Magyar Hirlap, 1850. november (2. évfolyam, 296-320. szám)

1850-11-01 / 296. szám

Pest, Péntek, Megjelenik e lap hétfőt és ünnepet ki­véve mindennap. Előfizetési dij : fél­évre, házhoz küldve 8 frt. Vidékre, postán küldve 9 ft 30 kr. É­vn­e­g­y­e­d­r­e helyben házhoz küldve 4 frt ; vidékre postán küldve 4 frt 50 kr. ezüstben. — Helyben havi előfizetés is nyittatott 1 ft 30 krjával; a havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től számittatik. — A hirdetések ötször halálozott soráért 4 kr. ezüstben számittatik. HIVATALOS RÉSZ. Ő cs. felsége f. é. oct. 23-kán kelt legf. hatá­rozata által a pécsi püspöki káptalannál megürült ka­nonok­ állomásra Jónás József tiszteleti kanonokot és az ottani püspöki seminariumban hittanait legke­gyelmesebben kinevezni méltóztatott. Ö­cs. fels. f. é. oct. 19-kén 2588 szám a. kelt parancsiratában jónak találta L­e­g­e­d­i­c­s Ignácz al­tábornagyot és a 4-d. hadtest parancsnokát titkos tanácsosi ranggal, hijelengedés mellett, továbbá szol­gálataival, legfelsőbb megelégedésének bizonyságául a katonai érdemkereszttel fölruházni. c A kereskedelmi minister ur f. e. oet. 24-ikén sz. alatt kelt ministeri bocsátványa által a ke­reskedői rend érdekében azon intézkedést tette, mi­szerint a bécsi börzefolyamok állása 1. évi november 1-jétől kezdve telegráfi után rendesen Pozsonba és Pestre az ott működő telegráfi hivatalba eljusson. Ennek következtében ezennel köztudomásra jut­­tatik , miszerint a pesti telegráfi hivatalnál, melynek hivatalhelye Pesten a Károly-laktanyában van, azon intézkedés tétetett, hogy a bécsi börze­folyamok na­ponkint azonnal a telegráfi közlés után (rendszerint délután 3 óra tájban) egy ezen hivatali hely bejárá­sánál felfüggesztendő, sodronyrostély és zárral ellá­tott táblán mindenki általi megtekinthetés végett ki­tétetre leendnek. HEHHIVATALOS RÉSZ. Pest, oct. 30. ÎS Nem reméltük soha, hogy az ostromállapot szigorúsága mellett a sajtószabadság természetes vonalai meg fognak hagyatni, és áldozatkész re­­signatióval viseltük, midőn viszontagságos idő­szakunkban, hol minden jogok szőkébb körülvo­­nalazása szükségesnek látszott, sajtónk is a kö­rülmények igényei szerint szorosb korlátok s szi­gorúbb fölügyelet alá helyeztetett. Időszakunk ily körülményeiben nem nehéz eltalálni, kit illet meg a sajtó fölügyeleti és fe­gyelmi hatósága. A rend és béke biztosítékainak kezelése, s azok alkalmazása fölötti őrködés a katonai ható­ságok gondjaira van bízva, s a sajtó, mely az or­szág hullámzó kedélyére természetes befolyással bír, szintén ezeknek van alárendelve. A sajtó ezen viszonyaiban nem fogja senki is kívánni, hogy működése folyamában azon élénkséggel és tárgybőséggel találkozzék, mely­hez rendes idők alatt hozzá­szokhatott az olvasó. A rendkívüli idők fölzuditották nyilvános életünk folyamát, s mig azt a hatalom rendes medrébe visszatéritendi, szigorú óvatosságot igé­nyel mindenkitől. E szempontok sugalta óvatosság vezeti az író tollát, s e szempontokban kell lelnie annak indokolását, hogy a sajtó eljárására a hatalom szi­gorúbb figyelme nehezedik, mint ezt rendes idők igényelnék; ezekben kell lelnie indokolását annak is, ha jelenben tán oly dolgok érintése is tiltatik, miknek megemlítése,más körülmények közt, kö­vesség. Ily viszonyaiban a sajtónak igen természetes a habozás. Az igaz, miszerint a magyar sajtó nem di­csekedhetik azon szabadsággal, mel­lyel a külföld sajtója , de tagadhatlan az is, miszerint az ostrom­­­állapot szokatlansága miatt történt némely félre­lépések a katonai hatóságok részéről e szokat­­lanság szempontjából ítéltettek meg, s ha a sajtó kezelésében itt ott fölmerült hibát fegyelme alá voná, eljárásában a sajtó hivatás i­ánti tisz­teletlenség s kezelői iránti gyűlölet s türelmet­lenség — mint más némelyeknél — nála látható nem volt. Ezt szívesen elismerjük. Azonban nem hallgathatjuk el, miszerint legújabban érezni kezdjük az írói felelőség s fe­­lette­ vonatás határozatlanságát. Nézetünk szerint az ideiglenes törvények, de az ostromállapot természeténél fogva is a saj­tó fölötti rendelkezés a katonai hatóságot illeti, s a felelőség a lapokban legelőbb a felelős szer­kesztőt illeti. Azonban ezen szabály legújabb gyakorlat­ban változásnak indult. Az író nem tudja, ő maga vagy a felelős szerkesztő-e az, a­ki felelős; nem tudja továbbá, czikkeiért kinek felelős tulajdonképen, mert olyan által is vonatik felelőségre, kinek a sajtóra lehető befolyását nem hogy nem tudá, de el sem kép­zelhető. Ismételjük, hogy nézetünk szerint az ostrom­­állapot ideje alatt katonai hatóságnak kell a sajtó fölött rendelkezni, s némely civilis eljárások mo­dora miatt azt vagyunk kénytelenek óhajtani, hogy az valóban így is legyen. Ha eljö az idő, midőn a sajtó is kibontakozik a jelen körülmények viszonyaiból, szívesen lá­­tandjuk azt alkotmányos biztosítékai mellett a polgári hatóságok felügyelete alatt, de addig so­kak tapasztalása szerint is jobb annak ez idők szerint egyedüli competens bírája, a katonai ha­tóságok tekintélye alatt lenni. sz. november 1-jén 1850. Előfizethetni helyben a kiadónál saját kereskedésében (nagyhidutcz a 671. sz. a. Takácsyházban) és nyomdájában : (a­l­d­u­n­a­s­o­r­o­n, kegyesrendiek épü­letében). Vidéken minden cs. kir. posta­­hivatalnál. Szerkesztői iroda van: aldunasor és halpiaca sarkán 53. sz. a. Nemeshegyiház 2. emeletében 2. sz. a Levelezések. Pária, October 25. Az észak megyei választás miatt főfájást kezd érezni a rendpárt. A nemszavazási de­monstráló mind inkább nagyobbszerűnek lenni ígérkezik, még az is meglehet, hogy az absolut majoritás sem fog kikerülni. A Journal des D­éb­a is szorongva figyelmezteti a montagnet, hogy a nemszavazással öngyilkosságot kö­vet el. Mily részvétteljes gondoskodás! Mily megindító jelenet a Débatsz a hegypárt szá­mára ezer jó füvet és élethosszabbító szereket keresve látni! Az a veszedelmes dologság van abban a nem­szavazási demonstratióban, hogy nagyon kényel­mes, kivált . . . téli hideg időben — milyen lenni kezd — s csak annyiba kerül, hogy az ember a kandalló mellett maradjon. És e kényelmességnek azon következése is teend, hogy azok is demon­stra­t­i­ó­b­ó­l nem szavazóknak fognak számlál­­tatni, kiket restség vagy fázás vagy politikai jo­gok iránti közönbösség tartott fonn. De a­mi az egészben legfőbb, az a demon­stratio czélja, mi abban áll, a népet figyel­meztetni, mikép most azért nem szavaz, hogy 1852-ben — ha szükség — tegyen. — Ez azon körülmény, mit a május 31. törvény­teremtői fé­lelemmel kezdenek látni. E törvény ugyanis azt adott a socialista pártszinezeteknek, miben nagy hiányt láttak: egy közös jelszót s e jel­szó következő : vi­v­e le suffrage univer­sell E jelszót hallatva s bal kezében a constitu­­tióval 10 millió választó készül az uj elnök választására kitett urnákhoz járulni. Ezért van in­kább mint valaha szó az utolsó választási tör­vényt visszavonni. A kormánytest ministeri szájának egyik f­o­­r­a ismét lógni kezd. Ezúttal B­i­l­e­a­u közleke­­dési ügyér kihúzásáról van szó, s pedig azért, mert nem rágta meg jól, mit D­u­p­i­n ír neversi beszédére felelt. Az E­l­y­s­é­e erélyes választ követelt volna. Kiváncsiak vagyunk, hogy la Bine­au útlevelet kap, micsoda nyereséges állomást foglaland el. D’Hautpoul bezzeg elégedett, mert hi­szen a fődolog a jövedelem, ez pedig most még nagyobb, mint volt. Hanem azt hallom — s pedig biztos kútfőből — hogy a demokrataságuk miatt Afrikába deportált katonák zászlóaljai protestál­ni akarnak az Algiron d’Hautpoul oda üzetése ál­tal esett megaláztatás ellen. Tegnap a st. cloudi kastély-kápolnában nagy ünnepély volt. Az újonnan cardinálokká nevezett három franczia praelatusnak adatott át barettere a köztársaság elnöke által. Ugyan ez időben egy requiem tartatott az elhunyt belga királynőért a St. Roche templom­ban Párisban. A közelebbi napok alatt egy pár lap nagy hűhót ütött bizonyos manifestum fölött, mely C­a­­v­a­i­g­n­a­c­nak nagyon erélyes föllépési szándé­­kot tulajdonít, minden alkotmányellenes esetre nézve. Én semmi fontosságot sem tulajdonítok a tárgynak, s azért nem is emlékeztem róla. A kér­déses manifestum egy vidéki lapban, s nem igen ismert író neve alatt ismert, következőleg vagy épen Cavaignac befolyásán, sőt tudtán kivül Ite a világot — és én ezt hiszem — vagy ha tőle származik, minden erőt megtagadok tőle, mihelyt az itt Párisban s a tábornok neve alatt megjelenni elég bátorsággal nem birt. Poitevin ur ismét újat gondolt ki, most már Europa elragadtatását fogja mutatni, az az egy bikán ülő hölg­gyel fog fölemelkedni. Kiváncsiak vagyunk, hogy a jövő évben meddig fog menni ez állat­kiállítás. A National és Belgioso asszony kö­zött egy kis per ütött ki. A száműzött írónő ugyanis azt állítja, mikép a nevezett lap tárczájá­­ban, utolsó időben megjelent levelei nem híven, sőt mi több megegyezésén kivül közöl­tettek. A National kétségtelenül bebizonyítja, mi­kép sem egyik sem másik nem áll. A tisztelt hölgy kikelése egyébiránt akkor érthető , ha megmon­dom , mikép levelei egyikében a római nép mű­veltségét nem a legszebb színekkel rajzold, miért — mint látszik — több jelöli szemrehányásokat nyert. Én csak azt vélem , hogy a mit az ember ír, azt gondolja meg, s ha aztán megtámadtatnék azért, mit meggyőződésből irt, soha ne hátráljon, mert a hátrálás azon gyanút kelti föl másokban, mikép olyat irt, miről tudta, hogy nem igaz. Al­m­á­s­i P­a­r­i Párisba érkezett, hol hihe­tőleg telelni fog. Most azonban bezárom soraimat, mert isten bizony , fagyni kezd az ujjam. Bécs, October 27. Az ez évben összeült bank­bizottmány in­dítványai közé tartozott az egy és két forintos bankjegyek eltörlése is. Ezen tárgy a közönség által nem nagy figyelemre méltatott. Szabadjon nekem pár szót róla mondani, a­mennyiben Ma­gyarország érdekét illeti. Az 1848-diki év óta mind a fővárosban, mind a vidéken, egész Magyarhonban, szüntelen pana­szok hallatszanak, mikép az ezüst és aprópénz egészen eltűnt a forgalomból. Ezen hiány, és hogy a katonákat ne kelljen a had alatt egy ftos ban­kókkal fizetni, mi a közlegényre igen alkalmatlan lett volna, arra birta volt a kormányt, hat és tíz krajczáros pénzjegyeket kiadni. Hanem épen ez okozá, hogy az ezüst pénz most egészen eltűnt. Tavai, midőn némely megyékben a hat és tiz— krajezáros jegyek még nem voltak forgalomban, a nép szépen vörös és ezüstpénzét rejtekeiből elővoná, és ezt használni kezdé, mi élő bizony­sága annak, hogy ezüstpénz még elég van, csak hogy az emberek elrejtik. Sokan mondják, hogy az ezüstpénz mind Angol- és Francziaországba vitetett ki, és ott az angol bank pinczéiben hever, vagy más pénznemekre átveretett, én ellenben azt állítom, hogy a pénz az országban, és nem csu­pán a zsidóknál, hanem szegény és gazdag ke­resztényeknél is van. Ugyanis gyakran előfordult már az eset, hogy szegénynek látszó földmive­­lőknél, haláluk után, nagy összegek ezüst pénz­ben találtattak, hogy szegény emberektől sok ezüstpénz raboltatott el, és magam nem egyszer meggyőződtem, mikép parasztok, kiknél 5 p forin­­tot is alig fejditettem volna, szorult állapotban előhúztak egy csomót, melyen vagy 50 tallér volt. Azok, kik leginkább panaszkodnak az ezüst és apró pénz hiánya fölött, és kik leginkább károm­­kodnak azokat fösvényekre, kik fénylő hú­szasaikat a pinczékbe elássák, ugyanezeknek leg­több ezüst pénzük van. Mondja mindenki, vajjon nincs-e igazam ? Nem akarom itt feszegetni, vajjon nem le­het-e mód, a papírpénz hitelét helyreállítani, és ezáltal az ezüst és aranypénzt ismét forgalomba hozni, úgymint ez 3 év előtt volt. Ezen kérdés­sel már eleget foglalatoskodtak, de eddig még nem sikerült a nép hitét megtörni, hogy t. i. csak az ezüstnek van értéke. Mi helyeseljük azon elha­tározást, az egy és két forintos bankjegyeket el­­törleni, hanem azt is óhajtanók, ha mennél hama­rább a kisebb értékű papírpénz is kivétetnék a forgalomból. Ezüstpénz van elég az országban, az bizonyos. Ha nem lenne egyéb fizetési eszköz, az emberek kényszerítve lennének az elrejtett pénzt kiásni és vele fizetni, mert, ám kenyeret, tojást sat. nem vehetnének mindjárt 5 pftért. Két hét múlva nem látnánk egyebet huszasoknál és veres pénznél. A fösvények és félénkek jajgat­nának, hanem ha a statusnak oly roppant érdeke forog fen, akkor nem kell velük törődni. Ez a legbiztosabb eszköz, miáltal a jelen papír—ártól megszabadulhatnánk, mert valóban a papírpénz a status hitelének roppantul árt magánál a nép­nél , ki most oly papírdaraboknál egyebet nem látván, melyeknek semmi értéket nem­ tulajdonit, azt hiszi, hogy a status, ki ezüsttel nem fizi­t, szer­fölött aggasztó financziális helyzetben van. T­Á­R­C­Z­A. Don Zuniga csodás története. Spanyol monda. II. Niebla Anna olvasója. (Folytatás.) Don Zuniga Bernardo, az Alcantara rend lovagja, szerette Niebla Annát, a szeplőtlen fo­gantatás apáczáját! Futni, az első pillanatban futnia s azon va­lódi harczokhoz, azon természeti sebekhez kel­lett volna visszatérnie, melyek a testet ölik meg. Don Bernardo nem bírt ehez elég erővel. Noha bucsujárása, egy üdvözleten kivül tel­jesítve volt, másnap mégis visszatért a kúthoz, a nélkül, hogy imádkoznék, a szerelem eltörté keb­lét s nem hagyott helyet az áhitatosságnak. A szikla legmagasabb csúcsára állott, szemeit a zárdára irányzá, s a már látotthoz hasonló menetre várt, de mely nem jött. így várt három nap, pihenés, álom nélkül, a zárdát kerülgetve, melynek kapui kérlelhetően zárva maradtak. A negyedik nap, vasárnap volt, tudta, hogy a templom ajtai kinyittatnak s szabad mindenkinek a templomba menni. Az apáczák , a karzatba bezárkózva, szem­­függönyzetek mögött éneklének, s csak hallani lehete őket, látni nem. Végre megjelent ez annyira várt nap. Fáj­dalom , Don Bernardo egész világias okból várta azt; a gondolat, hogy e napon az éghez köze­ledhetik , eszébe sem jutott, csak arra gondolt, hogy Niebla Annához közeledhessék. Azon órában, melyben a zárda ajtai meg­nyittattak , már ott volt és várt. Reggeli 2 órakor személyesen lement az istállóba, megnyergelte lovát s eltávozott, a nél­kül , hogy valakinek egy szót szólott volna. Két órától nyolczig a kút körül tévelygett, s homlo­kát nem takará el köpenyével, mint azelőtt, sőt szabadon hagyá­s fölhivá az éj minden szeleit, hogy az agyát elégetéssel fenyegető tüzet oltsák. Midőn Don Bernardo a templomba lépett, a karhoz lehető legközelebb térdelt, s ott várt tér­deivel a kövezeten, homlokával a márványon. Az isteni tisztelet elkezdődött. Don Bernar­­donak nem volt egy gondolata az emberiség meg­váltójához , kiért az áldozat tétetett; egész lelke, mint edény nyitva állt, hogy az ígért ének hang­jait elnyelje, mely között Niebla Anna hangjának is az éghez kelle emelkednie. Valahányszor e kedves kardalban egy hang hallatszott, mely öszhangzóbb, tisztább és lel­kesebben zengett, mint a többi, megrázkódott S&s. A mai ünnep miatt holnap lap nem jelenik m­ost , Don Bernardo s kezeit gépileg az éghez emelé. Azt lehete hinni, hogy e hanghoz fogózva, az égbe akar emelkedni. Ha olykor e szózat elhangzott, egybeolvadva a más hangokkal vagy saját megfeszülésétől ki­fáradva ,­­ a lovag egy sóhajjal visszarogyott, mintha csak ez öszhangzó rezgésben élne, s e nélkül nem élhetne. így folyt el a szent áldozat rá nézve eddig ismeretlen érzelmek között. Az ének elnémult, az orgona utolsó hangjai elrezgének , a papok elha­gyák az egyházat, a szolgák a zárdába vissza­tértek. Az egész épület inkább néma, merev holt­test volt, az ima, a lélek az éghez már fölemel­kedvén. Don Bernardo egyedül maradván, körül­né­zett. Feje fölött egy festvény függött, mely az angyali üdvözletet ábrázold. A festvény alsó szög­letén annak ajándékozója összekulcsolt kezekkel térdelt. Az Alcantara rend lovagja meglepetve kiál­tott fel. Az ajándékozó , e hölgy összekulcsolt kezekkel, a festvény szögletén térdelve, Niebla Anna volt. A gyertyákat oltogató egyházfit oda hivá és kérdezé. E festvény Niebla Anna műve volt, ki az akkori idő szokása szerint, mely az ajándékozó­nak a szent vásznon egy mindig alázatos helyze­tet parancsolt, magát térdelve és imádkozva raj­zold le. A lovagban egy gondolat ébredt: a kép bir­tokába jutni, bár­mi áron. De minden a zárda főnökéhez tett és tétetett ajánlat vissza jön utasítva; a felelet az volt, hogy az ajándék nem eladható. Don Bernardo megesküdt, hogy e festvényt bírni fogja. Annyi pénzt szerze össze, mennyit csak lekete; körülbelöl 20,000 reált, mely a kép becsénél sokkal több volt; elhatárzá a legköze­lebbi vasárnapot megvárni, s mint utóbb a néppel a templomba menni, s egy szegletben eiö­ltöz­­ködvén , éjjel a vásznat összegöngyölgetve el­hozni s a 20,000 reált érte az oltáron hagyni. Minthogy távoztakor észrevette, hogy az ablakok mintegy tizenkét láb magasak s a tem­plom udvarára nyilnak, szándéka volt padokat tenni egymásra s egy ablakon át könnyű móddal a templomból távozhatni. Ez után, gondold, kincsével a várba tér, pompásan befoglaltatja, s az arczképet magával szembe állitván, életét azon szobában töltendi, melyen kivül rá nézve élet nem létezhet. A napok és éjek a vasárnap várá­ban tel­tek el, mely végre megjelent. Don Bernardo, mint múltkor, első volt a templomban. A 20,000 reál nála volt. A mi azonban mindjárt szemét sérté, alemp-

Next