Magyar Hirlap, 1932. július (42. évfolyam, 145-159. szám)
1932-07-16 / 158. szám
4 1932 július ) KI LEGYEN AZ ÚJ GYOSZ-FŐREND ? A felsőházban a nemrég elhunyt Fellner Henrik képviselte a nagyipart s most rövidesen aktuálissá válik utódjának kinevezése. A nagyipar köreiben valószínű GYOSZ- főrendként négy számbilvehető nevet emlegetnek: Stromszky Sándorét, Láng Gusztávét, Szurday Róbertét és Budai Goldberger Leóét. Mind a négy fontos és érdemes neve a magyar indusztriának, az első kettő főkép a háborút megelőző korszak nagy eredmé-nyeihez fűződik, míg a másik kettő inkább a háború után fellendült s azóta is domináló új iparágak úttörőjeként nevezetes. Nagyiparos körökben általában az a vélemény, hogy most, amikor a felsőházi tagság nem az érdemekben gazdag pálya dekoratív jutalma, hanem harcos védelmi pozíció az érdekek nagy csatájában, Fellner örökét még abban az esetben sem szabad a mai szövevényes küzdelmekből már kikapcsolódott, nem egészen kombattáns férfiakra bízni, ha olyan ékességei is a magyar iparnak, mint amilyenek Stromszky Sándor és Láng Gusztáv. A tőlük irányított iparágak eltolódott helyzeténél fogva, de meglehetősen rezervált közéleti szerepük miatt is, nem túlságosan alkalmasak arra, hogy egy végsőkig kiélezett helyzetben nyomban a harc első vonalába kerüljenek a törvényhozás felsőházában, amelynek többsége éppen a 33-as bizottság erősen egyoldalú újjászervezésével bizonyította be, hogy a nem-agrárérdekek védelmének fokozott aktivitásra van szüksége. Maradnak tehát a fiatalabbak, akik az ipar érdekképviseleti életében valóban tényezők és hangadók s akik csakugyan azokat a ma legaktuálisabb iparágakat képviselik, amelyek tizenkét év válságában nemcsak hogy megállták a helyüket, de szinte elkülönülve az egyetemes tendenciától, megnőttek és megerősödtek. " Nekünk természetesen nem okoz különösebb gondot, hogy a nagyipar érdekeinek megfelelően legyen képviselve a felsőházban s eddig csupán a „szakma“ hangulatát, néhány fontosabb véleményét reprodukáltuk. Mi ezt a személyi kérdést csupán abból a szempontból bírálhatjuk el, hogy megoldása a felsőházi tagság általános követelményeinek megfelel-e? A felsőház, még mai, sok tekintetben időszerűtlen formájában is, kétségkívül lényegesen különbözik attól a felsőtáblától, amelyben csak a történelmi osztályok és a történelmi foglalkozások képviselői foglalhattak helyet, többnyire egyforma hagyományú, egyforma nevelésű és ízlésű urak, akiket ugyanazok a kiváltságok avattak született törvényhozókká. Ha ma egyáltalában van szükség felsőházra, akkor szerintünk a főrendiség legelsőrendű jogcíme csak a munka lehet, akár földművelésnek, akár a hazai ipar előmozdításának, akár egyszerűen és nyíltan csak üzletnek nevezzük is ezt a munkát. Az üzletembernek legalább annyi jussa van a felsőházi tagsághoz, mint a húszegynéhány éves főhercegnek, vagy a tinnini püspöknek vagy egy főrabbinak. A felsőház nem mágnáskaszinó s azokat a kritériumokat, amelyek tagságára alkalmassá tesznek valakit, nem a történelmi fogalmak, hanem a mai modern társadalmi és gazdasági élet fogalmai szerint kell felállítani. Ha nagyiparos főrendről van szó, nem lehet tőle követelni, hogy birtokait harcok véres zivataraiban szerezze legyen — bár, ha egy kissé közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, megállapíthatjuk, hogy a harcok vérzivatarai a nagyipar birtokszerző törekvéseinek sem ártanak túlságosan. De általánosságban a nagyiparos ugyanolyan büszke a verejtékre, mely munkája eredményéhez tapad, mint a mágnás a vérre, amellyel latifundiumát ősei megöntözték. A munkásember tehát teljes joggal képviseli a munkát a törvényhozásban s nincs szüksége semmi más jogcímre. Szerintünk csupán arra kell fölöttébb érzékenyen ügyelni, hogy azok, akik egy nagy termelési ág nevében jelennek meg a felsőházban, minden harcosságuk, kombattánsságuk ellenére is osztályuk lehiggadt, kikristályosodott értékeit reprezentálják. S itt nemcsak az üzleti etika szempontjai fontosak — mert elgondolni is képtelenség, hogy az üzleti etikától elrugaszkodott nevek szóbakerülhetnek —, hanem, ami ennél praktikusan kevesebb, de a magyar nemzet törvényhozásáról lévén szó — ebben az esetben több: az üzleti esztétikáé is. Az üzletnek is, mint a művészetnek, vannak klasszikusai és vannak romantikusai. Mindkét iskolának egyforma létjogosultsága van a gazdasági porondon, mindkét módszer lehet egyformán eredményes a magántevékenységben Mi azonban úgy érezzük, hogy azok, akik üzleti tevékenységük közben romantikus eszközöket is igénybe vesznek s akik vállalják e romantika nagyobb üzleti s erkölcsi kockázatait, azok nem vállalhatnak nyugodt lélekkel olyan pozíciót, amelyben csak akkor lehet eredményes munkát végezni, ha stabilitását nem veszélyeztetik a romantikus temperamentumnál mindig kiszámíthatatlan esetleges meglepetések. Ma az üzleti élet annyira megnehezedett, útjai annyira zeg-zugosak, hogy a jó üzletembernek alaposan ki kell ismernie magát e zeg-zugokban is — de a felsőházi tagságot szerintünk, mégis csak az a klasszikus üzletember-típus tölti be eredményesebben, aki a végleges, a kialakult, a szakmára általában jellemző erényeket képviseli nagy formátumban, az egyéni értékek hozzáadásával s éppen e tulajdonságoktól hatásosabb erővel és öntudatossággal. Reméljük, hogy a magyar nagyipar, amely bővében van a négy előkelő és érdemes névhez hasonló prominenseknek, Fellner Henrik örökére megtalálja a megfelelő utódot, aki a szakma érdekeit ésúgy tudja képviselni, mint azokat az etikai és esztétikai elveket, amelyeket az érdektelen közvélemény megkövetel egy érdekképviselet törvényhozójától is. ír1* HÍRLAP Lady Aspasia és gróf Koháry Aladár különös beszélgetése a Halászbástyán Jól mondta Klebelsberg, valóban a kultúrfölény vonzerőt gyakorol, nemcsak a környező országokra, hanem még a távoli Angliára is, ahonnan hozzánk vonzotta az angol konyhaszemélyzet George Sanct-ját, Ellynor Glyn-t. Köztünk élt hónapokig az angol írónő, társaságokba járt és intervjúkat adott.. Vájjon mit szeretett meg bennünk? Az angol írónő regényben felelt meg a kérdésre, melyből egy részlet most jelent meg. A regény hősnőjétől, lady Aspasiától, akiben a mai angol pat-, illetve mai rónánk kétségtelenül önmagát ábrázolja s akitől midőn gróf Koháry, természetesen Aladár, a magyar úriosztály eszményi megtestesítője, udvariasan megkérdi, hogy melegen van-e öltözve — a nagyvilági dámának szerény egyszerűségével és minden hivalkodás nélkül így felel: — „Igen... nézze csak! — s szorosan összehúzta a lágyan omló cobolybundát — gyönyörű szép fehér arca szfinkszszerűen világított a magas gallérból." Mit látni a Halászbástyáról? Nem követelhetjük igazán, hogy e szfinkszszerűen világító arc fölé gondolkodó koponya boruljon, melyben egyéni benyomások keringenek, meg kell vele elégednünk, hogy Aspasia letekint a Halászbástyáról, mire, mintha le se tekintett volna, csak a Baedeckert olvasná Budapestről, így írja le, amit csak a szemével nézett, de nem látott, mert semmi benyomás sem maradt utána agyacskájában: „Nagyszerű, szinte földöntúlian szép kilátás nyilt...“ Persze, hogy a Duna „csillog“ s a pesti part épületei tündérpalotákra emlékeztetik a közhelyek angol színilszjét. Most szerelmi kettősre gyújtanak rá az angol hölgy és a magyar mágnás, mintha csak szájukban recsegne az írónőnek gonoszul kaparó tolla: „Bocsásson meg, rossz vezető vagyok.“ .. Nem! Olyan gyönyörű mindez, minden szó fölösleges. A szfinxnek e találó megjegyzése ellenére, Aladár mégis a világfiak könnyed eleganciájával darálja le iskolai emlékeit a mágnási használatra sommásan leegyszerűsített magyar históriából: — Látja, Pest a város modern része! Mindössze száz-százötvenéves lehet. Valamikor Pozsony volt a fővárosunk. A török hódoltság előtt pedig Buda. Gyönyörű kastély állt ott... a törökök elpusztították... Szomorú időszak következett Budára, csak Mária Terézia alatt virult föl újra... nagyszerű asszony volt ez a királynő ... ban ne legyünk kicsinyesek. Ne akadékoskodjunk. S habár lacsy Aspasia ellenáll a csábításnak, melyet Aladár gróf kifejt, mert: Aspasia hallgatott — mégis örüljünk neki, hogy legalább Aladár nem hallgat, nem csügged, tovább beszél, tovább csábít s hogy csábító leírására, Elynor Glyn nyomán, öt világrész összes Aspasiái, kétségtelenül legközelebb mind-mind Budapestre fognak csődülni. Mert ki ne dűlné be a baedeckeri csábnak, ha meghallja, hogy „a miniszterelnökségi épület nemcsak azért érdekes, mert...“ — itt cserben hagyja Aladár grófot a gondolat, ki a vakparádé bölcsességével így segít magán: „... mert a miniszterelnökségi épület nemcsak azért érdekes, mert miniszterelnökségi palota, hanem, mert ez volt nemzeti lovashősünk, Sándor gróf otthona a 19. század elején." Erre a hírre még a cobolybundás, hallgatag szfinx szája is megnyílik, Aspasia fellelkesül: — Ez volt az az ember, akinek a lovasbravúrjait ábrázolják a Nemzeti Múzeum metszetei? Láttam ott egy képet, mely azt mutatja, amint éppen egy szekéren ugrat át. Érdekes ember lehetett. És hihetetlenül mérésit Hiszen azt mesélik, hogy lépcsőkön is föllovagolt. A szegénység rontja a stílust... — Minden magyarban van valami féktelenség! — kelti föl Aspasia szendergő vágyait Aladár, aki azonban megfeledkezik róla, hogy a régi metszet, nem csupán a hajdani „érdekes“ gróf mutatványos stiklijét, hanem az ilyen féktelen urak bravúrjainak nyomorult áldozatát, a halálra ijedt kocsist is megörökíti, ép amint elereszti a gyeplőt és megvadult lovai nekiiramodnak. Mégis Aladár gróf lelkét elégikus fájdalmak sajgatják, hogy e szívet dobogtató, lelket andalító produkciók ideje elmúlt. — Szegények lettünk — sóhajt a gróf —, szürkén meg kell húzni magunkat. Valóban, ma már a nemzeti lovashősök leszármazottjai nem ugrathatnak át szekereken. Csak autóikat hajthatják olyan tempóban, hogy jaj a gyalogosnak! De Aladár grófot a száz lóerő és a százhúsz kilométer sem elégíti ki. — A szegénység rontja a stílust. Az öregekben még élnek az ösztönök, de a fiatalokban ma már csak az egyéniség az, ami fölébe kerekedhetik a viszonyoknak. Ami, ha jól értjük, annyit jelent, hogy még pénz nélkül is akadhat egy-egy nagyúr, ki fölülkerekedő egyéniségének erejével pofozza le a rendőrt, ha az önmagáról megfeledkezett egyenruhás pár útjába áll és sebes hajtás miatt föl akarja írni. A szabadelvűség vitriolja Sajnos, hogy ezek már mind ritkább esetek. Glyn anyó éles megfigyelő létére úgy vette észre, hogy az emberek pénz nélkül nem lehetnek nagyurak s elvesztik önbizalmukat, biztonságukat. Ha nincs meg bennök többé a hatalomnak és az előjogoknak az az érzése, ami hajdan, elvesztik legsajátosabb és legvonzóbb tulajdonságaikat... Az angol nagyasszony ép jókor érkezett A gróf, aki föllovagolt a lépcsőn Aladár, mint látni, tudja a leckét, de Glyn nem tudja. Mert különben honnan venné a Gellérthegy szikláit, melyek leírása szerint közvetlen a Halászbástyán álló szerelmespár lábai alatt meredtek a magasba? Azon A Magyar Hírlap előfizetési árai: 1 bóra 2,90 P, \/i évre 8 P, V» évre 15 P« Svábhegyi Szanatórium a legelőklőbb környezetben legtökéletesebb szanatóriumi ellátást nyújt Budapestre, hogy ugyanazt tanítsa, amit a magyar reakció modern historikusai, Szekfű Gyuláék, akik szerint a szabadelvűség vitriolja roncsolta szét az előjogok gránittalapzatát, melyen nemesi alkotmányunk évezredig nyugodott. Mióta nemcsak sí jobbágy, hanem a földesúr is kénytelent adózni, azóta hiába igyekszik a törvényhozás, hogy visszacsinálja negyvennyolcat, Kossuthnak áldatlan nyomait nem lehet egészen kiirtani a társadalomból, a destruktív elemek nem engedik többé, hogy a főuraságok a velük született hatalomnak és előjogoknak boldog és biztos érzésére tegyenek szert. Ez az, amiről a tapasztalat ugyan már meggyőzhette volna gróf Koháry Aladárékat, de mint Elynor Glyn regénye bizonyítja, nem győzte meg. Mert egy világtól idegen, finom ladytól még csak el lehet tűrni, ha olyat kérdez: — Miért olyan a világ rendje, hogy az arisztokrácia monopolizálja a vagyont és a hatalmat? Számba! Csak az arisztokrácia ... Egy ilyen pesztonkalelkű költőnőtől — mondom — el lehet tűrni ezt a gyanútlanul vérlázító kérdést, de mit szóljunk Aladárhoz, a mi országos Aladárjainkhoz, akik így felelnek rá: — Mert nem lehetséges művészet, irodalom, szépség, eszményiség, ha nincsenek legalább néhányan, akiknek megvan a lehetőségük arra, hogy mindezt a tökéletességig fejlesszék. A múltban mindenütt a világon a főnemesi osztály teljesítette ezt a hivatást, de most, sokak szerint, ennek az osztálynak megszűnt a létjogosultsága! Nem akadnánk fönn az angol giccs-kereskedő hamisított szellemi árucikkein, ha nem tudnók, hogy Glyn Magyarországon annak az úgynevezett jó társaságnak vendége volt, melynek jó modora azonban, sajnos, neem jelenti többé a mozdulatok és szófordulatok szerencsés leleményében és eredetiségében egy kiművelt lélek megnyilvánulási formáit, inkább csak az uniformizált nevelést. Ezek az urak és hölgyek nem a proletariátustól, nem a szocializmustól, hanem a demokráciától féltik a maguk finom sablomjait, melyek mögött ugyan gyakran kevésbé finom érdekek rejlenek. Alig pár hónapja, hogy egy állítólag zeneszerző Esterházy gróf újságinterjúban nyilatkozott fanyalogva a demokrácia állítólagos vívmányairól és az átkos jobbágyfelszabadításról, mely a szegénység elégedetlenségét állítólag csak növelte. Csekonics Erzsébet grófnő pedig Erdélyről szóló könyvében azért dicséri meg az erdélyi ifjúságot, mert Adyban csakis magyar hazafiságának költői lendületét szereti, de elveti a poétának márciusi szellemét. Vannak, lám vannak még magyarok, kiknek 1848 — még 1932-ben is félelmes és gyűlöletes. Elynor Glyn csak ügyetlenül szajkózza, amit egy sneb áhítatával szítt be magába a magyar legfelsőbb körökben, ahol neki, Petőfi és Kossuth helyett, parasztszekereken átugrató mágnásokról, mint nemzeti hősökről beszéltek! Halálos autógázolás a Budafoki úton A Budafoki út 9—11. számú ház előtt a szombatra virradó éjjel egy idősebb nő holttestét találták. Megállapították, hogy az illető özvegy Esztergályos Sándornéval azonos, akit egy autó gázolhatott halálra. A nyomozás további során kiderült, hogy a Budafoki út 9—11. számú ház elé az éjszaka folyamán valóban nagyobb társaság érkezett taxin a Margitszigetről. Felmerült annak a lehetősége is, hogy a sofőr esetleg nem is vette észre, hogy elgázolt valakit. Egyelőre megindult a nyomozás abban az irányban, hogy megállapítsák annak a sofőrnek a személyét, aki az éjszaka folyamán utasait a szigetről a Budafoki útra szállította. Minden külön értesítés helyett! Végtelen fájdalommal jelentjük a mi nagy veszteségünket, drága jó Anyánk, mindenünk , özv. Wurm Ignácné szül. Weisz Regina megadással viselt fájdalmas betegség után, július 15-én elhúnyt. Vasárnap, július 17-én délelőtt fél 12 órakor kísérjük utolsó útjára a rákoskeresztúri izraelita temetőben. Legyen pihenése olyan nyugodt, mint amilyet mérhetetlen jóságával megérdemelt. Frey Gyuláné szül. Wurm Olga és dr Verő Pál gyermekei, Frey Gyula veje. A * ■/!