Magyar Hirlap, 1898. január (8. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-09 / 9. szám

Budapest, 1898. Viki. évfolyam, 9. szám. Vasárnap, január 9. MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal:Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR­Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 fri 50 kr. egy hónapra 120 Egyes szám­ára, helyben 4 kr. vidéken 6 kr. Gavallér-ország. A kormányt ma szinte kenyérre le­hetett volna kenni, olyan lágy volt s olyan engedékeny. Még módositásokat is elfogadott, ellenzéki módositásokat! Erre csakugyan vésőt kell váltania Első asz­­szonyságnak, s uj táblát kezdenie. Ami különben helyes is, hogy így történt — elvégre vannak dolgok, amiket egy ameri­kai czukor­ültetvényes sem merne tör­vénybe iktatni, s dicséri a mi gazdáink józanságát, hogy idejekorán maguk állot­ták útját, hogy a mezei munkásokról szóló javaslat legégbekiáltóbb atroc­itásai törvénybe ne kerüljenek. Akik a magyar földet meg akarják védeni az illetéktelen izgatásoktól, maguk érdeke, hogy ne a törvénykönyv legyen a legerősebb agi­­tácziós fegyver. Többet és­szel, mint erővel, s többet okossággal, mint erő­szakkal. Mindazonáltal nem kell talán túlsá­gosan bizonykodnunk, hogy mi e készülő törvényt még ebben a szelidebb formá­ban sem tekintjük ideálisnak — azt még bizonyára maguk a szerzői és megsza­­vazói sem hiszik, hogy ezzel Magyaror­szág számára megoldották a munkás­kérdést, körülbástyázták a magyar földet s megbecsülték a magyar munkát. Stíl­­szerűtlen is volna a provizóriumok mai divatjában a végleges intézkedés. Provi­zórium ez is, a cselédügy végleges ren­dezéséig, mint ahogy provizórium az opera, provizórium a kiegyezés és pro­vizórium a Lex Szapáryana. Csak ne le­gyen ebből is állandó provizórium. Az egész dologban különben az a legérdekesebb, hogy oly átkozottul keve­sen érdeklődnek iránta. Mikor a magyar kenyérről van szó, a földmivelő országról, melynek a búzája az ereje s a munkája a föntartója, a Kánaánról, melynek a tejét és mézét kivételes törvénynyel kell megvédeni: a gazdák parlamentjében s a földéhség hazájában tátognak a padok és üresek a karzatok. Íme egy javaslat, melyben a pártok megegyeznek, kormány az ellenzékkel egyetértve munkál s az ország­ minden egyes lakosának közvetve vagy közvetetlenül a zsebébe vág. Zseb ? Pénz? Az effélék nem úri dolgok, a ga­vallér magyarnak derogál ilyesmivel fog­lalkozni. Furcsa egy náczió! Harminczadik éve sir föl a panasz, hogy a kiegyezés révén gyarmati sorban függünk Ausztriától s kimutatják számszerint, mennyit veszítünk mi ezen a vásáron. Már most: a magunk részéről éppen elégszer vitattuk mi meg mind e kérdéseket és állításokat, s fölös­leges ma újra ítélkeznünk bennük. De akár így, akár úgy: bizonyos, hogy e kérdések az ország legfőbb gazdasági életérdeke körül forognak s közvetve, ezek révén, e körül forgott a tegnap letárgyalt kiegyezési­­ provizórium is. S íme, mialatt a parlamentben nagy csaták dúltak, az ország mélysége­sen hallgatott. A legnagyobb ellen­zéki párt hazafias heve belefagyott ebbe a jeges részvétlenségbe. Miért? Mert gaz­dasági kérdések iránt a mi népünk nem érdeklődik, neki csak politika kell, s az ellenzék agitácziójának sem sike­rült ezt a tisztán gazdasági kérdést tisztán politikaivá tenni. Ám a képviselő urak sem különbek a választóiknál.. Mi­helyest az obstrukczió leszerelésével a provizórium-vita politikai színe eltűnt, el­tűnt a képviselő urak érdeklődése is. Hej, abban a sokat szidott Ausztriában hogy mulathattak rajtunk! Ott Krakótól Záráig ellenünk dolgoznak, itt meg egy negyed­órára föl kell függeszteni a hatá­­rozatképtelen ülést. Ez szomorú do­log, nincs vele mit dicsekedni. Drága, nemes, lovagias nemzetünk, a füledbe súgjuk csak, hogy odakinn meg ne hallják: nagy még a te éretlen­séged. A politikai génjedért nehéz arany­pénzzel fizetsz, s amire olyan büszke vagy, a gavallériád, voltaképpen elmaradt­­ság, amivel éppen nem kell büszkélked­­kedned. Hol az a Széchenyi, akinek a szavára többet adj, mint a mienkre; hol az a Széchenyi, aki ezt megértesse ve­led? Ámbár hogy ő hetven esztendő előtt is hiába prédikálta a gazdaság di­­cséretét, s úgy lehet, ma is hiába pré­dikálná! Vannak idők, mikor a próféták legokosabban teszik, ha meg sem szü­letnek. Pedig milyen nagy tanulság környös­­körül az egész világ! A kis Japán, melyet a gyára, a munkása, az ipara s a ke­reskedelme egy emberöltő alatt az ókor­ból a jelenkor leghegyére emelt! A nagy Németország, melynek a kereskedelmi hajói kívánkoznak a flották védelme után, s gazdasági föllendüléssel tölti ki az új egység közjogi kereteit. A barbár Muszka­ország, amely vasúttal, gyarmatokkal, vá­­sárokkal és gyárakkal figurázza ki a Szibériáról szóló régi legendákat! S ha intő példa kell, ott a szeren­csétlen Spanyolország, amelyben min­denki politizál és mindenki gavallér, s a világhatalom legcsucsáról sülyedt az Petőfi emlék. 1844—49. Jókai Mórtól. A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Tiz forintot küldött a kezemhez egy lelkes hazafi Nagy-Kőrösrő­l, azzal az utasítással, hogy azt a segesvári Petőfi-szobor bizottságnak jut­tassam, ennek fele a Petőfi síremlékét őrző korlát, másik fele a gr. Bethlen Gábor szobor alapjára fordítandó. Az idecsatolt összeget kérem a tisztelt szerkesztőség utján elküldetni és nyil­vánosan nyugtáztatni. Az adakozó neve Szűcs János. Jól emlékezem rá. Ezelőtt több mint ötven esztendővel Petőfi ismertetett meg vele. Magas, széles vállu férfi volt, harmincz év körül járt, most már nyolczvan éves. Kísérő levelében sok érdekes adatot közöl Petőfiről. 1844. év egyik nyári délutánján toppant be a dunavecseri rektori lakba egy halvány, nyúlt arczu ifjú ember, e szóval mutatva be magát a néptanítónak, Szücs Jánosnak. — Én vagyok Petőfi Sándor. A néptanító örült a szerencsének: versei­ből ismerte már a költőt; azt is kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szüleit jött láto­gatni, kik ott laktak. Szívesen látta a ven­dégét. Petőfi bizalmasan közli vele látogatása okát. Pestről Dömsödig csirkés szekéren jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog. — Jöhettem volna a fogadott kocsival is egész a szüleim lakásáig. Most kaptam meg a könyvkiadótól a «Helység kalapácsáért» a hono­ráriumomat, harmincz forintot. Nem vagyok már rongyos csavargó. De most még sok nép jár a piaczon, ahol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van irántam, nem szeret­ném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak, s akkor menjek haza, amikor már senki sem lát A rektor leültette jövevényét, azt mondva neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahová, s addig is, hogy ne unja magát, kezébe adta a «Szent Dávidné zsoltárát», amit hajdanában a diákok írtak össze, furcsa adomák­ból és pajkos versekből. (Néhány kötet, kézzel­­irott, nálam is rejtőzik.) Az a «valahová» pedig, a­hová a rektor­nak olyan sürgős mennivalója volt, Petőfi szülei­nek lakháza volt. Azzal a pia traussal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezős­ködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? de szeretné látni ezt a derék ifjút. Nagyot bámult erre a jó öreg. — Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána ? Hét talán még be is vehetné maga mellé preceptornak, ha arravaló volna. Erre aztán Szűcs János elmondta az öreg­nek, amit a szive a nyelvére adott. — A kegyelmetek fia most is tanító már, de az egész nemzet tanítója, akire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak: boldogok a szülök, akik ilyen dicső fiút adtak a hazának. Ezzel aztán az öregnél elkészítve a ked­vező hangulatot, visszament a rektor a laká­­sára, de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt. A helyett Petőfi mondta el neki, hogy milyen derék törvények voltak azok a debre­­czeniek, amiket most olvasott az írott könyv­ből ; a diákot, ha nagyot vétett, vagy meg­csapták, vagy kicsapták, amiért is a nebuló eként vigasztalta magát: «ha megcsapnak, akko Mai számunk 26 oldal !

Next