Magyar Fórum, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-09 / 23. szám

Gondolatok a magyar honvédség újjászervezéséről „A HAZA MINDEN ELŐTT” A Magyar Fórum a közelmúlt­ban Honvédségünk újjászervezésé­ről figyelmet érdemlő anyagot adott közre. 1990. május 12-én: „A múl­tat be kell vallani”, dr. Takács Sán­dor, 19-én Kondor Lajos vezérőr­nagy. „Harc a nemzeti hadsere­gért”, dr. Berki Mihály „Hol tart a magyar honvédség” című írásokat. A több gondolatot és problémát fel­vető cikkek azt tanúsítják, vannak, akik a haza és a kor követelményeit megértve, bátran harcba szállnak a párthadsereg lebontásáért, a hon­védség nemzeti jellegének kiépíté­séért, a nemzeti tudat kialakításá­ért. Egyetértve a felvetett kérdések­kel, problémákkal, néhány szerény gondolattal szeretnék hozzájárulni a feladat megoldásához. Az írások­ból egyértelműen kicsendül, hogy nemcsak a szakmai kiképzést kell radikálisan átalakítani, hanem a nemzeti, az eddig nélkülözött és el­sőrendűen fontos magyar nemzeti tudatot kell plántálni tisztjeinkbe és katonáinkba. Igaza van Kondor La­josnak: a „névtáblacsere” az állam­párt hadseregéből „még nem terem­tett Honvédséget” és ez nem is lesz könnyű feladat. A pártállam nem­csak a hadseregből, de jóformán egész oktatási rendszerünkből ki­űzette a nemzeti szellemet, azt nem tartotta szükségesnek. Ezért a nem­zeti tudat bevitelére a hadseregbe - „a haza minden előtt” - tartalom megértetésére, a hazához fűződő új viszony kialakítására nevelő tisztek rendszeresítésére került sor.­­Visz­­szatértünk az 1945-’48-as nevelő­­tiszti intézményhez. Ez honvédsé­günk építésének első szakaszában bevált. De vajon ma, a tegnap poli­tikai munkásai, előkészület nélkül meg tudják-e magyarázni és indo­kolni a hadseregben bekövetkezett változások, a magyar nemzeti tudat bevételének szükségességét? Úgy vélem, ezzel a követelménnyel a nevelőtisztek - akik önhibájukon kívül - általában csak középiskolai szintű történelmi ismeretekkel ren­delkeznek, megfelelő előkészüle­tek, rövid szaktanfolyamok nélkül nem tudnak megbirkózni. Olyan szaktanfolyamokra gondolok, ahol a nevelőtisztek egyetemes, magyar és hadtörténelmet hallgatnak, és ilyen témákban rendeznek disputá­kat. Történelmi ismeretek nélkül le­hetetlen nemzeti tudatra nevelni. Az is igaz, hogy történelmi ismere­tek nélkül lehetetlen a nacionaliz­mus elleni harc, és mégis olyan visszafogott tantárgy volt a történe­lem. Honvédségi tanintézetekben a történelmet, hadtörténelmet nem a társadalmi elvárásnak megfelelően kezelik. A tiszti főiskolákon példá­ul évtizedeken át még hadtörténel­met sem oktattak. Ebben igencsak első helyen vagyunk a világon. A Zrínyi Akadémián is mindössze 60-70 órában hallgatnak tisztjeink hadtörténelmet. Ezért javasolom, hogy a feladat eredményes végre­hajtása érdekében a kinevezett ne­velőtiszteket szaktanfolyamokra kell beültetni. A jövő hadseregének tisztikará­val foglalkozva osztom azt a véle­ményt, hogy a független nemzeti hadsereg vonzó lesz a magyar ifjú­ság számára. Egyetértve a gondo­lattal: ahogy a magyar nép újra ma­gáénak fogja érezni a hadsereget, megváltozik viszonya a tiszti pályá­hoz. Sok függ természetesen a felső szervek intézkedésétől is. A magyar fiatalok mellett hazánkba menekült erdélyi fiatalok közül is nagyon so­kan választanák a tiszti pályát, ha erre lehetőséget kapnának. Minél előbb meg kell nyitni előttük a hon­véd-és a rendőrtiszti pályát. A jogi problémákat rendezni kell. Olyan kérdést kívánok befejezé­sül felvetni, amely szintén a kor követelménye. Ez a jövőt illetően a politikai pártokhoz való tartozás. A pártpolitika művelését a fegyveres testületekben megszüntettük, ma már ezt a tisztikar nemcsak elfogad­ja, hanem meg is értette. Fennma­radt azonban a bármelyik politikai párthoz való tartozás, a belépés jo­ga. Ez zavarja a honvédség tisztika­rának szolgálati életét, egységét. Tovább kell lépnünk ebben a kér­désben is. Ha egységes, a haza szol­gálatát minden fölé helyező tábor­noki és tisztikart akarunk kialakíta­ni, akkor nemcsak a laktanyákban és az intézményekben való pártpo­litizálást kell megszüntetni, hanem törvényileg meg kell tiltani bármely politikai párthoz való tartozást. Al­kotmányba kell iktatni, hogy a fegyveres testületek tábornokai, tisztjei, tiszthelyettesei és vezető polgári alkalmazottai nem lehetnek politikai pártok tagjai. A probléma nem új. Erre is sok példát ad a tör­ténelem. A háború előtt Magyaror­szágon a tisztikar nem tartozhatott politikai párthoz, sőt még szavazati joggal sem rendelkezett. Ezt később sokan megszegték és nyilas pártta­gok lettek. Ez döntő szerepet ját­szott például 1944. október 15-én a háborúból való kilépésünk meghi­úsításában. Amikor a kormányzó­nak és a hazának a legnagyobb szüksége volt a vezérkari tisztek tá­mogatására, az esküben vállaltak teljesítésére, a hadúr szándékának megértésére, a feltétlen engedel­mességre, ők a pártérdeket helyez­ték előtérbe, és a nyilaspárt uszítá­sára szembefordultak Horthy Mik­lóssal, ami a fegyverszünet meghi­úsításának fő oka volt. Sok példát lehetne még a történelemből e ne­gatívum bizonyítására felhozni. Te­gyük lehetetlenné a megismétlődé­süket. A fegyveres szolgálatnak, akár­csak a fegyveres harcnak, megvan­nak a maga különleges törvénysze­rűségei, és ezek ellenzik a politikai pártokhoz való tartozást. Az állami vezetés sem lehet nyugodt, ha a tá­bornoki és tisztikar pártokra törede­zik szét. Sok kérdéshez lehetne még hoz­zászólni, de a terjedelem határt szab. Reméljük, a polémia folytató­dik, és többen bekapcsolódnak majd. Nagyon fontos most, hogy megértsük Kossuth Lajos szavait: „Ne civakodjunk a fölött, hogy mik voltunk: egyesüljünk arra, aminek lennünk kell.” Ölvedi Ignác hadtörténész Folytatjuk sorozatunkat, a cikkben foglaltak egyéni véleményt tükröznek. BESZÉLJÜNK NYÍLTAN Nagy érdeklődéssel olvastam a Magyar Fórum ez év május 12-i számában megjelent „A múltat be kell vallani” című írást. Azért tartom értékesnek, mert igenis erről a témáról, tehát a ma­gyar honvédségről beszélni szüksé­ges, tekintettel arra, hogy fiatalsá­gunk egy része látni sem akar kato­nát, illetve van párt, mely a honvéd­ség létét a legkisebbre vagy éppen semmire összezsugorítaná. Beszéljünk nyíltan, kendőzés nélkül. Hazánk körül kiszámítha­tatlan magatartású országok van­nak, melyekben a múlt 70 vagy 50 éves távlatában, helyesebben Tria­non óta több millió magyart nevel­tek át más nemzetűvé, és ez a folya­mat most is tart. A katonaságra okvetlenül na­gyon nagy szükség van a fentiek, tehát a haza védelme miatt is, de még az ifjúság hazafias nevelése és egészséges testedző volta miatt. Javaslom legalább egyelőre kb. 80 ezer főben a szokásos, behívásos alapon, újonckiképzés útján feltöl­tendő létszámot, minimum az egyé­ves kiképzési időt, a technika állan­dó változását követő, megfelelő tar­­talékosi kiképzést, érettségizettek­nek, főiskolát stb. végzetteknek lehetőséget a tartalékos tiszti rend­fokozathoz, legalább 40 ezer fős önkéntes alapon álló nemzeti gárdát olyanok részére, akik vagy katona­viseltek, vagy valami oknál fogva a­ katonaságból kimaradtak. A mindenkori legkorszerűbb ki­képzésre van szükség a fegyverfaj­tákat illetően is. Vissza kell állíta­ni a régi, 1945 előtti egyenruhákat, ahol lehet, kor­szerűsítve, s ha szükséges, de a tá­nyérsapka messze áll a hagyomá­nyos s a magyar nép által is kedvelt sapkától, nem is beszélve az oro­szos kucsmákról. Nagyon közked­velt volt népünk által a régi tisztek­nek fekete, altiszteknek szürke csákó. A laktanyákat nemzetünk nagy­jainak nevére kell keresztelni kivé­tel nélkül. A hazafias nevelés nélkülözhe­tetlen, mert attól népünk 1945 óta teljesen elesett, s ennek hiányát nagy mértékben érezzük. A fentieket nem a nacionaliz­mus, hanem a hazaszeretet diktálja, de miért félünk ettől a névtől éppen a fentiek miatt. Tisztelettel: dr. Bertalan Barna nyug. ügyvéd tart. hadnagy 74 éves, nem önként, de kényszerből a Dont is megjárt. NÉHÁNY JAVASLAT Hadifogságból való hazatérésem után „B” listáztak, és meghagyták tartalékos hadnagyi rangomat. 1957-ben „legújabb szabad­ságharcunk” után lefokoztak, mert nem voltam hajlandó a kommuniz­mus felé orientálódni és inkább ka­tolikus hitemhez ragaszkodtam. Levélbeli kérésemre 1990. III. 11- én tartalékos hadnagyi rendfoko­zatomat visszakaptam. Mint szer­ződéses nyugdíjas sűtő a Budapesti Sütőipari Vállalat 304-es számú te­lepén dolgozom nyugdíjazásom, 1976. V. 1-je óta. És most rátérek indítványaimra. Föltétlenül el kell tiltani a káromko­dást, és ha előfordul, szigorúan büntetni; 21 nap szigorított és még utána 30 nap laktanyafogság. Nem kell sokat gondolkozni azon, hogy támadó vagy védő jelle­gű legyen-e a kiképzés. Vélemé­nyem szerint a leghatározottabb formában meg kell valósítani mind­kettőt. Ami az eszmei nevelést illeti, a leghatározottabban száműzni kell az internacionalizmust. Különösen azt a formáját, melyet úgy hívnak, hogy kozmopolitizmus. Nem hiszek az úgynevezett lelki kényszerben, akik erre hivatkozva megtagadják a fegyveres szolgála­tot. Ezek nem szabadlábra valók. Természetesen minden korszerű hadfelszerelést, haditechnikai esz­közt meg kell adni Honvédségünk­nek, amit csak Hazánk anyagi hely­zete megenged, és nagyon gyorsan vissza kell rendelni Ózdról és Diós­győrből azokat a páncélosokat és egyéb felszerelési tárgyakat, me­lyeket elég ostoba módon beolvasz­tásra odaküldtek. Nagyon-nagyon helyeslem a Nemzetőrség létesítésének tervét. Valósítsák meg, de minél hama­rabb, annál jobb. Nem látom helyénvalónak azt, hogy az egyetemet és főiskolát vég­zetteknek minden további nélkül tartalékos tiszti rendfokozatot adja­nak. Ez kevés! Igenis, komoly, kor­szerű katonai tudás elsajátítása után kapjanak tartalékos tiszti rangot, ha kérik, és fizikailag alkalmasak, és az eszmei hozzáállásuk megfelelő. A tiszthelyettesi állományban az érettségi alapkövetelmény legyen. Ha lehetséges, a régi hadsereg egyenruhája és rangjelzései térje­nek vissza. Javaslom továbbá, hogy ezentúl VII. 22-e legyen a Fegyveres Erők Napja a nándorfehérvári győzelem (1456. VII. 22.) emlékére. Továbbá V. 1-jén a nagy munka­ünnep mellett emlékezzünk meg ar­ról is, hogy 1711. V. 1-jén a „Nagy­­majtényi síkon letörött a zászló!” Egyáltalán nem örülnék annak, ha az Új Honvédség tisztikarának életmódja olyan lenne, mint a II. világháború előtti tisztikaré. Semmi szükség arra, hogy az új tisztikar olyan régi mulatós kivagyiságos életmódot éljen. Vegye komolyab­ban a katonai hivatást, gondoljon arra, hogy magatartásától és helyt­állásától emberéletek függnek, és esetleg saját magától és alárendelt­jeitől életáldozatot kell követelnie. Ezeket akartam megírni. Ezzel zárom soraimat. Jobb napokat és „Szebb Jövőt!” kívánva a Hazának, tisztelettel búcsúzom. Szabó József Újpest, Rónai S. u. 27. Nyugdíjas fűtő, tartalékos hadnagy Felterjesztés Buruma-díjra Kedves Lipovecz Iván! A HVG máj. 19-i számában olvasható: „Cheri chez la femme" C. írása hatására - valamint Esterházy Péter után szabadon - díjat alapítok, a Buruma-dí­­jat, s az első kitüntetést Önnek adom. Aki nem emlékezne rá: Ian Buruma volt az a brit újságíró, aki a Spectator c. lapban rosszallásának adott hangot a magyar választópolgárok ízlését il­letően. Szerinte ugyanis a politikai szerepre való alkalmasság egyenes arányban áll egyrészt a vá­lasztás éjszakáján megejtett vad rockandrollozás képességével, másrészt pedig valamely múlt századi, meglehetősen homályosan fölvázolt költőtípusra va­ló hasonlatossággal. Ezeket az alapvető tulajdonsá­gokat a tudósító sem a nyertes párt képviselői, sem várható koalíciós partnerei közt nem tudta föllelni - csakis a szabaddemokraták házatáján. A Buruma-díj elnyeréséhez két feltételnek kell eleget tenni. Először is párhuzamot kell vonni egy politikai személy fizimiskája és tehetsége közt, mé­­lyenszántó következtetések levonása végett. Ennek birtokában­­ nyilvánvalóan nehezen titkolt ellen­szenvből, akár a tárgyalt személlyel, akár pártjával szemben­­ kétségbevonható szakmai színvonalon kételyeket kell ébreszteni az olvasóban e személy vagy szervezet iránt. Tulajdonképpen hosszú, freudi ihletésű tanul­mányt is lehetne írni az Ön írásából kielemezhető attitűdről, annyira tipikus a magyar sajtóférfiak kö­rében - igaz, korántsem csak ott. Érezhetőleg irri­tálja, hogy nő is lehet „politizáló személy", s obligát módon azonnal korával, termetével, valamint öltöz­ködésmódjával foglalkozik. Utóbbinak olyan külön­leges fontosságot tulajdonít, hogy féloldalas cikké­ben kétszer is megemlíti a jövendő londoni nagykö­vetnő öltözetének egyik darabját. A „hölgy" szó sűrű használata is jellegzetes. Lassan fel kell hogy keltse a nyelvészek figyelmét is, hogy ez a legföljebb vá­lasztékosnak nevezhető kedves szó rögtön milyen pejoratív felhangot kap, amint közszereplésre vál­lalkozó nőkre alkalmazzák. Persze az írott sajtóban nem igazán érvényesül, a tévében annál inkább: kis hatásszünet előzi meg, és sajátos hangsúly meg hun­­cutkás, olyan jusztlászlói mosoly kíséri. Van egy elszomorítóbb motívuma is írásának, s ez afféle kirekesztősdi, kizárólagosdi. Mintha azt akar­ná ön sugallni, hogy kerül ide ez a nőszemély, hisz én nem ismerem, mi nem ismerjük­­ régebbi szóhasz­nálattal, nem a mi kutyánk kölyke s ha már egyszer idekerült, hogy engedheti meg magának, hogy a többieknél előbb távozzon (pedig milyen finomakat ehetett volna, ha marad!), s hogy képzeli, hogy a Nagy Michnik vagy a Nagy Vranitzky előtt kinyitja a száját - mely úriemberek tudvalevőleg rögtön ellenzéki vezetőnek, illetve osztrák kancellár­nak születtek. Ami a Buruma-díj szakmai kvalifikációit illeti, megemlíthetném már a címadást is. Ez inkább olyan dolgozat elé illik, amely valamely közférfiú viselt dolgait taglalja, s keresi mögöttük a mozgatórugót. De szerkesztői ceruzáért kiált a miniszterelnök gye­rekkori barátjára,utaló zárójeles megjegyzés zava­ros és erőltetett poénja is. Adós marad a főszerkesztő úr annak magyarázatával is, miért téved - cikke alanyán kívül - azoknak a politikusoknak és közgaz­dászoknak népes társasága is, akik a térség or­szágai közül szintén Magyarországnak adják a leg­több esélyt a kilábalásra. A legelszomorítóbb az, hogy ez a hangnem - obuigát ironikusságával és jópofás­kodásával együtt - milyen provinciális. Manapság divat mindenféle téma kapcsán fölemlegetni, mi rekeszthet ki bennün­ket az áhított Európa-házból. Attól tartok, a „höl­gyek” közszereplésének ilyen kommentálása sem épp a legjobb ajánlólevél. Ön a hatás fokozása végett felsorol egy csomó fontos külföldi lapot, melyek újságíróinak kíváncsi­ságát az érintett személy kielégítetlenül merészelte hagyni. Úgy vélem, ezeknek az újságoknak a főszer­kesztői az ön cikkét két, piros ceruzával húzott, egymást keresztező, lendületes vonallal illették vol­na. Leszámítva persze a Spectatorét. Vajda Tünde " A kis úttörők... Szervezőmunkánk során meg­döbbentő felfedezést tettünk - ír­ják az IDF pápai szervezetének nevében. - Még a korábbi kor­mány alatt az úttörő-elnökség el­érte, hogy engedélyezzék számá­ra az általános iskolai fiatalság újbóli beszervezését az úttörő­­mozgalomba. E célból központi­­lag belépési nyilatkozatokat-ter­mészetesen megfelelő kísérőszö­veggel - küldtek ki az általános iskoláknak, mely az osztályfőnö­kök közvetítésével eljutott a gyer­mekekhez, a szülőkhöz. Az akció sikeres volt, mivel volt olyan osz­tály az általunk felkeresett tanár­nő állítása szerint, melyben 100 százalékos „eredményt” értek el. Megjegyzéseink az esemé­nyekhez az alábbiak. Helyes-e, hogy a szülő-tanár közötti függő­ségi kapcsolatokat kihasználva gondoskodnak a kudarcot vallott úttörőmozgalom újjáélesztésé­ről? A 100 százalékos, de leg­eredménytelenebb esetben is 80 százalékos „siker” szerintünk nem a gyermekek akaratát, igé­nyét jelzi, sokkal inkább tulajdo­nítható a még bizonytalan és kér­déses választási eredményeknek, a lakosság bizonytalanságát fel­használó, bukott rendszer utolsó „túlélési” reflexének. Ha vezető a politikai szerepet elvesztjük, leg­alább a fiatalok maradjanak együtt egy olyan szervezetben, ahol konzerválhatjuk őket a visszarendeződésig - mondhat­ták a vereségüket már érző kom­munista vezetők. Ha az MSZP és az MSZMP annyira hangsúlyoz­za más szellemiségét, változását, mely soraikban és tevékenységü­ket irányító céljaikban állítólag végbement, s mégis erejüket megfeszítve mentik át vagyonu­kat, megelőlegezhetjük-e a bizal­mat az állítólag szintén megválto­zott úttörőszövetségnek, s akkor is ott marad a kérdőjel: helyes-e és törvényes-e az a módszer, mellyel tagjaikat toborozzák? Az IDF pápai szervezetének elnöksége

Next