Magyar Hang, 2019. január (2. évfolyam, 1-4. szám)

2019-01-18 / 3. szám

20MAGAZIN Az elsüllyedt Liget nyomában Nagyot változik a Városliget. A sok vitával, tüntetésekkel kísért munkálatok csupán 2020 után érnek véget. Új múzeumi negyed épül részben a zöldterület közepén. A Vidámparkot, amely az elődöket és ősöket (a vurstlit és az Angolparkot) is beleszá­mítva 170-180 esztendős múlttal büszkélkedhetett, már szin­te teljesen ledózerolták. Helyén hatalmas méretű szubtrópusi őslénycsarnok, biodóm épül. Mementóként megmaradt viszont a századfordulós körhinta, a hullámvasút a mesecsónakkal. PETHŐ TIBOR A modernizáció nyilván elke­rülhetetlen, mondják, rész­ben használ is a parknak. Ám „járulékos veszteség­ként” olyan, az egykori Ligetnek színt és varázst adó jellegzetes­ségek is eltűntek/eltűnnek, mint az ócskavasként elkótyavetyélt óriáskerék, vagy a János vitéz je­leneteit Básti Lajos és Major Tamás hangján megelevenítő, több mint százéves Barlangvasút. (Bontás előtt a gyorsan megszüntették műemléki védettségét.) A tervek a hazánkba érkező külföldieket is vonzó, nemzetközi hírű, a Liget brandet szerte a vi­lágon ismerő jövőt festenek elénk. Magyarán szólva a terület a Vár­hoz hasonlóan kiemelt „turis­taparadicsommá” alakulna, ami azt a veszélyt is hordozza, hogy a Városligetbe nem az egykorira legalább nyomokban emlékeztető éttermi kultúra, a minden társa­dalmi réteget megszólító vendég­lős-mulatós világ, hanem megint csak a várbeli prochhoz hasonló irreális árú, csilivili, ám rideg és gépies vendéglátóipar telepszik be. A Liget és környéke e tekintetben amúgy is meglehetősen sanyarú állapotban van, a kisebb megtor­panásokkal, rövidre szabott má­sodvirágzásokkal együtt legalább nyolcvan éve hanyatlik. A jelenleg működő éttermek pedig a jómódú középosztályt, illetve a kifejezet­ten gazdagokat várják. A most kétszáz éves parkba és környékére­­ az eredeti mocsa­­ras-szúnyogos területet a XVIII. század végéig lecsapolták és fá­sították, utóbb József nádor kez­deményezésére tervszerű ren­dezésbe is kezdtek - nemcsak mutatványosok, illuzionisták. Grossinger Lipót körhintája érkezett meg valamikor a reformkor hajna­lán, de Kratochwill János vendéglős 1832-ben már óránként közlekedő kocsikat is indított ide a város bel­sejéből. 1838-ban megnyílt az első táncterem, Tauber Fülöpé, mint azt Szántó András gazdag tanulmányá­ból megtudhatjuk. Szántót olvasva az ember úgy érzi: sürgősen időgépbe kelle­ne szállnia, hogy a nyom nélkül elpárolgott múltról ha percek­re, órákra is valamiféle közvetlen (és fájdalmasnak sejtett) benyo­mást szerezzen. És mert ezt nem teheti meg, kénytelen egyszer­re hagyatkozni olvasmányaira, a fennmaradt fotográfiákra és segítségükkel feltüzelt képzelőe­rejére. Visszautazva a századfor­duló, a húszas évek idejére pedig láthatja: még a fájerpuri, a kocs­mai szolgalegény rakja a tüzet az olcsó kisvendéglőkben és a cuprin­­gerlokálokban, ahová leginkább a kimenős cselédlányok járnak. A pultnál vagy odakint a gázlám­pák esti félhomályában olykor fel­tűnnek a bufferdámák (napközben virágárusok), hogy férfikuncsaf­tokra vadásszanak. A régi Lizsé­­ben azért is lehetett - mint a dal mondja - oly nagyszerű minden, mert a vékonypénzű munkásoktól a középosztálybeli családokon át a mágnásokig bárki otthon érez­hette magát, megtalálhatta a neki leginkább megfelelő szórakozási lehetőséget. A Dózsa György (az egykori csöndes, vendéglők övezte Aré­na) úton, ahol a szellemidéző sé­tát elkezdjük, a Szépművészeti Múzeummal szemben, a sarkon poros, modern négy-ötemeletes benzinfüstös szálló emelkedik. Az eredetileg itt állt híres művész­­tanyát, a Kéményseprő vendéglőt közel százéves fennállása után a hetvenes évek végén bontották le. Kertjében, ahol katonazene­kar játszott, legalább nyolcvanan elfértek. Valószínűleg itt ismer­kedett meg egymással a legen­dás Pék Mária és Hábetler János - Fejes Endre Rozsdatemetőjének hősei. Fejes így ír az étteremről, igaz a regényben Zöld vadásznak nevezi: „Tágas kertjében henge­relt salakon táncoltak a szabad­napos katonák, lányok, erős han­gon énekelték: »Süt a mama, süt a pék, süt a mama három tepsi pogácsát.« A rézfúvós katonaze­nekar gesztenyefák négyszögé­ben, piros csíkos sátor alatt har­sogott.” Utolsó tulajdonosa, Gráf János a húszas évek végétől soha nem látott magasságokba emelte a kéményseprő színvonalát. Grá­fot olyannyira elismerték, hogy az államosítás után a kommunista rendszer is megtartotta­­ üzletve­zetőnek. Átkelve a másik oldalra, az Ál­latkerti körút közelében három ma is működő, de némi metamorfózi­son átesett vendéglőt találhatunk. A 100, illetve 150 éves Bagolyvár és a Gundel (korábban Clemens, il­letve Wampetics vendéglő) szinte egymás mellett várja a vastagabb pénztárcájúakat. Átellenben, a Széchenyi fürdő házában működik az egykori Ezerjó vendéglő utóda. (Kuriózum: 1945-ben, az ostrom után ideiglenesen ide költözött súlyosan megsérült épületéből a Kölcsey Ferenc Gimnázium. Az is­kola - ahogy az egykori diák, Ko­rányi Tamás felidézi - fűthetetlen volt: „Az Ezerjó vendéglőt viszont a Széchenyi fürdő artézi kútjának a vize fűtötte, így tehát osztá­lyonként egy-egy tanítási nap volt hetenként.”) Szántó András joggal jegyzi meg tanulmányában, hogy az Ezerjó „ma már fizikailag és szellemileg is csak jelképesen lé­tezik”. A falak ugyanazok, ám a köntös új, modern, jellegtelen bú­torokkal. Kertvendéglőnek nevezi magát, ám azt a bizonyos kertet alapos kutakodás után sem sike­rült megtalálnunk. A Hermina útra érve eljutunk a megboldogult Vidámpark már életében is elhanyagolt széléig. Akkor repedező, egymásra ön­tött betonplecsnik fogadtak min­ket, most a poros munkaterület. A biodóm fémváza már elkészült. Az építkezésre ugyan nem sike­rül bejutnunk, de egy rövid kité­rő erejéig megpróbáljuk kideríteni az egyik munkás segítségével, mi lett a sorsa a hajdani nyári szín­háznak otthont adó (egyébként szintén százéves, legutóbb lézer­dodzsemként működő), néhány éve még védettség alatt álló szép faszerkezetű csarnoknak. - Uram, itt mindent elbontottak. Nem ma­radt semmi - mondja. Egyébként az előbb említett be­tonpalacsinták helyén állt 1945- ig a pazar Alpesi Falu nevű, fából épült, nyolcszáz emberre mérete­zett, bajor sörcsarnokhoz erősen hasonlító vendéglő. Német barokk zárt erkélyeivel, olaszos lodzsáival valóban alpesi házra emlékeztetett. Belsejét fakazettás mennyezettel borították, a faragott falak az erdé­lyi virágos reneszánsz és a székely népi építészet motívumait idézték. Budapest ostromakor porig égett. Nem jártak szerencsésebben a Li­get szélén, a Hermina út mentén sorakozó kertvendéglők sem. Az ’59-ben volt Gregorits nagyven­déglőnek hűlt helye. Igaz, már a harmincas évek elején végleg be­zárt, mivel a gazdasági világvál­ság miatt fél éven belül kétszer is tönkrement. Előbb az öreg Gregorits Ferenc húzta le a rolót és adott túl fájdalommal élete fő művén, majd beköltözött a vendéglősök men­­házába. Az új tulajdonos, Dicker Hermann sokkal rosszabbul járt. Ahogy a korabeli lapok megírták, „minden tőkéjét és munkaerejét befektette a régi Budapest neves vendéglőjébe, hogy azt újra fel­lendítse. Munkája azonban nem sikerült s az utóbbi hetekben egyre súlyosabb anyagi gondok foglal­koztatták a Gregorits-féle vendéglő új tulajdonosát.” A reménytelenné váló helyzetben az étterem külön­termében felakasztotta magát. A Fejes Endre által emlegetett Zöld Vadász valójában a Hermina úton volt. A vasmunkások sztrájk­tanyájaként is ismert vendéglő, amely körül a századfordulón még ócska kalyibák álltak, a gazdasá­gi válságot éppúgy megsínylette, mint a Gregorits. „Más az élet, mint régen volt” - panaszko­dott Z. Szabó Bélának, a Friss Újság munkatársának 1934 nyarán Gön­dör, a környék legendás vereke­dője. „Elmondja, hogy ma a párok ketten esznek egy nagy pörköltet harmincért. Ő sem verekszik már, pedig Cik­i után ő volt a leghíresebb ligeti fiú.” Göndör jól érezte: a Li­get lassú hanyatlása a harmincas években azokban a napokban kez­dődhetett. - Néha még meghi­itek egy-egy józan embert, de már azt sem érdemes - vetette oda búcsú­zóul a hírlapírónak. A Zöld Vadászt ugyanúgy nyomtalanul nyelte el a föld, akár a közeli, a Hermina út és az Er­zsébet királyné útja sarkán álló, a még szinte teljesen kihalt Hungá­ria körútig nyúló Hungária kertet. (Berger bácsi házias konyhája a harmincas évek elején zárt be; ak­kor kezdődtek itt a nagyobb épít­kezések.) A túloldalon, ha átkelünk a vasúti sínek alatti szűk folyosón más világ fogad. Az Erzsébet ki­rályné útja ma is viszonylag csen­des. Az első, ami feltűnhet az arra sétálónak az egykori Trieszti nő­höz címzett étterem két vaskos oszlopa. A legendás, munkás­­mozgalmi embereket, hamiskár­tyásokat, rosszlányokat befogadó meghitt Trieszti mellett állt a Pol­gári sörkert, amelynek italát hely­ben főzte a kőbányai malátagyár. A háború után a kettő összevonva, az eredeti berendezést megőriz­ve Vadászkertként működött to­vább. Aztán bezárták. A kibővített épületben ma a Trófea-lánc egyik („annyit eszel, amennyi két óra alatt beléd fér” mottóval üzemelő) étterme található. Innen tizenöt percnyi sétára a Bosnyák utcában volt Zugló legré­gibb vendéglője, a Makrapipa. Az ezredforduló után már outlet üzlet működött a helyén, ma ruhagyűj­tő állomás. A Bosnyák utca bájos, kisvárosias házai pedig lassan el­tünedeznek. Az egyik sarkon most is javában dolgoznak a gépek. Szürke színű, alacsony belmagas­ságú bérkockákat emelnek. Szív­szorító látvány. Valami egészen más világ épül itt. ▲ A zuglói Makrapipa is rég bezárt. Más világ épül FORRÁS:FORTEPAN 2019. JANUÁR 18-24. Magyar Hang

Next