Magyar Hirlap, 1892. április (2. évfolyam, 92-120. szám)

1892-04-08 / 99. szám

Budapest, 1892. Egész ívre 14 írt, fél évre 7 írt, ‘/«ívre 3 fri 50 kr­­eog­­iumra 1 írt 20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. II. évfolyam 99. szám. FŐSZERKESZTŐ: HORVÁTH GYULA FELELŐS SZERKESZTŐ: FENYŐ SÁNDOR Péntek, április 8 -Szerkesztőség: Ujvilág­ u. 14. Kiadóhivatal: Gránátos­ u. 16. Egyes szám ára : helyben 4 kr, vidéken 1 ki­. Az ü­gyvár­i kar helyzete. (P) Az ügyvédi kar mozgolódni kezd az országban. A budapesti ügyvédi kör­ben kezdték, Győrben, a­hol egy sür­gönyünk szerint országos ügyvédgyülést terveznek a nyárra, folytatják és előrelát­ható, hogy a mozgalom hullámai meg sem állnak, míg az ország határáig el nem értek. Érdekes jelenség mindenesetre, hogy egy olyan élesen körülhatárolt intelligens körön belül is felvetődik már a kenyér kérdése, minő az ügyvédi kar, a­melyet ezer tekintet és tapintatoskodás tartott vissza eddig attól, hogy a maga belső ügyeivel kiálljon az országútra, a többi érdekosztályok módjára kereket hányni egy krajczárért. De nem az az érdekes ebben a fordulatban, hogy megtörtént, hanem az, hogy még csak most törté­nik meg. A társadalmi tudományok mai állá­sán nem vehető senkitől sem rossz né­ven, ha a megélés erős tusájában min­den lépten-nyomon az állam békáival találkozva, végre is megáll előttük és tőlük kéri számon a boldogulását. És a­míg még alig néhány évtizeddel ezelőtt az állami segély igénybevétele, vagyis a munkához való jog — das Recht auf Arbeit — még valami forradalmi illattal járt együtt, addig ma már kétségen felül áll minden polgárnak az a joga, hogy a jogrendhez fordulhasson a megélhetés feltételeinek megállapítása végett. A modern állam mindinkább köze­ledik a közös jogforrás ideáljához. Mentős inkább expropriálja az egyesek szabad versenyjogát a közjólét érdekében és szárnyait szegi tehát az individuális mozgóképességnek és az egyesnek ebből folyó korlátlan kiaknázási ösztönének, iparnak, kereskedelemnek és tudomány­nak, de még a szerződési szabadságnak is körülnyesésével, annál erősebb ama kötelessége, hogy az így elvont jogok helyében ő gondoskodjék a polgárok megélhetéséről. Amerikában, a szabad struggle of life honában, a­hol orgiákat ül az indi­viduum és szabad a legsvihákabb trick a Mac­Kinley-bill bástyáin belül, nem fog az ügyvéd az államhoz fordulni ke­nyérért. De egy országban, a­mely a megélhetés kenyérkosarát csak akrobaták részére elérhető magas póznára akasz­totta és körülvette vizsgálatok árkaival, fegyelmi és büntető paragrafusok gátjai­val és sok egyéb rendi tekintetekkel és kivételes intézkedésekkel, az ügyvéd utól­­jára is kénytelen a feltételek revízióját megsürgetni. Becsületére válik a karnak, hogy eddig késett ezzel a lépéssel. Minden ér­dekosztálynak elsőbbséget engedett a póz­namászásban, mire le tudta győzni a lateiner büszkeségét és rendi ambiczióját, maga is nekigyürkőzött a póznának. A ki­­pumpolt ipar ipartörvényekkel és czéhekkel, a kereskedelem és mezőgazdaság vám­szerződésekkel és ipari kedvezményekkel segített, és iparkodott mindenféle theo­­riákkal és régi igazságoknak vízbefullasz­­tásával ezentúl is segíteni a baján, egészen a régi egyiptomiak mintájára, a­kik az izraeliták túlprodukczióján ezek első­szü­löttjeinek vizbefullasztásával véltek győze­delmeskedni ; — az egész harczvonal men­tén megindult az állami szegély siszte­­mája, nehogy az ököljog rég kipróbált üdvösségéhez folyamodjék az ínséges nép­ség, csak az ügyvéd nézte tétlenül és keleti fatalizmussal a dolgok fejlődését és várta tompán egy jobb korszak fel­vonulását. Egy passzív mérleget el lehet azon­ban palástolni, ki is lehet húzni egy esztendőt vagy kettőt, de a defic­it olyan pozitív valami, mint a korgó gyomor, melyet eltagadással nem lehet lecsende­­síteni. És most itt áll előttünk váratlanul és hívatlanul az ügyvédség beteg mér­lege; a kar „hitelezőihez fordul“, — hogy szakbeli műszóval éljünk — és a defic­it fedezése czéljából kénytelen a közönség jóakaratát kikérni. Annyira nem vagyunk ugyan, a­mint azt némelyek propagálják, mintha már az ügyvédeken, mint valami máso­dik Árva megyén kellene segíteni, és ta­lán nem is tesznek a karnak jó szolgá­latot azok, a­kik ügybuzgóságukban szinte kenyérhulladékokat kezdenek már gyűjteni az ínséges ügyvédség részére. De bizonyos, hogy az ország ez egyik legin­telligensebb osztályát, a­melynek magas niveaujának épségben tartása pedig sür­gős állami érdek, a belső elzüllés erősen kikezdette már és nullifikálni is fogja, ha az állam nem fog sietősen a meg­mentéséhez. Szigfrid: Wagner óriási művének, a Nibelung-triló­­giának második része a Szigfrid. Az összekötő kapocs a Walkür és az Istenek alkonya között. Nem önálló mű és az egészből kiszakítva nem is lehet helyesen és világosan fölfogni. A trilógia előjátéka : A Rajna kincse és első része : A Walkür, színre kerültek már ná­lunk. Mahler Gusztáv tanította be ezeket, valódi művészi munkát végezve. És, hogy az igazságnak eleget tegyünk, meg kell jegyeznünk, hogy a Szigfridet is előkészítette. Mahler for­­díttatta le a szöveget és a díszletek nagy részét is ő készíttette ,­el még Beniczky Ferencz intendáns­­sága alatt. Sajnos, a betanítás munkája nem ju­tott már reá. Nagy hibát követett el operánk vezetősége, mikor nem hajlott ama tanácsunkra, hogy Szigfridet megelőzőleg a Rajna kincsét és a Walkürt is elő kell adatni. A zenei szükséges­ségről ezúttal nem is szólva, a szöveg megért­­hetősége is megkívánja ezt. Ily elkülönítéssel, a közönség ama részét, melynek nem volt alkalma az előjátékot és az első részt meghallgatni, ki­zárja a Szigfrid-előadásból, ha csak olyas va­lamit nem akarnak meghallgatni, a­mit meg nem értenek. Szigfrid első előadását szombatra tűzték ki s ez alkalomból, olvasóink tájékozása czél­jából, szükségesnek tartjuk röviden elmondani Wagner drámáját. A Rajna kincse, expozícziója a Nibelung­­drámának. Ennek a zenéjét komponálta meg először Wagner, míg a szövegek közül az Istenek alkonya készült először „Szigfrid halála“ czim alatt. Az előjáték a Rajna mélyében történik. Ott őrzik a Rajna kincsét a vizi sellők, mig Alberich azt el nem ragadja tőlük. A megrabol­tak Logehoz fordulnak és Wotan segélyét kérik. Ez meg is segíti őket, de olyformán, hogy Al­­berichtől elveszi a kincset, azért, hogy megtartsa magának. De bajba kerül ő is. Mert Fafner és Fasolt, az óriások, a­kik megépítették a Wal­­hallát, vagy Freiát, Wotan húgát követelik mint megígért jutalmat vagy pedig a Rajna kincsét. Ezt meg is kapják, de a gyűrűn, mely hatal­mat ad a világ fölött, összevesznek, Fafner agyonüti Fasoltot és a gyűrűvel távozik. Az istenek pedig bevonulnak a Walhallába. A Walkür nem a vízben, hanem a földön játszik. Itt kezdődik a valóságos dráma. Sieg­­mund betér Hunding házába és itt megismeri ennek nejét Sieglindet. Szerelemre gyúlnak egymás iránt és az asszony álomitalt ad férjé­nek és Siegmunddal megszökik, bár tudja, hogy ez bátyja. A bűnös viszonyon megbotrán­­kozott Fricka, férjét Wotant boszúra ösztökéli és ez megtiltja leányának Brünhildnek, a wal­­kürnek, hogy Siegmundot, a­ki Hundinggal párviadalt vív, védje. Brünhild, a­ki tudja, mint szereti atyja Siegmundot, e parancs ellenére cselekszik. Wotan azonban széttöri Siegmund kardját és Hunding a védtelent ledöfi. Brünhil­­det pedig Wotan lobogó lángokkal körülvett sziklára száműzi, a­hol addig fog aludni, míg egy férfi, a­ki félni nem tud, felébreszti. S ez Szigfrid, a trilógia második részének hőse, Siegmund és Sieglinde gyermeke, a­kit az asszony, menekülése közben, Mime barlangjá­ban szült. Itt történik az első felvonás. Mime kardot akar készíteni, de Szigfrid valamennyit összetöri. Az egyetlen kard pedig, a nothung, Siegmund kardja, mely ellenállhatna a fiú erejének, ketté van törve. Ekkor lő Szigfrid, medvét hajtva maga előtt, melyet élve fogott az erdőn és most Mimére uszít: Hoiho ! hoiho! No fogd! no fogd! No fald! no fald! A csúf csalót. Aztán próbálja a kardot, melyet Mime el­készített, de a vas, első csapásával szerte­ szét­­szakad. Ekkor előhozza a nothungot és Szigfrid ráparancsol, kovácsolja ezt össze. Maga pedig kirohan az erdőbe. Ekkor jó a vándor (Wotan), a­ki elárulja Mimének a nagy titkot: Csak a­ki félni Nem tanult: Gyártja fegyvered. Mikor aztán Szigfrid meglő, Mime próbál­gatja, hogy tud-e félni a fiú. De ez azt kérdi: mi az a félés? Nagyon szép úgy az eredeti szö­vegben, mint Radó fordításában, mint magya­rázza Mime a félést: Jártad-e már a mély vadont, Ha szétterül a szürkület, Ha minden zizzen, zúg,­­ izeg, Rémes morgás messze leúg, Szerteszéjjel száll a szikra. Furcsa fény fut a légen át? Mai számunk 16 oldal,

Next