Magyar Fórum, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-11 / 19. szám
„Nem akarok több katonát látni” - jelentette ki Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere 1918 tragikus novemberében. Kívánsága osztatlan tetszést aratott a dél felől Magyarország ellen felvonuló francia és a minden irányból támadásra készülő kisantant-csapatok körében. A világháború frontjain kivérzett magyar hadsereget a defetista vezetés a következő év tavaszára odáig züllesztette, hogy a román és cseh intervenciós alakulatok ellenállás nélkül nyomulhattak a Tisza, illetve a Mátra vonaláig. Mindezt az a különös beszélgetés idézte emlékezetünkbe, amit a Magyar Hírlap munkatársa folytatott Sebők János országgyűlési képviselővel (MSZP). A nyugalmazott tábornok, aki a honvédelmi bizottság tagja is, a Parlament hozzájárulása nélkül máris megkezdett haderőcsökkentést ekképpen igyekezett megindokolni: „A létszámleépítés nyilvánvalóan már a haderőreform része, amit nem lehetne parlamenti döntés nélkül végezni, ugyanis az Országgyűlés határozhatja meg a honvédelmi törvényben előírtaknak megfelelően a magyar fegyveres erők létszámát, méghozzá részletes bontásban. Sajnos, a kormányzat kényszerhelyzetbe került, s muszáj volt lépnie, mert a komoly pénzhiány miatt bizonyos csökkentéseket a fegyveres erőknél is gyorsan el kellett végeznie. ” Majd kijelentette, hogy: „Európa és Magyarország biztonsági helyzete nem követeli meg a nagy hadsereget” (MH, 1995. május 4.). Tessék elképzelni ugyanezt a nyilatkozatot az előző kormánykoalíció egy képviselőjének a szájából, mondjuk három évvel ezelőtt! Amikor a minket is veszélyeztető, militáns nagyszerb törekvéseket ellensúlyozandó, Horvátországnak szándékoztunk eladni fölös kézifegyver-készletünkből. Akkor bezzeg szent volt a magyar parlamentarizmus intézménye, s az akkori ellenzék, meg a sajtója szinte a gutaütés határán hápogott a törvénysértésről! Hogyan is állunk tehát mostanában a törvényességgel, parlamentarizmusukra oly kényes demokrata urak? Bár a kérdésre adandó válasz sem volna éppenséggel érdektelen, a lényegnél kell maradnunk: a magyar véderő szándékos, önkezű megsemmisítésénél! Lám csak, kapóra jön most is az a horribilis államadósság, amit a kommunista kormányzás összehozott (és amit a „rendszerváltó” is átvállalt)! Nemcsak a kórházak és iskolák bezárásakor, az alapvető szociális, fejlesztési vagy környezetvédelmi intézkedések elsikkasztásakor lehet rá hivatkozni, hanem az ország elemi biztonságának kockáztatásakor is. Mert erről van szó. Déli szomszédságunkban újabb véres fordulója zajlik a délszláv háborúnak. A békés horvát fővárosra kazettás bombákat vetnek, a magyar határ túloldalára ismét aknákat telepítenek az állig felfegyverkezett szerbek. A szakértői prognózisok újabb boszniai, majd koszovói, albán és vélhetően macedón háborúkat jeleznek. Románia politikai élete rohamosan távolodik az ún. európai normáktól, Szlovákia fegyverkezése máris indokolatlanul nagy méreteket öltött. Északtól délkeletig szinte mindenütt szociális és etnikai konfliktusveszély fenyeget, s egyik pillanatról a másikra átcsaphat országunk területére is. Az a gazdaság- és szociálpolitika, amelyet pénzhiányra hivatkozva a jelenlegi MSZP-SZDSZ-rezsim folytat, alapvető nemzeti érdekeink feladása. Most - már deklaráltan is - a magyar nemzetbiztonság alapelemeinek felszámolása folyik. A posztkommunista-álliberális kormányzat a jelek szerint az egységes, elvi bel- és külpolitika megteremtésén fáradozik, amint az elődei tették évtizedeken át. A Parlament pedig immáron újra fölösleges intézmény, és ismét az a jó képviselő, aki nyitott szemmel is tud aludni. Miközben Magyarország lábhoz tett fegyverrel áll, \ j Ludwig Emil Lábhoz tett fegyverrel ------------:—^.rdfasan— Gyalogsági és harckocsiaknák telepítését észlelték a magyar határőrök a szerbek által ellenőrzött horvát területen. A határőrség száz figyelmeztető táblát helyezett ki az elaknásított határövezetben mti-telefotó: Kálmándy Ferenc Dr. Hódi Sándor kétségtelenül a legellentmondásosabb egyénisége a vajdasági magyarság talpraállításáért és a polgárháborús körülmények közötti megmaradásáért folytatott gigászi politikai küzdelemnek. Ő a VMDK egyik alapítója, az ő érdeme az autonómiatervezet szövegének a létrejötte, s az is, hogy a több nyelvre lefordított dokumentum eljutott a világ minden tájára. Sajnos, már 1992 végén, amikor közelebbi kapcsolatba kerül a pénzzel, s azokkal, akiktől ezt megszerezheti, a VMDK-ben alábbhagy a politikai tevékenységgel. Később, amikor szembekerül az elszámoltatás rémével, nyíltan ellenzékbe vonul. Tevékenységének utolsó szakaszában, a VMDK zentai közgyűlésén, elszámolás helyett lekommunistázza a volt harcostársait, s politikai megoszlást keltve igyekszik mentesülni a kötelezettség alól. De miután a demokratikus titkos szavazás nem hozza meg számára a szavazatok egyharmadát sem, támogatóinak politikailag igencsak tarka csapatával külső kezdeményezésre (magyarországi támogatóinak nem tetszik a kemény és az önálló VMDK) új politikai szervezetet alapít. Hiába, mert így sem akaszthatja a szögre gondjait. Ha az idevágó sajtótudósításoknak hinni lehet, új szervezetében is el akarják számoltatni. Száz szónak is egy a vége: dr. Hódi Sándor az elszámoltatással összefüggő kemény vádakra méltó feleletet csak azzal adhat, ha legalább a testületi nyilvánosság előtt megnyitja családi alapítványa, a Délvidéki Magyarságért Alapítvány két devizaszámláját. Ezekre a számlákra futott be ugyanis az a segély, amelyet dr. Hódi a VMDK, illetve a Vox Humana nevében, vagy rájuk hivatkozva kért a világ magyarságától. De ez nem minden. A Magyarok Világszövetsége Elnökségének tagjaként hozzá kellene járulnia ahhoz is, hogy az MVSZ megnyissa devizaszámláit (kettő van ezekből is), amelyekre a vajdasági magyarságnak szánt pénzsegélyek érkeztek. Ha ezt megteszi, akkor nyugodtan kommunistázhat tovább. A Vox Humana és a VMDK Mi köze a Vox Humanának a VMDK-hoz? Az, hogy a VMDK alelnökeként a Vox Humanát is dr. Hódi alapította, s egészen az emberbaráti szolgálat általa vitatott n. közgyűléséig irányította is. (Mellesleg, a közgyűlés tényét és döntéseit az illetékes hatóságok tudomásul vették.) A személyi összefonódások sorozatának ezzel nincs vége. Csoóri Sándorral együtt dr. Hódi létrehozta a Délvidéki Magyarságért Alapítványt. Az alapítvány kuratóriumának elnöke Hódi Sándor. Csoóri Sándor, aki akkor az Illyés Alapítvány kuratóriumának is elnöke, tagja lett a Délvidéki Magyarságért Alapítvány Hódi vezette kuratóriumának is. Hódi Sándor felesége a kuratórium jugoszláviai titkára. Hihetetlen, de igaz: a Vox Humanának, amelyben Hódi a mindenható szervező titkár szerepét töltötte be, nincs devizaszámlája. Pedig segélyszervezet lévén, külön engedéllyel ugyan, de az embargó ellenére is nyithatott volna legalább egyet. A Vox Humana számára befutott segélyeket Hódi a Délvidéki Magyarságért Alapítvány devizaszámláira kéri. Tudtommal a Határon Túli Magyarok Hivatalától, az Illyés Alapítványtól és más magyarországi alapítványoktól és magánszemélyektől, egyházi gyűjtésekből, valamint a nyugati magyar szervezetektől kapott segélyeket. Hódi tehát Csoóri tudtával és segítségével a rendszerváltó Magyarországon és a polgárháborús Jugoszláviában olyan intézményrendszert hozott létre, amelynek szűrőjén egyszerűen fennakadtak a vajdasági magyarságnak küldött segélyek. Hogy az utóbbi időben közöttük sincs minden rendben, bizonyítja a tény, hogy Csoóri április 23-án Budapesten eleget tett Csorba Béla, a VMDK elnökségi tagja követelésének, az MVSZ elnökeként levelet írt dr. Hódi Sándornak, mint a Délvidéki Magyarságért Alapítvány elnökének. Amint e leveléből kitetszik, Csoóri Sándor - kissé talán megkésve, de elkésve nem - érdeklődik a dr. Hódihoz befutott céltámogatások, valamint az 1994-es zárszámadásai iránt. Hódi - úgy tudom - az Illyés Alapítványnak visszaadta a vajdasági magyarság szükségleteire felvett támogatás legnagyobb részét. De az erkölcsi felelősség alól ez nem menti fel: akkor nem jutott el a vajdasági magyarsághoz a segély, amikor annak a legnagyobb szüksége volt rá. Az utolsó mentsvár, a Vox Humana A Hódi által említett 250 milliós segélyből 200 millióhoz neki semmi köze. A nagyobb, Téli Remény elnevezésű akciót a magyar kormány, illetve a Külügyminisztérium támogatta. A kisebbet, de a legjobbkor érkezett küldeményt Kelemen András MDF-es képviselő menedzselte. Ezeket a segélyeket a VMDK vezetősége kérte és kapta meg. Mire feleségével ausztráliai körútjukról hazatért, Hódi Sándornak csak arra maradt ideje, hogy a segélyt hozó politikusok mellé odaálljon fényképezkedni. Hogy mi van a fennmaradó 50 millió forinttal, arról nincs tudomásom. De a Vox Humana vezetőinek sem volt. Nem is lehetett, hiszen Hódi a Vox Humana fennállása óta egy közgyűlést sem hívatott össze, holott az alapszabály értelmében ez a legmagasabb igazgatási szerv évente kétszer tűzi napirendre a szervezet pénzügyeit. Mivel a Hódi-féle elszámoltatási botrányt követően az adományozó magyar szervezetek és egyének, szerte a világból érdeklődni kezdtek a Délvidéki Magyarságért Alapítványban rekedt pénzeik felől, a Vox Humana Igazgató Tanácsának két aláírási joggal is felruházott tagja, dr. Farkas Emil és Sepsey Julianna (arra, hogy a feleségem, aki a legsúlyosabb időkben a többiekkel együtt osztotta a segélyt, jóllehet ő a beadványt nem írta alá, szintén velük volt, csak büszke lehetek) megkeresték a Magyar Országgyűlés alelnökét, és átadták neki a dokumentumokat, amelyek alapján ő kezdeményezte a parlamenti vizsgálat megindítását. Tudtommal az egyik illetékes parlamenti bizottság már napirendjére tűzte a kezdeményezést, de megvitatását elhalasztotta. A halasztás oka számomra ismeretlen. Az elmondottakból talán leszűrhető: dr. Hódi Sándornak az utolsó mentsvára a Vox Humana volt. Miután itt is új vezetőséget választottak, nem kerülheti el az elszámoltatást. Ha másként nem megy, a bíróság majd igazságot tesz. A bozótháború Lehet, hogy kívülről nézve bozótháborúnak tűnik az, ami Vajdaságban történik, de nem erről van szó. A VMDK újra a régi, szervezetileg megújulva halad a megkezdett úton. Márciusi közgyűlésünkön elfogadtuk a VMDK koherens modellként értékelhető autonómiakoncepcióját. Meggyőződésünk, hogy a vajdasági magyarság túlnyomó többsége továbbra is autonómiát akar. Úgy látszik, valóban kísértet járja be Európát. Ezúttal az autonómia kísértete. Emlékszem, két évvel ezelőtt Szárszón a záróközleménybe azért nem került be az autonómia fogalma, mert ezt csak Csurka István támogatta. Most a szóbeli támogatás nem hiányzik, de a gyakorlatban továbbra sem részesülnek egyértelmű támogatásban azok, akik autonómiát akarnak. Hogy ezt a tényt milyen pontosan érzékelik a szomszédos országokban, látszik abból is, hogy a legérzékenyebb ponton, az oktatásügyben szorítják meg a kisebbségeket. Céljuk az, hogy csökkentsék a most már nemzetközileg is egyre inkább támogatott autonómiakövetelések által kiváltott politikai nyomást. Véleményem szerint a magyar diplomácia az alapszerződések megkötésével, de különösen azzal, hogy kivívta az 1201-es ajánlás nemzetközi megerősítését, megteremtheti az alapot a Kárpát-medencében élő magyarság határmódosítás nélküli politikai integrációjához. Most tehát nem bozótháborúkra van szükség, hanem arra, hogy közösen harcoljuk ki Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz és a kisebbségek autonómiatörekvéseinek érvényesülését. Gy Ágoston András A tét az autonómia Válasz dr. Hódi Sándor: Délvidéki bozótháború című írására T__.. M AGYAR FORUM \iW C/i° ,995. ^ „.