Magyar Hang, 2019. január (2. évfolyam, 1-4. szám)

2019-01-11 / 2. szám

Magyar Hang2019. JANUÁR 11-17. HEGYI ZOLTÁN A­zon az éjjelen, amikor újra megérkezett a félelem, és leesett az a nagy hó, ami másnap délre sártenger­ré változtatta a tájat, a környéken senki nem tudott aludni. Az embe­rek egymás rémálmaiban járkáltak vagy éppen magányosan forgolód­tak, számot vetettek az életükkel vagy nem gondoltak semmire. Az idő­ ólomlábakon. Sánta kutya. Ül­tem a sötétben a kályha mellett, még maradt rajta parázs, tettem rá fát. Az került a fejembe, hogy ha most felrángatom magam­ra mind a kilenc réteget, és elin­dulok dolgozni, akkor bizonyára szökken egy nagyot a maradék önbecsülésem, és attól majd jobb lesz egy kicsit. Nehezítette a hely­zetet, hogy akkor már a harmadik átvirrasztott éjszakánál tartot­tam, е10ЪЬ megéreztem a démon közeledtét, mint a többiek. Aztán tényleg jobb lett. A piacon nincs idő az önsajnálatra, és amúgy is hiszek a munkaterápiában. Forró serpenyők között nem ajánlatos elbambulni. Hajdanvolt szép keze­men már így is több az égésnyom, mint a köröm. Vannak szertartá­sok, rutinok, de váratlan pillana­tok is, tehát észnél kell lenni. Most meg ráadásul az árusok és a vevők mind az éjszakáról mesélnek, ami nem hagyta őket aludni, és amikor felismerték egymást azokból az ál­mokból, rájöttek, nincsenek egye­dül. Attila érkezik egy német srác­cal, aki fagyógyász. Nagyon szép foglalkozás. Egyébként min­den foglalkozás szép, ha an­nak találod. Esetleg megtalá­lod magad benne. Attila pedig fent lakik a hegyen Andreával. Akkor ismerkedtünk meg, amikor még nem laktak fent a hegyen, viszont egyszer csak ott álltak a kapuban, ismeret­lenül, ajándékokkal. Azt most is kaptam, mert egyszer csak Attila átnyújtotta a telefonját, a Navratil Andika, ez a csodá­latos dalos madár (tényleg az, ornitológus és népdalénekes) pedig beleénekelte a fülem­be, hogy Adjon az Úristen... és ezzel a napom azonnal meg- és átváltozott, a köny­­nyeket ráfogtam a feltámadó szélre, és egy másik dimen­zióban sütöttem a húst és a kolbászokat, valamint néhány nap csúszással elkezdődött az évem. Szüveszterkor ugyanis már fél tizenegykor aludtam. A végére persze megint majd lefagyott a lábam, holott a sparheltek mellett toporog­tam, és ott még mindig jobb, mint, mondjuk, halat árul­ni. Gyorsan haza, mert jön a Zsolt, hozza a gitárokat és a többi motyót, próbálunk. A zenekar régi dalait újragon­dolva, és újakat a régi idők­re is gondolva. A kis erősítőt kitámasztottuk egy békatal­ppal, az iPadet rátettük egy alátétre, amin Bob és Böbék, a két csehszlovák nyúl pont elkövet valami csibészséget, és gyerünk, hajrá. Éjfélig nyomtuk kettesben, akkor már úgy éreztem magam, mint Fülig Jimmy, aki nappal José volt, a spanyol pincér, éjjel meg Watson, az amerikai fűtő. De a zene jó. Ráadásul a mikrofono­mat még Peter Ogi hagyta nálam, ami néhány nappal a halála után különös atmoszférát kölcsönzött az egésznek. Mondta is a Zsolt az egyik csúszásnál, hogy ha még egyszer elrontjuk, az Ogi akkorát morzan odafönt, hogy besípol a cucc. Reggeli bambulás jön. Hosszú évek óta ez az első tél, hogy nem etetek madarakat, és nincsenek tyúkjaim. Sajnálom a madármo­zit az ablakban, és a tojások ke­resgélését, de a felelősségtudat erősebbnek bizonyult. Ez nem az a műfaj, amiben ki lehet hagy­ni néhány napot, akkor inkább el se kezdd, mert megölöd őket. És zavaros, kacskaringós idők jöttek. A zene olvasással folytatódik, te­kintve, hogy megjelent Johnny Ramone önéletrajzi könyve, a Commando, melynek kapcsán a következő épületes és tanulságos levelezés zajlott le a fészkakon, meglett emberek között: - Estére ki is olvasod, letehe­­tetlen. Aztán holnap lehet újra kezdeni. Hey ho, let’s go! Forró serpenyők között nem ajánlatos elbambulni - Gabba Gabba Hey! Gabba gabba, we accept you, we accept you, one of us! - Mingyá bömböl mellé a cucc. Gabbaaaaaaa - There’s no stoppin’ the cre­tins from hoppin’. Az elpusztíthatatlan rock and roll hitű punkok osztatlan lelke­sedése nem véletlen. Magam is szakadok a röhögéstől, valamint a félelemtől és a reszketéstől. Re­ménység idiótái előre, kiveszem a részem belőle. Ha legközelebb al­szom, majd arról álmodom, hogy pofán vágtam Malcolm McLarent, ráadásul a Whisky and Go Góban, ahol azért mégis csak Jim Morrison szelleme randalírozik a padláson. Az ominózus találkozás a Ramo­­nes zenekar alapítója és a Sex Pis­tols-guru között egyébként a szer­ző visszaemlékezése szerint így zajlott: „McLaren éppen a barát­nőmmel beszélgetett, rajtam pedig hirtelen eluralkodott az érzés, hogy nem akarom, hogy tovább duru­zsoljanak. Csak pár lépésre álltam, és odaszóltam a csajomnak, hogy csatlakozzon hozzám. Hallottam, ahogy McLaren megkérdezi, hogy mi bajom van, mire odaléptem, és visszakérdeztem: »Hogy mi bajom van?« És már ütöttem is a fejét. Padlót fogott, ám én nem értem be ennyivel. Megragadtam Dee Dee basszusgitárját, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Végül a többi­ek fékeztek meg, McLarent pedig evakuálták.” Itt meg is álltam egy kicsit, és arra gondoltam, tűnőd­ve mintegy, hogy hányszor meg kellett volna ezt tennem, és akkor nem marad bennem ennyi feszkó. Aztán meg arra, hogy néhány­szor megtettem, de attól sem lett jobb. Szóval nem könnyű itt sem­mi, még ez az erőszakdolog sem. Ha hagyod magad megalázni, lásd még elegánsan, okosan visszavo­nulsz, meg ilyenek, akkor lehet, hogy évekig hordozod magadban a tüskét, és ugyanolyan frusztrált barom leszel, mint aki belemászott az aurádba, ha meg megtorlod a gyökérségét, és túl jól sikerül, ak­kor mehetsz pár évre a garantáltan erősebb srácok közé, és még meg is bánod az egészet. Mindenesetre a pszichiáterem szerint ne tartsak semmit magamban, a pszicholó­gusom szerint szép erőt mutat, ha nyíltan vállalom az érzelmeimet, nekem meg fogalmam sincs róla, mit gondol róluk a közös parapszi­­chológusuk. A Commandóban vi­szont látható egy fotó Johnny gyerekkori mackójáról, ami sok mindent megmagyaráz hősünk pá­lyafutásának alakulásával kapcso­latban. A maci konkrétan úgy néz ki, mint Anthony Hopkins a Bárá­nyok hallgatnakban, vagy egy ki­csit rosszabbul. Belőlem meg egyre különösebb módokon és a lehető legváratlanabbul tör elő a lélek­­láva. Azt sem gondoltam például soha, hogy egyszer kitüntetett figyelmet ta­núsítok délolasz gyerek­lányok sorsa iránt. A bajok már megint az insomni­­ámnál kezdődtek, amikor egyik éjszaka beleakadtam az HBO-n a Briliáns ba­rátnőm című sorozatba. Először csak egy kicsit, de aztán egyre intenzívebben, mondhatnám tudatosan. A megfejtést kerestem egy darabig, tehát hogy miért kapott ez el ennyi­re sokakat, de alighanem túlgondoltam már megint mindent. Ez az egész egy­szerűen oly módon embe­ri, ami kiveszőlésben van már, mint a tigris. Talán ez a nyitja. Nekem meg még a szokásos, a dél gé­niusza. Szegény, kemény, vad, érzelmes, nem viszik el a szemetet, és minden­ki üvölt, de minden férfi dan, és minden nő szem­mel ver. És itt most el is fáradtam, bele az elmúlt napokba, ég a szemem. Zsolt maradt másnapra is, szépen összehoztunk egy dalt, aztán még az autóút Budapestig. Mínusz kilenc lett közben. Kemény. In­nen jön majd a Briliáns ba­rátnőm megint, mert elég sok van még benne. HEGYIBESZÉD Egy mindenes feljegyzései (31. rész) 99 SZATHMÁRY ISTVÁN PÁL BAJZA MAGAZIN 21

Next