Magyar Fórum, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1995-05-11 / 19. szám

­ „Nem akarok több kato­nát látni” - jelentette ki Lin­der Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere 1918 tragi­kus novemberében. Kíván­sága osztatlan tetszést aratott a dél felől Magyarország el­len felvonuló francia és a minden irányból támadásra készülő kisantant-csapatok körében. A világháború frontjain kivérzett magyar hadsereget a defetista veze­tés a következő év tavaszára odáig züllesztette, hogy a ro­mán és cseh intervenciós ala­kulatok ellenállás nélkül nyomulhattak a Tisza, illetve a Mátra vonaláig. Mindezt az a különös be­szélgetés idézte emlékeze­tünkbe, amit a Magyar Hír­lap munkatársa folytatott Se­bők János országgyűlési kép­viselővel (MSZP). A nyugal­mazott tábornok, aki a hon­védelmi bizottság tagja is, a Parlament hozzájárulása nél­kül máris megkezdett had­erőcsökkentést ekképpen igyekezett megindokolni: „A létszámleépítés nyilván­valóan már a haderőreform része, amit nem lehetne parla­menti döntés nélkül végezni, ugyanis az Országgyűlés ha­tározhatja meg a honvédelmi törvényben előírtaknak meg­felelően a magyar fegyveres erők létszámát, méghozzá részletes bontásban. Sajnos, a kormányzat kényszerhely­zetbe került, s muszáj volt lépnie, mert a komoly pénz­hiány miatt bizonyos csök­kentéseket a fegyveres erők­nél is gyorsan el kellett végez­nie. ” Majd kijelentette, hogy: „Európa és Magyar­­ország biztonsági helyzete nem követeli meg a nagy had­sereget” (MH, 1995. május 4.). Tessék elképzelni ugyan­ezt a nyilatkozatot az előző kormánykoalíció egy képvi­selőjének a szájából, mond­juk három évvel ezelőtt! Amikor a minket is veszé­lyeztető, militáns nagyszerb törekvéseket ellensúlyozan­dó, Horvátországnak szán­dékoztunk eladni fölös kézi­fegyver-készletünkből. Ak­kor bezzeg szent volt a ma­gyar parlamentarizmus in­tézménye, s az akkori ellen­zék, meg a sajtója szinte a gutaütés határán hápogott a törvénysértésről! Hogyan is állunk tehát mostanában a törvényességgel, parlamen­tarizmusukra oly kényes de­mokrata urak? Bár a kérdésre adandó vá­lasz sem volna éppenséggel érdektelen, a lényegnél kell maradnunk: a magyar véderő szándékos, önkezű megsem­misítésénél! Lám csak, ka­póra jön most is az a horribi­lis államadósság, amit a kom­munista kormányzás össze­hozott (és amit a „rendszer­­váltó” is átvállalt)! Nemcsak a kórházak és iskolák bezárá­sakor, az alapvető szociális, fejlesztési vagy környezetvé­delmi intézkedések elsik­­kasztásakor lehet rá hivat­kozni, hanem az ország elemi biztonságának kockáztatása­kor is. Mert erről van szó. Déli szomszédságunkban újabb véres fordulója zajlik a dél­szláv háborúnak. A békés horvát fővárosra kazettás bombákat vetnek, a magyar határ túloldalára ismét ak­nákat telepítenek az állig felfegyverkezett szerbek. A szakértői prognózisok újabb boszniai, majd koszo­vói, albán és vélhetően ma­cedón háborúkat jeleznek. Románia politikai élete ro­hamosan távolodik az ún. európai normáktól, Szlová­kia fegyverkezése máris indokolatlanul nagy mére­teket öltött. Északtól dél­keletig szinte mindenütt szociális és etnikai konflik­tusveszély fenyeget, s egyik pillanatról a másikra átcsaphat országunk terü­letére is. Az a gazdaság- és szociál­politika, amelyet pénzhi­ányra hivatkozva a jelenlegi MSZP-SZDSZ-rezsim foly­tat, alapvető nemzeti érde­keink feladása. Most - már deklaráltan is - a magyar nemzetbiztonság alapele­meinek felszámolása folyik. A posztkommunista-állibe­­rális kormányzat a jelek sze­rint az egységes, elvi bel- és külpolitika megteremtésén fáradozik, amint az elődei tették évtizedeken át. A Parlament pedig immáron újra fölösleges intézmény, és ismét az a jó képviselő, aki nyitott szemmel is tud aludni. Miközben Magyarország lábhoz tett fegyverrel áll, \ j Ludwig Emil Lábhoz tett fegyverrel ------------:—^.rdfasan— Gyalogsági és harckocsiaknák telepítését észlelték a magyar határőrök a szerbek által ellenőrzött horvát területen. A határőrség száz figyelmeztető táblát helyezett ki az elaknásított határövezetben mti-telefotó: Kálmándy Ferenc Dr. Hódi Sándor kétségtelenül a legellent­mondásosabb egyénisége a vajdasági magyar­ság talpraállításáért és a polgárháborús körül­mények közötti megmaradásáért folytatott gi­gászi politikai küzdelemnek. Ő a VMDK egyik alapítója, az ő érdeme az autonómiatervezet szövegének a létrejötte, s az is, hogy a több nyelvre lefordított dokumentum eljutott a világ minden tájára. Sajnos, már 1992 végén, amikor közelebbi kapcsolatba kerül a pénzzel, s azokkal, akiktől ezt megszerezheti, a VMDK-ben alábbhagy a politikai tevékenységgel. Később, amikor szembekerül az elszámoltatás rémével, nyíltan ellenzékbe vonul. Tevékenységének utolsó szakaszában, a VMDK zentai közgyűlésén, elszámolás helyett lekommunistázza a volt har­costársait, s politikai megoszlást keltve igyek­szik mentesülni a kötelezettség alól. De miután a demokratikus titkos szavazás nem hozza meg számára a szavazatok egyharmadát sem, támo­gatóinak politikailag igencsak tarka csapatával külső kezdeményezésre (magyarországi támo­gatóinak nem tetszik a kemény és az önálló VMDK) új politikai szervezetet alapít. Hiába, mert így sem akaszthatja a szögre gondjait. Ha az idevágó sajtótudósításoknak hinni lehet, új szervezetében is el akarják számoltatni. Száz szónak is egy a vége: dr. Hódi Sándor az elszámoltatással összefüggő kemény vá­dakra méltó feleletet csak azzal adhat, ha legalább a testületi nyilvánosság előtt meg­nyitja családi alapítványa, a Délvidéki Ma­gyarságért Alapítvány két devizaszámláját. Ezekre a számlákra futott be ugyanis az a segély, amelyet dr. Hódi a VMDK, illetve a Vox Humana nevében, vagy rájuk hivatkozva kért a világ magyarságától. De ez nem min­den. A Magyarok Világszövetsége Elnöksé­gének tagjaként hozzá kellene járulnia ahhoz is, hogy az MVSZ megnyissa devizaszámláit (kettő van ezekből is), amelyekre a vajdasági magyarságnak szánt pénzsegélyek érkeztek. Ha ezt megteszi, akkor nyugodtan kommu­­nistázhat tovább. A Vox Humana és a VMDK Mi köze a Vox Humanának a VMDK-hoz? Az, hogy a VMDK alelnökeként a Vox Humanát is dr. Hódi alapította, s egészen az emberbaráti szolgálat általa vitatott n. közgyű­­­léséig irányította is. (Mellesleg, a közgyűlés tényét és döntéseit az illetékes hatóságok tudo­másul vették.) A személyi összefonódások sorozatának ez­zel nincs vége. Csoóri Sándorral együtt dr. Hódi létrehozta a Délvidéki Magyarságért Alapítványt. Az alapítvány kuratóriumának elnöke Hódi Sándor. Csoóri Sándor, aki akkor az Illyés Alapítvány kuratóriumának is elnöke, tagja lett a Délvidéki Magyarságért Alapítvány Hódi vezette kuratóriumának is. Hódi Sándor felesége a kuratórium jugoszláviai titkára. Hihetetlen, de igaz: a Vox Humanának, amelyben Hódi a mindenható szervező titkár szerepét töltötte be, nincs devizaszámlája. Pe­dig segélyszervezet lévén, külön engedéllyel ugyan, de az embargó ellenére is nyithatott volna legalább egyet. A Vox Humana számára befutott segélyeket Hódi a Délvidéki Magyarságért Alapítvány devizaszámláira kéri. Tudtommal a Határon Túli Magyarok Hivatalától, az Illyés Alapít­ványtól és más magyarországi alapítványoktól és magánszemélyektől, egyházi gyűjtésekből, valamint a nyugati magyar szervezetektől ka­pott segélyeket. Hódi tehát Csoóri tudtával és segítségével a rendszerváltó Magyarországon és a polgárhá­borús Jugoszláviában olyan intézményrendszert hozott létre, amelynek szűrőjén egyszerűen fennakadtak a vajdasági magyarságnak küldött segélyek. Hogy az utóbbi időben közöttük sincs minden rendben, bizonyítja a tény, hogy Csoóri április 23-án Budapesten eleget tett Csorba Béla, a VMDK elnökségi tagja követe­lésének, az MVSZ elnökeként levelet írt dr. Hódi Sándornak, mint a Délvidéki Magyarsá­gért Alapítvány elnökének. Amint e leveléből kitetszik, Csoóri Sándor - kissé talán megkés­ve, de elkésve nem - érdeklődik a dr. Hódihoz befutott céltámogatások, valamint az 1994-es zárszámadásai­ iránt. Hódi - úgy tudom - az Illyés Alapítványnak visszaadta a vajdasági magyarság szükségletei­re felvett támogatás legnagyobb részét. De az erkölcsi felelősség alól ez nem menti fel: akkor nem jutott el a vajdasági magyarsághoz a segély, amikor annak a legnagyobb szüksége volt rá. Az utolsó mentsvár, a Vox Humana A Hódi által említett 250 milliós segélyből 200 millióhoz neki semmi köze. A nagyobb, Téli Remény elnevezésű akciót a magyar kor­mány, illetve a Külügyminisztérium támogatta. A kisebbet, de a legjobbkor érkezett külde­ményt Kelemen András MDF-es képviselő menedzselte. Ezeket a segélyeket a VMDK vezetősége kérte és kapta meg. Mire feleségé­vel ausztráliai körútjukról hazatért, Hódi Sán­dornak csak arra maradt ideje, hogy a segélyt hozó politikusok mellé odaálljon fényképez­­kedni. Hogy mi van a fennmaradó 50 millió fo­rinttal, arról nincs tudomásom. De a Vox Humana vezetőinek sem volt. Nem is lehetett, hiszen Hódi a Vox Humana fennállása óta egy közgyűlést sem hívatott össze, holott az alap­szabály értelmében ez a legmagasabb igazga­tási szerv évente kétszer tűzi napirendre a szervezet pénzügyeit. Mivel a Hódi-féle elszámoltatási botrányt követően az adományozó magyar szervezetek és egyének, szerte a világból érdeklődni kezd­tek a Délvidéki Magyarságért Alapítványban rekedt pénzeik felől, a Vox Humana Igazgató Tanácsának két aláírási joggal is felruházott tagja, dr. Farkas Emil és Sepsey Julianna (arra, hogy a feleségem, aki a legsúlyosabb időkben a többiekkel együtt osztotta a segélyt, jóllehet ő a beadványt nem írta alá, szintén velük volt, csak büszke lehetek) megkeresték a Magyar Országgyűlés alelnökét, és átadták neki a do­kumentumokat, amelyek alapján ő kezdemé­nyezte a parlamenti vizsgálat megindítását. Tudtommal az egyik illetékes parlamenti bizottság már napirendjére tűzte a kezdemé­nyezést, de megvitatását elhalasztotta. A ha­lasztás oka számomra ismeretlen. Az elmondottakból talán leszűrhető: dr. Hódi Sándornak az utolsó mentsvára a Vox Humana volt. Miután itt is új vezetőséget választottak, nem kerülheti el az elszámolta­tást. Ha másként nem megy, a bíróság majd igazságot tesz. A bozótháború Lehet, hogy kívülről nézve bozótháborúnak tűnik az, ami Vajdaságban történik, de nem erről van szó. A VMDK újra a régi, szervezeti­leg megújulva halad a megkezdett úton. Márci­usi közgyűlésünkön elfogadtuk a VMDK ko­herens modellként értékelhető autonómiakon­­cepcióját. Meggyőződésünk, hogy a vajdasági magyarság túlnyomó többsége továbbra is au­tonómiát akar. Úgy látszik, valóban kísértet járja be Euró­pát. Ezúttal az autonómia kísértete. Emlék­szem, két évvel ezelőtt Szárszón a záróközle­ménybe azért nem került be az autonómia fogalma, mert ezt csak Csurka István támogat­ta. Most a szóbeli támogatás nem hiányzik, de a gyakorlatban továbbra sem részesülnek egy­értelmű támogatásban azok, akik autonómiát akarnak. Hogy ezt a tényt milyen pontosan érzékelik a szomszédos országokban, látszik abból is, hogy a legérzékenyebb ponton, az oktatásügy­ben szorítják meg a kisebbségeket. Céljuk az, hogy csökkentsék a most már nemzetközileg is egyre inkább támogatott autonómiakövetelé­sek által kiváltott politikai nyomást. Véleményem szerint a magyar diplomácia az alapszerződések megkötésével, de különösen azzal, hogy kivívta az 1201-es ajánlás nemzet­közi megerősítését, megteremtheti az alapot a Kárpát-medencében élő magyarság határmó­dosítás nélküli politikai integrációjához. Most tehát nem bozótháborúkra van szükség, ha­nem arra, hogy közösen harcoljuk ki Magyar­­ország csatlakozását az Európai Unióhoz és a kisebbségek autonómiatörekvéseinek érvé­nyesülését. G­­y Ágoston András A tét az autonómia Válasz dr. Hódi Sándor: Délvidéki bozótháború című írására T__.. M AGYAR FORUM \iW C/i° ,995. ^ „.

Next