Magyar Hang, 2021. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)

2021-11-19 / 47. szám

10 PUBLICISZTIKA • VENDÉGOLDAL Péter Tamás A­z árbefagyasztás egy olyan lépés, amelyből nagyon nehéz visz­­szajönni, és összevissza hatásmechanizmusok járnak vele együtt a gazdaságban, és ha azt nem monitorozzuk elő­re jól, ak­kor lehet, hogy több kárt okozunk, mint amennyi hasznot hajtunk - hangzott Orbán Viktor válasza Dudás Róbert (Jobbik) üzemanyagár-be­­fagyasztást pedzegető parlamenti kérdésére október 25-én. Ehhez képest a kormány november 15-étől 480 forintban rögzítette a benzin és a gázolaj árát, amelynek időtartama - egyelőre - három hónapra szól. Bár ezzel még nem tartunk ott, ahol a szocializmus, az árhivatal idején, az árak rögzítése kapitalista viszonyok közepette példátlan ese­mény. Orbán Viktor október 25-ei válasza azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a miniszterelnök iga­zat mondott - az árak befagyasz­tása piacgazdasági körülmények között kockázatos lépés. Az euro­­atlanti világ gazdaságai az állami beavatkozás eszköztárát csak igen korlátozott mértékben alkalmaz­zák, főként annak piactorzító ha­tásai miatt. Alapvetően a magyar gazdaság is piacgazdaság, annak ellenére, hogy az Orbán-rezsim az elmúlt évtizedben a működésmó­dot fokozatosan az államkapitalista szisztéma irányába tolta el. A gaz­dasági berendezkedés és annak működése a politikai rendszer ter­mészetéből fakadóan nem nélkü­lözi a feudális magatartásmintákat sem, nem beszélve a korrupcióról, amely nem káros mellékhatása, hanem fundamentuma az orbáni berendezkedésnek. A kereslet-kínálat vastörvényét, az alapvető piacgazdasági mecha­nizmusok érvényesülését azonban mindeddig nem törte meg a kor­mánypárt ténykedése. A mostani intézkedés kétségkívül népszerű: ki ne akarna kevesebbet fizetni az üzemanyagért, mint amennyi a piaci ár? A döntés azonban több szempontból is kockázatos. Az ár­rögzítésnek precedensértéke van: a jövőben sokkal könnyebb lesz le­gitimálni egy hasonló jellegű lépést, ami tovább távolíthatja a magyar gazdaságot a normális piacgazda­sági működéstől. A piaci viszonyok­kal teljes mértékben szembemenő lépések kiszámíthatatlanságot is eredményeznek, amely erodál­hatja az üzleti bizalmat. Ha a kor­mány valóban könnyíteni szeretett volna a lakosság megnövekedett pénzügyi terhein, azt megtehette volna más formában is, azonban megszokhattuk már, hogy az Or­­bán-kabinet főként akkor adako­zó és méltányos, ha más pénzéről van szó. Gondoljunk csak a járvány idején bevezetett hitelmoratórium intézményére, amelynek költségeit kezdettől fogva a bankszektor, nem pedig az állam viseli. Nincs ez más­ként az üzemanyagárak befagyasz­tása esetében sem: a lépés költsé­geit az árrögzítés által ráterhelték a kereskedőkre, akiket várhatóan nem fog kompenzálni az állam. Az üzemanyagárban érvényesülő kiskereskedelmi árrés eddig sem volt túl magas, az ár nagy részét az adók és a termelői ár tette ki. A kor­mányt azonban ez nem hatja meg, mi több, egy új rendelet szerint be is zárhatják azokat a kutakat, ahol nem a központilag megszabott áron árulják az üzemanyagot. A gazdaságban történő állami szerepvállalás nem minden eset­ben káros tevékenység, hiszen az irányulhat a káros piaci folyama­tok ellen vagy a piaci verseny tö­kéletesebbé tételére is. Az utóbbi időben tapasztalható káros gazda­sági folyamatok azonban javarészt a hibás gazdaságpolitikára vezet­hetők vissza, az elszálló infláció és a rendkívül gyenge forintárfo­lyam nem kis részben a kormány ténykedésének köszönhető. Bár az üzemanyagár-változás a nemzet­közi piaci folyamatok eredménye is, erősebb árfolyam mellett az árvál­tozás - így az infláció is - kisebb mértékű lett volna. A döntéshozók azonban mindig csak rövid táv­ban, kizárólag érdekekben gondol­kodnak, a hosszú távú, valóban az ország és a nemzet érdekeit szol­gáló koncepciók kezdettől fogva hiányoznak. Az Orbán-rezsim az elmúlt évtizedben rengeteget tehe­tett volna a gazdasági struktúra át­alakításáért és annak modernizálá­sért, a lépések azonban elmaradtak, az ország beleragadt a közepes jö­vedelmi csapdába. Az állami média dicshimnuszokat zengő jelentései­vel ellentétben az ország fejlődése réges-régen megtorpant. Az Orbán-rezsim klientúrájá­ból hiányoznak mind a személyek, mind az intellektuális tőke ahhoz, hogy az országot szellemi és gaz­dasági szempontból fejlődő pályára állítsák. De nem is céljuk a moder­nizáció és a társadalom felemelése, hiszen egy visszamaradott, kiszol­gáltatott, véleménybuborékokba zárt lakosságot könnyebb manipu­lálni és függőségben tartani, mint egy modern polgári társadalmat. Az üzemanyagár befagyasztása is beleillik abba a materiális szem­léletű, plebejus húrokat pendítő trendbe, amellyel a Fidesz a polgári Magyarország antitézisét valósítja meg hosszú évek óta. A 2008-as szociális népszavazás, a rezsicsök­kentés nevű politikai termék, az Erzsébet-utalvány-osztogatás és az egyéb szavazatvásárló techni­kák mind ugyanazt a célt szolgál­ják: erősítik, illetve újratermelik a kádárista, kicsinyes mentalitást, és permanens módon eltávolítják a társadalmat a posztmateriális, magasabb rendű értékektől. Néhány hónapon belül kiderül, milyen hatásfokkal működik az üzemanyagár-befagyasztás ne­vű politikai termék, illetve az is, hogy az árrögzítés milyen gazda­sági anomáliákat idéz elő. Ameny­­nyiben az olaj világpiaci ára tovább emelkedik, úgy a rögzített árak mellett a kereskedők piaci árrése teljes mértékben eltűnhet, amely­nek következtében a kisebb piaci szereplők akár csődközeli állapotba is juthatnak. De előfordulhat az is, hogy három hónapon belül a vi­lágpiaci trendek megfordulnak, az olaj ára csökkenni fog, a kereske­dők viszont nem fogják 480 forint alá csökkenteni az áraikat, próbálva behozni ezzel elszenvedett veszte­ségeiket. Hasonló helyzet állhat elő az árrögzítés feloldását követően is, a kereskedők valószínűleg megpró­bálják majd kompenzálni elszen­vedett veszteségeiket, a piacihoz képest magasabb árat érvényesítve. A folyamatok és a következmények tehát kiszámíthatatlanok, a lépés még visszafelé is elsülhet. Bár a Fidesz egyre keményeb­ben ráfekszik a pénzosztásra és a szavazatvásárlásra, az üzem­anyagár-befagyasztás, a közelgő minimálbér-emelés, az adó-visz­­szatérítés vagy a hitelmoratórium meghosszabbítása nem biztos, hogy ellensúlyozni fogja a gazda­sági és egészségügyi válság okoz­ta negatív tendenciákat. Márpedig számos kutatás megerősítette, hogy a hatalmon lévők támogatott­sága javarészt a választók szubjek­tív gazdasági helyzetértékelésétől függ. Minél kedvezőbbek a gazda­sági várakozások, minél magasabb a fogyasztói bizalmi index, annál többen voksolnak a mindenkori kormánypártra. Továbbra is áll te­hát az axióma, amelyet Bill Clinton stratégája fogalmazott meg egykor az elnökválasztási kampány során: „The economy, stupid!” PERSPEKTÍVA Feltámad az árhivatal? Kockázatos politikai termék az üzemanyagár befagyasztása Pillanatkép árbefagyasztás után. Kiszámíthatatlan folyamatok és következmények FOTÓ: MTI/KOSZTICSÁK SZILÁRD 2021. NOVEMBER 19-25. Magyar Hang Magyarország és az Erdély-mítosz T. Szabó Csaba B­ enedict Anderson szerint a nemzet egy elképzelt közösség. Ami összeköt több millió embert, az valójában a nyelv, a közös múlt és egy jó adag ideológia. Minden más elképzelt, amely ezeket a tényeket mítoszszerűen megerősíteni hi­vatott az elmúlt két évszázadban, a modern európai nemzetek szü­letése óta. A magyar nemzet sem kivétel ez alól, ebben a tekintet­ben a recept ugyanaz. A különbség annyi, hogy míg bizonyos európai nemzetek kisebb-nagyobb mér­tékben területileg lefedik az 1990 utáni határokat, addig a magyar nemzet szétszabdalt nemzettest­tel rendelkezik 1920 óta. A leg­nagyobb elszakított nemzetrész Erdély, amelynek magyar nyelvű lakóiról az elmúlt száz év külön lét annyi modern mítoszt és tévkép­­zetet teremtett a magyarorszá­gi magyarság mentális térképén, hogy azt összegyűjteni valóban historiográfiai csemege lenne. Ezek a tévképzetek is politikai köntöst szoktak ölteni: a jobbol­dalnak Erdély az Elveszett Para­dicsom, a hegyek, tiszta patakok, medvék, ízletes pálinkák, székely leánykák, kopjafák és népzenei szólamok világa, amely legtöbb­ször kizárólag Székelyfölddel azo­nos. Minden más mellékes, pedig tudjuk, még a történelmi Erdély is jóval több mint Székelyföld. Ezt az idealizált, részleges, sztereotípiáktól már-már giccse­­sen tarkított Erdély-képet szeren­csére ma már több dicséretes kez­deményezés is megkérdőjelezte, legyen szó itt Ablonczy Balázs tör­ténész munkáiról vagy Nyáry Krisz­tián irodalomtörténész legújabb filmsorozatáról. Ez a folklórba öltöztetett, száz év lemaradást idéző paradicsomi Erdély persze megfelel a kortárs nemzetpoliti­kának, amely ezt a Horthy-korsza­kot idéző, de ma a valóságban csak részlegesen létező Erdély-képet használja fel saját politikai és gaz­dasági tőkéjének gyarapítására. Ehhez az Erdély-mítoszhoz tar­toznak hozzá a csak és kizárólag Orbán Viktorra szavazó erdélyiek végeláthatatlan tömegei is, akiktől a pestiek, mint valami félelmetes hordától, rettegnek, és az ellenzék ezt a folklórba, száz év lemaradás­ban ragadt erdélyit démonizálja, és mint kollektív ellenségképet, saját politikai kudarcuk bűnbakjaként manapság naponta ostorozza az internetes fórumokon. Mint minden mítosznak, így en­nek a fent ábrázolt Erdély-képnek is természetesen megvan a maga valós forrása: valóban, Erdély tájai gyönyörűek, összehasonlíthatatla­nul változatosabbak Magyarország pusztaságainál és aprócska domb­jainál, Székelyföldön valóban meg­találhatjuk az erősen archaikus, falusi társadalmat is, és valóban, az 1,2 millió erdélyi magyar közül a szavazásra jogosultak jelentős része Orbán Viktort tartja a legnép­szerűbb magyar politikusnak. Csakhogy a magyarországi tár­sadalom - különösen az Erdély­től távol élő, erdélyi magyarokkal ritkán találkozó, külföldön ritkán járt, monoetnikus közeghez szo­kott és provinciális közegben moz­gó magyarok - nem tud arról az Erdélyről, amely ennél, a lebutított és immár politikailag démonizált, fel- és kihasznált Erdélynél jóval komplexebb és bonyolultabb. Aki az elmúlt néhány évben megfordult Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsi­­szentgyörgyön, Nagyszebenben, az tudja, hogy a magyarországi vi­déki városokhoz képest Erdélyben sokkal élénkebb például a sajtóban a vitakultúra, sokkal intenzívebb a kulturális élet, létezik baloldali értelmiség, egyetemi pezsgés, és az életszínvonal a legtöbb régióban meghaladta a kelet-magyarorszá­giak perspektíváit. Kolozsváron több a fiatal, cool hipszter, mint Szegeden, és annyi informatikus van, mint a magyar vidéki nagy­városokban talán összesen. Erről sajnos csak az tud, akinek van kö­zeli erdélyi ismerőse, barátja, vagy gyakran jár azokon a vidékeken. Aki csak hírből látott még erdélyit, annak sajnos csakis a nemzetpoli­tika Erdély-mítosza fog rögzülni: ha jobboldali, akkor egy paradi­csomi, sosem volt állapotként és „nemzeti zöld szívként”, ha bal­oldali, akkor „román hordaként” és „megvett szavazókként”. Ezt a végletes, hibás nézetet táplálják a Demeter Szilárd-féle nyilatkoza­tok is, amelyek súlyosan növelik az erdélyiek iránti ellenszenvet és tévképzeteket. Pedig Erdély nem­csak Demeter-féléket adott a ma­gyarságnak, de Kányádi Sándort, Kós Károlyt vagy Dsida Jenőt is, akik egyetemes és magyar jelentőségét aligha vitathatjuk el. Talán ideje lenne mindkét ol­dalnak - bal- és jobboldalnak egy­aránt - megpihenni, hátradőlni, és nyugodt távolságból szemlélve megérteni, hogy a kollektív jelző­­sítés, bűnbakkeresés vagy épp az idealizálás és mítoszgyártás sem az erdélyieknek, sem a magyaror­szági magyaroknak nem hasznos. Ideje lenne olyan, már létező kez­deményezéseknek nagyobb teret adni, amelyek a XXI. századi Er­dély komplex, sokszínű, Magyar­­országtól kulturálisan elválaszt­hatatlan, de az elmúlt száz évében mégis nagyon mássá lett jellegét hangsúlyozza. A szerző erdélyi történész

Next