Magyar Hirlap, 1898. december (8. évfolyam, 332-361. szám)

1898-12-11 / 342. szám

Budapest, 1898 Szerketuség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. *-■ [UNK] [UNK].1.1 ------ — VIII. évfolyam, 342. szám Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Vasárnap, deczember 1­. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20. Egyes szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr". '■> ' Elnapolás után. ígéret meg Ígéret közt van egyné­mely külömbség. ígért csók például még nem csók, de ha pofont ígérnek, csak szubjektíve nem ugyanannyi, mintha már el is csattant volna. Nem látunk bele májakba, és vesékbe, s ha Kubik Béla képviselő azt állítja, hogy semmi rossz szándék sem vezérelte, mikor a Ház mai ülésén tüntetően közeledett a szólásra emelkedett miniszterelnökhöz: a szavára el kell hinnünk. De maga az a tény, hogy bár ha csak félreértésből is ilyesmit sejthettek, olyan szörnyű sülyedése a magyar parlamentnek, amelyet semmi tettlegesség mélyebbé nem tehet, s ez a sülyedés teljes volt már azon a végzetes napon, amelyen az ország házában elő­ször fenyegetőzhettek tettlegességgel. Ez pedig oly régen volt, hogy talán nem is igaz, — s ha ez idő alatt a képviselő­ház egyre csak züllött és fajult, szinte áldanunk lehet az elnapolás gondolatát, amely legalább egy hétre megkíméli az országot szégyenének közvetlen szem­léletétől. Egyébként azonban ez az elnapolás nem jelent sem jót, sem rosszat. Nem a reménység sugallta s várni sem várhat­nak tőle semmit. Kormánynak is, ellen­zéknek is mindegy lehet, hogy az esz­tendőből még hátralevő három hetet mint őrlik le — s ez a kis szünet alig való másra, mint hogy a háromból legalább egy hét ne teljék el égbekiáltó botrányok között. Az ellenzék e nélkül is bírná, s a kormányon nem segít. Haladék, mely után változatlan fenyeget exekuczió, liczi­­táczió — talán a csőd is. Csakhogy ez a csőd az ország csődje volna — s ez az, ami a helyzetet fölül­emeli egy elvadulásba kergetett ellenzék s egy csapdába került kormány magán­szempontjain. Az obstrukczió is, a kor­mány is a maga harczát vívja, — de a fegyverek, amelyekkel vívják, az ország fegyvertárából való. Az obstrukczió az alkotmányt szegezi a kormány mellének, s a kormány is az alkotmányt veti ellene az obstrukcziónak. Ami csorba azon a szablyán esik, ami vágás ezt a pajzsot megtépi: a magyar alkotmányosság sebe és csorbája. A kormány még talpon áll, de a parlamentarizmus már porba tiporva várja a kegyelemdöfést. A csatát még el sem vesztették, de az alkotmányosság már veszendőbe megy. Akik e marakodáson kívül állunk, rokonérzés egyik félhez sem fűzhet ben­nünket. A magyarság legszentebb ha­gyományai vannak az ellenzék kezébe letéve, de méltatlan ezeket taktika tár­gyává tenni. A kormány tetszeleg a gyű­löletességben, de tisztjénél fogva egy darab magyar államiságot képvisel. A lex Tisza érthetetlen kirohanás nemcsak az alkotmányosság, de a józanság ellen Halva Petőfi! Elterjed a Mi. Rémhír, mely boszút követel, De a néphit mondahire vele kél: Nem halt meg Sándorunk! Várni lehet­ is — ám az obstrukczió nem kevésbé­ az. A mérleg mindkét félen egyet kezd mutatni . De annál szentebb előttünk, s a veszedelem mai napjaiban kétszeresen az, a magyar alkotmány, melyért ezer esztendőn át harmincz nemzedék osz­­­totta a szive vérét. Az alkotmányosság, mely a magyart megtartotta, a parlamen­tarizmus, mely ujja teremtette. Ez is, az is nem az már, ami volt — jól tudjuk. Nagyon jól látjuk, s ez a nemzedék elégszer tapasztalhatta, hogy alig van belőle egyebünk az üres keretnél. A gyarmatiságból kiláboltunk, de az államiságunknak csak a jelölő póz­náit tűzhettük le. Ám mind e mai napig volt egy titkos álmunk. A keret megvan, s ha a végzet el nem árulja a magyart s maga hűtlenné nem válik ma­gához: rajta áll, hogy tartalmat öntsön bele. Az alkotmányosság s a parlamenta­rizmus úgy lehet, nem kifejezése annak, hogy vagyunk. De ígérete, kezessége, re­ménysége és biztosítéka annak, hogy leszünk. Aki ezekre kezet emel, az gyil­kos; meggyilkolja egy nemzet jövendőjét. Ám tekintsenek bennünket ábrán­­dozóknak: a hazáért a nevetség se fáj. Hiszen az is, hogy fen­séges javak ily alacsony háborúságban mehetnek veszen­dőbe, csak azért nem nevetséges, mert kétségbeejtő. S e kétségbeesés erejével csüggünk mi még a leghaloványabb, Ki téged éltében úgy szeretett, Még holta után is ölel, 8 végtelen kéj gyönyörében Égi öröm közepébe ragad. Mert ez a végzete a derék hősnek, Hogy jutalmát csak az égben leli, A költő végzete egy édes mosoly S egy csók a hű szeretőiül, Petőfi Sándorhoz, Pier Emilio Bosi olasz költőtől, Jókai Mór fordításában. (Petőfi ezrede, a 48-ik, ma jubilálta meg százéves fenn­állását. Ez alkalomra Csanády ezredes Petőfinek egy katonakorából való arczképét ajándékozta az ezrednek, Jókai Mór pedig Pier Emilio Bosi olasz költőnek egy az ötvenes évekből, Itália szétdarabolt korából való, Pető­fihez intézett, eddig ismeretlen költeményét fordította le és juttatta el az ünneplő ezredhez. író-fejedelmünk ez uj versfordítása itt következik.) Óh édes szilaj magyarom! Ki mindig szemem elé jösz, Óh te májusi erdei virágszál, Letörve legszebb idődben! Te nagy szó, belevegyülve A szent viharok fergetegébe! Ki hinné tán, hogy néha olykor Dalaid olvastán zokogok ? Zokogok remegve. A szerelem Gyász indulatok közepébe ragad. Majd a magyar honnak becsülete Vérontó ütközetekbe riaszt. Odamégy. Dalt zengve. A kard mennyen emelve a napba ragyog S lelkes szavaidra a nép szemében Kigyullad a láng és égre lobog. S villám a hogy ott lecsap, úgy elenyészel. Még dörg a vihar. Híjába keres Mind az, ki szeret, holtak mezején, Holt honvédek között rád nem talál. Oh édesem, én magyarom, ki soká Bujdostál a végtelen pusztán, S minden csárdában hátrahagyád Magyar szivednek lázálmait. Ki holdvilágtól ezüstös éjeken Szórtad az élet szenvedelmeit, Szórtad a napba, a szélbe dicső dalaid A hű szerelemről s a harczi mezőkről. Hát most a hallgatag ősz idején A hunnok szép hajadon leányi Merengve és szomorún odajönnek Emlékedet megkoszorúzni. Csak Etelka bolyong egyedü, Véráztatta sirhalmod felett. Téged keres és rád talál ott, Sóhajtva ölel meg s eltűnik veled. A durva pusztai pásztor Vad ménéit összeterelve, Megszünteti az ostorpattogást, Mert tüneményt lát közeledni. Távolban a völgyből emelkedik Egy lenge pár ködalakja, S lassan elenyész az éj árnyaiban, Csókok csattogása között. * * * Édes magyarom, legalább A te nemes honod jól megküzdőtt, Nem, mint a mienk, keblébe A gyáva tespedést bezárva. A magyarok földén legalább Hangzott az ősi büszkeség, Mienken a rut megalkuvás Éljent kiált az ellenségnek. De még legyőzve is Árpád hazája Megőrző az ellenállás kincsét. A mienk irtózza a harczot S vásárja a békét aranyon. Menj harczos drunni. Ne értse szavad Az én feledékeny hazám, Hadd hajtsa fejét, görbítse nyakát, Várva magára a rabigát. Menj, alugyál. Ne hallja énekedet, Mint nem hallja Mameli testvérét, Ki álmodik a temetőben ! S nem hallja senkitől szégyenét. Hai számunk 28 oldali

Next