Magyar Hang, 2019. november (2. évfolyam, 44-48. szám)

2019-11-15 / 46. szám

Magyar Hang 2019. NOVEMBER 15-21. Pethő Tibor D­ögöljek meg, ha még egyszer kommunista leszek - üvöltöt­te a legenda szerint Kádár János a börtönben. A jelenetet bor­zongató még elképzelni is, főleg, ha Kádár bennünk élő arcvonásai megjelennek előt­tünk: ilyen végzetes bűnre vetemedett volna a „létező szocializmus” leghosszabb ideig regnáló diktátora nehéz helyzetében? Pe­dig könnyen lehet, hogy lelki, esetleg fizi­kai tortúrái közepette (tudjuk, hogy például nem hagyták aludni, napokig nem engedték ki­vizelni a „szarjancsinak” gúnyolt koráb­bi belügyminisztert), esetleg magánzárkája süket csöndjében üyesmire vetemedett. Ha­sonlót mondanak a renegát szociáldemokra­ta volt államfőről, Szakosíts Árpádról („Soha többé nem állok össze kommunistákkal” - így hangzott a mondat állítólag az ő ese­tében) és a későbbi kultúrvezérről, a sármos Aczél Györgyről is. „Köpjél szembe, ha én még egyszer belépek a kommunista pártba” - mondta szociáldemokrata rabtársának Aczél a kisfogházban. Kádár Jánost 1951-ben tartóztatták le, majd ítélték el kémkedés és hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre. (A vádak között szerepelt az 1943-as, a cikk korábbi részében taglalt pártfeloszlatás és a rendőripicliség is.) A későbbi főtitkár éle­tében jelentős fordulat a kitaszítottság, az „elvtársi börtön” tapasztalata. Ebből még életrajzi apologétája, Gyurkó László előtt sem csinált titkot. „Iszonyú csalódás volt az íté­let. Csaknem összeroppantam” - idézi az író Kádárt, majd hozzáfűzi: „Elege volt min­denből, az aljas hazugságokból, az eszme meggyalázásából, elvei megtiprásából. Azt remélte, hogy halálra ítélik és kivégzik.” A kommunisták legtöbbje a börtönben szinte törvényszerűen hasonlott meg párttal és eszmével, jutott - Révész Sándor újság­író szavaival élve - a kognitív disszonancia „sajátos és végletesen kiélezett” állapotába. A letartóztatott tisztában volt azzal, hogy a pártnak vele kapcsolatban nincs igaza, hi­szen a terhére rótt bűnöket nem követte el. Ezzel viszont a párt igazságába, az általa bevetett (megengedhetetlen) eszközök al­kalmazásának szükségességébe, de vele saját addigi szerepébe vetett hite is összeomlott. Az előtte álló lehetőségek nem kecsegtettek sok jóval: ha megtagadja a pártot (és az álta­la elvárt hamis bűnvallomást), akkor megta­gadja az eszmét is, ezzel pedig megsemmisül saját múltjának, korábbi életének, küzdel­meinek, áldozatvállalásának, a párt érde­kében vállalt amorális tetteinek az értelme és az utóbbi erkölcsi feloldozása. Azaz „ha nem igazak a benti vádak, akkor kinti éle­tük vádolja őket.” A teljes összeomlást csak a pártmítosz helyreállításával lehet elkerül­ni. Az első lépés e tekintetben a kihallgatás folyamán történik meg, maga a párt (nem mellesleg a per sikere érdekében) eszkábálta aranyhíd segítségével. A módosított tudatál­lapot lényege Révész megfogalmazásában ennyi: „éppen az én esetem vagy az esetek egy része, éppen a velem kapcsolatos állítá­sok egy része konkrétan másképp van ugyan, de az egésznek, a lényegnek igaznak kell lennie.” Nincs ok tehát csalódni a pártban, az eszmében. Sokszor kiegészül ez egy fontos momentummal: a bűnvallomást maga a párt kéri, az áldozathozatal pedig része a győze­lemhez vezető útnak, s a kommunista „üdv­történetnek”. Tegyük hozzá: a kognitív disszonancia kínzó állapota végeredményben a későbbi­ekben is megmarad - Kádár és Aczél György esetében szinte biztosan. A pártmítoszt bel­ső világukban a legkülönfélébb módokon újra és újra helyre kell állítani, hiszen a ké­tely, a hitetlenség - újabb, ezeket megerő­sítő tényezők felbukkanása miatt - rend­szeresen ismétlődik. A (részleges) tagadást korrekció követi. Kádár János 1954 nyarán szabadult bör­tönéből. A külvárosi mackótömő ktsz. osz­tályidegen dolgozói (itt kapott munkát fér­je letartóztatása után az asszony, Tamáska Mária) valószínűleg elsőként találkozhattak a lesoványodott, sárgás arcszínű férfival. „Kinyírt, szerencsétlen mókusnak látszott, már nem gondolta magát politikusnak; azt hitte, az ő történetének egyszer s min­denkorra vége van. Sűrűn kiszakadt belőle a felháborodás, mekkorát csalódott a Párt­ban - de ugyanúgy önmagában is!” - idézi fel egyikük emlékét a Beszélő egyik korábbi számában Kornis Mihály. A pártmítoszt azonban hamarosan (igaz, időlegesen) sikerült helyreállítani. Rákosi Mátyás az Akadémia utcai központban fo­gadta és személyesen is felmentette a rá­rótt bűnök alól, mi több, pozícióval kínálta meg. Kádár előlépett XIII. kerületi első tit­kárrá. Ezután találkozott vele az 1954 őszén szabadult párttárs, Szász Béla a Kútvölgyi úti állami kórház röntgenosztályán. Szász erő­sen megviseltnek látta a hálóköntöst viselő Kádárt, aki viszont kérdések nélkül is be­szélni kezdett, mintha csak stréber módon önmagát kívánná igazolni, pozícióját bebiz­tosítani a jövő számára. Mentegetőzött Rajk László kivégzése miatt, mindenért Péter Gá­bort vádolta, aki azt sem engedte meg neki, hogy a zárkában született levelei eljussanak - ahogy mondta - „Rákosi elvtársnak”. Szász úgy érezte, hogy beszélgetőpartne­re végeredményben hülyének nézi: „Kádár János volna az egyetlen ember Magyaror-Elege volt mindenből, az aljas hazugságokból, az eszme meggyalázásából, elvei megtiprásából. Azt remélte, hogy halálra ítélik és kivégzik szágon, aki ne tudná, hogy nemcsak a Rajk­­ügy, de minden jelentősebb műper budapesti főrendezője, bábjátékosa »Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa« volt? [...] Mi­ért komédiázik Kádár énvelem, aki szintén beláthattam a színfalak mögé?” Válaszle­hetőséget kettőt is ad Szász: Kádár egyrészt félt, másrészt pedig a jövőt tervezte. Elfeled­kezik viszont még két lehetőségről: a párt­mítosz helyreállítását követő, nyivánvalóan önbecsapáson alapuló eufóriáról és az első kettőből következő tényről, amely legin­kább Szász Bélának lehetett kínos. 1949-es letartóztatása előtt ugyanis Szász ÁVH-ügy­­nökként (két prominens társával, a későbbi irodalomtörténész Nagy Péterrel és az utóbb a Kereskedelmi Kamara elnökévé előlépő Kallós Ödönnel együtt) kulcsszerepet játszott Tildy Zoltán köztársasági elnök veje, Csolnoky Viktor kairói követ „lebuktatásában”, majd hóhérkézre juttatásában. Mindezzel az 1948 nyarától a belügyminiszteri posztot betöltő Kádár is tisztában lehetett és ezért is lehetett óvatos a Kútvölgyi várósában. (Szász Bélának ugyanakkor a szabadulása után másokkal együtt volt ereje ahhoz, amihez Kádárnak nem­ szakítani tudott a kommunista eszmé­vel és mozgalommal. Ő így oldotta fel a kog­nitív disszonancia állapotát.) Kádár János esetében a pártmítosz követ­kező összeomlása nyilvánvalóan az 1956-os forradalomhoz köthető. A „zavar” elhárí­tását leginkább az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a Hruscsoval való szívélyes, szin­te apa-fiúi viszonynak (ennek különleges jelentősége van az apa nélkül felnőtt Kádár életében) köszönhette. Hogy Hruscsov bu­kása összefüggött-e netán bármiféle újabb, meghasonlás közeli állapottal, az hosszabb kutatást igényelne. Ám a kognitív disz­­szonanciából fakadó belső háború esetében tovább folyt­ a rendszerkorrekció lehetősé­ge, vagyis az 1968-ban induló új gazdasá­gi mechanizmus (illetve annak megfojtása, ami elválaszthatatlan a kényszerűen vállalt csehszlovákiai bevonulástól), majd később és feltehetően rövidebb időre a nyugati kölcsö­nökből finanszírozott jóléti politika (és a ku­darcával való szembenézés görcsös kerülése mások előtt) ellentétes pólusú végpontjait jelenthetik a hitetlenség közeli állapotnak és a restaurációnak. Horn Gyula sok szempontból problema­tikus visszaemlékezésében, a Cölöpökben figyelemre méltó adalékot olvashatunk minderről. Egy 1984-es repülőút alatt Kádár Hornnak rendkívül hosszan és „általam nem tapasztalt őszinteséggel” kifejtette, hogy „ez a szocialista rendszer nem az, amit a mar­xizmus klasszikusai megálmodtak. Hosz­­szan ecsetelte a magyar reform bukásának okait, a szovjet vezetés gáncsoskodásait.” Kádár „érdeklődése” logikus módon fordult tehát egészen korán az ideológiától (amely­ben amúgy is komoly hiányosságai voltak) a pragmatikum felé. „Tusakodtam, győz­ködtem magam, de hiába. A valóságot sem­milyen elméletnek nem tudtam alárendelni” - szerepel az árulkodó gondolat a Gyur­­kó-kötetben. A Kádár-időknek tulajdonképpen ezen a ponton érhető tetten az eredője is: a rend­szert lavírozással, korrekciókkal kell fenn­tartani, mert Lukács György jeligévé vált gondolatát alapul véve (amely Kádár sajátja is) a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. Ami megvalósul, az felfogása szerint ráadásul a körülményekhez képest a legjobb­­ némi reminiszcenciával egyébiránt a hazai harmadikutas szocializ­mus-elképzelésekre, Németh László ideáira. Kádár és rendszerének ez a fajta eretnek­sége ab ovo feltételezi a titkolózást, a ködö­sítést (ami van, azt nem lehet kimondani), a hazugságot. Az MSZMP első titkára halá­láig nem beszélhetett őszintén; legutolsó, a felbomló személyiség zavaraitól áthatott beszéde is tele van a vélt pragmatikumból fakadó hazugságokkal. A rejtélyt fokozza, de bizonyos magya­rázatot is ad élete utolsó értelmezhető mo­mentuma, amikor halálos ágyán - mint Németh Miklóstól tudhatjuk - papot kért, és a korszak egyik ismert békepapja meggyón­tatta. Kognitív disszonanciák Kádár János a senkiföldjén 2. Kádár János szellemi-lelki fejlődésében szorosan összetartozó az a három eseménysor, amelynek nyomán belsőleg legalábbis meghasonlott a kommunista mozgalommal vagy annak moszkvai irányítóival. 1944 novemberében szökött meg titokzatos fogságából (ezzel foglalkoztunk előző számunkban), 1954-ben szabadult a börtönből és 1989-ben távolodott el végleg elvtársaitól (és ők is tőle). Kádár János 1982-ben az irodájában. „Az egésznek, a lényegnek igaznak kell lennie" FORRÁS: FORTEPAN MAGAZIN 23

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék