Magyar Fórum, 2013. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
2013-07-04 / 27. szám
2 In memóriám Csurka István Szerettem, tiszteltem? Egyik se igazán jó szó ide. Bírtam. Örültem, ha megláttam. Bírtam a darabjait, élveztem a társaságát. Morogtam rá, de nem restelltem beismerni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt, egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy, írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai. Azon tűnődöm most, halála hírét véve, hogy nem ő, ez a nagy magyar író volt-e az ezredforduló legokosabb embere a magyar politikai életben? Alexa Károly Magyar Fórum 2013. július 4. Csurka István Az IMF és a magyar gyarmatosító burzsoázia vérrokonsága Amióta az új magyar kormány és az IMF között megszakadtak a tárgyalások, mert a magyar fél nem kért többé az IMF kétes értékű gyámkodásából, egyre több elemzés és vád hangzik el az IMF megszorításokat követelő, a válságok terheit a népre helyező politikájával szemben. Ám a nemzetek fölötti pénzügyi intézmény céljai, törekvései, indítékai valahogy mégis mindig megfejtetlenül maradnak. Mintha az IMF egy eredendően gonoszokból álló, rosszakaratú intézmény volna. Az IMF-et bírálók egyöntetűen megállapítják, hogy a megszorításos gazdasági és pénzügyi politika káros, túlságosan megterheli a dolgozó embereket, elszegényíti a társadalmat és járulékai, azaz az iskolarendszerből, az egészségügyből, az állami gondoskodásból kivont pénzek, javak pedig hosszú távú és végzetes károsodásra vezetnek. Azt, hogy az eredményük a nemzeti függetlenség teljes elvesztése, már sokkal gyérebben mondják, inkább csak pedzik. Azt a következtetést pedig, hogy a nyomasztó eladósodásból gyarmati lét következik, úgy kerülik, mint macska a forró kását. A gonosz hatalom elvont képlete valójában védőburok az IMF körül. Minden, ami megfoghatatlan - támadhatatlan. Valójában az IMF vezetői és munkatársai szakemberek, magas állású, nagy vagyonú, óriási jövedelmű pénzemberek, akik a nemzetközi nagy bankok, az egész nemzetközi nagybankrendszer alkalmazottjaiként dolgoznak, megbízást teljesítenek. A megbízás a bankáruralom minél hosszabb és minél olcsóbb fenntartására irányul. A nagybankok érdeke az, hogy a gyarmati területek kizsákmányolási folyamata minél több profitot eredményezzen. Ehhez elsősorban az kell, hogy a tömeg ne tudjon takarékoskodni. A takarékoskodásnak mint önfenntartó elemnek a kiiktatásához két dolog kell: a munkát nem szabad úgy megfizetni, hogy félre is lehessen rakni belőle, és a tömeget olyan pazarló fogyasztásra kell kényszeríteni, ránevelni, hogy eszébe se jusson takarékoskodni, a jövőre gondolni, családot alapítani, örökül hagyni valamit. Ez a tökéletes gátja a saját, nemzeti pénzrendszernek, a nem hitelből élésnek. Félrerakni és ebből saját bank- és pénzrendszert létrehozni már fél nemzeti állam. Az állam legyen eladósodva, mert csak úgy - mondjam az ő szavukkal? - kezelhető. Ugyanez vonatkozik a vállalkozásokra is. Kiszolgáltatottak és elmaradottak legyenek. Éljenek, termeljenek is, de maradjanak örökös létbizonytalanságban. Az IMF ezeket a célokat nem maga találja ki, kapja őket felettes hatalmától a világ nagy bankjainak tulajdonosaitól, a titkos vagy féltitkos társaságoktól, a letagadva létező világkormánytól. Kapja, mégpedig az ezt szolgáló ideológiával együtt. Egy hatalmas tudományos közgazdasági iskola, Nobel-díjasok serege írja, tanítja ennek a gazdasági terrorrendszernek a tanait. Ezt verik bele a fiatal közgazdászok nemzedékeibe évtizedek óta. Az IMF munkatársai úgy nőttek fel, hogy ez számukra tízparancsolat. Az egész folyamat persze gonosz. De ez csak mostanában kezd kiderülni. Nagyon hasonlít a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében leírtakhoz, amely persze, mint tudjuk, hamisítvány. .. A nemzetközi pénzrendszer hatalma és most már a fennmaradása is a hitelre és a hitel kamatára, majd a hitel kamatának visszafizetése céljából felvett újabb hitel kamatos kamatára épül. Ha tehát az egyes nemzeti társadalmak maguk szabhatják meg a saját életkereteiket, igényeiket és képesek hitel nélkül élni - ami most szinte képtelenségnek látszik -, akkor a nemzetközi pénzrendszer hatalma szétfoszlik. Ezért arra kell törekedni, hogy a kormányok, pontosabban a kézben tartott elitek nem természetes, nem a helyi adottságoknak és a történelmi, földrajzi adottságoknak megfelelő célt tűzzenek a társadalom elé - konvergenciaprogram, „utolérjük Amerikát”- Hruscsov, „Világvárost építünk” - Demszky - és ezeknek fedezésére hiteleket vegyenek fel. (Helsinki világváros?) Miután a hitelek felhalmozódtak és a kamatok fizetése megnehezült, elkezdődhetett az IMF közvetlen beleszólása a nemzeti életbe. A mostani konfliktus ebből a csodálkozásból jött össze: az IMF tárgyalóküldöttségének leesett az álla, amikor látta, hogy a magyar delegáció a saját lábára áll. Nem hittek a szemüknek. Az IMF-nek voltak hasznos korszakai. Indulásakor a romba dőlt, háború sújtotta Európán és a felszabadulástól káoszba süllyedt afrikai és ázsiai, dél-amerikai gyarmatokon kívánt segíteni. Csak azután, hogy a német és az észak-európai szociális piacgazdaság elképesztő sikereket ért el és a porig rombolt Németországból a világ egyik virágzó, elégedett és roppant sok tartalékot képező gazdaságává vált, döbbentek rá a liberális bankárok, hogy ez a végüket jelenti. (Ugyanekkor a minden katonai költségtől mentesült Japán gazdasága, ipara, ráépülve a hagyományosan korlátozott életszínvonal igényű nagyon szorgalmas japán népi munkaerőre, talán még átütőbb termelési sikereket ért el.) Ha a szociális piacgazdaság átterjed Közép-Európára, látták meg a nyolcvanas években a rendszerváltások előkészítői és a német „Drang nach Osten” révén talán még az orosz térségre is, vége lehet a hitel-kamat uralmuknak. Ezért aztán az átírt magyar alkotmány preambulumának első mondatában mint egy lelkifurdalás kivetülése még ott van a szociális piacgazdaság kifejezés, de a valóságból, a tényekből a privatizációból az írmagja is ki lett irtva. A módszer a rendszerváltáskor is a válság volt. A rendszerváltás a makacs Románia kivételével békés és bársonyos volt, de az életben egzisztenciák milliói szenvedtek hajótörést. A liberálisok elnevezték őket leszakadóknak, és a dolog ezzel el volt intézve. Válság volt, mert válság kellett. Most az IMF-rendszer végső kimerülésekor is válság van, amelyet azonban a leszakadtak lázadása is növel. Nem ez az első válság tehát, amelyet a pénzügyi világhatalom a világra a saját megmenekülése érdekében ráborított. Az olajválsággal kezdődött, amelynek tulajdonképpen semmi értelmes indoka nem volt, a világtermelés azóta is tökéletesen ki tudja elégíteni az igényeket, s ha alaposabban megvizsgálnák az olajválságot, kiderülne, hogy mesterséges volt. Nyomában szépen, lassan megszűnt a szociális piacgazdaság. Aztán következtek újabb olaj- és hitelválságok. Államok kerültek a csőd szélére, szorultak mentőövre, olyan diktatúrák dőltek meg, amelyek rendbe rakták a szocialisták által szétzilált, szétlopott gazdaságokat, mint például Chilében. Egészen a kínai gazdaság termelésének, iparának, csodáinak felíveléséig a világ nagybankjai szépen elvoltak, eljátszadoztak derivatív játékaikkal, utalgatták egymásnak a virtuális ezermilliárd dollárokat másodpercek alatt. Soros György ott, ahová beengedték, szabadon hirdethette a Nyitott Társadalom eszméit és a bankok és biztosítók felé nyitott társadalmakból széles áradásban ömlött ki a nem virtuális, hanem könnyel és verítékkel elegy valódi pénz: a kamat. De ennek is vége lett, a „buborékok” kipukkantak, a virtuális pénzzel megtömött bankok széfjei üresnek bizonyultak és a jelzálogra kiadott hitelek adósságlevelei tonnaszámra sárgultak bennük, értéktelenül, csak papírgyűjtőkre várva. Az IMF-nek és a Világbanknak azonban még volt egy dobása. Fekete afrikai embert, vagy majdnem feketét ültetett az amerikai állam trónjára, hogy fehér protestáns vagy netán katolikus elnöke véletlenül se legyen az Államoknak. De mindjárt alá is gyújtottak a királycsinálók a szerencsétlen szerecsennek. Bedőlt a legősibb bankház és biztosító, és elkezdődött a pénzügyi világválság, amelyből az amerikai állam csak úgy tudott kitörni - még nem véglegesen -, hogy több ezer milliárd dollár valódi pénzt nyomott át az adófizetők pénzéből a felelőtlenül vezetett bankokba. Lényegében véve itt tartunk most. Ez a pontos előzménye a budapesti lábra állásnak. A legeladósodottabb kis ország új kormánya vette magának a bátorságot és kinyitotta az ajtót a Nyitott Társadalom IMF-es képviselői előtt. És ők kifáradtak rajta.Ez ugyan ironikus és minden szakzsargont nélkülöző előadása a történetnek, de alapjában véve igaz. Az IMF-nek és a megbízóinak ma már nincs játéktere. Csak a legkiszolgáltatottabb, legszegényebb országok írják alá a szerződéseket és hagyják a zsebükben kotorászást. De a harcnak, s akár háborút is mondhatnék, még nincs vége. Még semmi sem dőlt el. Mert a felvázolt hierarchiának, a nagybankok és titkos társaságok piramiscsúcsának és az IMF szélesebb gúla rétegének, a technikai megvalósítók körének van még egy alsóbb lépcsője: minden gyarmaton a helyi gyarmati burzsoázia. Az IMF politikáját országonként kormányok valósítják meg, politikai fedezetet adva az ebből a nemzetellenes zsugorításból élő réteg - új osztály - számára. Ez a felső burzsoázia valósítja meg valójában a nemzetellenes politikákat. Hiába ment ki az ajtón az IMF-küldöttség, a gyarmati burzsoázia itt maradt. És dolgozik. Fenyeget, áskálódik, rombol és a médiumokon belül uralmon van. Uszít, támad és csak politikai pozícióit veszítette el, a pénzügyieket és a gazdaságiakat még nem. Az IMF gazdasági, pénzügyi, kulturális és iskolapolitikáját ez a komprádor burzsoázia valósította meg és ezzel a ténnyel teljesen tisztában van. A hármas lépcsőzet alapja, legszélesebb öve még nincs felszámolva. Kérdés: fel lesz-e számolva. (2010) Csurka István a Hercegprímás utcában