkockájával jelképként idéztük meg a Kádár-kor kultúrpolitikáját a Műcsarnokban, az erről szóló Egy Kor kiállításon. Ez az ikon, mint a tárlat fogadóképe, összefoglalta a mára történelemmé lett nyolcvanas évek alig „tűrt” művészeti életét - amelyeknek akarva-akaratlanul Rajk László inkognitóban dolgozó filmes alkotóként is egyik főszereplője volt. Emlékszem, milyen őszinte csodálattal bámultak meg kollégák a Sándor Pál rendezte Miss Arizona (1987) stúdiójában építészetként felépített néhai híres mulató díszleteit. Mert a „díszletavatásra” Laci elhívott a Filmgyárba minket, pályahagyott építészbarátait is. El voltunk bűvölve. Még 1982-ben a „nagy testvér” példát statuált: a nevezetes győri Hrabal-előadás, a Bambini di Praga tervezőcsapatára és rendezőjére eltiltó büntetést szabott ki. Rajk László, Bachman Gábor, Erdély Miklós, Haraszty István, Pauer Gyula, Nagy Bálint, El Kazovszkij és jómagam együtt osztozhattunk a „dicsőségben”. Az előadást rendező Szikora János a kilencvenes években a Dorottya Galériában prezentálta Másvilág című kiállításán is, és valóban dicsőségtáblára emelte. Más közös kiállítás-emlékek is előjönnek: a 2B Galéria 2004-es Waldsee 1944 című, azóta a fél világot bejárt emlékező akciója (kurátor: Böröcz László) és több olyan színházi kiállítása, ahol Rajk László, Bachman Gábor és én is olyan, eredetileg építészekből lett színházi tervezőkként szerepeltünk, akik a festett kulisszák helyett építészeti terekbe/tömegekbe helyeztük a játékot. Volt kis ellenállás ezzel szemben. Több, Laci csinálta gyönyörű színházi előadás látványára élénken emlékszem. Például a Smürzre, a Perre, az Óriáscsecsemőre, az Éhezőművészre. A Najmányi László vezette Kovács István Stúdió Halász Péter lakásszínházával összefonódott szegényszínházi előadásai díszleteinek legtöbbször Rajk volt a tervezője. Legjelentősebb, legismertebb művészi tevékenységével szeretném zárni a művész-harcostársra emlékezést: Rajk László világhírű filmlátványtervező lett. Filmjeinek felsorolása, pláne méltatása, külön tanulmányt igényelne. Tragikomikus az emlékezésem záróképe is: Laci sejtelmes mosollyal hívott a nyáron a Műcsarnok Építészeti Szalon tárlatán a Lázár Antal és Magyar Péter építészek tervezte Tüskecsarnok fotójához. Lázár az Ipartervben Laci irodavezetője volt. Laci észrevette, hogy a fotó leesett, és valaki figyelmetlenül fordítva rakta vissza. Rajk László feje tetejére állt világunkra műveivel reflektáló, nagy formátumú alkotó volt. Szegő György BÚCSÚ II FAREWELL (BIS' 2019/05 91