Magyar Fórum, 2006. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

2006-01-05 / 1. szám

m­ agától értetődőnek tartom, hiszen mindig is így értettem, hogy a címbeli in­­finitívusz a magyarság megmaradására vonatkozik. Most azonban, a sorozat indí­tásakor, mégis szükségét érzem e tény újra való leszögezésének. Más nép megmaradá­sáról beszéljen, aki akar, magyar is szólhat róla, én is érinteni fogom több más, velünk együtt élő, velünk sorsközösségben élő, Németh László szavával „tejtestvériség”­­ben élő nép megmaradását, esetleg velünk szemben való megmaradását, de amiről itt most gondolkodom, az elsősorban a ma­gyar megmaradás. S ezért veszek elő most elsőnek egy kis tenyérben is elférő könyvecskét, egy tulaj­donképpen nem is terjedelmes interjút. Ez a beszélgetés visszhangzik a lelkemben, mint a tihanyi apátság templomának tor­nyában megkondított harang szava vet vissz­hangot az első magyar nyelvemlékről is híres térben. Andrásfalvy Bertalan Heidl Györgynek adott interjújáról van szó, amely a Kairosz kiadó „Hogy hitem le­gyen” című sorozatának 13. darabjaként je­lent meg, és úgyszólván véletlenül került a kezembe. Igen ám, de amikor kimondom ezt, vé­letlenül, máris előugrik egy történet a könyvből. Andrásfalvy a Gondviselésről beszél benne, az egyes sorsokra fejgép fé­nyével rávilágító, és azok életfordulatait vezérlő Isteni Gondviselésről, amely gya­korta apró véletlenségekben jelenik meg. Ebből adódik számomra a kérdés mind­járt: nem azért került éppen most, véletle­nül a kezembe ez a könyv, hogy egy kicsit megváltoztassa az életem? Nem azért, hogy még határozottabbá tegyen bizonyos vélekedéseimben ? Itt van például ez a két történet. András­­falvyt és testvérbátyját már soproni diák­koruk óta üldözte előbb az ávó, majd annak átalakult szervei. Diákszervezkedésük va­lóságos volt, naiv módon szerették volna felszabadítani Magyarországot a bolsevis­ta rémuralom alól. Valódi hősök is terem­tek köztük. A csapatvezetőt, Erdős Lacit például bekerítették egy határ menti erdő­ben. „Már egy éve Budapesten voltam, amikor az egészet leleplezték. 1950-ben le­tartóztatták a társaságot. Erdős Lacit, a radikálisok vezetőjét nem tudták elfogni, mert megszökött. Többször járt kint Auszt­riában, vitte az anyagokat, de valaki me­gint elárulta és valahol Sopron mellett be­kerítették. Az utolsó tölténnyel főbe lőtte magát.” Krimikhez szoktatott fülünkkel talán meg sem halljuk, micsoda elkötelezettség rejtezik egy ilyen emlék felidézésében. Eze­ket a kötődéseket elhallgatni szokták, nem pedig emlegetni, és egy vallomás gyújtó­pontjába helyezni. „Az utolsó tölténnyel főbe lőtte magát.” Andrásfalvy nem mond többet erről az emberről, a Gondviselés munkáját már a történet folytatásakor is más bajtársaira vetíti, ennek a gyerekem­bernek - a bekerített két évvel volt idősebb nála, a bátyja osztálytársa volt - az emléke mégis itt van vele most is, hetvenen túl is, mint egy soha el nem múló kötelezvény. Aki ilyen emlékekről mer számot adni ma, amikor az egykori bekerítők, a smasszerok és a vérbírák utódai uralkodnak és oszta­nak pénzt, állást, munkalehetőséget, ját­szanak nemzeti elkötelezettségesdit, nem­hogy bátor tett, hanem világítótoronyként való felmagasodás. A Gondviselés módszereit egy másik jó­barát sorsán világítja meg nyomban ez­után. „...a váci fegyházból elhozták Fekete Zoltánt is. Éjjel hozták, egy őr láncon kí­sérte a vonaton. A tárgyaláson azt mondták neki, hogy valljon be mindent, mert az Andrásfalvyak már mindent elmondtak. Kérdezte, hol vannak az Andrásfalvyak, szembesítsék velük. A válasz az volt, hogy „»már megdöglöttek«”. Visszafelé aztán az ugyancsak sötét kupéban ez a Fekete Zol­tán zsebre gyűr egy Élet és Tudományt, és már a cellája gyér fényében olvassa el, s ta­lálja meg benne Andrásfalvy András kis cikkét a hangyákról, lévén ő hangyaku­tató. Élő hangyakutató. Az ávósok tehát hazudtak. Andrásfalvy pedig ma is a saját életére is vonatkozó mozdulatnak tartja az Élet és Tudomány zsebre gyűrését, egy mozdulatnak, amelynek így kellett történ­nie, hogy bizonyos emberek életben és ami talán még fontosabb: helyes irányban marad­janak. Az összetar­tozás, a becsület, a hit irányában. A hangyakuta­tó testvérbátya ké­sőbb is feltűnik az elbeszélésben. Andrásfalvy való­színűleg egyet­lenként az újabb kori magyar tör­ténelemben nem ki-, és megszökött a recski fogolytá­borból, hanem be­szökött oda, hogy a bátyjával talál­­kozhassék. Ülnek a vaságyon, és egész éjszaka be­szélgetnek, az ágy végében ott van a dunsztosüveg, te­le gyűjtött han­gyákkal. Andrásfalvy csak lényeges kérdé­sekről beszél. Ez adja vallomása tar­tásának nemessé­gét, választékos­ságát. Nem fogad­ja el isteni kinyilatkoztatásként az Ószö­vetséget, a bosszúálló, kegyetlen, egész né­peket lemészároltató törzsi Istent, még ha az Egy Isten. Ezzel a nézetével még egyhá­zával is szembekerül. Számára, csak a sze­retet istene, a saját, megszenvedett szere­­tet-isten számít. Ugyanezzel a mozdulattal tartja a világban jelenleg ható legfőbb rossz­nak a kamatot és a kamatszedést, de még a könnyelmű hitelfelvételt is. Mindezt nem a liberális politikusok megbotránkoz­­tatása céljából, nem valami korteskedési szándék által vezéreltetve mondja el, ha­nem Hegyi Beszéd alapú szeretet-hite ma­gasáról, természetesen, a recski vaságyon gunnyasztva. A kettő együtt, vagyis eltar­tás a zsidó-keresztény kultúrától és tilta­kozás a kamat ellen elég ahhoz, hogy min­den rendű és rangú mai liberálisok, nem­zetüldözők, kamatfizetők és hitelből élők céltáblája legyen. Tudja. De ezzel sem törő­dik, mert ezt tartja igaznak. Még miniszter volt, mondja, amikor az egyik parlamenti felszólalása után az akkor még a Fidesz szolgálatában álló Magyar Narancs „A görény hattyúdala” címen írt róla. Ezt ma is büszkeséggel említi. Kitérhetne ennek kapcsán a Fidesz által megfutott pálya nyomorúságos kis ellentmondásaira, hi­­teltelenségeire, de nem teszi. Mert ő And­rásfalvy Bertalan. S ezzel elérkeztünk a kis könyv legszoro­sabban vett politikai mezejébe. András­falvy az Antall-kormány első kulturális és oktatási minisztere volt, mivel akkor még a kettő egy tárcát alkotott. Antall csak kényszerűségből nevezte ki, legalább egy ponton engednie kellett a „három Cs” nyo­másának. (Csoóri, Csengey, Csurka) A hit kérdéseinek, a nemzeti elkötelezettséggel való összefonódásnak, a világítótorony szerepnek a filozófiai mélységű feltárásai mellett ez a politikai vallomás, az Antall­­kormányban való szereplés mozzanatai­nak felelevenítése és magának Antall Jó­zsefnek a megítélése a mű legfontosabb vo­nulata. Az Antall-kép pontos megfestése, a paktumnak és következményeinek a meg­világítása ma, tizenöt évvel utána is első­rendűen fontos. Nemcsak a közelgő válasz­tások miatt. Hanem azért elsősorban, hogy ne lehessen tovább ámítani a magyarságot semmilyen nemzeti színekbe kötött libe­Nyilvánvalóan a kamatfizetéssel, teszem hozzá jómagam. És Rabár kijelentette, hogy ezt ő nem vállalhatja tovább. (Vesd össze: a Mécs bizottság és később a Political Capi­tal Rabár Ferenc nevét is meghurcolta, évekkel a halála után. Most láthatjuk, mi­ért lett ő is „görény” kottában is.) Andrásfalvy könyve azért pillanatnyilag a legfontosabb megszólalás, mert a libera­lizmus, a paktum­ Magyarország mostanra kiégett. Gyurcsány és Kóka ugyan még kö­vetkezményei a paktumnak, de minden tettük messze túlmutat Antallon és az egész általa elfojtott rendszerváltáson. Történel­mileg már a bolsevizmus és a maffiás poli­tika feltámasztása folyik. Annyi, az egész, életet felölelő hazugság a kormányzásuk lényege, amelyre még Antall sem gondol­hatott. Most végső soron Magyarország gyar­matosítása, kamatfizetésbe fojtása és meg­szállása történik, de a legnagyobb csalás ép­pen az, hogy ezzel még mindig a kiégett an­­tallizmust, a nemzeti színeket néha ugyan fellebbentő, de végeredményben mégis­csak Antall-gyökerű politikát állítják szem­be. A magyarság válasszon a Gyurcsány és Kóka bolsevizmust Apróig és akár Rákosi­ig visszaállító politikája és egy Orbánféle korszerűsített, széchenyiskedő liberaliz­mus között, és ne válassza a kérlelhetetlen harcot a bolsevizmus ellen. Pedig annak, aki rendet akar Magyarországban, nem csupán a bolsevizmus és liberálbolseviz­­mus ellen kell fellépnie, hanem a szállás csinálója, a kiégett antallizmus és annak minden XXI. századba áthozott válfaja ellen is. Az ölelkezésbe még nem fajult, de attól már nem is irtózó kétpártrendszeres­­di éppen erről szól. A magyar ne válassza a magyar utat, a megmaradás egyetlen útját, és ne törekedjék arra, hogy a lengyel vál­tozások szelleme hassa át az életét. A paktum­ politika Fidesz általi folyta­tása, és a magyarság ebbe való beletörése - ez Andrásfalvy kimondatlanul is fénylő, megélt igazsága. Ez ma veszélyesebb a ma­gyar sorsra nézve, mint a magát folyton le­leplező utóbolsevizmus. Andrásfalvy Bertalan, a keresztényként leváltott miniszter, az örök néprajzkutató azt üzeni nekünk hite ormiról, töretlenül, hogy nézzünk szembe sorsunk teljes való­ságával. Számomra így kezdődik az év. Csurl­a István UMMEGMARADNI rasizmussal és árulással. Andrásfalvy Antall Jó­zsefről is méltósággal, hívő emberi visszafo­gottsággal beszél, pedig sérelmei vérlázítóak. An­tall a szemébe mondja, hogy sem ő, sem a kor­mány nem folytathat „ke­resztény kurzust”, sem a kultúrában, s még ke­vésbé az oktatásban, mert ő arról a paktumban le­mondott. Ezek után, mint a paktumot soha el nem fogadó embernek a kor­mányból való menesz­tése csak idő kérdése volt. Rabár Ferenc, a szintén keresztény elkö­telezettségű pénzügy­­miniszter lemondása is erre az időre esik. Erről sem szólt eddig ezzel az egyszerű nyíltsággal senki. „A Világbank meg­zsarolt bennünket” - mondja ki Andrásfalvy. Magyar Fókum 2006. január 5.

Next