Magyar Hirlap, 1926. augusztus (36. évfolyam, 172-196. szám)

1926-08-12 / 181. szám

Csütörtök — Ú-jBuda, Lajos ucca 111: keresztmetszete egy bérháznak, ahol új életet akart a rejtélyes körülmények közt elhunyt napszámos (A Magyar Hírlap tudósítójától.) Olyan, mint egy ucca a Lajos ucca 111-es számú ház Óbudán. Foszló vakolatú földszintes épület, az udvarba benyúló két hosszú szár­nyával, amelynek nem akar vége lenni, amint végigsétálok rajta poros leanderek és kék fazekakban ápolt, már színétvesztő vi­rágok között. Most sokat emlegetik a 111-est. Egy öreg napszámos, Hranyicka Mihály otthagyta feleségét, hat gyermekét és ide köl­tözött szeretőjével, egy feketehajú kis cseléd­leánnyal egy vizes, piszkos kamarába és más­nap reggel halva találták az új életet kezdő vén zsákhordó munkást. Detektívek, rend­őrök nyomoznak, állítólag megmérgezték az öreg Hra­­nyickát, mezt csak a holnapi boncolás dönti el... Milyen lehet egy ilyen Lajos ucca 111? Ahová szegény napszámosok indulnak sze­retőjükkel új életet kezdeni... Lássuk a keresztmetszetét a 111-esnek, hogy kik laknak egy óbudai bérházban, mi­lyen a sorsuk, hogy kerültek ide és mit akar­nak az élettől anno 1926?­... Lefüggönyzött üveges ajtón kopogtatok be. Pirosruhás, vékonyarcú nő vezet be egy szobakonyhás lakásba. Gicz Györgyéknél vagyunk. A pirosruhás asszony a felesége. Mosolyogva mutatja: — Ebben az egy szobában lakuak öten. Én, az uram és három gyerek. — Férje foglalkozása? Zavartan néz maga elé... kissé mintha idegesen babrálna a csipkés terítővel... — Titok? Hirtelen közbevág: — Ó dehogy .is kérem — Csakhogy úgy áll a dolog, hogy az uram irodavezető­­vámellenőr volt az osztrák határ közelében. B-listára tették. Nyugalomba helyezték egy­millió korona nyugdíjjal. Meg lehet ebből élni? ötünknek? Ugy­e, nem? Gondolkoz­tunk, töprengtünk. Egy nap hazajön a férjem s így szól: „Villamoskalauz leszek.“ Csodálkozva figyeltem rá. Azt mondotta, nincs más megoldás. Örülni kell ennek is. Felvették, kiképezték és most kalauz az 5-ös kocsin. Itt fut az ötös, kérem, a ház előtt... — Mennyiből élnek? — Kicsi a kalauz fizetsége. Egymillió hét­százezer korona... Pedig milyen nagy a robot... A másik lakásba rozoga lépcsőn lehet csak feljutni. Artista mutatvány. Néha há­rom-négy lépcsőt ki kell hagyni. Kockázatos reálépni. Ez a Borosék lakása. Itt halt meg és állítólag Itt mérgezték meg a napszámost. Alacsony, sötét kis szoba. Néhány lépés széles. Egy sápadt leány fekszik az ágyon. Borosné leánya. Amikor szóbahozom a napszámos halálát, jajveszékel. Hogy ő nem tud semmit, két­ségbe van esve, hogy az „eset“ az ő laká­sukon történt. Elkeseredetten kiáltja: — Vörös démonnak írták a Hranyicka szeretőjét. Egy feketehajú törpe szolgáló volt az, kérem. Ott laktak jobbra a folyosó­nál. Nyolcvanezret fizettek egy hétre. Jobbra megyek egy szűk folyosószerű hajtáson, hogy megnézzem a napszámos la­kását. Egészen kicsi, szobának nehezen ke­resztelhető része ez, Borosék lakásának. Olyan kicsi, hogy csak egy ágy fér el benne, semmi más. Ez a magyarázata annak, hogy nincs ajtaja, mert különben nem le­hetne betenni az ágyat. Ha tehát valaki be akar lépni a szobába, kénytelen egyenesen az ágyra feküdni, ülni is csak úgy lehet, ha közben az ajtó­­nyílásban lógatja le a lábát az ágyról. És ablaka sincs. Helyesebben szólva, pusztán merednek az ablakrámák, nincs üveg benne, erre már nem tellett Boroséknak, akik heti 80.000 koronát kérnek a kiadott szobáért... Érdeklődni akarok a leánynál, hogyan élnek abban a furcsa lakásban, de az izgal­maktól olyan heves síróroham lepi meg, hogy nem faggatom tovább ... néhány vi­gasztaló szó után kimegyek a szűk szobából. Lent az udvaron annyit mondanak, hogy az öreg Borosné néha kap jótékony adomá­nyokat ... és a leánya is segíti. Más foglal­kozást, keresetet nem tudnak megjelölni. Másik lakás. Hajós Károlyné lakik itten férjével, aki Kelenföldön habverő és egy tizenkilenc éves leánnyal. — Leánya? — kérdezem. — Nem, kérem, a Karolina örökbe foga­dott gyermekem, most már tizenkilenc éves. — Maguk szegény emberek. Miért fogad­ták örökbe? Hajósné szinte lelkendezve feleli: — Ez a mi örömünk, a büszkeségünk, a boldogságunk, a Karolina. Egy szegény munkásasszonyé volt, aki meghalt és hét gyermek maradt utána. Azt mondtam az uramnak, a legkisebbet — ez volt a Karo­lina, kérem — fogadjuk örökbe. Úgy sincs gyermekünk, legyünk jószívűek. És bizony nem bántuk meg, ha szűkösen és szegénye­sen is, de fölneveltük. Körénk gyűl az egész udvar és mindenki a Karolináról beszél. A fényképét mutogat­ják, azt mondják, ő a legszebb leány ő­­budán. Hivatalba jár, ahol heti 250.000 ko­ronát keres, ebből és a Hajós által keresett heti 350.000 koronából él a Hajós-család. Hajósné elérzékenyülve mondja: — Ha beteg leszek... a Karolina ad majd vizet és ápol. Olyan leány ez, hogy estén­ként, amikor hazajön az irodából, kiül egy kis székre a leander mellé... nem vágyik sehová ... kézimunkázik. Lekler Mar­timáréknál kilencen laknak két szobában. A fiúk is és a lányok is irodába járnak, pénzt hoznak haza, csak az apának nincs most munkája. Widd Bernátéknál hatan vannak egy szobában. Widd, a felesége, két nagy fiú és egy­­ fiatal házaspár. Panaszkodik is a fiatal asszony: — öt éve vagyunk házasok és folytono­san másokkal vagyunk kénytelenek egy szobában aludni. A többi lakásokban jórészt munkások laknak, akik a délutáni órákban nincsenek odahaza. Kis fekete lakatok csüngnek az ajtókon, este hat óra után jönnek haza, addig csend van, a jobbára egyszobás laká­sokban. Egy nyomdász lakik az utolsó lakásban, öten vannak két szobában és a nyomdász keresetéből, heti 800.000 koronából élnek. Kis szőke leányka nevetgél a szobában. Ötéves. Az öreg nyomdász derűs arccal nézi, amint a leányka a tükörben nézegeti magát. — Mi akarsz lenni? — ha megnőssz, — mondd meg a bácsinak! — biztatják. A kis leányka pukkedlit csinál. — Színésznő. Az anyja meg is magyarázza. — A Kisfaludy Színházban látta a most menő operettet. Ezért mondja." A nyomdász hozzáteszi: — Címe: Óbudai leányok. Remek darab. Diószeghy Miklós. ST928 augusztus 15. 5 HIPSAP b—hmhhiim—Ui nn’HinsyvjwaBBMM—1a—■———— Zichy Mihály rajzaiért Zichy Rafael grófot akarják felelősségre vonni szemérem elleni vétségi címén (A Magyar Hírlap munkatársától.) Mulat­ságos történet az, amely az utóbbi időben a nyilvánosság előtt gyakran szerepelt Zichy Rafael gróffal kapcsolatos. Pörbefog­­ták ugyanis rajzok készítése miatt és pedig azokért a rajzokért, amelyeket a nagynevű Zichy­­ Mihály készített. Zichy Mihály réz­karcait ugyanis mintegy félévvel ezelőtt egy könyvkereskedésben elkobozta a rend­őrség és mivel a törvénykönyv megfelelő paragrafusai értelmében nemcsak a por­nografikus rajzok terjesztői, hanem készí­tője ellen is eljárást kell indítani, megin­dult a hajsza, a rajzok készítőjének megke­resésére. A rajzokat egy Zichy gróf készí­tette, ez kétségtelen volt, mert hiszen Zichy névvel szignálták a rajzokat. Mivel pedig „Rafael“ is egy festő neve volt,­­ Zichy Rafaelt idézik a törvény elé. Szerda délután jelent meg a hír, hogy a hónap huszonegyedikén a járásbíróság előtt érdekes tárgyalás lesz. Zichy Rafael gróf áll is­m­ét vádlottként a bíróság előtt. Ezúttal azonban nem feleségének és Tormay Cecil­nek följelentésére kell a vádlottak padjára ülnie. A hatóságok vonják most felelősségre Zichy grófot pornografikus rajzok és fény­képek készítése miatt. A vád szerint a gróf által készített rajzokat Bródi múzeumkörúti könyvkereskedő terjesztette, így azután Zichy Rafael gróf Bródi Józseffel együtt szemérem elleni vétség miatt áll a bíró­ság sorompója előtt. A vád kétségkívül érdekes és a tárgyalás izgalmasnak ígérkezik. Mit szólnak a vád­hoz a vádlottak, hogyan történt a följelentés és mit gondolnak, milyen büntetéssel sújtja őket a bíróság? Bródi József múzeumkörúti könyvkeres­kedő nevetve meséli: — Zichy Rafael grófot egyáltalán nem is­merem, vele soha életemben nem találkoz­tam, tőle nem vállaltam el semmiféle könyv­nek vagy rajznak a terjesztését. Magam is megdöbbentem az első pillanatban, amikor a szerda délutáni sajtóban nevemet a Zichy Rafael gróf nevével kapcsolatban olvastam. Egy pillanatig nem értettem a dolgot. Az­után eszembe jutott, hogyan történhetett az egész. Kétségkívül óriási baklövésről van szó, amely nem tudom, kinek a hibájából tör­tént? Azok a képek ugyanis, amelyekért Tnn-n-n.-Ti h lM MiM Még egy óra-történet írta: Móra Ferenc A minap írtam meg egy renesszánsz óra­történetet s azért mesélték nekem cserébe ezt a magyar óra­történetet. Ennek a szenvedő hőse egy néhai vi­déki báró. Nemcsak a vidék néhai már, hanem a báró is, aki híres zászlósúr volt a maga idejében, viselője mindenféle címek­nek és birtokosa egy nagy uradalomnak, mindenekfölött nagy kedvelője pedig a vármegyére szóló dínom-dánomoknak. Egyszer aztán a dínomdánomok tökélete­sen megették a nagy uradalmat, meg kel­lett tartani a búcsú-dínomdánomot. Ez csak abban különbözött a többitől, hogy éjfélkor, mikor legjobban kihegyesedett már a vendégek kedve, fölállt a házigazda, kezében a pezsgős pohárral mondván a kö­vetkezőket: — Most pedig adjon az Isten nyugodal­mas jóéjszakát mindnyájatoknak, menjetek szépen haza, hogy itt ne érjen benneteket a holnapi nap, amit én már magam se akarok itt érni. A délelőtt tíz órás pesti gyors hozza a végrehajtót, meg a pesti zsi­dókat, majd te fogadod őket, öcsém szolga­bíró, hivatalból is, meg én helyettem is, mert én mindent fölülről szoktam nézni, hát már majd csak fölülről nézem a lici­­tációt is. A vendégek egy kicsit elhűltek, mint az már ilyenkor szokás, s biztatták a gazdát, hogy ne bolondozzon, el kell halasztatni az árverést, pénzt meg majd szerez az új­helyi zsidó. — Az újhelyi zsidóban nincs semmi hiba se, — mosolygott a gazda, — ma reggel értekeztem vele, szerezne is pénzt, de azt, sokfelül kell összeszedni, kellene rá há­­­­rom nap is, a pesti zsidók meg egy órát se várnak, mert már háromszor elhalasz­tották az árverést s nem is a pénz kell már azoknak, hanem a birtok. No, szép álmo­kat, gyerekekr­e Azzal kiitta a borát, a széllámpánál rá­gyújtott egy virzsim­ára, megbiccentette a fejét és fölment a szobájába, mert még le­velet akart írni Bécsbe a menyecske­ lányá­nak. A társaság aztán gyorsan szétszéledt, s nem maradt ott más, csak az öcsém szolga­bíró, de ő addig verte az öreg úrra az ajtót, még be nem eresztette. — De hát biztos az, méltóságos uram, , hogy az újhelyi zsidó három nap alatt összeszedi a pénzt? •— Mint a szentírás. — Hát akkor, kedves bátyám, ne ron­gáld most magadat azzal a levélírással, fe­küdj le szépen, majd levelezhetsz holnap, ha kedved tartja, arra szavamat adom ne­ked, hogy itt árverés holnap nem lesz. — Ha te mondod, elhiszem, öcsém, — nyújtott kezet a báró. — De azért ne csi­nálj valami bolondságot én értem, mert az én nyakam se ér többet, mint a tied. — Ne félts te engem, — nevetett a szolga­bíró, aztán elkérte az árverési végzést, bele­gombolta a zsebébe, aztán úgy, ahogy volt, kifeküdt a méhesbe, korán reggel sétált egy nagyot a faluban s tíz órakor ott várta a hívatlan vendégeket a kastély kapujában. Azok meg­ is jöttek, hitelezők, ügyvédek, végrehajtók,­­ voltak a tintáskörműek vagy hatan. A szolgabíró udvariasan bemutatko­zott nekik s megkérdezte őket, hogy nem késett-e a vonat s hogy nem kívánnak-e egy kis harapnivalót? Nem, a vonat menetrend szerint érkezett, mondták az urak s ha valamivel elverhetnék az éhüket, hát nem haragudnának meg érte. A szolgabíró aztán mindjárt odatessé­kelte őket az asztalhoz a szilfák alatt, azon volt még egy kis esti körömfaladék, amit a macskák e­l nem hordtak, annak nekiláttak az urak s hogy a kellemest egyesítsék a hasz­nossal, megbeszélték a szolgabíróval az idő­járást, a terméskilátásokat, a jószágállomány tr.ineműségét, stb. A szolgabíró felelt min­denre készségesen.­­ Egyszerre csak a végrehajtó kiveszi az­­ óráját, lesöpri pocakjáról a morzsát és azt mondja: — Itt az idő, kezdjük meg, édes uraim. — Hogy-hogy, itt az idő? — ámul el a szolgabíró. — Tizenegy óra. Amikorra ki van tűzve az árverés. ' — Azaz, hogy amikorra ki volt tűzve az árverés, — veszi elő az óráját a szolgabíró­­ is. — De most már tizenkét óra. — Lehetetlen az, — rángatják elő az óráikat a pestiek. — Pont tizenegy óra. — Pesten igen, de itt a mi óránk a gilt. Minálunk pedig pont dél van. Sajnálom, hogy hiába fáradtak az urak. — Miért hiába? — hüledeztek a pestiek. — Mert ami törvény, az törvény s én azért vagyok itt, hogy a törvényre vigyáz­zak. Tizenegyre volt kitűzve az árverés, itt az írás róla nálam is, nem engedhetem meg, hogy egy teljes órával később kezdjék. — No, de ez mégis hallatlan! — ugráltak föl a pestiek. — Mi közünk nekünk ahhoz, hogy az úr órája rosszul jár! — Nem hinném, — mondta ártatlan mo­­sollyal a szolgabíró. — Olyan pontos óra ez, hogy hozzá lehetne igazítani a napot. Abban a percben megkondult a harang: — „Zsi-ros-bé-les, zsi-ros-bé-les“, —­ mondta méltóságosan. — Ez a magyar harang, — magyarázta a szolgabíró. — De tessék csak hallgatni, szól már a tót harang is. Csakugyan megszólalt az is. Azt aprózta, hogy „ku-ko-rica-ganca, ku-ko-ri-ca-gan-ca“. — Kérem, én nem akarok gyanúsítani senkit, — ugrott fel az egyik fiskális. — Nem is ajánlanám, — intett barátsá­gosan a szolgabíró. — De azért, ha meg tetszik engedni, sze­retnénk körülnézni a faluban. — Úgy szórakoznak az urak, ahogy ked­vük tartja. Végigmentek a pestiek a magyar uccán is, meg a tót uccán is, s hallottak is min­­denfelé nagy kanálcsörgést az ereszet alatt. Szóba azonban nem állhattak senkivel, mert minden ajtóban akkora gubancos kutyák kérték az úti passzust, hogy Pesten pénzért se lehet akkorákat látni. Feljelenteni feljelentették ugyan a szolga­­bírót hivatalos hatalommal való visszaélés miatt, de hát azért az árverés mégis csak elmaradt s mire új árverésre került volna s­­or, akkorra az újhelyi zsidó csakugyan összeszedte a pénzt. A szolgabíróban se sok kárt tehetett a feljelentés, mert ma is meg­van friss, jó egészségben, igen magas állás­­ban vigyáz arra, hogy a népek tiszteljék a törvényt és sokszor megesik az, hogy az Ő­ órájához igazítják a napot. engem pörbe fogtak, nem a Zichy Rafael gróf képei, hanem a Zichy Mihályé. Az eset egyébként úgy történt, hogy körülbelül egy, félévvel ezelőtt egy barátom megkért arra, hogy akadémiai kiadású könyveket adjak neki cserébe Zichy Mihály Liebe című eroti­kus rajzsorozatáért. Barátom tudta, hogy, szenvedélyes gyűjtő vagyok és azért aján­lotta fel nekem ezt az értékes sorozatot. Eszem ágában sem volt ezeket a rajzokat forgalomba hozni, eladni, üzletet csinálni belőlük. Egy este azonban, amikor barátom az üzletbe behozta a rajzokat, már nem akartam hazavinni azokat, mert másfelé volt dolgom, üzletzáráskor tehát lefektettem a rajzokat az egyik könyvállvány legalsó polcára. Másnap akartam hazavinni. Más­nap reggel azonban a rendőrség közegei megjelentek üzletemben és mint néha, most is razziát tartottak: várjon tartok-e pornográfikus könyveket vagy rajzo­kat? — A rendőrtisztviselő első pillantása a barátomtól kapott Zichy-féle rajzokra esett. Hiába tiltakoztam az ellen, hogy lefoglalják, a rendőrtisztviselő Zichy Mihály híres Liebe-sorozatát elkobozta és engem föl­jelentett. A Schadl-tanács tartott ebben az ügyben­ egy ízben főtárgyalást. Engem fölmentettek a vád alól és egyúttal utasították az ügyész­séget, hogy Zichy Mihály rajzait, amelyeket elkoboztak, az ügyészség juttassa vissza hoz­zám. A rajzokat azonban máig sem kaptam meg. Legnagyobb meglepetésemre néhány nappal ezelőtt újabb idézést kaptam a já­rásbíróságtól ezeknek a karcolatoknak az ügyében. Pedig ez már egy letárgyalt ügy, nem értem, hogy, hogyan vehetik ezt újra elő, elő. Látható mindezekből, hogy Zichy Rafael grófnak ezekhez a képekhez semmi köze sincsen. Zichy Rafael gróf birtokán nyaral. Min­den bizonnyal megdöbbenve fogja ott ol­vasni, hogy még Zichy Mihály rajzaiért is őt vonják felelősségre. Még azokért is ... . Tub­elmoz­il rátör mi­ ja úridivat cikkeké mélyen leszállított árban B Külföldi gallér, la-------------------------------K 15.000 Damaszt rage nadrág------— — — — — K 00.000 Pouplin retiring-------------------------------K 150.000 Hosszú hálóing — — — — —-----------K 110.000 Selyem pouplining---------------------------K 175.000 Bambuszfogós selyemernyő---------------K 355.000 Crepe de Chine nyakkendők — —------K 45.000 Schwarzenberg gg.

Next