Magyar Hang, 2021. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)
2021-11-19 / 47. szám
10 PUBLICISZTIKA • VENDÉGOLDAL Péter Tamás Az árbefagyasztás egy olyan lépés, amelyből nagyon nehéz viszszajönni, és összevissza hatásmechanizmusok járnak vele együtt a gazdaságban, és ha azt nem monitorozzuk előre jól, akkor lehet, hogy több kárt okozunk, mint amennyi hasznot hajtunk - hangzott Orbán Viktor válasza Dudás Róbert (Jobbik) üzemanyagár-befagyasztást pedzegető parlamenti kérdésére október 25-én. Ehhez képest a kormány november 15-étől 480 forintban rögzítette a benzin és a gázolaj árát, amelynek időtartama - egyelőre - három hónapra szól. Bár ezzel még nem tartunk ott, ahol a szocializmus, az árhivatal idején, az árak rögzítése kapitalista viszonyok közepette példátlan esemény. Orbán Viktor október 25-ei válasza azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a miniszterelnök igazat mondott - az árak befagyasztása piacgazdasági körülmények között kockázatos lépés. Az euroatlanti világ gazdaságai az állami beavatkozás eszköztárát csak igen korlátozott mértékben alkalmazzák, főként annak piactorzító hatásai miatt. Alapvetően a magyar gazdaság is piacgazdaság, annak ellenére, hogy az Orbán-rezsim az elmúlt évtizedben a működésmódot fokozatosan az államkapitalista szisztéma irányába tolta el. A gazdasági berendezkedés és annak működése a politikai rendszer természetéből fakadóan nem nélkülözi a feudális magatartásmintákat sem, nem beszélve a korrupcióról, amely nem káros mellékhatása, hanem fundamentuma az orbáni berendezkedésnek. A kereslet-kínálat vastörvényét, az alapvető piacgazdasági mechanizmusok érvényesülését azonban mindeddig nem törte meg a kormánypárt ténykedése. A mostani intézkedés kétségkívül népszerű: ki ne akarna kevesebbet fizetni az üzemanyagért, mint amennyi a piaci ár? A döntés azonban több szempontból is kockázatos. Az árrögzítésnek precedensértéke van: a jövőben sokkal könnyebb lesz legitimálni egy hasonló jellegű lépést, ami tovább távolíthatja a magyar gazdaságot a normális piacgazdasági működéstől. A piaci viszonyokkal teljes mértékben szembemenő lépések kiszámíthatatlanságot is eredményeznek, amely erodálhatja az üzleti bizalmat. Ha a kormány valóban könnyíteni szeretett volna a lakosság megnövekedett pénzügyi terhein, azt megtehette volna más formában is, azonban megszokhattuk már, hogy az Orbán-kabinet főként akkor adakozó és méltányos, ha más pénzéről van szó. Gondoljunk csak a járvány idején bevezetett hitelmoratórium intézményére, amelynek költségeit kezdettől fogva a bankszektor, nem pedig az állam viseli. Nincs ez másként az üzemanyagárak befagyasztása esetében sem: a lépés költségeit az árrögzítés által ráterhelték a kereskedőkre, akiket várhatóan nem fog kompenzálni az állam. Az üzemanyagárban érvényesülő kiskereskedelmi árrés eddig sem volt túl magas, az ár nagy részét az adók és a termelői ár tette ki. A kormányt azonban ez nem hatja meg, mi több, egy új rendelet szerint be is zárhatják azokat a kutakat, ahol nem a központilag megszabott áron árulják az üzemanyagot. A gazdaságban történő állami szerepvállalás nem minden esetben káros tevékenység, hiszen az irányulhat a káros piaci folyamatok ellen vagy a piaci verseny tökéletesebbé tételére is. Az utóbbi időben tapasztalható káros gazdasági folyamatok azonban javarészt a hibás gazdaságpolitikára vezethetők vissza, az elszálló infláció és a rendkívül gyenge forintárfolyam nem kis részben a kormány ténykedésének köszönhető. Bár az üzemanyagár-változás a nemzetközi piaci folyamatok eredménye is, erősebb árfolyam mellett az árváltozás - így az infláció is - kisebb mértékű lett volna. A döntéshozók azonban mindig csak rövid távban, kizárólag érdekekben gondolkodnak, a hosszú távú, valóban az ország és a nemzet érdekeit szolgáló koncepciók kezdettől fogva hiányoznak. Az Orbán-rezsim az elmúlt évtizedben rengeteget tehetett volna a gazdasági struktúra átalakításáért és annak modernizálásért, a lépések azonban elmaradtak, az ország beleragadt a közepes jövedelmi csapdába. Az állami média dicshimnuszokat zengő jelentéseivel ellentétben az ország fejlődése réges-régen megtorpant. Az Orbán-rezsim klientúrájából hiányoznak mind a személyek, mind az intellektuális tőke ahhoz, hogy az országot szellemi és gazdasági szempontból fejlődő pályára állítsák. De nem is céljuk a modernizáció és a társadalom felemelése, hiszen egy visszamaradott, kiszolgáltatott, véleménybuborékokba zárt lakosságot könnyebb manipulálni és függőségben tartani, mint egy modern polgári társadalmat. Az üzemanyagár befagyasztása is beleillik abba a materiális szemléletű, plebejus húrokat pendítő trendbe, amellyel a Fidesz a polgári Magyarország antitézisét valósítja meg hosszú évek óta. A 2008-as szociális népszavazás, a rezsicsökkentés nevű politikai termék, az Erzsébet-utalvány-osztogatás és az egyéb szavazatvásárló technikák mind ugyanazt a célt szolgálják: erősítik, illetve újratermelik a kádárista, kicsinyes mentalitást, és permanens módon eltávolítják a társadalmat a posztmateriális, magasabb rendű értékektől. Néhány hónapon belül kiderül, milyen hatásfokkal működik az üzemanyagár-befagyasztás nevű politikai termék, illetve az is, hogy az árrögzítés milyen gazdasági anomáliákat idéz elő. Amenynyiben az olaj világpiaci ára tovább emelkedik, úgy a rögzített árak mellett a kereskedők piaci árrése teljes mértékben eltűnhet, amelynek következtében a kisebb piaci szereplők akár csődközeli állapotba is juthatnak. De előfordulhat az is, hogy három hónapon belül a világpiaci trendek megfordulnak, az olaj ára csökkenni fog, a kereskedők viszont nem fogják 480 forint alá csökkenteni az áraikat, próbálva behozni ezzel elszenvedett veszteségeiket. Hasonló helyzet állhat elő az árrögzítés feloldását követően is, a kereskedők valószínűleg megpróbálják majd kompenzálni elszenvedett veszteségeiket, a piacihoz képest magasabb árat érvényesítve. A folyamatok és a következmények tehát kiszámíthatatlanok, a lépés még visszafelé is elsülhet. Bár a Fidesz egyre keményebben ráfekszik a pénzosztásra és a szavazatvásárlásra, az üzemanyagár-befagyasztás, a közelgő minimálbér-emelés, az adó-viszszatérítés vagy a hitelmoratórium meghosszabbítása nem biztos, hogy ellensúlyozni fogja a gazdasági és egészségügyi válság okozta negatív tendenciákat. Márpedig számos kutatás megerősítette, hogy a hatalmon lévők támogatottsága javarészt a választók szubjektív gazdasági helyzetértékelésétől függ. Minél kedvezőbbek a gazdasági várakozások, minél magasabb a fogyasztói bizalmi index, annál többen voksolnak a mindenkori kormánypártra. Továbbra is áll tehát az axióma, amelyet Bill Clinton stratégája fogalmazott meg egykor az elnökválasztási kampány során: „The economy, stupid!” PERSPEKTÍVA Feltámad az árhivatal? Kockázatos politikai termék az üzemanyagár befagyasztása Pillanatkép árbefagyasztás után. Kiszámíthatatlan folyamatok és következmények FOTÓ: MTI/KOSZTICSÁK SZILÁRD 2021. NOVEMBER 19-25. Magyar Hang Magyarország és az Erdély-mítosz T. Szabó Csaba B enedict Anderson szerint a nemzet egy elképzelt közösség. Ami összeköt több millió embert, az valójában a nyelv, a közös múlt és egy jó adag ideológia. Minden más elképzelt, amely ezeket a tényeket mítoszszerűen megerősíteni hivatott az elmúlt két évszázadban, a modern európai nemzetek születése óta. A magyar nemzet sem kivétel ez alól, ebben a tekintetben a recept ugyanaz. A különbség annyi, hogy míg bizonyos európai nemzetek kisebb-nagyobb mértékben területileg lefedik az 1990 utáni határokat, addig a magyar nemzet szétszabdalt nemzettesttel rendelkezik 1920 óta. A legnagyobb elszakított nemzetrész Erdély, amelynek magyar nyelvű lakóiról az elmúlt száz év külön lét annyi modern mítoszt és tévképzetet teremtett a magyarországi magyarság mentális térképén, hogy azt összegyűjteni valóban historiográfiai csemege lenne. Ezek a tévképzetek is politikai köntöst szoktak ölteni: a jobboldalnak Erdély az Elveszett Paradicsom, a hegyek, tiszta patakok, medvék, ízletes pálinkák, székely leánykák, kopjafák és népzenei szólamok világa, amely legtöbbször kizárólag Székelyfölddel azonos. Minden más mellékes, pedig tudjuk, még a történelmi Erdély is jóval több mint Székelyföld. Ezt az idealizált, részleges, sztereotípiáktól már-már giccsesen tarkított Erdély-képet szerencsére ma már több dicséretes kezdeményezés is megkérdőjelezte, legyen szó itt Ablonczy Balázs történész munkáiról vagy Nyáry Krisztián irodalomtörténész legújabb filmsorozatáról. Ez a folklórba öltöztetett, száz év lemaradást idéző paradicsomi Erdély persze megfelel a kortárs nemzetpolitikának, amely ezt a Horthy-korszakot idéző, de ma a valóságban csak részlegesen létező Erdély-képet használja fel saját politikai és gazdasági tőkéjének gyarapítására. Ehhez az Erdély-mítoszhoz tartoznak hozzá a csak és kizárólag Orbán Viktorra szavazó erdélyiek végeláthatatlan tömegei is, akiktől a pestiek, mint valami félelmetes hordától, rettegnek, és az ellenzék ezt a folklórba, száz év lemaradásban ragadt erdélyit démonizálja, és mint kollektív ellenségképet, saját politikai kudarcuk bűnbakjaként manapság naponta ostorozza az internetes fórumokon. Mint minden mítosznak, így ennek a fent ábrázolt Erdély-képnek is természetesen megvan a maga valós forrása: valóban, Erdély tájai gyönyörűek, összehasonlíthatatlanul változatosabbak Magyarország pusztaságainál és aprócska dombjainál, Székelyföldön valóban megtalálhatjuk az erősen archaikus, falusi társadalmat is, és valóban, az 1,2 millió erdélyi magyar közül a szavazásra jogosultak jelentős része Orbán Viktort tartja a legnépszerűbb magyar politikusnak. Csakhogy a magyarországi társadalom - különösen az Erdélytől távol élő, erdélyi magyarokkal ritkán találkozó, külföldön ritkán járt, monoetnikus közeghez szokott és provinciális közegben mozgó magyarok - nem tud arról az Erdélyről, amely ennél, a lebutított és immár politikailag démonizált, fel- és kihasznált Erdélynél jóval komplexebb és bonyolultabb. Aki az elmúlt néhány évben megfordult Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Nagyszebenben, az tudja, hogy a magyarországi vidéki városokhoz képest Erdélyben sokkal élénkebb például a sajtóban a vitakultúra, sokkal intenzívebb a kulturális élet, létezik baloldali értelmiség, egyetemi pezsgés, és az életszínvonal a legtöbb régióban meghaladta a kelet-magyarországiak perspektíváit. Kolozsváron több a fiatal, cool hipszter, mint Szegeden, és annyi informatikus van, mint a magyar vidéki nagyvárosokban talán összesen. Erről sajnos csak az tud, akinek van közeli erdélyi ismerőse, barátja, vagy gyakran jár azokon a vidékeken. Aki csak hírből látott még erdélyit, annak sajnos csakis a nemzetpolitika Erdély-mítosza fog rögzülni: ha jobboldali, akkor egy paradicsomi, sosem volt állapotként és „nemzeti zöld szívként”, ha baloldali, akkor „román hordaként” és „megvett szavazókként”. Ezt a végletes, hibás nézetet táplálják a Demeter Szilárd-féle nyilatkozatok is, amelyek súlyosan növelik az erdélyiek iránti ellenszenvet és tévképzeteket. Pedig Erdély nemcsak Demeter-féléket adott a magyarságnak, de Kányádi Sándort, Kós Károlyt vagy Dsida Jenőt is, akik egyetemes és magyar jelentőségét aligha vitathatjuk el. Talán ideje lenne mindkét oldalnak - bal- és jobboldalnak egyaránt - megpihenni, hátradőlni, és nyugodt távolságból szemlélve megérteni, hogy a kollektív jelzősítés, bűnbakkeresés vagy épp az idealizálás és mítoszgyártás sem az erdélyieknek, sem a magyarországi magyaroknak nem hasznos. Ideje lenne olyan, már létező kezdeményezéseknek nagyobb teret adni, amelyek a XXI. századi Erdély komplex, sokszínű, Magyarországtól kulturálisan elválaszthatatlan, de az elmúlt száz évében mégis nagyon mássá lett jellegét hangsúlyozza. A szerző erdélyi történész