Magyar Fórum, 2011. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

2011-02-10 / 6. szám

12 Magyar FérfiM 99Magyar hangja”: Andresz Kati Andresz Kati színművésznő Budapesten született. 1978- ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Még ugyanebben az évben a Kecskeméti Katona József Színház tagja lett. 1981-1984 között a Pécsi Nemzeti Színház, 1984- 1986 között pedig a győri Kisfaludy Színház színésze volt. 1986-1987 között a Szolnoki Szigligeti Színházban ját­szott.. 1988 óta szabadfoglalkozású. Fontosabb színházi szerepei: Aldonza (Wasserman-Leigh: La Mancha lovagja), Rozika (Móricz Zsigmond: Úri muri), Elmira (Moliére: Tartuffe), Amália (Friedrich Schiller: Haramiák), Marie (Jacob Michael Reinhold Lenz: Katonák), Marianne (Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő), Lenke (Molnár Ferenc: Doktor úr), Ameli (Alena Melega: Ameli sóhaja), Ágnes (Pozsgai Zsolt: Tö­rődj a kerttel), Lucy (Bencsik Imre: Pillanatnyi pénzza­var), Kislány hangja (Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Ár­­nika), Mari (Gyurkovics Tibor: Magyar menyasszony), Adelaide (Dosztojevszkij: A félkegyelmű), Karvezető (Euripidész: Heléné), Gerle (Garai Gábor: Orfeusz átvál­tozásai), Virágáruslány (Madách Imre: Az ember tragédiá­ja), Orbánná (Örkény István: Macskajáték), Lampité (Arisztophanész: Lüszisztraté), Boriska(Gyűlölet nélkül). Szerepelt az István, a király (1984), a Hétreál (1987), a Phi­lemon és Baucis (1979), a Linda (1984), a Fagylalt, tölcsér nélkül (1989), az Égető Eszter (1989) c. filmekben és a Szomszédok (1991-1996) sorozatban. Sokat szinkronizál, több mint 70 külföldi színésznőnek volt a magyar hangja. - Édesapja és édesanyja is színész volt, így aztán adott a kérdésre a válasz, hogy mi motiválta a világot jelentő deszkák felé. - Édesanyám valóban színésznő volt, Rózsahegyi Kálmánnál kezdett el színészetet tanulni, de Both Béla, a filmbeli Bástya elvtárs leparancsolta a színpadról. Azután a színház súgója lett. Főleg a Nemzeti akkori kamaraszínházában, a Katoná­ban dolgozott, így ő súgott akkor is, mikor Csurka István Dög­lött aknák c. darabjának volt a premierje. A bemutató utáni banketten az összes szereplő, közreműködő kapott dedikált plakátot, csak édesanyám nem. Ekkor Csurka István megkér­dezte tőle: „maga nem kapott? Akkor odaadom az enyémet.” Amint látja, ez a plakát most a nagyszobám falát díszíti a többi színházi relikviával együtt. A kérdésére visszatérve: bár mű­vészcsemete vagyok, a Nemzetiben nőttem föl, mégsem egy színdarabot látva döntöttem el, hogy színész lesz belőlem. A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanultam, s lehetett jelent­kezni az énekkarba. Annak vezetője viszont, miután meghall­gatott, alkalmatlannak nyilvánított. Ezen nagyon felbosszan­tottam magam. Sokszor találkoztam azon a pályámon, hogy a tehetségtelenek tolták előre. Ekkor is ez történt. No nem azért mondom, mintha én egetverő nagy tálentum lennék. - Tehát eldöntötte ezért, dacból, hogy előadóművész lesz. - Az motoszkált bennem, igenis megmutatom, hogy tudok éne­kelni. Édesanyám vett nekem egy márkás Höfner-gitárt több mint 7 ezer forintért. Ez az akkori kereseti viszonyokat nézve hatalmas összeg. A mai napig megvan ez a hangszer, még csak el sem hangolódott. Megtanultam rajta alapfokon játszani, s közben egyre több verset, balladát sajátítottam el. Ez annyira jól ment, hogy 1972-ben, még gimnazistaként országos szava­lóversenyt nyertem a korosztályomban. Ezután az egyik heti­lap interjút is készített velem. Egy olyan orosz balladát válasz­tottam ki, amiben dráma is van, s a történet, hogy az otthon­maradt hitvest kegyetlen próbára teszi az anyós, míg a férj há­borúban van, majd tatár rabságba kerül. 1972. december 20-án pedig az Egyetemi Színpadon került sor az országos szavaló­versenyek győzteseinek bemutatójára „Naggyá lenni” cím­mel. A műsoron orosz klasszikusok és népballadák voltak. Közreműködött Kecskés András - a nevét viselő együttes ala­pítója - gitáron, s a műsorvezető Antal Imre volt. Tizenhat­éves koromra már ORI-engedélyem is volt. Olyan nagy mű­vészekkel léphettem föl így egy műsorban, mint Pege Aladár. Az orosz költemény után, amivel több díjat is megnyertem, az a Kőműves Kelemen balladája volt. Nem csak szavaltam, ha­nem hangszeren kísértem magam. Tehát gitárosként kezd­tem, és ha lehetett, akkor magyar művekkel léptem föl, a már említett szavalóversenyen ezt nem lehetett, mert irányított volt a téma. Történt, hogy a Szelidi-tónál tartottak egy pop­­fesztivált, amire engem is meghívtak zenei partneremmel, Posta Pállal együtt. Ő lett később a monodrámám zenei rende­zője. Posta Palival először egy Izabella utcai klubban léptünk föl. Mi voltunk a „legkisebbek”, hiszen több nagy gitárművész járt oda. Az apróbb sikereken felbuzdulva úgy döntöttem, hogy benevezek az Országos Diáknapok vetélkedőjére gitár - és próza kategóriában. Tudják, mivel léptünk föl? A Paff, a bű­vös sárkánnyal. Én szereztem a zenét, ami igaz, nem volt egy 100 Folk Celsius-színvonalú, de mégis megnyertük vele a ver­senyt. Ezután hívtak meg minket a Szelidi-tóhoz. Volt egy da­lunk, a „rigócskám” kezdetű, s azt adtuk elő. Ennek utolsó so­rai: „Nem szoktam, nem szoktam kalickában lakni/csak szok­tam, csak szoktam mezőben sétálni. /Fenyőmagot enni, fo­lyóvizet inni/ ágról-ágra járni, szabadságban élni.” Képzelhe­tik, hogy a ’70-es években ez mennyire volt áthallásos. Mi ezt nem is sejtettük. Akkor azért kissé meglepődtünk, amikor az egyik szervező azt mondta nekünk: ti lesztek az utolsó szám. Hiszen mindig a legnagyobbakkal szokták zárni a rendezvé­nyeket. Amikor ott tartottunk a dalban, hogy „szabadságban élni”, valami hatalmas robaj tört ki, őrjöngött a közönség. Be­vallom, megijedtem. Hát még az mennyire váratlanul ért, amikor a szám végén, a színpad mögött valaki felengedett öt­ven fehér galambot a levegőbe. Mi pedig Palival álltunk a ke­zünkben a gitárunkkal és el sem hittük az egészet. Ezután fel­léptem az E-klubban, sőt a Vár­klubban is. Az utóbbi helyen Tompa László erdélyi származású előadóművész helyett ug­rottam be a tizenévesek bátorságával néhány balladával. Ma már ezt nem merném megtenni. -Raksányi Gellért könyvében a négyéves kis Andresz Kati fényképe is látható. Sok színész járt föl otthonukba? - Természetesen. Apám nagyon jó barátságban volt a kor le­gendás színészeivel, így Kálmán Györggyel, Pécsi Sándorral. Emlékszem Pécsi Sándorék villájában láttam először étellif­tet. Csak idősebb korában tudatosul az emberben az, hogy kikkel is lehetett egy társaságban, egy színpadon. S az is, hogy Sinkovits Imrével, Őze Lajossal léphettem föl a színházban már főiskolás koromban. Az egyértelmű, hogy annak, akinek színészek a szülei, örökli az adottságokat, valahogy benne van a „színpad” a vérében. Tehát színésznek jelentkeztem, de el­sőre nem vettek föl a főiskolára, így egy évig a Nemzeti Szín­ház Stúdiójának voltam hallgatója. Másodszorra felvettek és Marton Endre osztályába kerültem. Ezután a kecskeméti színház tagja lettem. -Nem bánta meg, hogy színésznek ment? - Többször is. Ha mai eszemmel, tapasztalataimmal újra kezd­hetném, akkor mással foglalkoznék. Egy erős „állatrendőrsé­get” vezetnék, hogy ne lehessen büntetlenül kínozni, utcára tenni állatokat. Ha szétnéz a lakásomban, több macskát és egy kutyust is láthat. Őket én hoztam fel az utcáról. Nem bírom nézni, ahogy szenvednek. Állatorvos ezért sem lennék.­­Pedig ha nem is állatorvos, de orvos volt felmenői között. Szobájá­nak egyik falán, bekeretezve látható a nemes Niedermayr-Nieder­­mann família családfája. Egyik őse dr. Niedermann Gyula híres ideg- és elmegyógyász volt a 19. század végén.­­ Ő az egyik ükapám volt anyai ágon. Korszerűen átalakította a budai tébolydát. Működése alatt javultak a higiéniás körül­mények, emelkedett az élelmezés színvonala, ezáltal lényege­sen kevesebb lett a TBC-s betegek száma. A kényszerintézke­dések csökkentek, a zubbony használatát mellőzték, a cellák ajtaját kinyitották. Ebben az időben kezdődtek meg a foglal­kozások az osztályokon és a különböző műhelyekben. Érde­mei közé tartozik a gyógyult elmebetegeket segélyező egy­letének megalapítása. Ő, ha le­hetett, akkor nem gyógyszer­rel kezelt, hanem munkaterá­piával, művészettel, tanítással. Ükapám állt a harmadik eme­leti ablaknál, s az egyik tébo­lyult megfogta, s azt mondta neki: magát innen most ledo­bom. Erre azt felelte: ebben nincs semmi kunszt, menjünk le, s dobjon föl, akkor tud vala­mit. A bolond ezen elgondol­kodott, s ezzel ükapám is to­vább élhetett. - Sokak szerint szinte nyugtató kell a színészi pályához. Kik azok a művészek, vagy rendezők, akik­nek sokat köszönhet? - Nem csak művészekről van szó... Először Csemer Géza ne­vét említeném. Ő forgatókönyv­író, színházi rendező. 1970-től az ŐRI és a Magyar Média műsorait állította színpadra. Tizenhatéves koromtól egé­szen a mai napig elhív engem különböző rendezvényekre fel­lépni. Még gimnazista voltam, mikor az ŐRI tájbuszára kerültem föl, s nagy művészekkel együtt jártuk a vidéket. Fogtam a gitáromat, és virágéneket adtam elő. Együtt utazott velem Pege Aladár, Kishonti Ildikó, Dévai-Nagy Kamilla, Bodza Klári, és akire az egész közönség várt, Horváth Pista roma nótaénekes. Vidéken ő volt a sztár - de nem celeb -, hiába utaztak velünk mások. Természetes, hogy mindig voltak húzó nevek. Régebben ilyen volt Latabár, Hon­­thy, majd Horváth Pista, akinek valóban szép hangja volt. Tu­domásul kell mindenkinek venni a szakmában, hogy mindig is létezett egy hierarchia. A Pécsi Nemzeti Színház társulata vitte színre először, 1984. február 11-én Szakcsi Lakatos Béla és Csemer Géza Cigánykerék című musicaljét. Ebben én is játszottam egy nagyon jó szerepben. A közelmúltban pedig a Belvárosi Polgári Szalonban szavalhattam el Márai Sándor Mennyből az angyal c. költeményét. Ezt az estet is Csemer Géza szervezte. Ő nem engedi el a kezemet, s az ő hívására vi­lághírű művészek mozdulnak meg, s lépnek föl fillérekért, ha nem ingyen, jótékonyságból. -A következő név? - Czipott Gézáé, aki zeneszerző, előadóművész, egyik alkotó­társam, az Ameli sóhaja c. monodráma zenéjét is ő írta.. - Ha már itt tartunk, akkor beszéljünk erről a műről, amit legutóbb a Fidesz XI. kerületi székházában játszottak telt ház előtt.­­ Alina Nelega kortárs román írónő sokszoros díjnyertes da­rabja alapján készült az Ameli sóhaja című monodráma, amit én adok elő, s a budapesti Aranytíz Művelődési Központban volt 2009. március 29-én az ősbemutató. A mű tulajdonkép­pen egy belső monológ, egy visszatekintés. A darab a főhősnő sorsát kíséri végig, aki értelmet próbál találni a körülötte és a vele történő dolgokban; felidézi a kommunista rezsim világát, ennek minden aberráltságát, abszurditását és tömény bor­zalmát. E formailag és tartalmilag egyaránt megkapó mono­dráma azon nagyon kevés színházi írások közül való, melyek közelmúltunkkal foglalkoznak, teljes egészében jelenünkhöz tartozva. „Hová tűnik el mindaz, ami már nem létezik? Hová tűnik el a színes képekkel tele ABC-s könyv? Az ének, amit pont most énekeltem és hova tűnik el a város, amiről mama és papa állandóan beszélt, hogy oda költözünk majd?” - teszik fel a műben a kérdést. Azért is kell zene, hogy a közönség fel­oldódjon. Zenemániás is vagyok, szeretem a humort, szá­momra „semmi sem fekete, vagy fehér.” Ezért is szeretem a groteszket, így a Macskajátékot, s irtózom azoktól a drámák­tól, ami csak a kegyetlenségről szól. Egy nagyon markáns, egy­órás darabról van szó, s az én generációm történetét meséli el, s ha meghívást kapok, akkor nagyon szívesen eljátszom. Bár kezdetben nem volt egyszerű, mert előtte mindig partnerrel léptem föl. - Kinek volt az ötlete, hogy ön játssza ezt a művet? - A darabot a fordító adta nekem, ő rám gondolt, hogy én vi­gyem az Amelit színpadra. Elolvastam, s teljesen beleszeret­tem a műbe. Elkértem az írónő férjétől a jogokat, s nekiálltam megtanulni a szöveget. Míg sétáltattam a kutyát, a fejhallga­tóval hallgattam a szöveget, ami igen nehéz. -Beszélgetésünk közben többször is szóba került a ballada. Mi az, ami vonzza ebben a műfajban? - Az, hogy mindegyik ballada egy kis történetet mesél el. Szin­te az összes ballada egy apró színdarab, hiszen a műfaj lénye­ges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotokban, lé­lektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be. Gondoljunk csak a Kőműves Kelemen balladára, amikor a feleség azt mondja a balsejtel­met érző kocsisának: „a hintó az enyém, a ló az uradé, tiéd csak az ostor, egyiket se kíméld.” Ezzel kifejezi azt, hogy a ko­csis csupán szolga, s tegye a kötelességét. Ezzel a balladával, amint mondtam, sok versenyt megnyertem, pedig tizenéve­sen talán más témát kellett volna választanom. Nagyon szere­tek tanítani, tudásomat továbbadni, s növendékeimmel több­ször vesszük a balladákat. Azt a módszert nem szeretem, hogy „na állj ki, s mondj valamit”. Tehát a balladákon keresztül le­het tanítani, az az alap. (Folytatás a 18. oldalon) Az Ameli sóhaja monodrámában 2011. február 10.

Next