Magyar Hang, 2020. június (3. évfolyam, 23-26. szám)

2020-06-12 / 24. szám

18 MAGAZIN • INTERJÚ „Túléltük, de tönkrementünk” Pethő Tibor A külső szemlélő számára sokszor tűnik úgy: a refor­mátus egyház kifejezetten politizáló egyház, amely­nek vezetősége nyíltan letette a ga­rast egy politikai irányzat, a jelenlegi kormányerő mellett.­­ Hogy az egyház konkrét köz­életi kérdésekben megnyilvánul, az természetes, elvitathatatlan joga. A kérdés, hogyan teszi. Szá­momra az a mértékadó, amit Jézus mond az evangéliumban: „a ti be­szédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem”. Amire tehát az egyház igent mond, amellett áll­jon ki, amire nemet, az ellen pe­dig küzdjön. A baj abból adódik, ha az egyház vezetői úgy gondolják, hogy közéleti-társadalmi kérdé­sekben mindenre igent vagy min­denre nemet kell mondaniuk. Két­ségtelen, hogy jelenleg az igenek uralkodnak. Ehhez pedig sajnos akaratlanul is az az üzenet társul, hogy bármi történik az országban, az megkérdőjelezhetetlen. Amit magunk körül látunk, az a világok legjobbika, nincs joga tehát senki­nek kételkednie, bírálnia. Mintha az a megjegyzés visszhangozna az igenek nyomában, amit jómagam is hallhattam egy magyar politikus szájából az egyházi vezetőkkel való találkozás alkalmával: „kritikára nincs szükségem, csak támogatás­ra”. Úgy tűnik persze, hogy a kriti­kának amúgy is egyre kevésbé van létjogosultsága. Az értelmes pár­beszéd lassanként kiveszik nem­csak a magyar belpolitikából, de az egyházi közéletből is. - Mondana példát az utóbbira? - Amikor a járvány idején lehe­tetlenné váltak az istentiszteletek, és közeledett hú­svét ünnepe, fel­vetődött a kérdés: lehet-e „online úrvacsorát” venni. Egy debreceni professzor kollégám kifejtette teo­lógiai véleményét, fel is került az egyház hivatalos oldalára. Három óra múlva levették, kisvártatva viszont megjelent ott a zsinat lel­­készi elnökének egy meglehetősen legorombító válasza. Ezzel pedig a vita lehetősége is megszűnt. Apró dolog, de nem lehet szó nélkül hagyni. Tudomásul kell vennünk, hogy a teológiának fontos kritikai funkciója van az egyházon belül, az egyháznak pedig hasonló kriti­kai feladata az őt körülvevő társa­dalomban. - A külső szemlélő azt tapasztal­hatja: a legtöbb egyház, köztük a re­formátus is hallgat fontos morális ügyekben. Például a menekültkérdés­ben. Mi az oka a hallgatásnak? - Nem tudom. Én is sokszor feltettem a kérdést. Választ nem kaptam rá. Az 1567-es, Méliusz Juhász Péter püspök vezetésével Hogyan politizáljon az egyház? Hol az állammal való együttmű­ködés határa? Miért veszít teret a keresztyénség? Többek között erről beszélgettünk Bölcskei Gusz­távval, a Magyarországi Reformá­tus Egyház zsinatának nyugal­mazott püspök-elnökével­ ülésező debreceni alkotmányozó zsinat, amelytől a hazai reformá­tus egyház létezését számítjuk, a Bibliára utalva nagyon kemé­nyen fogalmaz: ha az egyház nem szólal meg, akkor nem vagyunk mások, mint néma ebek. Néhány éve rektori évnyitó beszédemben úgy fogalmaztam: nem szeret­ném, ha a református egyház az igét hallgató egyházból hallgatag és hallgató egyházzá válna. Van­nak pozitív példák persze, a mi gyülekezetünk is jelentős segít­séget nyújtott a hajdani debreceni menekülttábor lakóinak, nemcsak bejártunk, de a keresztyének el­jöttek hozzánk istentiszteletre is. Hallgatni nem szabad, vállalni kell a kifejezetten kényelmetlen dolgok kimondását. Mert olyan nyilván nem létezik, hogy egy politikai erő mindig mindenben tévedhetetlen. A tévedhetetlenség gondolata a re­formátus egyház alapfelfogásától amúgy is távol áll. A politika iránti egyházi felelősség egyébként Karl Barth szerint ott kezdődik, hogy imádkozunk a politikusokért. Nem udvariasságból, hanem mert na­gyon is rászorulnak. - Mennyire sérül az egyház sza­badsága saját hibájából, és mennyi­ben külső hatás következtében? - Jó kérdés. Krisztus után 325- ben hívja össze Nagy Konstantin császár az első egyetemes zsina­tot Níceába. Mindössze 12 eszten­dő választja el a pillanatot a mi­lánói ediktumtól, a keresztyén szabad vallásgyakorlás engedé­lyezésétől. Nem sokkal előbb még üldözték Krisztus követőit, fel­tehetően a zsinatra siető egyházi vezetők közül nem egy szenvedte el a római hatóságok zaklatásait. Most pedig ugyanannak a biro­dalomnak a tisztviselője segíti be a díszes gyaloghintóba ugyanazt a püspököt. A szituáció óriási kí­sértést hordoz magában. Hiszen ha választani kell, az elnyomás helyett mindannyian szíveseb­ben döntünk az együttműködés, a barátkozás mellett. A jelenre fordítva a szót: láthatjuk, hogy korábban nem tapasztalt módon nyújt az állam anyagi támogatást az egyháznak, olyan hatalmas összegekkel, amelyekről koráb­ban nem is álmodhattunk. Ter­mészetes emberi reakció, hogy ebben a helyzetben a barátkozást választjuk. A nagy kérdés az, hogy hol az elvi alapú együttműkö­dés határa? Valódi partnerségről van-e szó, vagy részben önkéntes alárendelődésről? Érdemes meg­vizsgálni a szavak, szófordulatok, kifejezések mögöttes tartalmát is: szlogenek-e csupán, vagy húzódik mögöttük netán tényleges tarta­lom. Mit jelent például az a kifeje­zés, hogy „a történelmi egyházak stratégiai partnereink”? - Mit jelent? - Nem tudom. Igaz, mostaná­ban már nem is nagyon használják. Sajnos a mai vitágban a rövid lejá­ratú kifejezések divatosak, amelyek gyorsan elkopnak, és aztán a kutya se beszél róluk. Nyilván többen emlékszünk különböző korszakok felkapott szlogenjeire. Ilyen példá­ul a ,­,polgár”, a „polgári Magyar­­ország”. Eltűnt. Helyette jött az „illiberális demokrácia”, amelyet leváltott a „keresztény szabadság”.­­ Az utóbbihoz mit szól lelkipász­torként, a teológia tanáraként? - Amikor annak idején arról folyt a vita a parlamentben, hogy belekerüljön-e Isten neve az alkot­mány preambulumába, akkor min­ket, egyházi vezetőket is megkér­deztek. Azt mondtam: legyen, de egy feltétellel. Ha utána magában az alaptörvény szövegében is lesz tartalmi következménye. Ha csu­pán hivatkozási alap, akkor „zengő érc vagy pengő cimbalom” marad. Szép, ám üres fordulat, amelyről a Tízparancsolat szavai juthat­nak eszünkbe: „Ne mondd ki hiá­ba Istenednek, az Úrnak a nevét.” Ugyanez áll a „keresztény szabad­ság” kifejezésre is. Meg kell vizs­gálnia mind az államnak, mind az egyháznak, hol vannak azok a ha­tárok, amelyeket kölcsönösen nem léphetünk át. Ezek megtartására nagyon kellene ügyelnünk.­­ A határok elmosódására utalhat az egyre gyakoribb híresztelés, amely arról szól, hogy a református egyház őszi tisztújításán jó eséllyel püspökké választhatnak egy volt fideszes lel­kész-minisztert, Balog Zoltánt.­­ A hazai egyháztörténelem nehezebb időszakaiban többször előfordult, hogy valaki magas ál­lami szolgálatból jutott fontos egyházi posztra. Gondolhatunk akár Péter Jánosra, aki Tildy Zol­tán köztársasági elnök titkára volt, úgy lett a Tiszántúl püspöke, majd a hatvanas évek elejétől a Magyar Népköztársaság külügyminisztere. Eszünkbe juthat Bereczky Albert is, aki a koalíciós idők államtitká­rából vált Ravasz László dunamel­­léki püspök utódjává. A jelenlegi helyzet meglehetősen furcsa. Tud­ni kell, hogy a református egyház legfőbb törvényhozó és irányító testülete a zsinat, amelynek hat évre választott tagjai vannak, köz­tük a püspökök, a püspök-elnök és a világi vezetők. A zsinati iro­da élére nemrégiben olyan zsinati tanácsos került, aki hosszabb időn át a volt miniszter-lelkész előszo­bájában ült beosztottként. Balog Zoltánt egy idő óta valóban leen­dő püspökként emlegetik, megvá­lasztásának elősegítésére a zsinat törvényt is módosított. Hangsú­lyozom: mindez nem személyi, hanem elvi kérdés. Kifejezetten károsnak tartom, ha egy egyhá­zi vezető megválasztásánál olyan szempontok dominálnak, hogy az illető mennyire van bizalmas kapcsolatban a kormányzattal. Ez az egyház gyengeségének jele, azt üzeni, hogy az önállóságából, a szabadságából nagyon fontos részt kíván feladni. - Három évtizede, a rendszer­­váltás idején feltehetően más elkép­zelések éltek a reformátusokban is a kommunizmus utáni korszakról. Túl a reményeken, a csalódásokon miben lettek „okosabbak”? . - A magukat makacsul tartó egyházi mítoszok közé tartozik, hogy mi már előre tudtuk a kom­munizmus bukását. Szó sem volt erről. Meglepetésként ért minket, mint ahogy a társadalom legna­gyobb részét is. Ugyanúgy nem hittük el, mint a Péter apostol ki­­szabadulásáért imádkozó gyüle­kezet a tényt, hogy Péter valóban kiszabadult. Nagyon találónak érzem Várszegi Asztrik volt pan­nonhalmi főapát megfogalmazását is: túléltük, de tönkrementünk. Az egyházak hatalmas bizalmi tőké­vel indultak el útjukon az új világ­ban. Olyan elvárások voltak azon­ban velünk szemben, amelyeknek nem tudtunk megfelelni. Az egy­ház ugyanis tényleg tönkrement nemcsak infrastruktúrájában, de a korábbi kontraszelekció miatt személyi állományában is. Szeren­csétlen megoldásnak tartottam, hogy az egyházi iskolák vissza­adása egybeesett a kárpótlással. 2020. JÚNIUS 12-18. Magyar Hang

Next