Magyar Hirlap, 1930. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1930-02-02 / 27. szám

Vasárnap hírlap wm—"^^h­rmMwrwTrn Dráma a francia ki írta: ANDERSEN GYÖRGY Az éjjel eldördült a revolver az Ornam­ partján. Eddig csak a Szajnaparton volt divat a szerelmi lövészárokharc. Ma éjszakáig csak Párizs specialitása volt, hogy megint sze­relmesek, elhagyott hitvesek, megcsalt fér­jek pisztollyal vettek elégtételt maguknak kegyvesztettségükért, mondván: vagy az enyém leszel vagy senkié. Az elmúlt éjszaka csendjében aztán annál nagyobbat visszhang­zott az a dörrenés, amely a Fény és a Sze­relem Városától harmadfélszáz kilométer­nyire, alig húszezer lakosú városka békéjén s egy hűtelen asszony szívén ütött lyukat. A kicsiny ólomkúp nyomban megölte Ma­dame Revillont — és megölte egyben azt a hiedelmet is, hogy a „szűz vidék“ erkölcsei jobbak, különbek a fővároséinál. Bebizonyí­totta, hogy a szőlőhegyek alján, búzaföldek közepette nemcsak a ruházkodás, a lakás- és életberendezkedés legapróbb részletei dol­gában utánozzák Párizst, hanem a társa­dalmi érintkezés minden csinját-bunját sze­relmi komplikációkkal körítve is sikerült átplántálni azokba az apró városokba, ame­lyek látszatra aludni térnek este tízkor s amelyekben ritka a kétemeletes ház. Most itt ülök a vonaton, amely kelet felé rohan. Tanulmányútra megyek az Ornain folyócska partjára, Bar-le-Duc-be, ahol ma reggel drámára ébredtek a tizennyolcezer la­kók. Szerelmi drámára, amely megbolygatta csöndjüket, életüket s egyszeriben az érdek­lődés közepébe sodorta a híres Meuse dé­­partement szelíd erkölcsű fővárosát. Vájjon változtatott-e a kisváros életén a Dráma, amellyel találkozása akadt? Vájjon ott hordja-e még homlokán a véres gyolcsot, amelyen a hűtelen asszony élete halott vi­rággá préselődött, avagy a fekete zászlót, amelyet kitűztek a társaskör padlásabla­kába, a férj-tagtárs iránt való részvét­­e­léül? Ahol Attila vereséget szenvedett A vonat déli egy órakor indul és noha Strassburgon és Stuttgarton át Budapestig is elfut — legalább is néhány vagonja és néhány utasa — nincs benne étkezőkocsi. Aki abban a hiszemben száll fel, hogy majd ott költi el ebédjét a kerekes restaurantban (mint ahogy e sorok írója cselekedte), az bizony éhesen utazik. A gőzös három óra hosszat robog egyhuzamban. Nem áll meg egy pillanatra sem, úgyhogy még a pero­nokon árult sonkászsemlyével se lakhatik jól az éhező utas. Az osztrák Bundesbahn néhány elegáns Pullmannján kívül az egész vonat vacak, öreg vagonokból áll. A folyosón sok a né­met és főként az elzászi dialektussal ejtett német szó. Elrohanunk La Fontaine pátriája, Chateau Thierry mellett egyre-másra szelde­­géljük a Marne folyását. Epernayben bein­­tegetnek hozzánk elfutó iramunkban a pezs­gőgyárak. Moet et Chandon és a többiek. Mindenfelé régi hagyatékos s büszke ódon­­sággal épült, marcona templomok, karcsú várkastélyok koronázzák a dombtetőket. Arrébb végigszáguld a vasparipa a catalau­­numi síkon, ahol másfélezer esztendeje At­tila hűn királyunk csatát vesztett Aétius és Theodorik ellen. Vitry-le-Francois földszin­tes házikói előtt persze szintén nem állunk meg. Csak lebegő fehér füstje keszkenőjével integet át hozzájuk a hetvenkilométeres irammal vágtató „rapide“. Ezt a városkát Első Ferenc, a franciák királya építette, azért is nevezik Vitry-le-Françoisnak. Az­előtt Vitry-en-Perdois volt a városka neve, amely 1144-ben tűzvésznek esett áldozatul. A megüszkösödött házak sokáig ott mere­­deztek a síkon és akkor Vitry-le-Brulének keresztelték el, vagyis Elégett vitrynek. Csak négyszáz év múltán épített új várost Fran­cois király a hajléktalan vitrybelieknek. Csendélet a hősök emlékszobra alatt Mire berobogunk Bar-le-Ducbe, megérke­zik az alkonyat is. Nagy, köddel­ bélelt al­konyat, amely valahonnan a Marne felöl jön és ráfekszik az Ornami-parti házakra. .4 perronon pezsgőt kínál a gumikerekű, tolható bü­ffékocsi tányérsapkás legénye. Tíz frank a félliteres üveg. Általában min­den olcsóbb, mint a fővárosban. A pályaud­var előtti térségen jókora bronzszobor hir­deti az 1871-ben elesett hősök emlékét. A tövében pislogó karbidlám­pás fénykúpjá­ban, sátras­ kocsijába hajolva tizenhat-tizen­­hétesztendős csinosarcú leány árul naran­csot, földimogyorót és sültgesztenyét, öt óra után, amikor a közeli elemi iskolából kitó­dulnak a gyerekek vagy egy tucat ifjú fran­cia polgár errefelé veszi útját. Az ifjak ap­raja hét-nyolcesztendős, a nagyobbacskák a kilencedik, vagy tizedik életévüket tapossák. Szegény gesztenyesütő­ lányka amúgyis na­gyon árva, senki a világon nem áll meg kerekesboltja előtt, hogy valami apróságot vásároljon. A gyerekek tehát felkarolják s a maguk módján udvarolnak neki. Önagy­­sága ráér, hogy ifjú hódolóival foglalkoz­zék. Csak éppen félretolja a füzetesregényt, amelynek olvasásába eddig belemélyedt. Az­ iskolásfiúk kört képeznek a naranccsal, gesz­tenyével bélelt kocsi körül, amely mögött ott hajol feléjük a sült geszernye ábrándos­arcú tündére és cerclet tart. Nagy, komoly diskurzus fejlődik ki közötte és az elemis­­ták között. Mintha titokról beszélnének nagy bizalmasan. Közelebb lépek. Talán a drámáról cserélnek eszmét s tán újabb rész­leteket tudhatok meg. Ö nem. Egész egyszerűen apró hitelügy­leteket bonyolítanak le. A sültgesztenye és a mandarinok bar-le-duci tündére, házában a hetvenegyes hősök emlékszobrával, néhány maronit ajándékoz el nagy kegyesen apró lo­vagjainak, akik ennek ellenében férfiúi sza­vukat adják, hogy ha pénzre tesznek szert, egyedül hozzá jönnek majd vásárolni. Az­tán hosszan beszélnek iskoláról és megint narancsokról. Kicsit hajbakapnak s bokszo­­lódnak, persze csak a fiúk egymás közt. Majd elindulnak hazafelé. Hidak, parasztok és a dráma részletei Vagy öt különböző korú és nagyságú híd visz által az Ornain nevű keskeny folyón a város szíve felé. Boulevard de la Rochelle­­nek hívják a főuccát, de uccája és szobra van Exelmans marsalnak és Oudinotnak, a város két híres szülöttjének is. A folyópar­ton még sűrűbb a köd és nagyobb a csend, mint egyebütt. Egy ósdi magtár előtt lisztes zsákokat rakodnak a munkások, akikre rá­­porzik a búza őrlete, úgyhogy messzire el­­fehérlenek s kísérteteknek látszanak az árva sarki lámpa fénypalástja alatt. Arrébb a rádió hangosan beszélője Puccini-zenét trombitál ki a szürkeségbe. „Be szép az élet s mégis meg kell halni ...“ És az Ornain habjai nesztelenül viszik tovább a sugárkát. A főutcán néhány kétemeletes ház. Szép postapalota, mellette néhány bank. Párizsi nagyáruházak fiókjai. Az egyik bank előtt vállára vetett tarisznyával már vagy negyed­órája öreg földmíves áll és az egyik ál­lam­­kötvény-kibocsátási s aláírásra felszólító pla­kátot olvassa. Szakasztott olyan, mint a ma­gyar paraszt, aki ha beruccan a kisvárosba, szintén kitanulmányozza a bankok kiraka­tába akasztott csalafinta hirdetményeket. Még a ruházata, a lebegő pantalonja meg a széleskarimájú fekete kalapja is hasonlít a magyar földmíves viseletéhez. Csak éppen, hogy ez az itteni paraszt gyakorlatból tudja, mi a demokrácia és évtizedek óta gyakorolja az általános titkos választójogot. A cukrászdában, ahová betérek, hamaro­san diskurzusba elegyedem a tu­lajdonos­­nővel. A dráma felől érdeklődöm. Melyik drá­máról? — kérdi. Hja arról a kicsiségről, amely a Revillon-házban esett meg? Istenem, úgymond, az előrelátható volt, már az egész város tudott őnagysága kettős életéről. Valaki névtelen levelet írt a férjének. Állítólag egy másik férjes asszony a tettes, aki szerelmes Revillon úrba — és aki a dráma után, amely természetesen felmentéssel fog vég­ződni —, azt reméli, hogy az özvegy őt veszi el feleségül... Bizony, bizony, változnak az idők. 15— 20 évvel ezelőtt még nem lehetett volna maradása a helységben olyan embernek, aki megölte a tulajdon feleségét. De hát manap­ság másként van. Párizsban olyan gyakoriak az ilyen dolgok. Egészen természetes, hogy a vidék is eltanulja a módját és követi a példát. Nem, ne higyje senki, hogy ez az eset szenzációszámba ment Bar-le-Duchek­. Hogy egy „cocu“ megölte a hűtlen feleségét! Már nem is igen beszélnek róla. Az újság, a L’Ec­­laire de l'Est (A Keleti Villám) megírta a részleteket és azzal az egész ügy le is van tárgyalva. A ház, ahol a dráma történt s ahol az asszonyt felravatalozták, itt van a szom­szédos kisuccában. De azon sincs semmi ér­dekes látnivaló. Két apáca voltt a ravatal mellett. A férjet persze letartóztatták. De hát a tárgyalás után biztosan kiszabadul. A bar­­be-duca esküdtek sem ítélhetnek másként, mint a párizsiak. Különben is — mondja sze­líd gúnnyal a cukrászné — eddig is csak egy betűnyi különbség volt miközöttünk, meg a párizsiak között. Ha így haladunk, akkor ez az egy betű is hamarosan eltűnik. (Franciául tudniillik a párizsi lakos: párisien, a bhar-le­­duoi pedig barisien). Poincaré szülővárosa és lotharingiai Lujza örök szerelme . Erre a drámára egyáltalán nem va­gyunk büszkék. Sokkal inkább arra, hogy Raymond Poincaré, a köztársaság volt el­nöke, a frank értékének visszaállítója itt szü­letett a mi városunkban. Meg aztán nagyra vagyunk a templomainkkal is. Menjen el a Saint Pierre székesegyházba,­ amely fenn emelkedik a dombtetőn, a Magasvárosban (Villé Haute), nézze meg René Chalons, oran­­gei herceg síremlékét, amelyet felesége, lotharingiai T­ujza emelt részére s amely örök szerelmének szimbolizálásául egy csont­vázat ábrázol. A csontokról már lemállott a hús, de szemeiben még ott a szerelem tüze.­­Szivet tart a felnyújtott bal kezében. René de Chalons szivét egy arantj-etüibe zárták s ezt az aramyszivet odaillesztették a márvány­­csontváz kezébe ... Megfogadtam a cukrászné tanácsát. Revil­­lonék háza helyett felzaván­dokoltam a hegy­tetőre a bar-le-duci Szent Péter-templomba. A Magasvárosba, amelynek ódon házai úgy koronázzák a dombtetőt, mint valami külö­nös antik citadella. Alant szinte aluszik az egész város, noha a Boulevard üzletsorainak fényes kirakataiból a ködön keresztül is felszűrődik a csillogó világosság. De annak, aki Párizsból jön, mégis halottnak látszik itt minden, mert itt csönd van, örökös, zavartalan, alvó csönd. Van ugyan egy-két automobil, van ugyan néhány szép kirakat, néhány szép ucca és szép templom. De azért mégis csak aluszik itt minden. A köd rátelepedik a lelkekre éppen úgy, mint a házak tetejére. Meggördül az utcákon, mint egy óriási puha és szürke szőnyeg, amelyet láthatatlan kezek göngyö­lítenek le. Még a ,,Dráma" se tudta kizökken­­teni halott nyugalmából, ködös csendjéből a francia kisvárost, amelyben este kilenckor elalusznak a lámpák, akár ha egyetlen nagy fúvó­szál oltaná el őket. Csak a Tour de l'Ilorloge óráját világítja meg egy láthatatlan lámpa, amely egész éjszaka égve marad. A sűrűsödő ködben, amely hideget hoz észak felöl, csak ez az egy kerek fénypont látszik az álmodó Bar-le Duc-ból. Az is belenyúlik a magasba. Messze túlszárnyalja a Ville Haute házait úgy, hogy az ember úgy látja, azt hi­­heti, a hold sugárzik sejtelmesen és igen ma­gasan a város felett, az mutatja az utat az éjszakai vándornak. Ez a hold azonban tiszta, kék egy éjszakán a pontos időt is megmutatja. Elmúlt éjszaka, amikor a revolver eldördült Bar-le-Duc-ben — a Tour de l'Horloge órája pontosan fél egyet mutatott... 1930 február 2. 15 Látványosság · Atlantis Kávéh­áz­­ Teréz körút 32.­­ Minden délután és este KÖRÖS FERI Muzsikál­­lip Meleg és hideg vacsora. Polgári árak. Pola Negri­­ a Szenes érti Keszlény községben született A kis trencsénmegyei falu anyakönyvéből hitelesen megállapították a világhírű filmdíva születési adatait Pozsonyból jelentik. A Szlovenszko-Kraina jelenti, hogy a trencsénmegyei Ke­sz­leny község anyakönyvéből megállapították, hogy Pola Negri, a vi­lághírű filmsztár, egy Chalupecky Já­nos nevű neszlényi illetőségű lakatos­nak a lánya és Chalupecky Apollónia a valódi neve. A filmművésznő apja évekkel ezelőtt Lengyel­országba vándorolt ki, ahol később — Varsó mellett — kis földbirtokot szerzett magá­nak. Pola Negri gyermekéveit Neszlényben töltötte. A községben vannak még, akik emlé­keznek, hogy a már világhírű filmsztár hosszú időn keresztül jelentős pénzadomá­nyokat küldött ott élő nagyanyjának. iiuBjjauuaaDaMMMM———a—a—————a———■omran« Az amerikai vasutak villamosítása Puky Péter előadása a Magyar Mérnök és Építész Egyletben A Magyar Mérnök- és Építész­ Egyletben szombat este Puky Péter államvasúti mérnök — aki elnyerte a Smith Jeremiás-féle egyik ösztöndíjat és tanulmányozta az Egyesült Álla­mok vasútjainak villamosítási ügyét — tartott vetítettképes előadást amerikai áljáról. Az elő­adó először általában ismertette a villamosítás ügyét, majd rátért az első nagyobb körzetnek, New York környékének villamosítására. Itt egyrészt egészségügyi szempontok, másrészt a forgalom rendkívüli sűrűsége kényszerítette erre a vasutakat. — Hogy érzékeltessem, milyen nagy a new­­yorki vasúti forgalom — mondotta Puky Pé­ter —, elegendő, ha összehasonlítom a Grand Central és Pennsylvania pályaudvarok forgal­mát a budapesti keleti pályaudvaréval. Míg a Grand Centralon naponta 457, a Pennsylvanián 1095, addig a keleti pá­lyaudvaron 153 vonat érkezik, illetve indul. Ami az előbbi sorrenden 4000, továbbá 7170, illetve 2031 kocsit, azaz 134.000, illetve 240.000 ulust jelent naponta, a keleti pályaudvar 47.890 utasforgalmával szemben. Puky mérnök ezután rátért a második kör­zetnek, a virginiai szénmedencének az ismer­tetésére, ahol a villamosítást a nehéz terepvi­szonyok tették szükségessé. Olyan meredek pályák vannak itt, amilyeneket, a mai Magyar­­országon nem találtunk. A legkisebb kanyaru­latú sugár nyíltvonalon 145 méter, holott ná­lunk ez nem megy 300 méter alá. A vonatok legnagyobb súlya 9030 tonna, vagyis kilencszer olyan súlyú, mint a mi tehervonataink. 1927-ben ezen a területen 12 nagy mozdony­ szállított annyi szenet, mint amennyi 1913-ban a régi Magyarország egész szénfogyasztása volt, vagyis körülbelül 14 millió tonnát. Az itt használt villamosítási rendszer hasonlít a ter­vezett budapesti hegyeshalmihoz, csak a moz­donyok térnek el a mieinktől. A harmadik körzet a Sziklás és Cascade hegy­ségek áttörésén vezet a Csendes-óceán felé. A villamosítást itt a rendelkezésre álló nagy­mennyiségű olcsó vízi energia tette indokoltá. Itt Puky mérnök érdekes ismertetést közölt a tavaly megnyílt Cascade-alagútról, amely a világ 5. legnagyobb alagút­ja. Ez tizen­két és félkilométer hosszú, három évig készült, ezalatt 1800 munkás dolgozott rajta állandóan és tizennégy millió dollárba került. Ezen a vidéken, amely 1804-ben még olyan el­hanyagolt volt, hogy expedíciót küldtek a fel­derítésére, ma is még nagy szenzáció a vasút. Az alagút megnyitása valóságos népünnepély jegyében folyt le. Az alagút mindkét nyílását papirossal ragasztották be és az első vonat úgy futott neki a papirosnak. Ezt rögtön megsürgö­­nyözték az alagút másik bejáratánál állóknak, akik érthető, megfeszített izgalommal várták, mikor fogja a mozdony átszakítani a papirost. Előadásának végén Puky mérnök utalt a most meginduló hazai villamosításra is, amely­nek indokául a racionális energiagazdálkodást jelölte meg. Majd röviden ismertette a kilenc nagy vasúttársaságnál végzett tanulmányait és azt a hét vízierőművet, amelyek közül öt a Missisipi folyót, kettő pedig a Niagara vízesését használja ki. Ezek ugyanis szétszórva feküsz­­nek a különböző vasúttársaságok vonatai men­tén. Négy nagy villamos mozdonyépítő gyárat is meglátogatott, ezenkívül több nagyü­zemet és gyárat is megtekintett, így a detroiti Ford­­gyárat is. Az érdekes előadást a jelenlévő nagyszámú közönség tetszéssel fogadta. — ■HSHIII—E■——B———! Schober kancellár római utazása Bécsből jelentik: Schober kancellár hét­főn reggel utazik Rómába. Római tartózko­dása előreláthatóan három napig tart. Vele megy Aurili bécsi olasz követ is. Schober elsősorban pénzügyi és kereskedelempolitikai kérdésekről tárgyal majd az olasz kor­mánnyal. ij FinvKtpfiszen jmf újdonságok-SSUCI rőt értesítőt Ingyen és bérmentve küld: f­­ranaiss­­József Budapest, Iv. Kerület Sütő UtCa 2. SZ. Deák Ferenc tér sarok

Next