Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)

1991-12-12 / 50. szám

1991. december 19. Szíj Rezső AZ V. VELENCEI ÉPÍ­TÉSZETI KIÁLLÍTÁS anyaga látható az Ernst Mú­zeumban. A Velencében Európa-szerte föltűnést kel­tő kiállítást nyugati szakla­pok felső fokon méltatták. Az egyik angol szaklap a ki­állítást méltatva a „gyönyö­rűséges” jelzőt is indokolt­nak látta. Ez az új magyar építészet - amelyet az Ernst Múzeum ismertetője Mako­­vecz Imre és Csele György ne­vével jelöl - már a 21. száza­dot idézi, miközben évtized­nyi építészeti örökség érté­keit sem téveszti szem elől. Organikus ez az építészet azért, mert szigorúan szem előtt tartja az embert és termé­szeti környezetét. Az élet megbetegedésének egyik oka bizonyára az, hogy szin­te máról-holnapra megszűnt az embernek a természettel évmilliók során kialakult szerves kapcsolata. Ha lát is néhány fát, bokrot, virágá­gyat a városban, ez koránt­sem pótolja azt a folyamato­san megújító természeti kör­nyezetet, amelyet valamikor nyújtott az emberiség több­ségének a földdel, jó levegő­vel való kapcsolata. EZ AZ ÚJ SZEMLÉLE­TŰ ÉPÍTÉSZET az 1960-as évektől minden hivatalos és akadémikus nyomás (Major Máté és társai) ellenére úgy­szólván átformálta a magyar vidék építészeti képét. Elég számba venni azokat a váro­sokat, falvakat, amelyekről a kiállítás tanúskodik. S nem­csak nagyobb városainkban láthatók eredményei ennek az építészetnek, hanem még kis községekben is, mint pl. Velem. Hány és hány falu­ban, városban hagyták ott ezek az építészek névjegyü­ket a helység egy-egy ki­emelkedő pontján. Az Ernst Múzeumban mintegy 25 építész megvaló­sult épületeinek színes fény­képeivel találkoztunk. A maga nemében valamennyi­­ek alkotása jelentős, függet­lenül attól, hogy tervezője ma már egyet-mást talán másként tervezne. A tények, a megvalósult tervek magu­kért beszélnek. Méghozzá arról, hogy ezt az új - organi­kus - a természeti követelmé­nyekhez ragaszkodó - építé­szetet igényelte a társadalom. NEM KELL ELMEN­NÜNK a kambodzsai Ang­­kor­ba, hogy építészeti cso­dát lássunk. Látunk hazait, amikor Dévényi Sándor Bi­kafejes pécsi házát nézzük, Csete György halásztelki rk. templomát, szarvasi Ciprus­csárdáját, Makovecz Imre siófoki evangélikus és paksi rk. templomát, Sevillai Ma­gyar Nemzeti Pavilonjának makettjét, Farkas Gábor kecskeméti iroda- és lakóhá­zát, Jankovich Tibor szállo­dáit, Salamin Ferenc szeren­csi népházát nézzük gyö­nyörködve, hogy csak talá­lomra néhány nevet említ­sek. Az elmúlt 45 év rémural­ma ellenére létrejött kultu­rális eredményeink közt az egyik előkelő helyet az építé­szet érdemli meg amelyet az előbb megnevezettek és e kiállításon nem szereplő tár­saik hoztak létre, továbbfej­lesztve azt az örökséget, amit a magyar építészetben Lechner Ödön, Kós Károly és követői jegyeznek. Egész utcasorok, sőt vá­rosnegyedek születtek ter­mészetes anyagokból, első­sorban az épületfa fölhasz­nálásával. Lakóházak, óvo­dák, iskolák, kórházak, mű­velődési- és egészségházak, nép-, klub- és táncházak, be­vásárlóközpontok, szállo­dák, műteremházak, s az új­jávarázsolt és bővített mű­emlékek sora jelzi az új ma­gyar építészet diadalát. A NAGYVONALÚSÁG MELLETT az aprólékos műgond, a leleményesség, a költészet és valóságérzék mind egyszerre van jelen ezek­ben az épületekben. Ez nem egyfajta, s egy kaptafát igénylő építési mód, mint a legtöbb esetben a kockahá­zak, toronyházak, mert min­den egyes alkotás, s annak valamennyi részlete találé­konyságra vall, képzelőerőt követel művészi színvona­lon. A maradandóság érze­tét keltve, ami műalkotás esetében nélkülözhetetlen esztétikai követelmény. Amit az organikus építészet képviselői teremtenek, az valóban építőművészet. Öröm látni ezeknek az orga­nikus épületeknek mind kül­ső, mind belső megformálá­sát, kiképzését, mert nem­csak a művészi találékony­ságról, hanem a célszerűség követelményeinek kielégíté­séről is tanúskodnak. Nemcsak a tarsolylemeze­kig nyúl vissza ez az építé­szet, nemcsak a szőnyegek­kel pazarul berendezett, ha­talmas művészi eredmé­nyekre hivatkozó „nomád­kori” tanulságokig, hanem magába öleli a középkor épí­tészetének tanulságait épp­úgy, mint az angol, holland, francia, svájci régi építészeti emlékekből is azt, ami a ma­gyar hagyományokkal, ud­varházakkal, polgárházakkal stb. rokon, s így mutat utat a 21. századba. MIÉRT MAGYAR EZ AZ ÉPÍTÉSZET? Mert benne a magyar művelődéstörténet is­merője magyarságára ismer, mégha egyes motívumok a földkerekség más tájain is megtalálhatók. Lehet a tuli­pán idegen eredetű, mint az akác is, de ha belénk gyökere­sedve vált jellegzetessé épüle­teinken, használati tárgyain­kon annyira, hogy ránk is jel­lemzővé vált, joggal érezzük magyarnak. A „magyaros” jelzőtől sem kellene idegen­kednünk. » S engedtessék meg a sze­mélyes megjegyzés: a Csete Györgyöt és Pécsi csoportját támadó Major Máté foroghat a sírjában, ha látja a túlvilág­ról ezt a kiállítást. Bár az is elképzelhető, hogy amilyen „alkalmazkodó” volt a nyu­gati építészet teljes megta­gadásában, mert Révai úgy kívánta, éppoly kíméletlenül fordítana akadémikusi kö­pönyegén, hogy most meg Csetéékhez csatlakozzék. Sokra nem mennének vele. Mint a kiállítás bizonyítja: az építészek nem hagyták magu­kat, jól megvannak nélküle és ittmaradt hívei ellenére is. A­z építészet: élő műfaj Kerényi József: Cegléd, kápolna Makovecz Imre: Paks, római katolikus templom Vincze László: Csenger, étterem Oltai Péter: Pécs, klubház Csete György: Tanulmány az orfűi forrásházhoz A MAGYAR FÓRUM ÜNNEPI MELLÉKLETE 13

Next