Magyar Fórum, 2003. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-09 / 1. szám
2003. január 9. Magyar FórisM Koppenhága után A költségvetésért felelős európai uniós biztos, Michaele Schreyer nemrégiben így nyilatkozott: „El sem lehetett volna képzelni kedvezőbb pénzügyi megoldást, mint amilyennel az EU a bővítést megoldotta.” Mit is jelent ez? Azt, hogy a 10, várhatóan 2004-ben csatlakozó ország a csatlakozás utáni első három évben összesen 25,1 milliárd eurót fog kapni. Az EU azonban valójában csak 10,3 milliárd eurót ad, ugyanis a 10 ország befizetési kötelezettsége ezen időszak alatt 14,8 milliárd euró lesz! Játsszunk csak el kicsit a számokkal! A 10,3 milliárd 10 országnak, három évre ígért összeg. Ez egy országra és egy évre számítva 0,343 milliárd euró, vagyis körülbelül 80,7 milliárd forint. Ha a felajánlott teljes összeget a 10 belépő ország lakosságához viszonyítjuk - ami körülbelül 75 millió -, akkor ez a belépő országok minden egyes állampolgára számára évi 137 Ft, vagyis havi 11,4 Ft támogatást jelent! Természetesen az összeget nem egyenletesen osztják majd el az országok között. Nyilvánvaló, hogy Lengyelország például sokkal több pénzre számíthat, mint Magyarország, aminek az oka nemcsak az, hogy a lengyelek sokkal többen vannak, mint mi vagyunk, hanem az is, hogy politikusai sokkal jobban harcoltak országuk érdekeiért. Mibe is kerül tehát a bővítés az EU állampolgárainak? Számítások szerint 9 euróba, vagyis 2115 forintba évente, és 176 forintba havonta! Jogos tehát a költségvetési biztos büszkesége: jó üzletet kötött az EU! Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy eddig a német újraegyesítésre 600 milliárd eurót költöttek, ami a 10,3 milliárd 58-szorosa, és ennek ellenére, a volt Kelet-Németországban a mai napig óriási gondok vannak : a gazdaság stagnál és nagy a munkanélküliség. Sőt ahhoz képest is jó üzlet, amit az EU korábban ígért a csatlakozni vágyó országoknak. Az 1999. évi berlini EU-s csúcson ugyanis még 9,4 milliárd euróval többet ajánlottak fel: ez csaknem annyi pénz, mint amennyi a mostani tényleges összeg, a 10,3 milliárd euró! Vagyis: mára közel felére csökkent az az összeg, amelyre a belépő 10 ország együttesen számíthat. De hogy az üzlet valójában milyen jól sikerült, azt egy további tény is igazolja: az, hogy a korábbi 9,4 milliárd euróval nagyobb összeget az akkori vélemények szerint „csatlakozásra érett” 5-6 országnak ajánlottak fel, most viszont a 9,4 milliárddal kevesebbet 10 ország fogja kapni! Ügyes - mondhatnánk! Ez az alacsony érték átlagosan a jelenlegi EU-tagországoktól bruttó hazai termékük - GDP-jük - maximum 0,043 százalékát igényli majd. Nevetséges összeg. Viszont érdekes, hogy Törökország, amely egyhamar nem lesz tagja az EU- nak, 144 millió euró, Bulgária és Románia pedig 1 milliárd euró EU-s segélyre számíthat 2003-ban. Visszatérve a tíz országnak felajánlott 10,3 milliárd euróra, érdemes ezt az összeget a jelenlegi EU-s közvetlen mezőgazdasági támogatásokkal is összevetni. Ezek összege évente 40 milliárd euró, amelynek közel egynegyedét a francia parasztok kapják. Tehát tíz ország 3 év alatt fog annyi támogatást kapni az EU-tól, mint a francia parasztok egy év alatt! Gáláns gesztus! Vagy, ahogy a The Economist ez évi első száma fogalmazott: „pocsék pénzügyi feltételeket fogadtak el a csatlakozni akaró országok”. Persze, meg kell említeni azt a pénzt is, amelyet csalétekként húz az EU a 10 ország orra előtt: ez a pályázatokkal megszerezhető összesen 20,9 milliárd euró. Ez egy országra és egy évre vetítve körülbelül 0,7 milliárd euró. Ez sem nagy összeg. De nem is ez a fő baj vele, hanem az, hogy „virtuális”, vagyis nem valódi, nem elérhető. A pályázati pénzekhez ugyanis olyan feltételekkel lehet csak hozzájutni, amelyekkel a csatlakozó országok állampolgárainak többsége nem rendelkezik. Először is ismerni kell az EU-s embertelenül bürokratikus és költséges pályázati rendszert. Továbbá saját pénzzel is kell rendelkezni, ugyanis a pályázati pénzek sohasem 100 százalékosan finanszíroznak egy témát, hanem csak „hozzájárulnak” annak megvalósításához. Végül pedig csak olyan témákat hajlandó támogatni az EU, amelyek EU-s érdekeket is szolgálnak. Nem véletlen, hogy az EU-s tanulmányok többsége is őszintén bevallja, hogy legalább 5-10 évig nagyon kicsi eséllyel pályázhatnak majd az új belépők, mivel a rendszer „kiismerésére” és megtanulására a korábban belépőknek, például Görögországnak és Portugáliának is legalább ennyi időre volt szüksége. Ezért ez a 20,9 milliárd van is, meg nincs is. És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobb problémáról, a közvetlen mezőgazdasági kifizetések egyértelműen versenyhátrányt és ezért „előre beprogramozott” tönkremenést jelentő alacsony szintjéről. Ami azt jelenti, hogy amíg a francia, holland, dán, spanyol stb. gazdák valamilyen tevékenységért mondjuk 100 eurót kapnak majd, ugyanezért a tevékenységért a magyar gazda csak 35 euróra számíthat. Ez földindulást fog elindítani a magyar mezőgazdaságban, növekvő munkanélküliséggel és szegénységgel. A „beprogramozott eredmény” pedig a föld külföldiek általi felvásárlása lesz. Azt, hogy a helyzet drámai, jól érzékelteti Jens-Peter Bondénak, az Európai Parlament tagjának legutóbbi nyilatkozata. A következőt mondta: „A népszavazások előtt azt javaslom a csatlakozó országok politikusainak, hogy az igazat, és csak a színtiszta igazat mondják az embereknek, ha nem akarnak hiteltelenné és közutálat tárgyává válni a csatlakozás után, amikor a valóság kendőzetlenül felszínre fog kerülni.” Majd így folytatja: lehet egyébként, hogy nem is az előnytelen pénzügyi feltételek okozzák majd a legnagyobb problémát, hanem az, amikor a demokráciát éppen tanuló országok állampolgárai rájönnek arra, hogy frissen nyert demokráciájuk jelentős részét azonnal el is veszítik. Életüket a 85 ezer oldalnyi EU-s joganyag fogja irányítani. Nem lesz más választásuk, mint hogy minden egyes sort betartanak, még akkor is, ha az ellentétes lesz nemzeti joganyagukkal, sőt alkotmányukkal. Ugyanis az EU-ba lépés után a nemzeti alkotmányok is alábbvalóak lesznek, mint bármelyik egyszerű brüsszeli szabály, amelyet eurobürokraták, zárt ajtók mögött, az éjszakákba is belenyúló üléseiken kitalálnak. Sokkolni fogja az újonnan belépőket, amikor rájönnek, hogy az EU nem demokratikus intézmény, a döntéshozás nem átlátható és a polgárok által nem ellenőrizhető folyamat. Ezért, tisztelt politikusok, legyetek őszinték és becsületesek, és beszéljetek mindezekről a problémákról ajánlja Jens-Peter Bonde a belépő országok politikusainak. A The Economist című brit szaklap azonban mintha kételkedne abban, hogy a politikusok valóban őszinték lesznek, így fogalmaz a már említett számban: a koppenhágai csúcs után, a pezsgők és a beszédek következtek. Medgyessy Péter magyar miniszterelnök például a következőt mondta: „Magyarország számára - 60 év megszakítás után - most indul újra a történelem.” Dr. Csath Magdolna egyetemi tanár 3 Száz nap remény Fáradt, mindennapi araszolásom a közért pénztára előtt. „A Kosárból az Árut Szíveskedjék Kirakni. Köszönjük.” Csupa nagybetűvel a szavak elején. Adunk magunkra ugyanis. Aztán hirtelen történik valami: kiáltozás, tumultus, kisebb lökdösődés. Az egyik fehér köpenyes eladó észrevette ugyanis, hogy egy cigányos külsejű nő lopni próbált. Rutinosan körbefogták, belekaroltak és betuszkolták az irodába. Egy darabig még onnan hallottam a rikácsolást, aztán rám került a sor és távoztam. Az utcán pedig rémülten döbbentem rá valamire: ma könnyebb ellopni egy egész országot a maga teljességében, lakóival, városaival, falvaival, földjeivel, ezeréves múltjával együtt, mint egy darab sajtot két kiflivel. A sajtra és kiflire ugyanis vigyáznak az érte felelősek. Résen vannak és azonnal lecsapnak minden próbálkozóra. Az EU-csatlakozás lázában viszont az országért felelős személyek olyan bámulatos ellenérdekeltségről tesznek bizonyságot, hogy a gyermekkorom öngyilkos logikájú sakkjátékát juttatják eszembe: nem védeni kellett bábuinkat, hanem szabadulni tőlük, az nyert, akinek előbb fogyott el a figurája, mert találékony ügyességgel tudta leüttetni őket az ellenséggel. Még száz nap és április 12-én az ország áldását adva megengedi, vagy egy dacos nemmel megtiltja saját kifosztásának brüsszeli forgatókönyvét. Azt várja el tőlünk a globalizmusnak teljesen behódolt, a pénzen kívül semmi más értéket nem ismerő és nem szolgáló politikai vezetés, hogy alig száz nap múlva mondjuk ki a boldogító igent egy olyan frigy megkötésére, amelyről az égadta világon semmit sem tudunk. És itt most nem azt hiányolom, hogy elfelejtették közölni velünk, milyen színű szeme van a menyasszonynak, sokkal inkább az aggaszt, hogy asszony-e egyáltalán, netán legény? Informáltságunk jelenlegi fokán ugyanis bármi lehet, akármi elképzelhető. Nem tudunk semmi - megismétlem: semmi - konkrétumot mindarról, ami vár ránk az Európai Unióban, kivéve egyet, ami valahogy kiszivárgott és publikus lett: a mai napig nincs kidolgozva az EU-ból való kilépés törvényes módja és lehetősége! (Állítólag azért, mert eddig fel sem merült ez az igény.) Az utca tehát nagyon is egyirányú, és tartok tőle, nem csak elvileg. Politikusaink bámulatos diszkrécióval kezelik az EU-komformitás érdekében teendő alkotmány- és Btk.-módosításokat. Magáról a tényről tudhatunk ugyan, de semmi konkrétumot nem illik feszegetnünk. Elég, ha örülünk, hogy mindez a demokrácia dicsőségére sob rosa megtörténik érdekünkben. Hogy a hatályos büntető törvénykönyv (Btk.) mely konkrét passzusait kellett kiiktatniuk vagy reparálniuk törvényhozóinknak, nem tudom - ugyan honnan tudhatnám, még nem tette közzé a Magyar Közlöny -, de valami azt súgja nekem, hogy a hazaárulásról szóló 144. paragrafus fenemód útban lehetett a csatlakozás EUfóriás lázban élő híveinek. Ha esetleg mégis elfelejtették volna átírni, bizony nehéz jogi helyzetbe kerülhet minden képviselő, aki megnyomja az igen gombot, miképpen azon államférfiak is, akik ténylegesen majd aláírják a csatlakozási okmányt. Ők ugyanis a hatályos Btk. szerint egyértelműen hazaárulók. Btk. 144. § - Hazaárulás (1)Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntettet követ el és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást a súlyos hátrányt okozva, b) állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, c) háború idején, d) külföldi fegyveres erők behívásával vagy igénybevételével követik el. (3) Aki hazaárulásra irányuló előkészületet követ el, bűntett miatt egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A Btk. 144. §-ának ismeretében nem azon csodálkozom, hogy Medgyessyék miért estek neki gőzerővel törvényeink „eurokompatibilissé tételéhez”, sokkal inkább azon, hogy Orbánék hogyan voltak képesek négy éven át, a NATO- és az EU-csatlakozás megalapozása, falazása és kőművesmunkálatai során ennyire fittyet hányni a Btk.-nak? De ez a kérdés maradjon szónoki. Ami tény, az az április 12-i választás. Ezen a napon valóban kezünkben lesz egy többé vissza nem térő történelmi döntés joga. Trianonba nem szólhattunk bele, helyettünk döntöttek a mindig okos és mindig szép mások. 1945-ben az orosz invázióba sem szólhattunk bele, 1956. november 4-én sem volt népszavazás tárgya, hogy bejöhetnek-e Budapestre a ruszki tankok. Ebben is ők döntöttek helyettünk Moszkvában, Washingtonban és Londonban az okos mások. Most viszont lesz népszavazás, alig száz nap múlva, s ha nem leszünk észnél, ha nem mondunk határozott nemet az EU-ra, még a jus murmurandit, a mozgás és jajgatás erkölcsi jogát is elveszítjük mindörökre és joggal mondhatja majd - tolmácsa segítségével - minden vérünket szívó, nagyon okos és nagyon más parazita: az van, amit önök akartak, remélem, boldogok! Minden normálisan gondolkodó, a magyar termőföldért, a magyar termő munkáért, a magyar létért, észjárásért és entitásért, a magyarnak maradásért, a másik magyarért aggódó és felelősséget érző honfitársunk azt kell hogy mondja április 12-én: Nem, még nem! Várjunk ezzel, tudjuk meg, tapasztaljuk ki, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a tagság, és ha alapos megfontolás után úgy látjuk, hogy megéri, akkor majd szavazzunk újra. De most, ilyen feltételek mellett a nem az egyetlen tiszta lelkiismerettel vállalható döntés. Az új esztendő új történelmi esélyt adott nekünk ezzel a népszavazással, mert a nemzeti megmaradás szempontjából túl nem értékelhetően lényegi és alapvető jelentőségű lenne egy sikeres - azaz elutasító - népszavazás. Most a nemmel mindent megnyerhetünk a globalizmus ellenében! Az igennel pedig mindent elveszíthetünk, csakhogy - szemben a sajtot lopó cigányasszony esetével - alólunk úgy lopná ki Brüsszel a nemzetet, hogy még egy jegyzőkönyv sem készülne az eseményről. (Hacsak az áprilisi népszavazás csatlakozási jóváhagyását kihirdető dokumentumot nem tekintjük majd annak.) De akkor ez már teljesen érdektelen lesz, mert senki emberfia nem meri majd azt mondani, hogy lopás történt. Ha nincs lopás, minek a jegyzőkönyv? A cigányasszony esete egészen más volt: ő tolvaj volt, sajtlopáson kapták, aminek természetesen jogi következményei vannak minden valamirevaló jogállamban. Szőcs Zoltán