Magyar Hang, 2020. május (3. évfolyam, 18-22. szám)
2020-05-01 / 18. szám
2 2020. MÁJUS 17. Magyar Hang VILÁGKÉP Futótűzként terjedt el Kim Dzsongun halálhíre a világon, miután az észak-koreai diktátor nem jelent meg az április 15-ei megemlékezésen, melyet a politikus néhai édesapja, Kim Dzsongil születésnapja alkalmából tartottak. De még a visszafogottabb lapok is rosszul sikerült szívműtétről és a kommunista vezető vegetatív állapotáról írtak, ami azonnal felvetette a kérdést: vajon mi következhet most a világ legelzártabb országában? Hétfőn ugyanakkor Mun Csongin (Moon Chung-in), a dél-koreai elnök külügyi tanácsadója cáfolta a híreket. Azt állította, hogy életben van, és nem beteg Észak-Korea vezetője. Mindenesetre lapzártánkig nyilvánosan nem mutatkozott. Az észak-koreai belső viszonyokat jól ismerő szakértők többsége egyetért abban, hogy a vezető halála aligha hozna gyors rendszerváltást az országban. Sőt, valószínűleg inkább kaotikus állapotok következnének. Ezen az állásponton van Natasha Linstaedt, az Essexi Majláth Ronald Fellázadnak végre az észak-koreaiak? Egyetem professzora is, aki szerint ha Kim Dzsongun halála esetén a húga, Kim Jodzsong kerülne hatalomra, ő még kegyetlenebb lenne a bátyjánál, ráadásul a 31 éves nő erősen elkötelezett a fegyverfejlesztések iránt. De olyan szcenáriók is születtek az elmúlt napokban, amelyek többmilliós menekültáradattal számolnak Kínába és Dél-Koreába. Ez nyilván egyáltalán nem lenne békés folyamat, hiszen a diktatúra haszonélvezői és a hatalmas hadsereg minden bizonnyal megpróbálná útjukat állni, ami véres polgárháborúhoz is vezethetne. Ám a mostani elemzések igen keveset foglalkoznak azokkal, akik a legfontosabb tényezők lehetnének egy ilyen felfordulásban: ők az észak-koreai emberek, akiknek kulcsfontosságú lehet a hozzáállása, ha legalább ideig-óráig megroppan a diktatúra. Arról természetesen igen kevés információ áll rendelkezésre, hogyan is vélekednek valójában az észak-koreaiak a rezsimről, hiszen ilyen tárgyú közvélemény-kutatások értelemszerűen nem készülhetnek a kommunista országban. Hasonlóan a szavazási hajlandóság sem tájékoztat az emberek véleményéről, hiszen a voksolásokon rendszerint 99,99 százalékos a részvétel - legalábbis a phenjani hírügynökségek szerint, így viszont egyedül az észak-koreai disszidensek megfigyelései maradnak, amelyek meglehetősen különös képet festenek a totalitárius diktatúra otthoni megítéléséről. A disszidensek közé tartozik Jun Mina, aki szerint Észak-Koreában kétféle ember van: azok, akik biztosak abban, hogy országuk a világ 99 Az észak-koreai társadalom egyre inkább pluralizálódik: azok, akik a kínai határ közelében vagy a nagyvárosokban élnek, és a külföldi média tartalmaihoz is hozzáférnek, nagyobb valószínűséggel vetik el a kormányzati propagandát, míg az idősebbek és a vidéken élők kevésbé kérdőjelezik meg közepe, és vezetője emberfeletti tulajdonságokkal bír, és azok, akik ennek pont az ellenkezőjét hiszik. Az egykori katonatiszt úgy látja, hogy az észak-koreaiaknak akár 70-80 százaléka is az utóbbi kategóriába esik, aminek meglehetősen prózai okai vannak. 1994 előtt, amikor Észak-Koreát még Kim Ir Szen uralta, az emberek a kormánytól kaptak élelmiszeradagokat. Akkoriban az embereknek nem nagyon kellett strapálniuk magukat, így tényleg hittek benne, hogy a vezetőjük iránti állandó lojalitásért cserébe a legboldogabb élet jut nekik osztályrészül. Akkor még a kormányzati propaganda is meglehetősen jól működött. Azóta viszont megváltozott a helyzet. Manapság az emberek nemhogy élelmiszeradagokat nem kapnak, de még az áram- és a vízellátás is akadozik, úgyhogy maguknak kell megkeresniük a kenyérre valót ahelyett, hogy az államra támaszkodnának, mint annak idején. Sőt, ma már rengeteg információ szivárog be az országba, így az emberek már nem hisznek el többé mindent, amit a kormány állít. Ettől függetlenül persze Észak-Korea lakosságának 20-30 százaléka még mindig színigaznak tartja a propagandát. Habár a rendszer támogatóinak és ellenzőinek arányait illetően mások nem ennyire bizakodók (ők inkább az 50:50 százalékos arányt említik), abban a szakértők ma már egyetértenek, hogy az észak-koreai társadalom mostanra egyre inkább pluralizálódik: azok, akik a kínai határ közelében vagy a nagyvárosokban élnek, és a külföldi média tartalmaihoz is hozzáférnek, nagyobb valószínűséggel vetik el a kormányzati propagandát, míg az idősebbek és a vidéken élők kevésbé kérdőjelezik meg. Kérdés persze, ez elegendő lehet-e ahhoz, hogy a diktatúra alattvalói végre fellázadjanak - ezzel kapcsolatban már jóval visszafogottabbak az elemzők. A rezsim totalitárius elnyomó jellege, illetve az észak-koreai erőszakszervezetek még mindig vannak-e olyan erősek, hogy csírájában fojtanának el még egy tömegesebb elégedetlenségi mozgalmat is. Az ébredés utáni lázadásra így még valószínűleg nagyon sokáig várni kell. Kim Dzsongun észak-koreai katonai pilótákkal Phenjanban, a hivatalos közlés szerint április 12-én. Mindenhez ért fotó: Reuters