Magyar Hirlap, 1898. december (8. évfolyam, 332-361. szám)
1898-12-11 / 342. szám
Budapest, 1898 Szerketuség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. *-■ [UNK] [UNK].1.1 ------ — VIII. évfolyam, 342. szám Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Vasárnap, deczember 1. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20. Egyes számára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr". '■> ' Elnapolás után. ígéret meg Ígéret közt van egynémely külömbség. ígért csók például még nem csók, de ha pofont ígérnek, csak szubjektíve nem ugyanannyi, mintha már el is csattant volna. Nem látunk bele májakba, és vesékbe, s ha Kubik Béla képviselő azt állítja, hogy semmi rossz szándék sem vezérelte, mikor a Ház mai ülésén tüntetően közeledett a szólásra emelkedett miniszterelnökhöz: a szavára el kell hinnünk. De maga az a tény, hogy bár ha csak félreértésből is ilyesmit sejthettek, olyan szörnyű sülyedése a magyar parlamentnek, amelyet semmi tettlegesség mélyebbé nem tehet, s ez a sülyedés teljes volt már azon a végzetes napon, amelyen az ország házában először fenyegetőzhettek tettlegességgel. Ez pedig oly régen volt, hogy talán nem is igaz, — s ha ez idő alatt a képviselőház egyre csak züllött és fajult, szinte áldanunk lehet az elnapolás gondolatát, amely legalább egy hétre megkíméli az országot szégyenének közvetlen szemléletétől. Egyébként azonban ez az elnapolás nem jelent sem jót, sem rosszat. Nem a reménység sugallta s várni sem várhatnak tőle semmit. Kormánynak is, ellenzéknek is mindegy lehet, hogy az esztendőből még hátralevő három hetet mint őrlik le — s ez a kis szünet alig való másra, mint hogy a háromból legalább egy hét ne teljék el égbekiáltó botrányok között. Az ellenzék e nélkül is bírná, s a kormányon nem segít. Haladék, mely után változatlan fenyeget exekuczió, liczitáczió — talán a csőd is. Csakhogy ez a csőd az ország csődje volna — s ez az, ami a helyzetet fölülemeli egy elvadulásba kergetett ellenzék s egy csapdába került kormány magánszempontjain. Az obstrukczió is, a kormány is a maga harczát vívja, — de a fegyverek, amelyekkel vívják, az ország fegyvertárából való. Az obstrukczió az alkotmányt szegezi a kormány mellének, s a kormány is az alkotmányt veti ellene az obstrukcziónak. Ami csorba azon a szablyán esik, ami vágás ezt a pajzsot megtépi: a magyar alkotmányosság sebe és csorbája. A kormány még talpon áll, de a parlamentarizmus már porba tiporva várja a kegyelemdöfést. A csatát még el sem vesztették, de az alkotmányosság már veszendőbe megy. Akik e marakodáson kívül állunk, rokonérzés egyik félhez sem fűzhet bennünket. A magyarság legszentebb hagyományai vannak az ellenzék kezébe letéve, de méltatlan ezeket taktika tárgyává tenni. A kormány tetszeleg a gyűlöletességben, de tisztjénél fogva egy darab magyar államiságot képvisel. A lex Tisza érthetetlen kirohanás nemcsak az alkotmányosság, de a józanság ellen Halva Petőfi! Elterjed a Mi. Rémhír, mely boszút követel, De a néphit mondahire vele kél: Nem halt meg Sándorunk! Várni lehet is — ám az obstrukczió nem kevésbé az. A mérleg mindkét félen egyet kezd mutatni . De annál szentebb előttünk, s a veszedelem mai napjaiban kétszeresen az, a magyar alkotmány, melyért ezer esztendőn át harmincz nemzedék osztotta a szive vérét. Az alkotmányosság, mely a magyart megtartotta, a parlamentarizmus, mely ujja teremtette. Ez is, az is nem az már, ami volt — jól tudjuk. Nagyon jól látjuk, s ez a nemzedék elégszer tapasztalhatta, hogy alig van belőle egyebünk az üres keretnél. A gyarmatiságból kiláboltunk, de az államiságunknak csak a jelölő póznáit tűzhettük le. Ám mind e mai napig volt egy titkos álmunk. A keret megvan, s ha a végzet el nem árulja a magyart s maga hűtlenné nem válik magához: rajta áll, hogy tartalmat öntsön bele. Az alkotmányosság s a parlamentarizmus úgy lehet, nem kifejezése annak, hogy vagyunk. De ígérete, kezessége, reménysége és biztosítéka annak, hogy leszünk. Aki ezekre kezet emel, az gyilkos; meggyilkolja egy nemzet jövendőjét. Ám tekintsenek bennünket ábrándozóknak: a hazáért a nevetség se fáj. Hiszen az is, hogy fenséges javak ily alacsony háborúságban mehetnek veszendőbe, csak azért nem nevetséges, mert kétségbeejtő. S e kétségbeesés erejével csüggünk mi még a leghaloványabb, Ki téged éltében úgy szeretett, Még holta után is ölel, 8 végtelen kéj gyönyörében Égi öröm közepébe ragad. Mert ez a végzete a derék hősnek, Hogy jutalmát csak az égben leli, A költő végzete egy édes mosoly S egy csók a hű szeretőiül, Petőfi Sándorhoz, Pier Emilio Bosi olasz költőtől, Jókai Mór fordításában. (Petőfi ezrede, a 48-ik, ma jubilálta meg százéves fennállását. Ez alkalomra Csanády ezredes Petőfinek egy katonakorából való arczképét ajándékozta az ezrednek, Jókai Mór pedig Pier Emilio Bosi olasz költőnek egy az ötvenes évekből, Itália szétdarabolt korából való, Petőfihez intézett, eddig ismeretlen költeményét fordította le és juttatta el az ünneplő ezredhez. író-fejedelmünk ez uj versfordítása itt következik.) Óh édes szilaj magyarom! Ki mindig szemem elé jösz, Óh te májusi erdei virágszál, Letörve legszebb idődben! Te nagy szó, belevegyülve A szent viharok fergetegébe! Ki hinné tán, hogy néha olykor Dalaid olvastán zokogok ? Zokogok remegve. A szerelem Gyász indulatok közepébe ragad. Majd a magyar honnak becsülete Vérontó ütközetekbe riaszt. Odamégy. Dalt zengve. A kard mennyen emelve a napba ragyog S lelkes szavaidra a nép szemében Kigyullad a láng és égre lobog. S villám a hogy ott lecsap, úgy elenyészel. Még dörg a vihar. Híjába keres Mind az, ki szeret, holtak mezején, Holt honvédek között rád nem talál. Oh édesem, én magyarom, ki soká Bujdostál a végtelen pusztán, S minden csárdában hátrahagyád Magyar szivednek lázálmait. Ki holdvilágtól ezüstös éjeken Szórtad az élet szenvedelmeit, Szórtad a napba, a szélbe dicső dalaid A hű szerelemről s a harczi mezőkről. Hát most a hallgatag ősz idején A hunnok szép hajadon leányi Merengve és szomorún odajönnek Emlékedet megkoszorúzni. Csak Etelka bolyong egyedü, Véráztatta sirhalmod felett. Téged keres és rád talál ott, Sóhajtva ölel meg s eltűnik veled. A durva pusztai pásztor Vad ménéit összeterelve, Megszünteti az ostorpattogást, Mert tüneményt lát közeledni. Távolban a völgyből emelkedik Egy lenge pár ködalakja, S lassan elenyész az éj árnyaiban, Csókok csattogása között. * * * Édes magyarom, legalább A te nemes honod jól megküzdőtt, Nem, mint a mienk, keblébe A gyáva tespedést bezárva. A magyarok földén legalább Hangzott az ősi büszkeség, Mienken a rut megalkuvás Éljent kiált az ellenségnek. De még legyőzve is Árpád hazája Megőrző az ellenállás kincsét. A mienk irtózza a harczot S vásárja a békét aranyon. Menj harczos drunni. Ne értse szavad Az én feledékeny hazám, Hadd hajtsa fejét, görbítse nyakát, Várva magára a rabigát. Menj, alugyál. Ne hallja énekedet, Mint nem hallja Mameli testvérét, Ki álmodik a temetőben ! S nem hallja senkitől szégyenét. Hai számunk 28 oldali