Magyar Fórum, 1992. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-02 / 27. szám
1992-ig- Magyar Fórum 3 A szerkezeti reform halad előre. (Megjegyzem, hogy - eddig legalább is - elkerültük a mások által nálunk is követelt sokk-terápiát, amelynek a csődje pl. a lengyeleknél látható; de az oda-vissza topogást is, aminek a csődje sok volt kommunista országban látszik, s amit nálunk különféle retorikába bújtatva kommunisták és reformkommunisták követelnek, s ami valójában a kellő sebességű és határozott átalakítás elmaradását okozná.) Az amerikai elemzők szerint (is) a magánszféra dinamikusan nő, s 1992 végére a teljes gazdasági aktivitás 40% -a fölé nőhet. Nehéz viszont e szférából behajtani az állami bevételeket (adó, vám stb.) - lásd még a költségvetés gondjait -, de ez a súlyos „fizetési fegyelmezetlenség" az elemzők szerint nemcsak magyar probléma, hanem a volt kommunista régió általános jellemzője. ADÓSSÁG ÉS EGYÉB GONDOK A privatizáció szabályozottan halad. Magyarország - részben korábbi (némileg) liberálisabb helyzetéből is adódóan - nem kezdett tömges privatizálásba, mint a lengyelek vagy a csehek. A volt állami tulajdon 10%-a már teljesen, további 20%-a részben privatizált. A kárpótlás is a privatizálás része. (Megjegyzem tanulságos, hogy „Nyugatról", kívülállók ezt minek látják.) 1991-ben teljesen korszerű bankrendszer és bankfelügyelet jött létre a szükséges törvényekkel együtt. Az adósság alakulását a tanulmányból kimásolt, mellékelt ábra mutatja. (Megjegyzem, hogy mind itt, mind másutt a különböző adatok kisebb számbeli eltérésű részben a különféle valuták árfolyamváltozásai, részben az adósság dollárra átszámítási módszerek stb. okozzák.) Kiemelendő, hogy az Antallkormány idején a bruttó adósság nem növekedett, a nettó adósság végre csökkeni kezdett. Az elemzők külön kiemelik, hogy jó irányban megváltozott az adósság összetétele, csökkent a rövid lejáratú hitelek aránya, s „drámaian" csökkent a külkereskedelmi fordulatnak köszönhetően a teljes adósságszolgálat (kamat-(törlesztés) aránya az összbevételhez képest. Nagy gond és az átmenetet veszélyeztető társadalmi mozgások kiváltására felhasználható az 1992 márciusában országos átlagban 9%ot meghaladó munkanélküliség, s az ehhez párosuló általános szociális türelmetlenség. A munkanélküliség eloszlása egyenetlen, Budapesten kevesebb 3%-nál, egy vidékeken meghaladja a 15%-t. Az amerikai elemzők szerint feltétlenül megoldandó a költségvetési szerkezetváltás és az általános szerkezetváltás gyorsítása. Adóreform esedékes és a befizetések elmaradása felszámolandó a piacgazdaságokban szokott módszerekkel. Az általános szerkezetváltás, a privatizáció, a hitelgaranciák nyújtása lehetőségeinek a kiépítését kell gyorsítani. Igen nehéz feladat megítélésük szerint a lassuló európai gazdaságban (s megjegyzem a recesszióba csúszó USA és a még mindig érdemben fizetésképtelen volt szovjet gazdaság mellett a további exportnövelés. Az elmúlt 2 évben a magyar exportnövelés zömét láthatóan Németország vette fel. A továbbiakban az elemzők szerint a belorusz-ukrán-orosz piac élénkülése nagy lehetőséget nyitna. Megítélésük szerint a váltás nálunk sikeres, Magyarország az első a régióban, amelyik átjutott a demokrácia és a piacgazdaság felé vezető úton a kritikus ponton. A feladatokat „pragmatikusan rohamozzuk meg". Szerintük korai lenne még valamilyen „magyar gazdasági csodáról" beszélni, de legalább egy közép-európai ország sikeres az átmenetben. A PIACGAZDASÁG FELÉ Épül a szabadpiac-orientált gazdaság, miközben sikeresen megoldottuk szerintük az energiaellátás gondjait, amit az Öböl-háború és a szovjet beszerzés átalakulása külön nehezített, kivédtük közben a keleti piac rendkívüli mértékű összeomlását, amit tetézett a saját ipar válsága (s itt megjegyzem, hogy ennek fő oka a kommunista időszak iparpolitikája), s biztosítottuk - amint írják - a folymatos adósságtörlesztést, ami nagy teher, de alapvetően fontos. A továbblépés kulcsa a költségvetési hiány kézbentartása, a szerkezetváltás folytatása és az export további (mérsékelt) növelése. Mivel az árak már (európai mértékben) szabadok, 2 év alatt az egyszámjegyű infláció elérését reálisnak tartják. Szerintük a nyugati gazdaságba integrálódó Magyarország a befektetőknek és a hitelezőknek jó kapcsolat, s további segítség az EK-társulás, majd a teljes jogú tagság. Amint írják, Magyarországon már konszolidált piacgazdaság és stabil parlamenti demokrácia van, jobb, mint a régióban bárhol. A magyar átmenet nem lökésszerű, alig kapott publicitást, viszont sikeres. Úgy látom, hogyha nem volt kommunisták vagy bármi áron hatalmat akaró hazai liberálisok, esetleg a diplomatervig eljutott, de még sok mindennek híjával lévő diák, hanem hozzértő külföldiek véleményét halljuk, akkor mások szerint is sok gonddal, bajjal, nyomorúsággal, de halad a talpra állásunk, és ha tévedésekkel együtt is, de eddig bizonyosan sikeres a kormány. Ideje, hogy ez publicitást kapjon. (Vége) Dr. Ferencz Csaba egyetemi tanár LÁTSZIK-E AZ ALAGÚT VÉGE? • • _ - ’ - - - •• • • 1989 1990 1991 1992 rövid lejáratú hitel 16,2% 13,8% 9,6% -közép-és hosszú lejáratú hitel 83,8% 86,2% 90,4% törlesztési arány 46 % 35 % 28% az utóbbi a becsült, várható érték. Magyarországon ma teljes sajtószabadság érvényesül. Ez nem jelenti okvetlenül azt is, hogy teljesen szabad sajtó működik. Ha valaki vitába száll a sajtóval, nem biztos, hogy a szabad sajtót támadja. Ha valaki porondra lép a sajtó mellett, nem biztos, hogy a szabad sajtót védelmezi. Esete válogatja. Végletesen cifra viszonylatok is előfordulhatnak. Például a Magyar Szocialista Párt képviselője nemrég hősileg kivonta kardját ez ügyben. „Szálka... a kormányzat szemében a szabad, független sajtó" - veti oda a vádat (Magyar Hírlap, május 25.). Megrója ezért a rendszerváltozás kormányát, kényesnek és harciasnak mutatkozó igazságérzettel leinti a „koalíció előcsapásait". Teszi mindezt együtt a sajtószabadság és a szabad sajtó oltalmában. Bár ne tette volna. Fölényeskedő, kioktató szereplése nélkül talán csöndben kialakulhatna az a jóhiszemű föltételezés, hogy az MSZP már nem sorolja legszebb erényei közé korábbi sajtópolitikáját. Sajtópolitikán itt nevezetesen az 1989-90-es lapöröklések és lapeladások értendők. Vastag homály borított akkor mindent. Csak annyit lehetett sejteni, hogy az MSZMP fél országnyi harácsából az MSZP „magához vonta" (a halhatatlan emlékű főkincstárnok kifejezése) a lapkiadókat, aztán külföldi és hazai magánvállalkozásoknak engedte át őket. Megelőzte, sőt megvalósította ezzel a történelmi igazságtételt, bólinthatnánánk. Történelmileg úgy is van, hogy az egykor erőszakkal megváltoztatott magántulajdonból ismét magántulajdonba kerültek ezek a lapkiadók, lapok. De az igazságtétel hibádzik. Ha erőszakkal szerzett tulajdont az erőszaktevő vagy örököse saját kényére-kedvére, saját javára kiárusít, az erőszakot nem szüntette meg, csak a tárgyán adott túl. Huszonvalahány országos és megyei lapot adott el az MSZP még az új Országgyűlés megalakulása előtt sietősen, önkényesen, titokban és részben titkos szerződések fedezetével. Olcsón is. Úgy mondják, a mindössze egymilliárdnyi bánatpénz felével később társadalmi alapítványokat jutalmaztak. Minek a felével ki és mi, kit és mit is jutalmazott? Mindegy már, hol maradtak és hova jutottak azok a pénzek. Végül egyetlen megyei napilap sem jutott új hazai tulajdonos kezére, de még nyílt pályázatra sem. Csak ez számít. Először 1947-48-ban, az államszocialista diktatúrával semmiztetett ki a vidék társadalma a sajtónyilvánosság birtoklásából és ellenőrzéséből. Újabban 1989-90-ben ismétlődött meg ugyanez, épp abban a történelmi pillanatban, amikor a magyar társadalom és nemzet a demokráciát választhatta és választotta. Mi ez, ha nem az államszocialista diktatúra utóélete, a demokrácián csattanó kárövendő és gúnyoros arculcsapással tetézve? Igaz, a mostani nagy vásár és áldomás után az elégedett tulajdonosok és vezetők akár a szabad és független sajtó híveivé szegődhettek volna. Nem tették. Titkos szerződések biztonságában inkább saját helyzetükhöz, érdekükhöz, céljukhoz mérték a szabadság és a függetlenség határait. Olykor meglehetősen durván és szemérmetlenül érzékeltetik ezeket a határokat. Egy regionális lapkiadó osztrák igazgatója felelősségre vonta a nem alárendelt irodalmi folyóirat főszerkesztőjét, elbocsátotta az alárendelt napilap főmunkatársát, figyelmeztette több munktársát, amiért azok „nem lojálisan" másutt is közöltek írásokat a szólásszabadság jegyében. Ugyanennek a cégnek nemzetközi összetételű vezérkara még messzibbre is bátorkodott. Hat parlamenti párt udvariasan tárgyalgató küldöttei előtt, a vendégek (mármint a hazaiak) szavait félbeszakítva kijelentették, hogy a régió közvetlen politikai nyilvánosságában nem érdekeltek, de a három megye lapjaiban egy-egy oldalt bárki bármikor megvásárolhat ötvenezer forintért. Hosszú sorban kikerekíthetők más régiók hasonló esetei is. Nem épp a szabad és független sajtó honosságát bizonyítják a vidéki Magyarországon. Még csak nem is az úgynevezett „egyenlő távolságtartást" a politikai környezettől. Mindez a sajtóban ábrázolható és értelmezhető teljes valóság önkényes korlátozását bizonyítja. Gondoljuk meg, a legtöbb megyében egyetlen napilap működik. Ha a helyi politikai és szellemi élet korlátozva és torzítva jelenik meg ebben az egyetlen tükörben, a helyi társadalom arra kényszerül, hogy politikai és szellemi tájékozódását és válaszát ehhez a tükörhöz igazítsa. Út és mód a kitörésre? Vagy oldalanként ötvenezer forint, vagy a szabad és független szellemiségű újságírók lázadása. Előbbiről ne is elmélkedjünk. Utóbbira viszont csak az nyitna esélyt, ha szabad és független megyei, városi napilapok alapíttatnának. Hiú ábránd ez manapság. Az 1989-90-es nagy kiárusítás és vásárlás következményeit a lapkiadás piacán még jó darabig befagyasztják a gazdasági körülmények. Tisztázandó, hogy ezek az állapotok főleg a vidéki lapkiadókat és lapokat jellemzik. Ezeket az állapotokat persze az MSZP készítette elő, nem más. Választhatta volna azt a megoldást is, hogy legalább a vidéki lapkiadóit jelképesen visszaadja a társadalomnak, a nemzetnek, regionális alapítványok és pályázatok formájában. Nem az lett volna az igazi, az őszinte hozzájárulás a szabad és független sajtóhoz? Választása és döntése azonban nem a szabad és független sajtót szolgálta. Ez, mint sajtópolitikai tett, nem zárta ki a sajtószabadság elismerését, csak épp visszaél vele. Olyan sajtót indított pályára a mai sajtószabadságban, amely a szabad és független szellemiség előtti viszonyokban gyökerezik. Ezt a sajtópolitikát nem lehet és nem kell elfelejteni, de fölösleges minduntalan emlegetni. Jobb, ha a bíráló és változtató szándék a szabad és független sajtó megerősödését, teljesedését célozza. Most a kormánykoalíció politikai testületeinek a közszolgálati tájékoztatási intézményekkel folytatott vitája is így zajlott, zajlik. Nem a szakmai vezetést kifogásolják a Rádió és a Televízió élén, hanem azt, hogy az igazgatók nem szüntették meg a régi külső-belső érdekcsoportok önző és züllesztő uralgását. Ezt a bíráló és változtató szándékot minősíti az MSZP általános támadásnak a szabad és független sajtó ellen. Bizonyára ösztönös és kétségtelenül kínos azonosítás. A régi külső-belső érdekcsoportok túlélésének zavartalanságát tekinti ugyanis zsinórmértéknek. Ha az MSZP sajtópolitikája még mindig ezen az elven halad, semmit sem felejtett és semmit sem tanult 1989-90 óta. Ez az utóvéd-sajtópolitika azonban nem férhet össze az új Magyarországhoz méltó szabad és független sajtó eszményével. De akkor mi hitelesítheti az MSZP politikusának dühös vádaskodását, alantas szóhasználatát? Előcsahosok? Utócsahosok? Maradva az ebeknél, de kerülve az állattani szemléletet, egyszerűen az tetszik ajánlatosnak, hogy hátrább az agarakkal! Székelyhídi Ágoston Ezt a vitacikket a Magyar Hírlap „A hír szent, a vélemény szabad" rovatában május 25-én megjelent írásra május 28-án elküldtem ezen rovatnak, levélben kérve a közlést. Június 18-áig egyetlen sornyi választ nem kaptam. (Sz. A.) Sajtó a sajtószabadságban