Magyar Fórum, 2006. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

2006-01-05 / 1. szám

2006. január 5. (Gáz nélkül. Folytatás az 1. oldalról) Akkor, amikor már első nap ténnyé vált a nyomáscsökkenés. Az ember már tulaj­donképp egy kicsit sajnálja őt: akkora a kü­lönbség a vállalt feladat ellátásához szük­séges agykapacitás és a meglévő között, hogy az részvétet vált ki. Az orosz lépést eleinte Ukrajna megza­­bolázásaként állították be. Juscsenko So­ros György­ pénteken Amerika-barát poli­tikát és unióhoz dörgölődzést mutatott fel, és ezért Putyin éppen a választások előtt végigvágott rajta. Mindez tagadhatatlan. Nem ismeri jól azonban az orosz politika természetét az, aki elhiszi, hogy az erőfitogtatás csak egy kisebb testvérországnak szól. Nem, a lé­pés egész Európának és azon túl Ameriká­nak szóló gázukaz. Amerika Izrael nyo­másának engedve elgaloppírozta magát. Az iraki háborúval felnyomta az olajárat és ezzel óriási pénzekhez juttatta Orosz­országot is. Nekünk fogalmunk sincs, mi­lyen hadiipari fejlesztések történtek ezek­ből a pénzekből, s lehet, hogy az USA-nak sincs. Az amerikai olajcégek beférkőztek a Kaszpi-tengeri olajmezőkre, és elkezd­ték egy vezeték építését Grúzián keresz­tül a törökországi Ceyhan kikötőjébe, amely, lévén földközi-tengeri kikötő, vésze­sen közel van Izraelhez. Az USA háborút tervez Szíria és Irán ellen, meg akarja sze­rezni a világ leggazdagabb olajmezőit, azokat, amelyek korábban a Szovjetunió tulajdonában voltak. Ezt a Kreml nem tű­ri, mert nem tűrheti. Az orosz tűrés örö­kös voltáról alkotott elképzelés az ameri­kai vezetés és hadvezetés súlyos számítási hibája. Oroszország a Szovjetunió szétesése után valóban harmatgyenge lett. A nép pusztul és sorvad ma is, de a szenvedésben végte­len tartalékai vannak és az olaj és a földgáz gazdaggá tette a vezetőréteget és segített megőrizni a parancsuralmi rendszert. Az oroszok túl vannak a demokratikus ve­gyeskari vetélkedők fesztiválhangulatán. Amellett világosan látják, hogy az antiter­rorista világháború meghirdetésével Ame­rika is nagy lépést tett saját demokráciája felszámolásának irányába. Bush elnök ép­pen most jelenti ki, hogy a terroristák le­leplezése felülírja az amerikai alkotmányt, a szabadságjogokat. Most a két szuperhatalom mérkőzése kezdődött újra. Oroszország ugyan még nem a régi, és katonailag, a technikát és a világűr-ellenőrzést tekintve még sokáig nem éri utol az USA-t, de arra már elég erős, hogy Ukrajnán és Európán keresztül komoly figyelmeztetéseket küldjön át az Atlanti-óceán túlsó partjára. Kína még hallgat, de rokonszenve két­ségtelen. Neki kell az ázsiai gáz és olaj. Hi­telezni is tud, acél olaj- és gázvezetékeket is képes építeni. Pénze van. Oroszország­nak pedig pénz kell a háborúhoz és a hábo­rús fenyegetéshez is. Mi semmi jóra nem számíthatunk. Olyan időben kell leszoknunk a gázról és az olaj­ról, amikor hatalmas költségekkel kiépí­tettük a gázfűtés rendszerét és építjük az autópályákat - nemsokára szekereknek és gumirádlis bricskáknak. A történelem fordulatai és bakugrásai úgy­szólván változatlanok. Napóleon óta egy rövid távú, pillanatnyi célszerűségeket meg­valósító politika áll szemben egy lassú, időnként lomha, egy óriástérség tudatával rendelkező politikával. Amerikának az a szerencsétlensége, hogy a huszadik század két világháborújának megnyerése után fel­hagyott a hosszú távú politikával s belépett a pillanatnyiság erőszakosságába. És köz­ben a demokrácia megvalósítójának és a szabadság bajnokának dicsfényét is elvesz­tette. Nem állunk messze attól, hogy a tö­megek, méghozzá nemcsak a szegény tö­megek, a poraiból feltámadt új zsarnokság­nak szurkoljanak a demokráciát elfelejtő és gőgösen kardcsörtető katonai fölénnyel szemben. Az orosznak volt türelme kivár­ni, hogy a világ megutálja a dollárfölényt és a sarkon beforduló szárnyas bombákat. Nagyon nehéz idők jönnek. ^Csurka István ^ ppsf^rfv) Putyin figyelmeztetést küld kiiAjtl/ius ä? cFUrxz­ Magyar FörttM 3 Az amerikai stratégák talán azt hiszik, hogy az USA egyeduralama szilárd. Itt azonban bizonyosan stratégiai rövidlátás­ról van szó. A Közel-Kelet dominanciájára irányuló amerikai kísérlet erőteljes ellen­­reakciót váltott ki a világ más országaiban. Úgy tűnik, a nemzetközi kapcsolatok kő­be vésett törvénye a hatalmi politika egyen­súlya, amely a peloponnészoszi háború ide­jére nyúlik vissza. Más vezető hatalmak - Oroszország, Kína, Franciaország és India - még a 90-es évek idején is ismételten az amerikai túlhatalom veszélyeire irányítot­ták a figyelmet, és megpróbáltak ellensú­lyokat teremteni az amerikai hegemóniá­val szemben. Irak amerikai megszállása ak­tiválta ezen országok félelmeit, hogy a túl­ságosan hatalmas Egyesült Államok kárt okozhat érdekeiknek. Amerika egyeduralomra törekvő külpoli­tikája elsősorban Kína és Oroszország kö­zött vezetett geostratégiai szövetséghez. 2004 októberében Vlagyimir Putyin felke­reste Kínát. A látogatás alatt mind Kína, mind Oroszország közölte, hogy a kínai­orosz kapcsolatok „olyan jók, mint azelőtt soha”. Moszkva és Peking nemcsak régen esedékes határproblémákat tudott felszá­molni, hanem azonkívül megállapodtak ab­ban, hogy 2005 augusztusában közös, nyolc­napos katonai gyakorlatot tartanak. Ez a Sárga-tenger Sandong-félszigetén zajlott le, Pekingtől mintegy 450 kilométerre északra. Százezer katona vett benne részt, szárazföldi csapatokat, flottakötelékeket, tengerészeti egységeket, légierőt és ejtőernyős egységeket beleértve. Ez 1958 óta Oroszország és Kína között az első nagyméretű hadgyakorlat. A közös gyakorlat betetőzte a Moszkva és Peking között gyorsan növekvő fegyverüz­leteket is. Kína az orosz katonai felszerelé­sek legnagyobb vásárlója. Plgv jelentés sze­­rint Kína 2004-ben több mint kétmilliárd dollár értékben orosz fegyverek szállítására irányuló szerződéseket írt alá. Ezek hadi­hajókat, tengeralattjárókat, rakétarendsze­reket és repülőgépeket tartalmaztak. A mé­diában az a felfogás jelent meg, hogy a 2005 augusztusi hadgyakorlatok Oroszország­nak lehetőséget kínáltak arra, hogy bemu­tassa TU-95-ös és TU-22M nagy hatótávol­ságú bombázóját, és azt reméli, hogy Kíná­nak adhatja el. Mindkét bombázó képes atomrobbanófejekkel felszerelt rakétákat szállítani. Oroszország Kínához fűződő viszonya nem csak fegyverüzletekre szorítkozik. Az elmúlt öt évben az Oroszország és Kína közötti, nem katonai kereskedelem csak­nem átlagosan évi 20%-kal bővült. Itt az egyik fő összetevő a Kínába irányuló orosz energiaexport. Ez év július 2-án egy kétoldalú, a „21. század világrendjéről” szóló orosz-kínai közlemény az észlelt amerikai hegemónia ellen irányult, bár a dokumentumban nem nevezik meg kifejezetten az Egyesült Álla­mokat. Röviddel ezután az egyeduralmi törekvések elleni tételt a Shanghai Coope­ration Organization (Sanghaji Együttmű­ködési Szervezet) közleményében megis­mételték. Ezt a közép-ázsiai országokból álló szervezetet Oroszország és Kína vezeti. Mindkét közlemény elismételte a szuvere­nitás, a területi integritás és az erőszakról való lemondás (egy megnemtámadási szer­ződés értelmében) kölcsönös elismerésé­nek elveit - röviden: tartsák tiszteletben az országok jogát, hogy külső beavatkozástól mentesen fejlődjenek. Ezen túlmenően a Shanghai Cooperation Organization sür­gette az USA-t, készítsen menetrendet csa­patainak Afganisztánból és egész Közép- Ázsiából való kivonására. Különösen figyelemre méltó, hogy Orosz­ország és Kína megkezdte Irán támogatá­sát, egy országét, amelyet gyakran nevez­nek meg az amerikai térhódítás következő céljaként. Úgy tűnik, Oroszország és Kína ezt a támogatást eszköznek tekinti, hogy Amerika globális hegemóniatörekvéseit megkontrázza. Oroszország segít Iránnak Busheer-típusú könnyűvízreaktorának felépítésében. Washington továbbra is hisz abban, hogy a Busheer-reaktor indítása előre fogja vinni Teherán vélelmezett atomfegy­verprogramját. Az energiaéhes Kína Irán, mint az olaj és gáz jelentős szállítója felé fordult, hogy fe­dezze növekvő szükségleteit. 2004 novem­berében Kína és Irán huszonöt éves ener­giaegyezményt írt alá. Ennek értékét a kö­vetkező tíz évre százmilliárd amerikai dol­lárra becsülik. 2004 végén Kína lett Irán legnagyobb olajátvevője. Hatalmas ener­giaüzlet hat az amerikai igyekezet ellen, hogy Iránt elszigetelje, és megtagadja tőle a fegyverkezéshez szükséges eszközöket. Mind Kína, mind Oroszország új fejlesz­tésű fegyvereket szállított Iránnak, külö­nösen rakétákat és rakétatechnológiát. Az olyan hajóelhárító rakéták mellett, mint a Silkworm, Kínától föld-föld rakétákat vet­tek, és Oroszországgal együtt segített Irán nagy hatótávolságú rakétáinak kifejleszté­sében. Ez a segítség magába foglalta Irán mintegy kétezer kilométeres hatótávolságú, Sihab-3 és Sihab-4 rakétáinak kifejleszté­sét. Amint megfogalmazódik, Irán azon van, hogy mintegy háromezer kilométer hatósugarú rakétákat is kifejlesszen. Ezek a rakéták elérhetik Izraelt. A CIA egy, az amerikai kongresszusnak készített jelen­tésben közölte, hogy „kínai cégek segítet­tek Iránnak közelebb kerülni céljához, hogy önellátóvá váljék a ballisztikus raké­ták kifejlesztésében”. Különböző állítások hangzottak el, hogy az USA tervei szerint Iránt még ebben az évben megtámadja. Izrael és Amerika Izra­­el-lobbija természetesen szorgalmazott egy ilyen támadást, mivel Irán atomfegyver­fejlesztése végét jelentené Izrael közel-ke­leti atomfegyver- monopóliumának. Izrael térségi atomfegyver-monopóliumát biz­tonsága alapvető tartóoszlopának tekinti. Ezen túlmenően Izrael meg akarja szüntet­ni különböző csoportosulások - mint a li­banoni Heszbollah és a palesztin Hamasz - iráni finanszírozását. Amerika Irán elleni támadásával kap­csolatosan jelentős tételt fogalmazott meg 2005 júliusában Philip Giraldi, a CIA egy korábbi titkos állományú tisztje. Giraldi azt állította, hogy az Egyesült Államok, Dick Cheney alelnök utasítására, tervet fejlesztett ki feltételezett iráni katonai cé­lok bombázására, taktikai atomfegyverek alkalmazásával. A kijelölt célok az atom­erőműveket is magukban foglalnák. Az Irán ellen tervezett támadásnak az Irak el­leni, alaptalan támadáshoz hasonlatosan kell történnie. Felötlik a kérdés, milyen lenne Orosz­ország és Kína reakciója, ha az USA táma­dást kezdene, amelynél adott esetben Irán­ban tartózkodó orosz és kínai mérnökök és tanácsadók életüket vesztenék. Ez a táma­dás a negyedik világháborúhoz vezethet. Ki tud-e vonulni Amerika egy tartós hábo­rúból, vagy akár egy nukleáris holokauszt­­ból? Az amerikai nép belefárad az iraki há­borúba. Egyre többen emelik fel szavukat a kivonulás mellett. Az Irakban zajló amerikai műveletekkel szemben kritikus külpolitikai elit sok tagja mégis a gyors visszavonulás ellen száll síkra. Ha az USA gyengének bizonyulna Irakban, a gondolatmenet szerint elveszítené azt a hitelességet, hogy óhajtott szerepét gyako­rolhassa, mint a világ vezető hatalma; az USA visszavonulása a világ más részein vé­dekezésbe szorítaná és a gyengeség ilyen fel­mutatása egyenesen kihívná az amerikai birodalom más része elleni támadásokat. Bush elnök legutóbbi állásfoglalásából nem derül ki, hogy az USA a közeljövőben tervezné az Irakból való kivonulást. A hiány­zó kivonulási hajlandóság a neokonzerva­­tívok befolyására és arra vezethető vissza, hogy a kormány presztízse forog kockán. A Bush-kormányzat Irakot nem akarja egy­szerűen feladni, mivel ez egyenlő lenne an­nak beismerésével, hogy egész politikája csődöt mondott. Bush támogatottsága a lakosság körében csökkenő. New Orleans és a Mexikói-öböl partvidékének tragédiája, amelyet a Katri­­na-hurrikán idézett elő 2005 szeptemberé­ben, szintén hozzájárult ahhoz, hogy sok amerikai úgy véli, a Bush-kormány priori­tásait hibásan határozták meg. Sokszor úgy érvelnek, hogy azokat a forrásokat, ame­lyek az iraki háborúba folynak, inkább arra kellene felhasználni, hogy a saját országuk­ban elégítsenek ki égető szükségleteket. A republikánusok (Bush pártjának) poli­tikusai, akik kizárólag a politikai győzelem kategóriáiban gondolkodnak, a háborútól - mint választások megnyerésének eszközé­től - már nincsenek elragadtatva. Lehetsé­ges, hogy a demokraták a 2006-os választá­sokon győznek, és akkor olyan kongresz­­szust alakítanak ki, amely háborúellenes. Azonban a demokraták vezető csapatának nagy része - mint Hillary Clinton és Joseph Biden szenátor - is az Irakból való gyors kivonulás ellen áll majd ki. Nem hiszem, hogy az amerikai elit és még kevésbé az amerikai nép felfogja azt a katasztrófát, amelybe Amerika hadiállapo­ta vezethet. Párhuzam található az első vi­lágháború nagy­hatalmi szövetségeivel és ellenségeskedéseivel. Abban az időben a legtöbb iskolázott európai nem hitt egy na­gyobb háborúban - vagy azt hitte, rövidebb háborúról lesz szó. Az első világháború azonban borzalmasan romboló konfliktus­nak bizonyult, amely a társadalmi rendet Európa nagy részein romhalmazzá tette; elmondható, hogy Európa sohasem épült fel ebből a szörnyű eseményből. Sir Ed­ward Grey brit külügyminiszter 1914. au­gusztus 3-án, amikor az európai nagyhatal­mak háborúba vonultak, nagyon helyesen jósolta meg: „Egész Európában kihunynak a fények, már sohasem látjuk őket fel­ragyogni, amíg csak élünk.” Ezt az időpontot még nem értük el, azon­ban attól tartok, egy drámai, váratlan irány­váltás nélkül a jövő valami hasonlót hoz, mint Lord Grey jóslata­­ 1914-től eltérően, a szörnyű pusztítás nemcsak egy földrész­re, hanem az egész világra kiterjed. Dr. Stephen J. Sniegoski (USA) Fordította: TF Egy tartós háború receptje

Next