Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1991-12-12 / 50. szám
1991. december 19. Szíj Rezső AZ V. VELENCEI ÉPÍTÉSZETI KIÁLLÍTÁS anyaga látható az Ernst Múzeumban. A Velencében Európa-szerte föltűnést keltő kiállítást nyugati szaklapok felső fokon méltatták. Az egyik angol szaklap a kiállítást méltatva a „gyönyörűséges” jelzőt is indokoltnak látta. Ez az új magyar építészet - amelyet az Ernst Múzeum ismertetője Makovecz Imre és Csele György nevével jelöl - már a 21. századot idézi, miközben évtizednyi építészeti örökség értékeit sem téveszti szem elől. Organikus ez az építészet azért, mert szigorúan szem előtt tartja az embert és természeti környezetét. Az élet megbetegedésének egyik oka bizonyára az, hogy szinte máról-holnapra megszűnt az embernek a természettel évmilliók során kialakult szerves kapcsolata. Ha lát is néhány fát, bokrot, virágágyat a városban, ez korántsem pótolja azt a folyamatosan megújító természeti környezetet, amelyet valamikor nyújtott az emberiség többségének a földdel, jó levegővel való kapcsolata. EZ AZ ÚJ SZEMLÉLETŰ ÉPÍTÉSZET az 1960-as évektől minden hivatalos és akadémikus nyomás (Major Máté és társai) ellenére úgyszólván átformálta a magyar vidék építészeti képét. Elég számba venni azokat a városokat, falvakat, amelyekről a kiállítás tanúskodik. S nemcsak nagyobb városainkban láthatók eredményei ennek az építészetnek, hanem még kis községekben is, mint pl. Velem. Hány és hány faluban, városban hagyták ott ezek az építészek névjegyüket a helység egy-egy kiemelkedő pontján. Az Ernst Múzeumban mintegy 25 építész megvalósult épületeinek színes fényképeivel találkoztunk. A maga nemében valamennyiek alkotása jelentős, függetlenül attól, hogy tervezője ma már egyet-mást talán másként tervezne. A tények, a megvalósult tervek magukért beszélnek. Méghozzá arról, hogy ezt az új - organikus - a természeti követelményekhez ragaszkodó - építészetet igényelte a társadalom. NEM KELL ELMENNÜNK a kambodzsai Angkorba, hogy építészeti csodát lássunk. Látunk hazait, amikor Dévényi Sándor Bikafejes pécsi házát nézzük, Csete György halásztelki rk. templomát, szarvasi Cipruscsárdáját, Makovecz Imre siófoki evangélikus és paksi rk. templomát, Sevillai Magyar Nemzeti Pavilonjának makettjét, Farkas Gábor kecskeméti iroda- és lakóházát, Jankovich Tibor szállodáit, Salamin Ferenc szerencsi népházát nézzük gyönyörködve, hogy csak találomra néhány nevet említsek. Az elmúlt 45 év rémuralma ellenére létrejött kulturális eredményeink közt az egyik előkelő helyet az építészet érdemli meg amelyet az előbb megnevezettek és e kiállításon nem szereplő társaik hoztak létre, továbbfejlesztve azt az örökséget, amit a magyar építészetben Lechner Ödön, Kós Károly és követői jegyeznek. Egész utcasorok, sőt városnegyedek születtek természetes anyagokból, elsősorban az épületfa fölhasználásával. Lakóházak, óvodák, iskolák, kórházak, művelődési- és egészségházak, nép-, klub- és táncházak, bevásárlóközpontok, szállodák, műteremházak, s az újjávarázsolt és bővített műemlékek sora jelzi az új magyar építészet diadalát. A NAGYVONALÚSÁG MELLETT az aprólékos műgond, a leleményesség, a költészet és valóságérzék mind egyszerre van jelen ezekben az épületekben. Ez nem egyfajta, s egy kaptafát igénylő építési mód, mint a legtöbb esetben a kockaházak, toronyházak, mert minden egyes alkotás, s annak valamennyi részlete találékonyságra vall, képzelőerőt követel művészi színvonalon. A maradandóság érzetét keltve, ami műalkotás esetében nélkülözhetetlen esztétikai követelmény. Amit az organikus építészet képviselői teremtenek, az valóban építőművészet. Öröm látni ezeknek az organikus épületeknek mind külső, mind belső megformálását, kiképzését, mert nemcsak a művészi találékonyságról, hanem a célszerűség követelményeinek kielégítéséről is tanúskodnak. Nemcsak a tarsolylemezekig nyúl vissza ez az építészet, nemcsak a szőnyegekkel pazarul berendezett, hatalmas művészi eredményekre hivatkozó „nomádkori” tanulságokig, hanem magába öleli a középkor építészetének tanulságait éppúgy, mint az angol, holland, francia, svájci régi építészeti emlékekből is azt, ami a magyar hagyományokkal, udvarházakkal, polgárházakkal stb. rokon, s így mutat utat a 21. századba. MIÉRT MAGYAR EZ AZ ÉPÍTÉSZET? Mert benne a magyar művelődéstörténet ismerője magyarságára ismer, mégha egyes motívumok a földkerekség más tájain is megtalálhatók. Lehet a tulipán idegen eredetű, mint az akác is, de ha belénk gyökeresedve vált jellegzetessé épületeinken, használati tárgyainkon annyira, hogy ránk is jellemzővé vált, joggal érezzük magyarnak. A „magyaros” jelzőtől sem kellene idegenkednünk. » S engedtessék meg a személyes megjegyzés: a Csete Györgyöt és Pécsi csoportját támadó Major Máté foroghat a sírjában, ha látja a túlvilágról ezt a kiállítást. Bár az is elképzelhető, hogy amilyen „alkalmazkodó” volt a nyugati építészet teljes megtagadásában, mert Révai úgy kívánta, éppoly kíméletlenül fordítana akadémikusi köpönyegén, hogy most meg Csetéékhez csatlakozzék. Sokra nem mennének vele. Mint a kiállítás bizonyítja: az építészek nem hagyták magukat, jól megvannak nélküle és ittmaradt hívei ellenére is. Az építészet: élő műfaj Kerényi József: Cegléd, kápolna Makovecz Imre: Paks, római katolikus templom Vincze László: Csenger, étterem Oltai Péter: Pécs, klubház Csete György: Tanulmány az orfűi forrásházhoz A MAGYAR FÓRUM ÜNNEPI MELLÉKLETE 13