Magyar Hirlap, 1898. január (8. évfolyam, 1-31. szám)
1898-01-09 / 9. szám
Budapest, 1898. Viki. évfolyam, 9. szám. Vasárnap, január 9. MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal:Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOREgész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 fri 50 kr. egy hónapra 120 Egyes számára, helyben 4 kr. vidéken 6 kr. Gavallér-ország. A kormányt ma szinte kenyérre lehetett volna kenni, olyan lágy volt s olyan engedékeny. Még módositásokat is elfogadott, ellenzéki módositásokat! Erre csakugyan vésőt kell váltania Első aszszonyságnak, s uj táblát kezdenie. Ami különben helyes is, hogy így történt — elvégre vannak dolgok, amiket egy amerikai czukorültetvényes sem merne törvénybe iktatni, s dicséri a mi gazdáink józanságát, hogy idejekorán maguk állották útját, hogy a mezei munkásokról szóló javaslat legégbekiáltóbb atrocitásai törvénybe ne kerüljenek. Akik a magyar földet meg akarják védeni az illetéktelen izgatásoktól, maguk érdeke, hogy ne a törvénykönyv legyen a legerősebb agitácziós fegyver. Többet ésszel, mint erővel, s többet okossággal, mint erőszakkal. Mindazonáltal nem kell talán túlságosan bizonykodnunk, hogy mi e készülő törvényt még ebben a szelidebb formában sem tekintjük ideálisnak — azt még bizonyára maguk a szerzői és megszavazói sem hiszik, hogy ezzel Magyarország számára megoldották a munkáskérdést, körülbástyázták a magyar földet s megbecsülték a magyar munkát. Stílszerűtlen is volna a provizóriumok mai divatjában a végleges intézkedés. Provizórium ez is, a cselédügy végleges rendezéséig, mint ahogy provizórium az opera, provizórium a kiegyezés és provizórium a Lex Szapáryana. Csak ne legyen ebből is állandó provizórium. Az egész dologban különben az a legérdekesebb, hogy oly átkozottul kevesen érdeklődnek iránta. Mikor a magyar kenyérről van szó, a földmivelő országról, melynek a búzája az ereje s a munkája a föntartója, a Kánaánról, melynek a tejét és mézét kivételes törvénynyel kell megvédeni: a gazdák parlamentjében s a földéhség hazájában tátognak a padok és üresek a karzatok. Íme egy javaslat, melyben a pártok megegyeznek, kormány az ellenzékkel egyetértve munkál s az ország minden egyes lakosának közvetve vagy közvetetlenül a zsebébe vág. Zseb ? Pénz? Az effélék nem úri dolgok, a gavallér magyarnak derogál ilyesmivel foglalkozni. Furcsa egy náczió! Harminczadik éve sir föl a panasz, hogy a kiegyezés révén gyarmati sorban függünk Ausztriától s kimutatják számszerint, mennyit veszítünk mi ezen a vásáron. Már most: a magunk részéről éppen elégszer vitattuk mi meg mind e kérdéseket és állításokat, s fölösleges ma újra ítélkeznünk bennük. De akár így, akár úgy: bizonyos, hogy e kérdések az ország legfőbb gazdasági életérdeke körül forognak s közvetve, ezek révén, e körül forgott a tegnap letárgyalt kiegyezési provizórium is. S íme, mialatt a parlamentben nagy csaták dúltak, az ország mélységesen hallgatott. A legnagyobb ellenzéki párt hazafias heve belefagyott ebbe a jeges részvétlenségbe. Miért? Mert gazdasági kérdések iránt a mi népünk nem érdeklődik, neki csak politika kell, s az ellenzék agitácziójának sem sikerült ezt a tisztán gazdasági kérdést tisztán politikaivá tenni. Ám a képviselő urak sem különbek a választóiknál.. Mihelyest az obstrukczió leszerelésével a provizórium-vita politikai színe eltűnt, eltűnt a képviselő urak érdeklődése is. Hej, abban a sokat szidott Ausztriában hogy mulathattak rajtunk! Ott Krakótól Záráig ellenünk dolgoznak, itt meg egy negyedórára föl kell függeszteni a határozatképtelen ülést. Ez szomorú dolog, nincs vele mit dicsekedni. Drága, nemes, lovagias nemzetünk, a füledbe súgjuk csak, hogy odakinn meg ne hallják: nagy még a te éretlenséged. A politikai génjedért nehéz aranypénzzel fizetsz, s amire olyan büszke vagy, a gavallériád, voltaképpen elmaradtság, amivel éppen nem kell büszkélkedkedned. Hol az a Széchenyi, akinek a szavára többet adj, mint a mienkre; hol az a Széchenyi, aki ezt megértesse veled? Ámbár hogy ő hetven esztendő előtt is hiába prédikálta a gazdaság dicséretét, s úgy lehet, ma is hiába prédikálná! Vannak idők, mikor a próféták legokosabban teszik, ha meg sem születnek. Pedig milyen nagy tanulság környöskörül az egész világ! A kis Japán, melyet a gyára, a munkása, az ipara s a kereskedelme egy emberöltő alatt az ókorból a jelenkor leghegyére emelt! A nagy Németország, melynek a kereskedelmi hajói kívánkoznak a flották védelme után, s gazdasági föllendüléssel tölti ki az új egység közjogi kereteit. A barbár Muszkaország, amely vasúttal, gyarmatokkal, vásárokkal és gyárakkal figurázza ki a Szibériáról szóló régi legendákat! S ha intő példa kell, ott a szerencsétlen Spanyolország, amelyben mindenki politizál és mindenki gavallér, s a világhatalom legcsucsáról sülyedt az Petőfi emlék. 1844—49. Jókai Mórtól. A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Tiz forintot küldött a kezemhez egy lelkes hazafi Nagy-Kőrösről, azzal az utasítással, hogy azt a segesvári Petőfi-szobor bizottságnak juttassam, ennek fele a Petőfi síremlékét őrző korlát, másik fele a gr. Bethlen Gábor szobor alapjára fordítandó. Az idecsatolt összeget kérem a tisztelt szerkesztőség utján elküldetni és nyilvánosan nyugtáztatni. Az adakozó neve Szűcs János. Jól emlékezem rá. Ezelőtt több mint ötven esztendővel Petőfi ismertetett meg vele. Magas, széles vállu férfi volt, harmincz év körül járt, most már nyolczvan éves. Kísérő levelében sok érdekes adatot közöl Petőfiről. 1844. év egyik nyári délutánján toppant be a dunavecseri rektori lakba egy halvány, nyúlt arczu ifjú ember, e szóval mutatva be magát a néptanítónak, Szücs Jánosnak. — Én vagyok Petőfi Sándor. A néptanító örült a szerencsének: verseiből ismerte már a költőt; azt is kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szüleit jött látogatni, kik ott laktak. Szívesen látta a vendégét. Petőfi bizalmasan közli vele látogatása okát. Pestről Dömsödig csirkés szekéren jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog. — Jöhettem volna a fogadott kocsival is egész a szüleim lakásáig. Most kaptam meg a könyvkiadótól a «Helység kalapácsáért» a honoráriumomat, harmincz forintot. Nem vagyok már rongyos csavargó. De most még sok nép jár a piaczon, ahol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van irántam, nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak, s akkor menjek haza, amikor már senki sem lát A rektor leültette jövevényét, azt mondva neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahová, s addig is, hogy ne unja magát, kezébe adta a «Szent Dávidné zsoltárát», amit hajdanában a diákok írtak össze, furcsa adomákból és pajkos versekből. (Néhány kötet, kézzelirott, nálam is rejtőzik.) Az a «valahová» pedig, ahová a rektornak olyan sürgős mennivalója volt, Petőfi szüleinek lakháza volt. Azzal a pia traussal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? de szeretné látni ezt a derék ifjút. Nagyot bámult erre a jó öreg. — Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána ? Hét talán még be is vehetné maga mellé preceptornak, ha arravaló volna. Erre aztán Szűcs János elmondta az öregnek, amit a szive a nyelvére adott. — A kegyelmetek fia most is tanító már, de az egész nemzet tanítója, akire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak: boldogok a szülök, akik ilyen dicső fiút adtak a hazának. Ezzel aztán az öregnél elkészítve a kedvező hangulatot, visszament a rektor a lakására, de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt. A helyett Petőfi mondta el neki, hogy milyen derék törvények voltak azok a debreczeniek, amiket most olvasott az írott könyvből ; a diákot, ha nagyot vétett, vagy megcsapták, vagy kicsapták, amiért is a nebuló eként vigasztalta magát: «ha megcsapnak, akko Mai számunk 26 oldal !