Magyar Fórum, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-14 / 2. szám

8 AKI MIMIG KÉSZ A JÓRA Évek teltek-múltak úgy, hogy Karsai Zsigmondról azt tudták az emberek: a népművészet hűséges napszámosa, énekes-táncos találkozók nélküle nem estek meg Somogyban, Baranyában, Borsodban vagy a Kunságban. Igaz, ő első szóra sietett, ha hívták, számára a szerepvállalás szolgálat volt, nem magamutogatás. Tőle mindenki tanulhatott, dallamot, mozgást, mozdulatot, olyan táncokat, amelyeket nem tanítanak ilyen-olyan tánciskolákban, ő sem onnan hozta. Csűrök, pajták voltak Székelyföldön a világraszóló deszkák, noha a hazai színpad alja mindössze döngölt föld volt. Itt tanulták, lesték el egymástól a mozgás művészetét a nemzedékek, mégis az itt tanult ének szárnyalt el Bartók, Kodály s az együttesek ajkától Amerikáig, Japánig, s most éppen idehaza nem hódít megfelelőképpen. Nem a Karsai Zsigmondok meggyőződése miatt. Ő a dalos-táncos szolgálat mellett a művészet más ágában is gyümölcsözött, hiszen kiállításokra való festményei ott sorakoznak a péceli otthon csaknem minden zugában. Katonaságtól szabadulása, a háború poklából menekülése, a Maros fordulói után a Rákos-patak mellett állapodott meg eszmélésre, amelynek kérdése így szólt: most aztán mi lehet velem? A hazafelé vivő utakat befedezte a történelem, ahogyan azt Mikes Kelemenről megírta volt Tamási Áron, s ha már számára nem Rodostó lett Pécel, itt kellett beváltsa, amiért már ifjú emberként lelkesedett: festőművész lesz. Könnyű ma elgondolni, hogy ahová a fővárostól fordulnak a kék autóbuszok, milyen közel ahhoz a Képzőművészeti Főiskola. 1945—46-tól ez olyan távolság volt, amilyet érdemes említeni, mert próbára tette az embert. Szülői ház ha nem volt háta mögött a főiskolásnak, magáról kellett gondoskodjon. Szántott, vetett, szekerezett, s Locsodról, a falutól is távol eső tanyavilágból (azóta megemésztette a szövetkezetesítés átka!) tehervonatokra kapaszkodva, magától is lopott időkben s napokon járt be tanulni. Igaz, megérte, mert a század nagy mesterei igazgatták az induló festőnövendékek próbálkozásait. Szőnyi, Bernát, Egry, elég csak néhány név, hogy értse a művészetpártoló olvasó, mint jelentett az egykori főiskola. Témákért Karsai Zsigmond nem a szomszédba nézegetett. Kinn a szabadban, ahol legszívesebben dolgozott, az évszakok szinte eléje idézték a legmélyebben őrzött élményt : Erdélyt, a szülőföldet. A tokaji művésztelep jóvoltából a Tisza—Bodrog völgyei varázsolták vissza a Maros partjait, s természetelvű meggyőződése nyomán a dombok megörökítése során azon kapta magát, hogy szénagyűjtéshez odaszerkesztette a szülői ház munkaeszközeit, s a vászonról képzeletben szálló illatban mindig benne volt Maros megye színes világa is. Ma már a megkésett elismerések is megérkeztek, de őt soha nem ezek szólították tettekre. Elég csak egy kisebb iskolai ünnepség, és Zsiga bácsi a gyerekek kedvéért két délután berendez két nagy termet munkáiból, találkozzanak a széppel a péceli történelmi hagyományokon növekvő gyerekek. A napokban is így volt. A harmincéves Ráday Pál Gimnázium emlékezését tette ünnepélyesebbé, gazdagabbá kiállítása, amelyet magamnak volt örvendezés megnyitni, azzal az őszinte győződéssel, hogy a szépség látványa jóra indít s nemesíti az embert. Egy-egy kiállítás eltűnése után az emberben önkéntelenül is felvetődik a gondolat: mi lesz az alkotó műveivel, hiszen az egyetlen Nemzeti Galéria nem tudja befogadni a sok-sok magyar alkotó munkáit. Mégis azzal a reménykedéssel rekesztem be e néhány emlékeztető sort Karsai Zsigmondról, hogy talán lesz a péceliekben annyi lelemény, jó szándék, készség, hogy ha valamit ők őrizhetnek meg az alkotóművész kincseiből, megtalálják méltó helyét mindnyájunk megnyugvására. Fábián Gyula Magyar Fórum 1993. január 14. Magyar források amerikai könyvtárakban A hetvenegy éves tudós, aki eredetileg jogi diplomát szerzett 1949-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a közelmúltban hazalátogatott; ezt az alkalmat ragadtuk meg, hogy tájékoztatást kérjünk tőle az amerikai közgyűjtemények magyar kincseiről, így pályamódosítás anatómiája Első kérdésünk természetesen azt firtatta, hogyan lett jogászból könyvtári-informatikai szakember, illetve történész, s hogy mikor és miért döntött a pályamódosítás mellett. — A döntésre, mi tagadás, az élet kényszerített rá — válaszolt a fiatalos fellépésű, rokonszenves tudós —, mert Amerikában megtelepedve, sajnos, mit sem tudtam kezdeni a Pesten szerzett jogi képesítéssel. Amerikába egyébként ’56-os menekültként érkeztem a családommal együtt, szinte az utolsó pillanatokban, a második szovjet inváziót követően léptük át a határt. Rövid ausztriai tartózkodás után Indianapolisba kerültünk, ahol egy ideig gyógyszertári munkásként dolgoztam, miközben — angoltudásomat bővítendő — szorgalmasan látogattam az Indiana Egyetem könyvtárát. Itt fedeztem fel, hogy a könyvtár állománya számos magyar könyvet és dokumentumot tartalmaz, köztük például egy kódexet Mátyás király híres könyvtárából, a Corvinából. Ez a felfedezés döntötte el a kérdezett pályamódosítást: harmincnyolc éves fejjel beiratkoztam a könyvtártudományi fakultásra, és megszereztem a felsőfokú könyvtárosi képesítést. 1959—61-ben az Andersen College könyvtárának helyettes igazgatója lettem, majd 1961-től 1968-ig az alabamai Auburn Egyetem könyvtári osztályának vezetője. 1968 végén neveztek ki az indianai Állami Egyetem könyvtárának élére, ahol 1972-ig voltam könyvtárigazgató. 1972 óta a Glassboro State College könyvtárát igazgatom, s egyúttal tanítom az egyetemen a könyvtári és informatikai tudnivalókat. — Gondolom, már posztjaiból eredően is felfigyelt a vezetése alatt álló intézmények magyar és magyar vonatkozású anyagára, amelyet nyilván fejleszteni és bővíteni is igyekezett. — Valóban így történt, mindenütt az első dolgaim közé tartozott, hogy ilyen szempontból is szemrevételezzem és feldolgozzam az állományt. Az idők során azonban vizsgálódásaim túlnyúltak szűkebb munkahelyemen, amennyiben módszeresen végigtanulmányoztam az amerikai könyvtárak és levéltárak magyar részlegeit. Mondhatom: kutatásaim során fantasztikus gazdagságú anyagra leltem, s köztük olyan új, eddig ismeretlen dokumentumokra is, amelyeket ez idáig nem ismert a tudomány. Jefferson elnök hagyatéka — A magyar vonatkozású gyűjtemények Amerika mely városaiban összpontosulnak? — Szinte minden amerikai köz- és egyetemi könyvtárban fellelhetni magyar anyagot, mégis, ha rangsort kellene csinálnom, három várost neveznék meg: Washingtont, New Yorkot és New Brunswickot. A legtekintélyesebb magyar anyaggal a washingtoni Kongresszusi Könyvtár rendelkezik; ennek első, hazai vonatkozású könyvei még Jefferson elnök magánkönyvtárából származnak. A könyvtár jelenlegi magyar referense, Kenneth Nyirády úgy informált, hogy a magyar gyűjtemény mintegy 150 000 katalogizált egységre rúg, amit folyamatosan bővítenek. Az ugyanitt lévő Nemzeti Levéltár főként a magyar-amerikai kapcsolatok köréből kínál fel páratlan anyagot — elsősorban a két világháború közötti időből. Az 1943—45-ös datálású iratok jó része Dél-Németországban került — hadizsákmányként — amerikai tulajdonba az ide menekült Szálasi-kormánytól. Itt őrzik a teheráni és a jaltai konferenciák jegyzőkönyveit, melyekből kiviláglik, hogy az angol és amerikai fél eredetileg a „nemzetiségi megfontolások” alapján gondolta megoldani a magyar határkérdéseket, de később, különféle nyomásra, elállt ettől. A levéltár több fontos dokumentumot birtokol az 1848—49-es szó- Macskássy Izolda festőművész a marosvásárhelyi Kultúrpalotában — szülőföldjén — mutatja be munkásságát január 10-től 31-ig. Szívből köszöntjük a művésznőt, aki igaz hűséggel ápolja kapcsolatait Erdéllyel Sinkovits Imre Erdélyi turnénapló (L) 1992. május 20., reggel. Hatalmas autóbuszkaraván, Advent L, Advent II., Csíksomlyó L, Csíksomlyó II. stb. felirattal: nyüzsgő, csomagot cipelő öregek, fiatalok, lányok, fiúk, sose látott hajnali mozgás a Hevesi Sándor téren. Búcsúcsókok, szívdobogás, integetés, tréfa is hallik, miközben kigördülnek a narancssárga Ikaruszok, hogy kezdetét vegye a Nemzeti Színház újkori legnagyobb turnéja Erdély magyarlakta városaiban. Az Advent I. jelzésű „vezérhajóban" nagy a nyüzsgés. A hátsó üléseken a Nemzeti TANODÁSAI foglalnak helyet. Nemcsak az ifjúság derűje lobog bennük, a premier izgalma is ficánkoltatja őket, így a legszebbet teszik, hála énektanárnőjüknek, Nemessányi Évának, szebbnél szebb magyar népdaloktól hangos az országút, amerre megyünk, így érjük el Biharkeresztest, a magyar—román határt. Lekászálódunk, megropogtatjuk elgémberedett tagjainkat. Agárdy Gabi megjegyzi: „Úgy érzem magam, mint egy színigazgató! Fáj minden TAGOM!" Götz Anna és Rubold Ödön, e kedves ifjú házaspár, lázasan keresi egymást. Külön buszon utaznak, Dönci Marosvásárhelyen kezd, a csíksomlyóiakkal. Szegények még nem tudják, némi várakozásra kell felkészüljünk. Felkészülünk. Leheveredés a gyepre. Úgy, ahogyan azt a Híradóban láttuk. Toalettkeresés. Van, akinek sikerül. No végre, átkelünk a Királyhágón! Örömünkre , mert Bea még nem oszthatta szét a napidíjat — forintot is elfogadnak a cserépárusok. Van már emlék az „átkelésről”! Pilótánk zseniálisan kormányozza a „vezérhajót", még világosban beérünk a „kincses” városba! Eligazítás, szálláshely, beköltözés egy gyönyörű tavacska partján. Valaha ifjúsági ház volt, márvány lépcsőház, kellemes szobák, magyar szó a portán, vacsora, és fogadásunkra megjelenik Tauf úr, a kolozsvári Román Színház igazgatója és régi színészbarátaink, Geo, Máriusz, Miriam, no meg a magyar kollégák! Pillanatok alatt otthon éreztük magunkat. Éjjel keservesen aludtam. Egyrészt a meleg, másrészt az izgalom, idegen fekhely.. . Hiába, vénülök. Hajnalban kinézek az ablakon, már pecások ülnek a tó partján. Nosza, lemegyek hozzájuk. Pechem van, románok. Nem beszéljük egymás nyelvét. De mutogatni tudunk, a „cujka” is segít, hamar eltelik teljes oldottságban a kétórás „párbeszéd”, fényképezés, cigaretta, címcsere és egy román szó, cserébe a magyar „egészségedre”-ért: NÓROK! Közben bukik az úszó, hal kerül a horog végére, elég szép példány, s én felkiáltok: „FORTE BINE!" Nincs időm megmagyarázni, hogy ezt még Budapesten tanultam Viktor Frunza román vendégrendezőtől. Megölelnek: „FRATE — barátom” búcsúztatással. Nos, ezzel a négy román szóval indulok próbára, városnézésre, a házsongárdi temetőbe, a Szamos-parti Magyar Színházba, s a dómhoz. Mátyás király szobrához. Képeslapot szeretnék venni, hogy szeretteimnek, barátaimnak írjak. Hasztalan. Egyfelől nincs érdemleges lap, s még mindig nincs fejem. Közben egymásba botlunk lépten-nyomon a Nemzeti tagjaival. Mindenkinek van ötlete a másik számára. Csak nekem nincs fejem s képeslapom. Betérek templomokba, udvarokba, kézzel-lábbal magyarázok: Post Carte! Cluj! Semmi siker. Hangosan felsóhajtok: „Istenem, Uram! Küldj elém egy magyart!" Hátam mögül egy hang: „Jaj, Istenem! Ez nem igaz!” Megfordulok, többen állnak mögöttem. „Ki beszélt itt az imént magyarul?!” „Én" — mondja egy középkorú férfi. „Megismert?” „Igen.” „Látott filmen, színházban?” „Nem, csak a hangját ismertem fel a rádióból!"