Magyar Fórum, 2003. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-09 / 1. szám

2003. január 9. Magyar FórisM Koppenhága után A költségvetésért felelős európai uniós biztos, Michaele Schreyer nemrégiben így nyilatkozott: „El sem lehetett volna képzelni kedvezőbb pénzügyi megol­dást, mint amilyennel az EU a bővítést megoldotta.” Mit is jelent ez? Azt, hogy a 10, várhatóan 2004-ben csatlakozó or­szág a csatlakozás utáni első három év­ben összesen 25,1 milliárd eurót fog kap­ni. Az EU azonban valójában csak 10,3 milliárd eurót ad, ugyanis a 10 ország be­fizetési kötelezettsége ezen időszak alatt 14,8 milliárd euró lesz! Játsszunk csak el kicsit a számokkal! A 10,3 milliárd 10 or­szágnak, három évre ígért összeg. Ez egy országra és egy évre számítva 0,343 mil­liárd euró, vagyis körülbelül 80,7 milli­árd forint. Ha a felajánlott teljes összeget a 10 belépő ország lakosságához viszonyítjuk - ami körülbelül 75 millió -, akkor ez a belépő országok minden egyes állampol­gára számára évi 137 Ft, vagyis havi 11,4 Ft támogatást jelent! Természetesen az összeget nem egyen­letesen osztják majd el az országok kö­zött. Nyilvánvaló, hogy Lengyelország például sokkal több pénzre számíthat, mint Magyarország, aminek az oka nem­csak az, hogy a lengyelek sokkal többen vannak, mint mi vagyunk, hanem az is, hogy politikusai sokkal jobban harcol­tak országuk érdekeiért. Mibe is kerül tehát a bővítés az EU állampolgárainak? Számítások szerint 9 euróba, vagyis 2115 forintba évente, és 176 forintba havonta! Jogos tehát a költségvetési biztos büsz­kesége: jó üzletet kötött az EU! Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy eddig a német újraegyesítésre 600 milliárd eurót költöttek, ami a 10,3 milliárd 58-szorosa, és ennek ellenére, a volt Kelet-Németor­­szágban a mai napig óriási gondok van­nak : a gazdaság stagnál és nagy a munka­­nélküliség. Sőt ahhoz képest is jó üzlet, amit az EU korábban ígért a csatlakozni vágyó országoknak. Az 1999. évi berlini EU-s csúcson ugyanis még 9,4 milliárd euróval többet ajánlottak fel: ez csaknem annyi pénz, mint amennyi a mostani tényleges összeg, a 10,3 milliárd euró! Vagyis: mára közel felére csökkent az az összeg, amelyre a belépő 10 ország együt­tesen számíthat. De hogy az üzlet valójá­ban milyen jól sikerült, azt egy további tény is igazolja: az, hogy a korábbi 9,4 mil­liárd euróval nagyobb összeget az akkori vélemények szerint „csatlakozásra érett” 5-6 országnak ajánlottak fel, most vi­szont a 9,4 milliárddal kevesebbet 10 or­szág fogja kapni! Ügyes - mondhatnánk! Ez az alacsony érték átlagosan a jelenlegi EU-tagországoktól bruttó hazai termé­kük - GDP-jük - maximum 0,043 száza­lékát igényli majd. Nevetséges összeg. Viszont érdekes, hogy Törökország, amely egyhamar nem lesz tagja az EU- nak, 144 millió euró, Bulgária és Romá­nia pedig 1 milliárd euró EU-s segélyre számíthat 2003-ban. Visszatérve a tíz or­szágnak felajánlott 10,3 milliárd euróra, érdemes ezt az összeget a jelenlegi EU-s közvetlen mezőgazdasági támogatások­kal is összevetni. Ezek összege évente 40 milliárd euró, amelynek közel egynegye­dét a francia parasztok kapják. Tehát tíz ország 3 év alatt fog annyi támogatást kapni az EU-tól, mint a francia parasz­tok egy év alatt! Gáláns gesztus! Vagy, ahogy a The Economist ez évi első száma fogalmazott: „pocsék pénzügyi feltétele­ket fogadtak el a csatlakozni akaró orszá­gok”. Persze, meg kell említeni azt a pénzt is, amelyet csalétekként húz az EU a 10 ország orra előtt: ez a pályázatokkal megszerezhető összesen 20,9 milliárd euró. Ez egy országra és egy évre vetítve körülbelül 0,7 milliárd euró. Ez sem nagy összeg. De nem is ez a fő baj vele, hanem az, hogy „virtuális”, vagyis nem valódi, nem elérhető. A pályázati pén­zekhez ugyanis olyan feltételekkel lehet csak hozzájutni, amelyekkel a csatlako­zó országok állampolgárainak többsége nem rendelkezik. Először is ismerni kell az EU-s embertelenül bürokratikus és költséges pályázati rendszert. Továbbá saját pénzzel is kell rendelkezni, ugyan­is a pályázati pénzek sohasem 100 száza­lékosan finanszíroznak egy témát, ha­nem csak „hozzájárulnak” annak meg­valósításához. Végül pedig csak olyan té­mákat hajlandó támogatni az EU, ame­lyek EU-s érdekeket is szolgálnak. Nem véletlen, hogy az EU-s tanulmányok többsége is őszintén bevallja, hogy leg­alább 5-10 évig nagyon kicsi eséllyel pá­lyázhatnak majd az új belépők, mivel a rendszer „kiismerésére” és megtanulá­sára a korábban belépőknek, például Gö­rögországnak és Portugáliának is leg­alább ennyi időre volt szüksége. Ezért ez a 20,9 milliárd van is, meg nincs is. És akkor még nem is beszéltünk a legna­gyobb problémáról, a közvetlen mező­­gazdasági kifizetések egyértelműen ver­senyhátrányt és ezért „előre beprogra­mozott” tönkremenést jelentő alacsony szintjéről. Ami azt jelenti, hogy amíg a francia, holland, dán, spanyol stb. gaz­dák valamilyen tevékenységért mondjuk 100 eurót kapnak majd, ugyanezért a te­vékenységért a magyar gazda csak 35 euróra számíthat. Ez földindulást fog el­indítani a magyar mezőgazdaságban, növekvő munkanélküliséggel és sze­génységgel. A „beprogramozott ered­mény” pedig a föld külföldiek általi fel­vásárlása lesz. Azt, hogy a helyzet drámai, jól érzékelteti Jens-Peter Bondénak, az Európai Parlament tagjának legutóbbi nyilatkozata. A következőt mondta: „A népszavazások előtt azt javaslom a csatla­kozó országok politikusainak, hogy az igazat, és csak a színtiszta igazat mond­ják az embereknek, ha nem akarnak hi­teltelenné és közutálat tárgyává válni a csatlakozás után, amikor a valóság ken­dőzetlenül felszínre fog kerülni.” Majd így folytatja: lehet egyébként, hogy nem is az előnytelen pénzügyi fel­tételek okozzák majd a legnagyobb prob­lémát, hanem az, amikor a demokráciát éppen tanuló országok állampolgárai rá­jönnek arra, hogy frissen nyert demok­ráciájuk jelentős részét azonnal el is ve­szítik. Életüket a 85 ezer oldalnyi EU-s joganyag fogja irányítani. Nem lesz más választásuk, mint hogy minden egyes sort betartanak, még akkor is, ha az el­lentétes lesz nemzeti joganyagukkal, sőt alkotmányukkal. Ugyanis az EU-ba lé­pés után a nemzeti alkotmányok is alábbvalóak lesznek, mint bármelyik egyszerű brüsszeli szabály, amelyet eurobürokraták, zárt ajtók mögött, az éj­szakákba is belenyúló üléseiken kitalál­nak. Sokkolni fogja az újonnan belépő­ket, amikor rájönnek, hogy az EU nem demokratikus intézmény, a döntéshozás nem átlátható és a polgárok által nem ellenőrizhető folyamat. Ezért, tisztelt politikusok, legyetek őszinték és becsü­letesek, és beszéljetek mindezekről a problémákról ajánlja Jens-Peter Bonde a belépő országok politikusainak. A The Economist című brit szaklap azonban mintha kételkedne abban, hogy a politikusok valóban őszinték lesznek, így fogalmaz a már említett számban: a koppenhágai csúcs után, a pezsgők és a beszédek következtek. Medgyessy Péter magyar miniszterelnök például a kö­vetkezőt mondta: „Magyarország szá­mára - 60 év megszakítás után - most in­dul újra a történelem.” Dr. Csath Magdolna egyetemi tanár 3 Száz nap remény Fáradt, mindennapi araszolásom a kö­zért pénztára előtt. „A Kosárból az Árut Szíveskedjék Kirakni. Köszönjük.” Csupa nagybetűvel a szavak elején. Adunk magunkra ugyanis. Aztán hirte­len történik valami: kiáltozás, tumul­tus, kisebb lökdösődés. Az egyik fehér köpenyes eladó észrevette ugyanis, hogy egy cigányos külsejű nő lopni pró­bált. Rutinosan körbefogták, belekarol­tak és betuszkolták az irodába. Egy da­rabig még onnan hallottam a rikácso­lást, aztán rám került a sor és távoztam. Az utcán pedig rémülten döbbentem rá valamire: ma könnyebb ellopni egy egész országot a maga teljességében, la­kóival, városaival, falvaival, földjeivel, ezeréves múltjával együtt, mint egy da­rab sajtot két kiflivel. A sajtra és kiflire ugyanis vigyáznak az érte felelősek. Ré­sen vannak és azonnal lecsapnak min­den próbálkozóra. Az EU-csatlakozás lázában viszont az országért felelős sze­mélyek olyan bámulatos ellenérdekelt­ségről tesznek bizonyságot, hogy a gyer­mekkorom öngyilkos logikájú sakkjá­tékát juttatják eszembe: nem védeni kellett bábuinkat, hanem szabadulni tőlük, az nyert, akinek előbb fogyott el a figurája, mert találékony ügyességgel tudta leüttetni őket az ellenséggel. Még száz nap és április 12-én az ország áldását adva megengedi, vagy egy dacos nemmel megtiltja saját kifosztásának brüsszeli forgatókönyvét. Azt várja el tőlünk a globalizmusnak teljesen behó­dolt, a pénzen kívül semmi más értéket nem ismerő és nem szolgáló politikai vezetés, hogy alig száz nap múlva mond­juk ki a boldogító igent egy olyan frigy megkötésére, amelyről az égadta vilá­gon semmit sem tudunk. És itt most nem azt hiányolom, hogy elfelejtették közölni velünk, milyen színű szeme van a menyasszonynak, sokkal inkább az ag­gaszt, hogy asszony-e egyáltalán, netán legény? Informáltságunk jelenlegi fo­kán ugyanis bármi lehet, akármi elképzelhető. Nem tudunk semmi - megismétlem: semmi - konkrétumot mindarról, ami vár ránk az Európai Unióban, kivéve egyet, ami valahogy ki­­szivárgott és publikus lett: a mai napig nincs kidolgozva az EU-ból való kilépés törvényes módja és lehetősége! (Állítólag azért, mert eddig fel sem merült ez az igény.) Az utca tehát na­gyon is egyirányú, és tartok tőle, nem csak elvileg. Politikusaink bámulatos diszkrécióval kezelik az EU-komfor­­mitás érdekében teendő alkotmány- és Btk.-módosításokat. Magáról a tényről tudhatunk ugyan, de semmi konkrétu­mot nem illik feszegetnünk. Elég, ha örülünk, hogy mindez a demokrácia dicsőségére sob rosa megtörténik­­ érde­künkben. Hogy a hatályos büntető törvény­­könyv (Btk.) mely konkrét passzusait kellett kiiktatniuk vagy reparálniuk törvényhozóinknak, nem tudom - ugyan honnan tudhatnám, még nem tette közzé a Magyar Közlöny -, de va­lami azt súgja nekem, hogy a hazaáru­lásról szóló 144. paragrafus fenemód út­ban lehetett a csatlakozás EUfóriás láz­ban élő híveinek. Ha esetleg mégis elfe­lejtették volna átírni, bizony nehéz jogi helyzetbe kerülhet minden képviselő, aki megnyomja az igen gombot, mikép­pen azon államférfiak is, akik ténylege­sen majd aláírják a csatlakozási ok­mányt. Ők ugyanis a hatályos Btk. sze­rint egyértelműen hazaárulók. Btk. 144. § - Hazaárulás (1)Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függet­lenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntettet követ el és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés tíz évtől tizenöt évig ter­jedő vagy életfogytig tartó szabadságvesz­tés, ha a hazaárulást a­ súlyos hátrányt okozva, b) állami szolgálat vagy hivatalos meg­bízatás felhasználásával, c) háború idején, d) külföldi fegyveres erők behívásával vagy igénybevételével követik el. (3) Aki hazaárulásra irányuló előké­születet követ el, bűntett miatt egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig ter­jedő szabadságvesztéssel büntetendő. A Btk. 144. §-ának ismeretében nem azon csodálkozom, hogy Medgyessyék miért estek neki gőzerővel törvényeink „eurokompatibilissé tételéhez”, sokkal inkább azon, hogy Orbánék hogyan vol­tak képesek négy éven át, a NATO- és az EU-csatlakozás megalapozása, falazása és kőművesmunkálatai során ennyire fittyet hányni a Btk.-nak? De ez a kérdés maradjon szónoki. Ami tény, az az április 12-i választás. Ezen a napon valóban kezünkben lesz egy töb­bé vissza nem térő történelmi döntés jo­ga. Trianonba nem szólhattunk bele, he­lyettünk döntöttek a mindig okos és mindig szép mások. 1945-ben az orosz invázióba sem szólhattunk bele, 1956. november 4-én sem volt népszavazás tárgya, hogy bejöhetnek-e Budapestre a ruszki tankok. Ebben is ők döntöttek helyettünk Moszkvában, Washington­ban és Londonban az okos mások. Most viszont lesz népszavazás, alig száz nap múlva, s ha nem leszünk észnél, ha nem mondunk határozott nemet az EU-ra, még a jus murmurandit, a mozgás és jaj­gatás erkölcsi jogát is elveszítjük mind­örökre és joggal mondhatja majd - tol­mácsa segítségével - minden vérünket szívó, nagyon okos és nagyon más para­zita: az van, amit önök akartak, remélem, boldogok! Minden normálisan gondolkodó, a magyar termőföldért, a magyar termő munkáért, a magyar létért, észjárásért és entitásért, a magyarnak maradásért, a másik magyarért aggódó és felelősséget érző honfitársunk azt kell hogy mondja április 12-én: Nem, még nem! Várjunk ez­zel, tudjuk meg, tapasztaljuk ki, hogy mi­lyen előnyökkel és hátrányokkal jár a tag­ság, és ha alapos megfontolás után úgy lát­juk, hogy megéri, akkor majd szavazzunk újra. De most, ilyen feltételek mellett a nem az egyetlen tiszta lelkiismerettel vállalható döntés. Az új esztendő új történelmi esélyt adott nekünk ezzel a népszavazással, mert a nemzeti megmaradás szempont­jából túl nem értékelhetően lényegi és alapvető jelentőségű lenne egy sikeres - azaz elutasító - népszavazás. Most a nemmel mindent megnyerhetünk a globa­­lizmus ellenében! Az igennel pedig min­dent elveszíthetünk, csakhogy - szem­ben a sajtot lopó cigányasszony esetével - alólunk úgy lopná ki Brüsszel a nem­zetet, hogy még egy jegyzőkönyv sem készülne az eseményről. (Hacsak az áp­rilisi népszavazás csatlakozási jóváha­gyását kihirdető dokumentumot nem tekintjük majd annak.) De akkor ez már teljesen érdektelen lesz, mert senki emberfia nem meri majd azt mondani, hogy lopás történt. Ha nincs lopás, minek a jegyzőkönyv? A cigányasszony esete egészen más volt: ő tolvaj volt, sajtlopáson kapták, ami­nek természetesen jogi következményei vannak minden valamirevaló jogállam­ban. Szőcs Zoltán

Next