Magyar Fórum, 2011. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-10 / 6. szám
12 Magyar FérfiM 99Magyar hangja”: Andresz Kati Andresz Kati színművésznő Budapesten született. 1978- ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Még ugyanebben az évben a Kecskeméti Katona József Színház tagja lett. 1981-1984 között a Pécsi Nemzeti Színház, 1984- 1986 között pedig a győri Kisfaludy Színház színésze volt. 1986-1987 között a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott.. 1988 óta szabadfoglalkozású. Fontosabb színházi szerepei: Aldonza (Wasserman-Leigh: La Mancha lovagja), Rozika (Móricz Zsigmond: Úri muri), Elmira (Moliére: Tartuffe), Amália (Friedrich Schiller: Haramiák), Marie (Jacob Michael Reinhold Lenz: Katonák), Marianne (Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő), Lenke (Molnár Ferenc: Doktor úr), Ameli (Alena Melega: Ameli sóhaja), Ágnes (Pozsgai Zsolt: Törődj a kerttel), Lucy (Bencsik Imre: Pillanatnyi pénzzavar), Kislány hangja (Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika), Mari (Gyurkovics Tibor: Magyar menyasszony), Adelaide (Dosztojevszkij: A félkegyelmű), Karvezető (Euripidész: Heléné), Gerle (Garai Gábor: Orfeusz átváltozásai), Virágáruslány (Madách Imre: Az ember tragédiája), Orbánná (Örkény István: Macskajáték), Lampité (Arisztophanész: Lüszisztraté), Boriska(Gyűlölet nélkül). Szerepelt az István, a király (1984), a Hétreál (1987), a Philemon és Baucis (1979), a Linda (1984), a Fagylalt, tölcsér nélkül (1989), az Égető Eszter (1989) c. filmekben és a Szomszédok (1991-1996) sorozatban. Sokat szinkronizál, több mint 70 külföldi színésznőnek volt a magyar hangja. - Édesapja és édesanyja is színész volt, így aztán adott a kérdésre a válasz, hogy mi motiválta a világot jelentő deszkák felé. - Édesanyám valóban színésznő volt, Rózsahegyi Kálmánnál kezdett el színészetet tanulni, de Both Béla, a filmbeli Bástya elvtárs leparancsolta a színpadról. Azután a színház súgója lett. Főleg a Nemzeti akkori kamaraszínházában, a Katonában dolgozott, így ő súgott akkor is, mikor Csurka István Döglött aknák c. darabjának volt a premierje. A bemutató utáni banketten az összes szereplő, közreműködő kapott dedikált plakátot, csak édesanyám nem. Ekkor Csurka István megkérdezte tőle: „maga nem kapott? Akkor odaadom az enyémet.” Amint látja, ez a plakát most a nagyszobám falát díszíti a többi színházi relikviával együtt. A kérdésére visszatérve: bár művészcsemete vagyok, a Nemzetiben nőttem föl, mégsem egy színdarabot látva döntöttem el, hogy színész lesz belőlem. A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanultam, s lehetett jelentkezni az énekkarba. Annak vezetője viszont, miután meghallgatott, alkalmatlannak nyilvánított. Ezen nagyon felbosszantottam magam. Sokszor találkoztam azon a pályámon, hogy a tehetségtelenek tolták előre. Ekkor is ez történt. No nem azért mondom, mintha én egetverő nagy tálentum lennék. - Tehát eldöntötte ezért, dacból, hogy előadóművész lesz. - Az motoszkált bennem, igenis megmutatom, hogy tudok énekelni. Édesanyám vett nekem egy márkás Höfner-gitárt több mint 7 ezer forintért. Ez az akkori kereseti viszonyokat nézve hatalmas összeg. A mai napig megvan ez a hangszer, még csak el sem hangolódott. Megtanultam rajta alapfokon játszani, s közben egyre több verset, balladát sajátítottam el. Ez annyira jól ment, hogy 1972-ben, még gimnazistaként országos szavalóversenyt nyertem a korosztályomban. Ezután az egyik hetilap interjút is készített velem. Egy olyan orosz balladát választottam ki, amiben dráma is van, s a történet, hogy az otthonmaradt hitvest kegyetlen próbára teszi az anyós, míg a férj háborúban van, majd tatár rabságba kerül. 1972. december 20-án pedig az Egyetemi Színpadon került sor az országos szavalóversenyek győzteseinek bemutatójára „Naggyá lenni” címmel. A műsoron orosz klasszikusok és népballadák voltak. Közreműködött Kecskés András - a nevét viselő együttes alapítója - gitáron, s a műsorvezető Antal Imre volt. Tizenhatéves koromra már ORI-engedélyem is volt. Olyan nagy művészekkel léphettem föl így egy műsorban, mint Pege Aladár. Az orosz költemény után, amivel több díjat is megnyertem, az a Kőműves Kelemen balladája volt. Nem csak szavaltam, hanem hangszeren kísértem magam. Tehát gitárosként kezdtem, és ha lehetett, akkor magyar művekkel léptem föl, a már említett szavalóversenyen ezt nem lehetett, mert irányított volt a téma. Történt, hogy a Szelidi-tónál tartottak egy popfesztivált, amire engem is meghívtak zenei partneremmel, Posta Pállal együtt. Ő lett később a monodrámám zenei rendezője. Posta Palival először egy Izabella utcai klubban léptünk föl. Mi voltunk a „legkisebbek”, hiszen több nagy gitárművész járt oda. Az apróbb sikereken felbuzdulva úgy döntöttem, hogy benevezek az Országos Diáknapok vetélkedőjére gitár - és próza kategóriában. Tudják, mivel léptünk föl? A Paff, a bűvös sárkánnyal. Én szereztem a zenét, ami igaz, nem volt egy 100 Folk Celsius-színvonalú, de mégis megnyertük vele a versenyt. Ezután hívtak meg minket a Szelidi-tóhoz. Volt egy dalunk, a „rigócskám” kezdetű, s azt adtuk elő. Ennek utolsó sorai: „Nem szoktam, nem szoktam kalickában lakni/csak szoktam, csak szoktam mezőben sétálni. /Fenyőmagot enni, folyóvizet inni/ ágról-ágra járni, szabadságban élni.” Képzelhetik, hogy a ’70-es években ez mennyire volt áthallásos. Mi ezt nem is sejtettük. Akkor azért kissé meglepődtünk, amikor az egyik szervező azt mondta nekünk: ti lesztek az utolsó szám. Hiszen mindig a legnagyobbakkal szokták zárni a rendezvényeket. Amikor ott tartottunk a dalban, hogy „szabadságban élni”, valami hatalmas robaj tört ki, őrjöngött a közönség. Bevallom, megijedtem. Hát még az mennyire váratlanul ért, amikor a szám végén, a színpad mögött valaki felengedett ötven fehér galambot a levegőbe. Mi pedig Palival álltunk a kezünkben a gitárunkkal és el sem hittük az egészet. Ezután felléptem az E-klubban, sőt a Várklubban is. Az utóbbi helyen Tompa László erdélyi származású előadóművész helyett ugrottam be a tizenévesek bátorságával néhány balladával. Ma már ezt nem merném megtenni. -Raksányi Gellért könyvében a négyéves kis Andresz Kati fényképe is látható. Sok színész járt föl otthonukba? - Természetesen. Apám nagyon jó barátságban volt a kor legendás színészeivel, így Kálmán Györggyel, Pécsi Sándorral. Emlékszem Pécsi Sándorék villájában láttam először ételliftet. Csak idősebb korában tudatosul az emberben az, hogy kikkel is lehetett egy társaságban, egy színpadon. S az is, hogy Sinkovits Imrével, Őze Lajossal léphettem föl a színházban már főiskolás koromban. Az egyértelmű, hogy annak, akinek színészek a szülei, örökli az adottságokat, valahogy benne van a „színpad” a vérében. Tehát színésznek jelentkeztem, de elsőre nem vettek föl a főiskolára, így egy évig a Nemzeti Színház Stúdiójának voltam hallgatója. Másodszorra felvettek és Marton Endre osztályába kerültem. Ezután a kecskeméti színház tagja lettem. -Nem bánta meg, hogy színésznek ment? - Többször is. Ha mai eszemmel, tapasztalataimmal újra kezdhetném, akkor mással foglalkoznék. Egy erős „állatrendőrséget” vezetnék, hogy ne lehessen büntetlenül kínozni, utcára tenni állatokat. Ha szétnéz a lakásomban, több macskát és egy kutyust is láthat. Őket én hoztam fel az utcáról. Nem bírom nézni, ahogy szenvednek. Állatorvos ezért sem lennék.Pedig ha nem is állatorvos, de orvos volt felmenői között. Szobájának egyik falán, bekeretezve látható a nemes Niedermayr-Niedermann família családfája. Egyik őse dr. Niedermann Gyula híres ideg- és elmegyógyász volt a 19. század végén. Ő az egyik ükapám volt anyai ágon. Korszerűen átalakította a budai tébolydát. Működése alatt javultak a higiéniás körülmények, emelkedett az élelmezés színvonala, ezáltal lényegesen kevesebb lett a TBC-s betegek száma. A kényszerintézkedések csökkentek, a zubbony használatát mellőzték, a cellák ajtaját kinyitották. Ebben az időben kezdődtek meg a foglalkozások az osztályokon és a különböző műhelyekben. Érdemei közé tartozik a gyógyult elmebetegeket segélyező egyletének megalapítása. Ő, ha lehetett, akkor nem gyógyszerrel kezelt, hanem munkaterápiával, művészettel, tanítással. Ükapám állt a harmadik emeleti ablaknál, s az egyik tébolyult megfogta, s azt mondta neki: magát innen most ledobom. Erre azt felelte: ebben nincs semmi kunszt, menjünk le, s dobjon föl, akkor tud valamit. A bolond ezen elgondolkodott, s ezzel ükapám is tovább élhetett. - Sokak szerint szinte nyugtató kell a színészi pályához. Kik azok a művészek, vagy rendezők, akiknek sokat köszönhet? - Nem csak művészekről van szó... Először Csemer Géza nevét említeném. Ő forgatókönyvíró, színházi rendező. 1970-től az ŐRI és a Magyar Média műsorait állította színpadra. Tizenhatéves koromtól egészen a mai napig elhív engem különböző rendezvényekre fellépni. Még gimnazista voltam, mikor az ŐRI tájbuszára kerültem föl, s nagy művészekkel együtt jártuk a vidéket. Fogtam a gitáromat, és virágéneket adtam elő. Együtt utazott velem Pege Aladár, Kishonti Ildikó, Dévai-Nagy Kamilla, Bodza Klári, és akire az egész közönség várt, Horváth Pista roma nótaénekes. Vidéken ő volt a sztár - de nem celeb -, hiába utaztak velünk mások. Természetes, hogy mindig voltak húzó nevek. Régebben ilyen volt Latabár, Honthy, majd Horváth Pista, akinek valóban szép hangja volt. Tudomásul kell mindenkinek venni a szakmában, hogy mindig is létezett egy hierarchia. A Pécsi Nemzeti Színház társulata vitte színre először, 1984. február 11-én Szakcsi Lakatos Béla és Csemer Géza Cigánykerék című musicaljét. Ebben én is játszottam egy nagyon jó szerepben. A közelmúltban pedig a Belvárosi Polgári Szalonban szavalhattam el Márai Sándor Mennyből az angyal c. költeményét. Ezt az estet is Csemer Géza szervezte. Ő nem engedi el a kezemet, s az ő hívására világhírű művészek mozdulnak meg, s lépnek föl fillérekért, ha nem ingyen, jótékonyságból. -A következő név? - Czipott Gézáé, aki zeneszerző, előadóművész, egyik alkotótársam, az Ameli sóhaja c. monodráma zenéjét is ő írta.. - Ha már itt tartunk, akkor beszéljünk erről a műről, amit legutóbb a Fidesz XI. kerületi székházában játszottak telt ház előtt. Alina Nelega kortárs román írónő sokszoros díjnyertes darabja alapján készült az Ameli sóhaja című monodráma, amit én adok elő, s a budapesti Aranytíz Művelődési Központban volt 2009. március 29-én az ősbemutató. A mű tulajdonképpen egy belső monológ, egy visszatekintés. A darab a főhősnő sorsát kíséri végig, aki értelmet próbál találni a körülötte és a vele történő dolgokban; felidézi a kommunista rezsim világát, ennek minden aberráltságát, abszurditását és tömény borzalmát. E formailag és tartalmilag egyaránt megkapó monodráma azon nagyon kevés színházi írások közül való, melyek közelmúltunkkal foglalkoznak, teljes egészében jelenünkhöz tartozva. „Hová tűnik el mindaz, ami már nem létezik? Hová tűnik el a színes képekkel tele ABC-s könyv? Az ének, amit pont most énekeltem és hova tűnik el a város, amiről mama és papa állandóan beszélt, hogy oda költözünk majd?” - teszik fel a műben a kérdést. Azért is kell zene, hogy a közönség feloldódjon. Zenemániás is vagyok, szeretem a humort, számomra „semmi sem fekete, vagy fehér.” Ezért is szeretem a groteszket, így a Macskajátékot, s irtózom azoktól a drámáktól, ami csak a kegyetlenségről szól. Egy nagyon markáns, egyórás darabról van szó, s az én generációm történetét meséli el, s ha meghívást kapok, akkor nagyon szívesen eljátszom. Bár kezdetben nem volt egyszerű, mert előtte mindig partnerrel léptem föl. - Kinek volt az ötlete, hogy ön játssza ezt a művet? - A darabot a fordító adta nekem, ő rám gondolt, hogy én vigyem az Amelit színpadra. Elolvastam, s teljesen beleszerettem a műbe. Elkértem az írónő férjétől a jogokat, s nekiálltam megtanulni a szöveget. Míg sétáltattam a kutyát, a fejhallgatóval hallgattam a szöveget, ami igen nehéz. -Beszélgetésünk közben többször is szóba került a ballada. Mi az, ami vonzza ebben a műfajban? - Az, hogy mindegyik ballada egy kis történetet mesél el. Szinte az összes ballada egy apró színdarab, hiszen a műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotokban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be. Gondoljunk csak a Kőműves Kelemen balladára, amikor a feleség azt mondja a balsejtelmet érző kocsisának: „a hintó az enyém, a ló az uradé, tiéd csak az ostor, egyiket se kíméld.” Ezzel kifejezi azt, hogy a kocsis csupán szolga, s tegye a kötelességét. Ezzel a balladával, amint mondtam, sok versenyt megnyertem, pedig tizenévesen talán más témát kellett volna választanom. Nagyon szeretek tanítani, tudásomat továbbadni, s növendékeimmel többször vesszük a balladákat. Azt a módszert nem szeretem, hogy „na állj ki, s mondj valamit”. Tehát a balladákon keresztül lehet tanítani, az az alap. (Folytatás a 18. oldalon) Az Ameli sóhaja monodrámában 2011. február 10.