Magyar Hang, 2019. november (2. évfolyam, 44-48. szám)
2019-11-15 / 46. szám
Magyar Hang 2019. NOVEMBER 15-21. Pethő Tibor Dögöljek meg, ha még egyszer kommunista leszek - üvöltötte a legenda szerint Kádár János a börtönben. A jelenetet borzongató még elképzelni is, főleg, ha Kádár bennünk élő arcvonásai megjelennek előttünk: ilyen végzetes bűnre vetemedett volna a „létező szocializmus” leghosszabb ideig regnáló diktátora nehéz helyzetében? Pedig könnyen lehet, hogy lelki, esetleg fizikai tortúrái közepette (tudjuk, hogy például nem hagyták aludni, napokig nem engedték kivizelni a „szarjancsinak” gúnyolt korábbi belügyminisztert), esetleg magánzárkája süket csöndjében üyesmire vetemedett. Hasonlót mondanak a renegát szociáldemokrata volt államfőről, Szakosíts Árpádról („Soha többé nem állok össze kommunistákkal” - így hangzott a mondat állítólag az ő esetében) és a későbbi kultúrvezérről, a sármos Aczél Györgyről is. „Köpjél szembe, ha én még egyszer belépek a kommunista pártba” - mondta szociáldemokrata rabtársának Aczél a kisfogházban. Kádár Jánost 1951-ben tartóztatták le, majd ítélték el kémkedés és hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre. (A vádak között szerepelt az 1943-as, a cikk korábbi részében taglalt pártfeloszlatás és a rendőripicliség is.) A későbbi főtitkár életében jelentős fordulat a kitaszítottság, az „elvtársi börtön” tapasztalata. Ebből még életrajzi apologétája, Gyurkó László előtt sem csinált titkot. „Iszonyú csalódás volt az ítélet. Csaknem összeroppantam” - idézi az író Kádárt, majd hozzáfűzi: „Elege volt mindenből, az aljas hazugságokból, az eszme meggyalázásából, elvei megtiprásából. Azt remélte, hogy halálra ítélik és kivégzik.” A kommunisták legtöbbje a börtönben szinte törvényszerűen hasonlott meg párttal és eszmével, jutott - Révész Sándor újságíró szavaival élve - a kognitív disszonancia „sajátos és végletesen kiélezett” állapotába. A letartóztatott tisztában volt azzal, hogy a pártnak vele kapcsolatban nincs igaza, hiszen a terhére rótt bűnöket nem követte el. Ezzel viszont a párt igazságába, az általa bevetett (megengedhetetlen) eszközök alkalmazásának szükségességébe, de vele saját addigi szerepébe vetett hite is összeomlott. Az előtte álló lehetőségek nem kecsegtettek sok jóval: ha megtagadja a pártot (és az általa elvárt hamis bűnvallomást), akkor megtagadja az eszmét is, ezzel pedig megsemmisül saját múltjának, korábbi életének, küzdelmeinek, áldozatvállalásának, a párt érdekében vállalt amorális tetteinek az értelme és az utóbbi erkölcsi feloldozása. Azaz „ha nem igazak a benti vádak, akkor kinti életük vádolja őket.” A teljes összeomlást csak a pártmítosz helyreállításával lehet elkerülni. Az első lépés e tekintetben a kihallgatás folyamán történik meg, maga a párt (nem mellesleg a per sikere érdekében) eszkábálta aranyhíd segítségével. A módosított tudatállapot lényege Révész megfogalmazásában ennyi: „éppen az én esetem vagy az esetek egy része, éppen a velem kapcsolatos állítások egy része konkrétan másképp van ugyan, de az egésznek, a lényegnek igaznak kell lennie.” Nincs ok tehát csalódni a pártban, az eszmében. Sokszor kiegészül ez egy fontos momentummal: a bűnvallomást maga a párt kéri, az áldozathozatal pedig része a győzelemhez vezető útnak, s a kommunista „üdvtörténetnek”. Tegyük hozzá: a kognitív disszonancia kínzó állapota végeredményben a későbbiekben is megmarad - Kádár és Aczél György esetében szinte biztosan. A pártmítoszt belső világukban a legkülönfélébb módokon újra és újra helyre kell állítani, hiszen a kétely, a hitetlenség - újabb, ezeket megerősítő tényezők felbukkanása miatt - rendszeresen ismétlődik. A (részleges) tagadást korrekció követi. Kádár János 1954 nyarán szabadult börtönéből. A külvárosi mackótömő ktsz. osztályidegen dolgozói (itt kapott munkát férje letartóztatása után az asszony, Tamáska Mária) valószínűleg elsőként találkozhattak a lesoványodott, sárgás arcszínű férfival. „Kinyírt, szerencsétlen mókusnak látszott, már nem gondolta magát politikusnak; azt hitte, az ő történetének egyszer s mindenkorra vége van. Sűrűn kiszakadt belőle a felháborodás, mekkorát csalódott a Pártban - de ugyanúgy önmagában is!” - idézi fel egyikük emlékét a Beszélő egyik korábbi számában Kornis Mihály. A pártmítoszt azonban hamarosan (igaz, időlegesen) sikerült helyreállítani. Rákosi Mátyás az Akadémia utcai központban fogadta és személyesen is felmentette a rárótt bűnök alól, mi több, pozícióval kínálta meg. Kádár előlépett XIII. kerületi első titkárrá. Ezután találkozott vele az 1954 őszén szabadult párttárs, Szász Béla a Kútvölgyi úti állami kórház röntgenosztályán. Szász erősen megviseltnek látta a hálóköntöst viselő Kádárt, aki viszont kérdések nélkül is beszélni kezdett, mintha csak stréber módon önmagát kívánná igazolni, pozícióját bebiztosítani a jövő számára. Mentegetőzött Rajk László kivégzése miatt, mindenért Péter Gábort vádolta, aki azt sem engedte meg neki, hogy a zárkában született levelei eljussanak - ahogy mondta - „Rákosi elvtársnak”. Szász úgy érezte, hogy beszélgetőpartnere végeredményben hülyének nézi: „Kádár János volna az egyetlen ember Magyaror-Elege volt mindenből, az aljas hazugságokból, az eszme meggyalázásából, elvei megtiprásából. Azt remélte, hogy halálra ítélik és kivégzik szágon, aki ne tudná, hogy nemcsak a Rajkügy, de minden jelentősebb műper budapesti főrendezője, bábjátékosa »Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa« volt? [...] Miért komédiázik Kádár énvelem, aki szintén beláthattam a színfalak mögé?” Válaszlehetőséget kettőt is ad Szász: Kádár egyrészt félt, másrészt pedig a jövőt tervezte. Elfeledkezik viszont még két lehetőségről: a pártmítosz helyreállítását követő, nyivánvalóan önbecsapáson alapuló eufóriáról és az első kettőből következő tényről, amely leginkább Szász Bélának lehetett kínos. 1949-es letartóztatása előtt ugyanis Szász ÁVH-ügynökként (két prominens társával, a későbbi irodalomtörténész Nagy Péterrel és az utóbb a Kereskedelmi Kamara elnökévé előlépő Kallós Ödönnel együtt) kulcsszerepet játszott Tildy Zoltán köztársasági elnök veje, Csolnoky Viktor kairói követ „lebuktatásában”, majd hóhérkézre juttatásában. Mindezzel az 1948 nyarától a belügyminiszteri posztot betöltő Kádár is tisztában lehetett és ezért is lehetett óvatos a Kútvölgyi várósában. (Szász Bélának ugyanakkor a szabadulása után másokkal együtt volt ereje ahhoz, amihez Kádárnak nem szakítani tudott a kommunista eszmével és mozgalommal. Ő így oldotta fel a kognitív disszonancia állapotát.) Kádár János esetében a pártmítosz következő összeomlása nyilvánvalóan az 1956-os forradalomhoz köthető. A „zavar” elhárítását leginkább az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a Hruscsoval való szívélyes, szinte apa-fiúi viszonynak (ennek különleges jelentősége van az apa nélkül felnőtt Kádár életében) köszönhette. Hogy Hruscsov bukása összefüggött-e netán bármiféle újabb, meghasonlás közeli állapottal, az hosszabb kutatást igényelne. Ám a kognitív diszszonanciából fakadó belső háború esetében tovább folyt a rendszerkorrekció lehetősége, vagyis az 1968-ban induló új gazdasági mechanizmus (illetve annak megfojtása, ami elválaszthatatlan a kényszerűen vállalt csehszlovákiai bevonulástól), majd később és feltehetően rövidebb időre a nyugati kölcsönökből finanszírozott jóléti politika (és a kudarcával való szembenézés görcsös kerülése mások előtt) ellentétes pólusú végpontjait jelenthetik a hitetlenség közeli állapotnak és a restaurációnak. Horn Gyula sok szempontból problematikus visszaemlékezésében, a Cölöpökben figyelemre méltó adalékot olvashatunk minderről. Egy 1984-es repülőút alatt Kádár Hornnak rendkívül hosszan és „általam nem tapasztalt őszinteséggel” kifejtette, hogy „ez a szocialista rendszer nem az, amit a marxizmus klasszikusai megálmodtak. Hoszszan ecsetelte a magyar reform bukásának okait, a szovjet vezetés gáncsoskodásait.” Kádár „érdeklődése” logikus módon fordult tehát egészen korán az ideológiától (amelyben amúgy is komoly hiányosságai voltak) a pragmatikum felé. „Tusakodtam, győzködtem magam, de hiába. A valóságot semmilyen elméletnek nem tudtam alárendelni” - szerepel az árulkodó gondolat a Gyurkó-kötetben. A Kádár-időknek tulajdonképpen ezen a ponton érhető tetten az eredője is: a rendszert lavírozással, korrekciókkal kell fenntartani, mert Lukács György jeligévé vált gondolatát alapul véve (amely Kádár sajátja is) a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. Ami megvalósul, az felfogása szerint ráadásul a körülményekhez képest a legjobb némi reminiszcenciával egyébiránt a hazai harmadikutas szocializmus-elképzelésekre, Németh László ideáira. Kádár és rendszerének ez a fajta eretneksége ab ovo feltételezi a titkolózást, a ködösítést (ami van, azt nem lehet kimondani), a hazugságot. Az MSZMP első titkára haláláig nem beszélhetett őszintén; legutolsó, a felbomló személyiség zavaraitól áthatott beszéde is tele van a vélt pragmatikumból fakadó hazugságokkal. A rejtélyt fokozza, de bizonyos magyarázatot is ad élete utolsó értelmezhető momentuma, amikor halálos ágyán - mint Németh Miklóstól tudhatjuk - papot kért, és a korszak egyik ismert békepapja meggyóntatta. Kognitív disszonanciák Kádár János a senkiföldjén 2. Kádár János szellemi-lelki fejlődésében szorosan összetartozó az a három eseménysor, amelynek nyomán belsőleg legalábbis meghasonlott a kommunista mozgalommal vagy annak moszkvai irányítóival. 1944 novemberében szökött meg titokzatos fogságából (ezzel foglalkoztunk előző számunkban), 1954-ben szabadult a börtönből és 1989-ben távolodott el végleg elvtársaitól (és ők is tőle). Kádár János 1982-ben az irodájában. „Az egésznek, a lényegnek igaznak kell lennie" FORRÁS: FORTEPAN MAGAZIN 23