Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1972
Zibolen Ágnes: Petőfi arcképei
A század közepén szokás szerint az arcképek mindig szebbet mutattak a reálisnál, s ha költőről volt szó, akkor a művésznek idealizálni kellett, hogy az olvasóban élő költői eszményt s az igazságot összeegyeztesse. Petőfi arcát, eleven szellemét, robbanó egyéniségét még a kiváló Barabás Miklós és a jóbarát Orlai Petrich Soma sem tudta a maga igazi valóságában tolmácsolni, de mindketten hozzájárultak a róla alkotott kép teljességéhez. A költő halála után szinte kötelességének érezte mindenki, aki valaha is találkozott vele, hogy emlékeit leírja, és így tegye Petőfi arcát az utókor számára megközelíthetővé. Lassan már száz éve annak is, hogy a szemtanúk leírásából egy lelkes Petőfi-kutató a lényeget összefoglalta: „Arca sovány és halvány volt, színe sárgásbarna, szemei aprók, feketék, villogók, úgynevezett bogárszemek, szemöldei satyrvonalba menők, orra római szabású, de kissé hegyes, tövén a homlokról benyomott, mely felett a szemöldök közt állandóan két mély ránc feküdt. Homloka nyílt, de nem magas, mely fölé felfelé szoktatott, sűrű, majdnem bozontos hajzat borult, melyet beszéd vagy szavalás közben jobb kezével hátra simogatott.” Nem volt könnyű tehát Petőfiről hű portrét készíteni, olyat, amelyik ezt a fiatal, sápadt ifjú férfiarcot mégis széppé és hősiessé teszi; ami rajta vonzó volt, villogó okos tekintete, sugárzó értelme, az festett portrén olyan nehezen megfogható. Festőink azt adták tehát, amit ők maguk és a kortársak Petőfiben látni akartak. Barabás Miklós—Tyroler József: Petőfi Orlai Petrich Soma: Petőfi Íróasztala Sándor, 1846. Acélmetszet. Megjelent az előtt, 1848. Olajfestmény Összes költemények első kiadásában, 1847. 75