Magyar Fórum, 2006. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

2006-07-06 / 27. szám

2 Az Érdekegyeztető Tanácsban részt vevő hat szakszervezeti tömörülés július 8-ára demonstrációt hirdetett a Fehér Háznak becézett Képviselői Irodaház előtti szűk térre. A bejelentéssel kapcsolatban a MIÉP Elnöksége állásfoglalást bocsátott ki, amely­ben mint látható, igen finoman fogalmazza meg fenntartásait, de ugyanakkor határo­zottan vázolja fel a szükséges teendőket. Végül is egy eltervezett megmozdulással kapcsolatban nehéz mást tenni. Kívánjuk a sikerét és aggódunk a bukása miatt. Sajnos látjuk benne a csalafintaságot is. A dolgok ugyanakkor ma oly gyorsan ala­kulnak, a rossz és még rosszabb hírek, köz­lések olyan sebesen áramlanak, az ártáblák számai ugrásszerűen növekednek, s ami még lényegesebb, hogy az emberek meg­döbbenése annyira hevesen tör fel, a tanács­talanság is terjed, hogy kénytelenek va­gyunk közelebbről megvizsgálni ennek az eddig egyetlen bejelentett nagyszabású - mégiscsak hat szakszervezetről van szó - tüntetésnek az összes körülményét. Jellegzetes az, hogy ezt az Érdekegyeztető Tanácsban jelentették be, s majdhogynem ott is határozták el. Vagyis ott, ahol a konf­liktusokat csillapítani kéne és meg kellene egyezni a kölcsönös érdekek alapján. Fura egy hely ez az Érdekegyeztető Tanács. Most például sztrájkot szerveznek benne. Az úgynevezett baloldal követelte, ami­kor még nem maga volt kormányon. Ezzel is igyekeztek tompítani az úgynevezett jobb­oldal - szerintük - túlhatalmát. Feleslege­sen, mert az a jobboldal nem is akart rendet vágni, és nem is volt semmiféle hatalma. A testületnek három résztvevője van, három oldala. A munkavállalókat a szakszervezeti tömörülések képviselik, a tőkét a munka­adók, és a kormányt a kormány. Ez így na­gyon egyszerűnek látszik és módfelett tisz­tának, de nem az. A munkavállalók nagy ré­sze nem szakszervezeti tag, és semmilyen szervezett védelemben nem részesül, a nagy cégek úgy babrálnak ki velük, ahogy akar­nak, sok helyütt meg sem engedik a szak­szervezet-alakítást, ha pedig igen, akkor csak a vállalat iránti mameluk vezetéssel. Korábban az MSZOSZ vezetői, a legnagyobb és a legvagyonosabb szakszervezet vezetői bent ültek a szocialista párt soraiban, nyíl­tan együttműködtek a kormányukkal, a leg­­baloldalibb alakok kerültek ki közülük. Sokan ezek közül ma a legliberálisabbak. Az MSZOSZ évekig harcot folytatott azért, hogy szakszervezetként ismerje el a közvé­lemény. A kormányellenes kijelentésekre ma is ennek a szakszervezetnek van a legna­gyobb szüksége. Az MSZOSZ most csatla­kozott a demonstrációhoz. Nem kezdemé­nyezte, hanem csatlakozott hozzá. Nagylel­kűen. A vezetői ott fognak állni a Fehér Ház előtt és felkiabálnak elvtársaiknak: „mun­kát, kenyeret!” De a többivel sincs minden rendben, mert a szakszervezeti lét nem a tagdíjfizetésen alapszik, a vezetői státusokhoz a kormány és a vállalat - a tőke - hozzájárulására is szükség van. Fizetés kell, iroda kell, kocsi kell, sok az összefonódás. Szegény szakszer­vezeti embernek hol az államérdeket, hol a vállalati hatékonyságot dörgölik az orra alá. Ha túlságosan sokat követel a dolgozójá­nak, abból elbocsátások lehetnek. Ezt a dol­gozónak meg kell értenie. Megérti, mert fél maga is. Rálegyint az egészre és undorodik egy kicsit. Keresi a kiskapukat, de egyre ne­hezebben találja őket. Most a megszorítá­sok hírére azon töri a fejét, hogyan s mit vonjon el magától, hogyan vészelje át a ne­héz időket. Nem gondol tüntetésre, külö­nösen nyáron nem, s különösen nem a Fe­hér Ház előtt, jól megfigyelhető és jól fény­képezhető helyen. Bocsássák el előbb a má­sikat. Úgyhogy a szakszervezeti vezetők jó­szerivel maguk lesznek. Hacsak a tőkeoldal, amit kissé álszent módon munkáltatói oldalnak neveznek, holott legalább annyira munkaelhárító és megszüntető, mint amennyire munkáltató­­ nem ad egy kis erősítést a tüntetéshez. Mondjuk napidíj formájában. Vagy sárga­kék sálak kiosztásával. Neki is érdeke egy jól megrendezett látszattüntetés. Nevezzük egyszerűen Kihúzott Méregfog Tüntetés­nek (továbbiakban: KMT). Mert a munka­adói oldal, amelynek papíron sokkal több­oldalúnak, belső ellentétekkel viaskodónak kellene lennie s valójában az is, csak teljes nemzetközi hatalmával eltakarja ezeket az ellentéteket, ott, az asztalnál sokkal egysége­sebb, mint a másik kettő. A tőkések közt kis- és nagytőkések vannak és ma nincs élesebb ellentét, mint a kicsik és a nagyok között. A nagyok megeszik a kicsiket. A munkaválla­lók között ez még nem divat. Az egymással ellentétes érdekű tagok, a kisvállalkozók és a nagyvállalkozók, pontosabban a kisvállal­kozók képviselői és a nagyvállalkozók kép­viselői között, a magyarok és a külföldiek között, a bevallottan külföldiek és a ma­gyarnak álcázottak között van egy egyezség: mindannyian a versenyszféra mezét hordják. Mint tudjuk, a verseny, a piaci verseny a piacgazdaság legfontosabb tartozéka. Azt mondják, hogy az egész rendszerváltás is azért jött létre, hogy verseny legyen. Végre. A magyar nép már alig várta, hogy a piaci versenyzők a piaci verseny nevében kira­bolják. Ezért versenynek lennie kell, s hogy lehessen­­ ez a bődületesen nagy euro-Tal­­mud-csavar­­, a versenyoldalnak egysége­sen kell fellépnie a „von Haus aus” verseny­­ellenes munkavállalókkal és a lomha állam­mal szemben. A munkaadói oldal, a nagytőke ezért az­tán semmiképpen nem engedhet meg bér­­növekedést, régebbi szóval bérfejlesztést, nem azért, mert az a hasznát csökkentené, hanem mert az a nemzeti érdek ellen hatna. A nemzetnek most az az érdeke, hogy haté­kony legyen a nemzetközi versenyben, ol­csón termeljen és drágán adjon el - kivétel a haza, azt lehet olcsón is -, a nemzet érdeke a helytállás a nemzetközi versenyben, a glo­bális helytállás, a kihívások legyűrése. A ki­hívásokat pedig csak egységben, vállvetve lehet legyőzni, a munkaadói oldal ezért fél­reteszi belső ellentéteit, amelyek abból adódnak, hogy a bankárnak több a pénze, mint a reálgazdaság iparos tőkéjének és a reálgazdaság iparos tőkése dolgozik, míg­nem a bankár csak számol. Utálják egymást, gyomorból. A versenyoldalt számos belső egyenetlen­ség is barázdálja. Ott van benne a legna­gyobb tőkéjével a bankár, akinek fegyver­gyártól földig mindene van, ott van benne a másik bankár, aki megúszta a maga százöt­venmilliárdos sikítását, és ott van a harma­dik is, aki se nem bankár, se nem ipari tőkés, se nem földbirtokos, de elképesztő karriert futott be, és senki nem tudja, mi lehet még belőle. Az a baj, hogy hirtelen felfutása elbi­zonytalanította a karrierépítőket. Eddig vol­tak KISZ-karrierépítők, voltak benősülők, volt aki mindkét technikát alkalmazta, volt aki megélt a származásából, a köcsögségé­­ből, volt aki sokat tudott és abból pénzelt, de ez a felívelés nemcsak csodálatba, hanem kétségbe is ejtette a tábort: most akkor ho­gyan kell csinálni? A munkaadói oldal részben e miatt a hir­telen feltörés miatt elvesztette a hitét a kor­mányoldalban. A kormányban eddig ha­sonszőrű tőkések, lényegében egynemű élet­pályák ültek és a tőkés oldal érezte, hogy szükség van rá. A kormánnyal lehetett is, kellett is üzletelni, éppen a jobb együttmű­ködés érdekében néha oda lehetett mondo­gatni, követelőzni is lehetett, de most nagy a tanácstalanság. Mit kell tenni? Valóban ki kell települni? A reformprogram részben sivatagosítási program, de hát egy elsivata­­gosodott országban milyen üzletet lehet fenntartani? Nem fogja ez a kormány éppen rájuk kenni az összeomlást, ha bekövetke­zik? Kitelik tőle. Ők csak ismerik. Végül a kormány hirtelen félni kezdett. Fél már magától, a saját tehetetlenségétől, a körülmények hatalmától, az ellenséges kül­világtól, a megszégyenüléstől és legfőkép­pen attól, hogy halvány fogalma sincs, mit kell tennie. Mit kellene tennie, mert termé­szetesen nem tesz semmit. Senki nem tesz semmit. A kormányfő beszél, egyik nap mond valamit, másnap visszaszívja, harmad­nap új nótára gyújt. A kormánytisztviselők az elbocsátástól félnek, egymást mószerol­­gatják befelé, a magasabb sarzsisok bőszül­­ten lopnak, minden fillér számít. Munka se­hol nem folyik. Nagy büntetés az Érdek­egyeztető Tanács tárgyalásain részt venni. Soha semmilyen eligazítást a tanácskozó em­ber nem kap, megjön a kormányfő, elkezd dumálni és az emberek összenéznek. Még egy ilyen-olyan elszólás, ellentmondás, és va­lakiből kibuggyan: orvost, mentőt! De akkor már orvos sem lesz. Megoldás volna sok em­ber számára az SZDSZ-be való belépés, de zárlat van. Hogy miért, azt sem tudja senki. Ebben az időben tűzték ki a demonstrá­ciót július 8-ára. A futball-világbajnoksá­­gon a harmadik helyért játszanak, másnap lesz a döntő. A szerénynél szerényebb nya­ralások elkezdődtek, akinek a gyereke nem fért bele egyetlen napközis táborba se, az ki­viszi a nagymamához, vagy behívja a nagy­mamát, mint Kádár a szovjet csapatokat. Ez nem a tüntetések szezonja. S különben is azok, akiket majd legjobban sújt a sok meg­szorítás, a roncstársadalom - Bogár László pompás találatával szólva -, vagyis a legel­esettebbek, a lakótelepek népe, a munka nélkül tengődök, a kisnyugdíjasok, akiket megejtett az ígéretek csillogása, a plazák népe, az ődöngők még nem fizettek, még egyszer sem volt alkalmuk komoran rádöb­benni arra, hogy milyen rútul be lettek csapva, egyszóval a roncstársadalom még csak fenyegetve van, de érintve nincs, és ezért bizonyosan nem fog tüntetni. De van a kormány számára más, még inkább meg­nyugtató ténykörülmény is: ez a magyar roncstársadalom soha nem fog tüntetni. Ha nem volna csontritkulása, ennek fát lehetne vágni a hátán, így azonban veszé­lyes, mert bordácskái nem bírják. Ez a roncs­társadalom már egyszerűen nem is tudja, mi az érdek, az érdeke, fogalma sincs a társa­dalmi harcról és a tüntetésről, és tűr az utol­só falatig. Amellett boldog, hogy valakik tüntetnek az érdekében. - Kik, anyukám? - A szakszervezetek, mondom neked, az ösz­­szes... - Ez nagyon szép tőlük, anyukám. Nincs még egy kis szaft? - Szaft? Most nincs, de ha ízlett, máskor is így csinálom, sok szafttal. - És este látják, amint a szakszer­vezeti vezetők egymás után emelkednek szólásra a Fehér Ház előtt, és a kormányt szidják. Nyilvánvalóan részvét ébred ben­nük a szidalmazott kormány iránt. Gyur­­csány kiáll az egyik ablakba és sír.­­ Azért ez már egy kicsit sok, ezek nem tudják, hol a határ, biztosan a Fidesz hergelte fel őket. Nos, ez a KMT célja. Alaposan kidolgo­zott forgatókönyv szerint történik minden. A tüntetés a számítások szerint a kormány­ra kedvező, a szakszervezetekre nézve ked­vezőtlen hatást ér el, de ezt ők vállalták. A szakszervezeti vezetők mégis hivatkozhat­nak rá tagtoborzáskor, avagy a szakszerve­zeti újraválasztások idején, mert hősiesen megrendezték. De mindenkinek tudnia kell, hogy nem ők rendezték. Ez az Érdek­egyeztető Tanács közös tüntetése. A Nagy KMT. Mivel kormánypárti rendezvény, jó­kora nyilvánosságot kap, és a sajtó kipipál­ja: a szakszervezeti ellenállás megtörtént. Az ATV-ben Cion Bölcsei - Mészáros, Avar, Bolgár és a kis Dési - óva intik a hétfői Saj­tóklubban Gyurcsányt, hogy vegye komo­lyan a szakszervezeti tiltakozást, és egyez­tesse az érdeket, mert baj lesz. A tüntetést hátulról a Fidesz biztosítja. Eleve kijelentették, hogy csak erkölcsileg támogatják, mert az ő harci módszerük a parlamenti beolvasás. Utcára nem mennek. Ez az imént felsorolt nyárokok miatt rész­ben érthető. Különben is, Orbán odakint van a VB-döntőn. Ebben az évszakban sen­kinek sincs komoly mozgósítható tömege. Most még a MIÉP-nek sincs. Ősszel azonban és a nyár végén, augusz­tus 20-án feltétlenül utcára kell menni, mert a végső magyar romlást, az elsivatagosodást és a kéregetés korszakának beálltát a kor­mány eltakarításával kell megelőzni. A leg­nagyobb baj az, ha a társadalmat és a felelős­séget érző vezetőket, mindegy, melyik olda­lon felkészületlenül, váratlanul éri az össze­omlás. Márpedig az összeomlás, egyszerűen a vezetésképtelenség miatt is, bármikor be­következhet. Ezek mindenre képesek, ön­betörésre és önrablásra is. Akárkit feláldoz­nak, eldobnak, még akár Gyurcsányt is, csakhogy a banda megmeneküljön, és a zsákmányt ne kelljen visszaadni. Csurl­a István *■ MEGMARADNI __________Magyar Fort­M____________________ A MIÉP Elnökségének állásfoglalása A MIÉP elnöksége fontos kezdő lépés­­nek lárná a hat szakszervezet júliusra­­bejelentett közös tüntetését, azonban okulva az eddigi szakszervezeti, agrár- és ifjúsági-oktatásügyi demonstrációk igencsak viszonylagos eredményeiből, a nem kielégítő béralkuk és az agrárhely­zet tüntetés utáni változatlanságából, kénytelen felhívni a figyelmet a követ­kezőkre:­­ a mostani helyzet különbözik min­den eddigitől, mert ez a kormány az egész országot és az egész rendszer­­váltást vitte csődbe;­­ mert ez a mostani kormány már en­gedményekre sem képes, legfeljebb meg­ígérheti. Ezért nem elégséges ennek a kormány­nak egyes intézkedései, adótervei, meg­szorításai ellen tüntetni, hanem a dolgo­zó emberek és a veszélyeztetett középré­tegek együttes fellépésével, az általános sztrájk eszközét is felhasználva, első lé­pésként el kell távolítani.­­Ez a sajnálatos, vészes fenyegetésű pil­lanat ismét a nemzeti ellenállás, a polgá­ri engedetlenség szükségességét és elke­rülhetetlenségét állítja előtérbe. Ez alól most már a szakszervezetek sem vonhat­ják ki magukat. A kormány eltávolítása után egy szak­értőkből álló, ideiglenes kormány ke­zébe kell adni a hatalmat, kidolgozni a nemzeti megmaradás és felemelkedés és természetesen a nemzeti takarékosko­dás, a fenntartható élet programját, és azután kell új választásokat kiírni. Budapest, 2006. június 30. Csurka István, a MIÉP elnöke, a MIÉP Országos Elnöksége 2006. július 6.

Next