Magyar Figyelő 1914/3
Följegyzések - Rákosi Jenő és Justh Gyula
Följegyzések 69 adta ki minden energiáját az alkotásban, mint tette a nagy öreg, igen gyakran túltett rajta. Különös, hogy ezeknél az emlékezetes családi szimpozionoknál rendszerint Jókai volt a higgadtabb és Feszty a szárnyalóbb és színesebb fantáziájú fél. Feszty igazi magyar vérmérséklet volt, végletekben csapongó, elementárisan őszinte, optimizmusában a világ egyik legszeretetreméltóbb légvárépítője, aki el tudta ragadni hallgatóit és maga is meg tudott mámorosodni a saját gondolataitól. E tekintetben inkább Jókai regényhőseihez, mint magához Jókaihoz hasonlított, akit az örökös ünneplés és a publikum kíváncsisága óvatossá tett. Minden érdekelte és izgatta kettőjüket, ami magyar. A magyarság múltja és jövője inkább, mint a jelen, de különösen érdekelte őket a magyar nép, amelyet Feszty Árpád talán még jobban ismert és tüzesebben szeretett, mint maga Jókai Mór, annyi örökéletű népies figura megteremtője. Ezt a tárgyat, a pásztorkodó, halászó, szántóvető és katonáskodó magyar paraszt életét, annak összes furcsa, kedves és nagyszerű vonatkozásait és lehetőségeit, ők ketten a késő éjtszakába nyúló vitáikon alaposan megbeszélték és aki hallgathatta őket, az egész életére szóló lelki benyomásokat vitt magával. Ha a két egyéniség kölcsönhatásáról beszélünk, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy míg Fesztyben igen erős költői tehetség forrott, addig Jókaiban sok volt a vérbeli festőből. Fölötte érdekes, bár igen nehéz munkára vállalkoznék, aki a költő és a festő alkotásaiban ki akarná mutatni azt a termékenyítő és irányító hatást, amellyel egymásra voltak. Meggyőződésem szerint ez a hatás sokkal nagyobb volt, mint maga Jókai és Feszty sejtette. Midőn az élet elszakította őket egymástól, igen fájdalmas sebhely maradt mindegyikük lelkében. Ez a seb soha egyiküknél sem gyógyult be teljesen. Úgy hiszem, hogy ennek a hatását is ki lehetne mutatni úgy Jókai Mór, mint Feszty Árpád későbbi alkotásain. —ez: Rákosi Jenő és Justh Gyula. Bartha Miklós újságíró volt, emlékszobrának felavatásánál azonban nem juthatott szóhoz Rákosi Jenő, akit mi újságírók — hogy miért, miért nem, az már a mi dolgunk, — ma elsőnek tartunk magunk között és aki egyébként a legnépesebb írói egyesület elnöke is. Nem juthatott szóhoz, mert az újságíró-szobor leleplezése nem a magyar sajtó, hanem a függetlenségi párt radikális szárnyának kis házi ünnepe volt, amely