Magyar Hirlap, 1932. július (42. évfolyam, 145-159. szám)

1932-07-16 / 158. szám

4 1932 július ) KI LEGYEN AZ ÚJ GYOSZ-FŐREND ? A felsőházban a nemrég elhunyt Fellner Henrik képviselte a nagyipart s most rövi­desen aktuálissá válik utódjának kinevezése. A nagyipar köreiben valószínű GYOSZ- főrendként négy számbilvehető nevet emle­getnek: Stromszky Sándorét, Láng Gusz­távét, Szurday Róbertét és Budai Goldberger Leóét. Mind a négy fontos és érdemes neve a magyar indusztriának, az első kettő főkép a háborút megelőző korszak nagy eredmé-­n­yeihez fűződik, míg a másik kettő inkább a háború után fellendült s azóta is domi­náló új iparágak úttörőjeként nevezetes. Nagyiparos körökben általában az a véle­mény, hogy most, amikor a felsőházi tagság nem az érdemekben gazdag pálya dekoratív jutalma, hanem harcos védelmi pozíció az érdekek nagy csatájában, Fellner örökét még abban az esetben sem szabad a mai szövevényes küzdelmekből már kikapcsoló­­dott, nem egészen kombattáns férfiakra bízni, ha olyan ékességei is a magyar ipar­nak, mint amilyenek Stromszky Sándor és Láng Gusztáv. A tőlük irányított iparágak eltolódott helyzeténél fogva, de meglehetősen rezervált közéleti szerepük miatt is, nem túlságosan alkalmasak arra, hogy egy vég­sőkig kiélezett helyzetben nyomban a harc első vonalába kerüljenek a törvényhozás felsőházában, amelynek többsége éppen a 33-as bizottság erősen egyoldalú új­jászerve­zésével bizonyította be, hogy a nem-agrár­érdekek védelmének fokozott aktivitásra van szüksége. Maradnak tehát a fiatalabbak, akik az ipar érdekképviseleti életében való­ban tényezők és hangadók s akik csak­ugyan azokat a ma legaktuálisabb iparága­kat képviselik, amelyek tizenkét év válságá­ban nemcsak hogy megállták a helyüket, de szinte elkülönülve az egyetemes tendenciától, megnőttek és megerősödtek. "­ Nekünk természetesen nem okoz különö­sebb gondot, hogy a nagyipar érdekeinek megfelelően legyen képviselve a felsőház­­ban s eddig csupán a „szakma“ hangulatát, néhány fontosabb véleményét reprodukál­tuk. Mi ezt a személyi kérdést csupán abból a szempontból bírálhatjuk el, hogy meg­oldása a felsőházi tagság általános követel­ményeinek megfelel-e? A felsőház, még mai, sok tekintetben időszerűtlen formájában is, kétségkívül lényegesen különbözik attól a felsőtáblától, amelyben csak a történelmi osztályok és a történelmi foglalkozások kép­viselői foglalhattak helyet, többnyire egy­forma hagyományú, egyforma nevelésű és ízlésű urak, akiket ugyanazok a kiváltságok avattak született törvényhozókká. Ha ma egyáltalában van szükség felsőházra, akkor szerintünk a főrendiség legelsőrendű jog­címe csak a munka lehet, akár földművelés­nek, akár a hazai ipar előmozdításának, akár egyszerűen és nyíltan csak üzletnek nevezzük is ezt a munkát. Az üzletembernek legalább annyi jussa van a felsőházi tag­sághoz, mint a húszegynéhány éves főher­cegnek, vagy a tinnini püspöknek vagy egy főrabbinak. A felsőház nem mágnáskaszinó s azokat a kritériumokat, amelyek tagsá­gára alkalmassá tesznek valakit, nem a tör­ténelmi fogalmak, hanem a mai modern társadalmi és gazdasági élet fogalmai sze­rint kell felállítani. Ha nagyiparos­ főrendről van szó, nem lehet tőle követelni, hogy bir­tokait harcok véres zivataraiban szerezze legyen — bár, ha egy kissé közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, megállapíthatjuk, hogy a harcok vérzivatarai a nagyipar bir­tokszerző törekvéseinek sem ártanak túl­ságosan. De általánosságban a nagyiparos ugyanolyan büszke a verejtékre, mely mun­kája eredményéhez tapad, mint a mágnás a vérre, amellyel latifundiumát ősei meg­öntözték. A munkásember tehát teljes joggal kép­viseli a munkát a törvényhozásban s nincs szüksége semmi más jogcímre. Szerintünk csupán arra kell fölöttébb érzékenyen ügyelni, hogy azok, akik egy nagy terme­lési ág nevében jelennek meg a felsőházban, minden harcosságuk, kombattánsságuk elle­nére is osztályuk lehiggadt, kikristályoso­dott értékeit reprezentálják. S itt nemcsak az üzleti etika szempontjai fontosak — mert elgondolni is képtelenség, hogy az üzleti etikától elrugaszkodott nevek szóba­­kerülhetnek —, hanem, ami ennél prakti­kusan kevesebb, de a magyar nemzet tör­vényhozásáról lévén szó — ebben az eset­ben több: az üzleti esztétikáé is. Az üzletnek is, mint a művészetnek, vannak klasszikusai és vannak romantikusai. Mindkét iskolának egyforma létjogosultsága van a gazdasági porondon, mindkét módszer lehet egyfor­mán eredményes a magántevékenységben Mi azonban úgy érezzük, hogy azok, akik üzleti tevékenységük közben romantikus eszközöket is igénybe vesznek s akik vállal­ják e romantika nagyobb üzleti s erkölcsi kockázatait, azok nem vállalhatnak nyu­godt lélekkel olyan pozíciót, amelyben csak akkor lehet eredményes munkát végezni, ha stabilitását nem veszélyeztetik a roman­tikus temperamentumnál mindig kiszámít­hatatlan esetleges meglepetések. Ma az üzleti élet annyira megnehezedett, útjai annyira zeg-zugosak, hogy a jó üzlet­embernek alaposan ki kell ismernie magát e zeg-zugokban is — de a felsőházi tagságot szerintünk, mégis csak az a klasszikus üzletember-típus tölti be eredményesebben, aki a végleges, a kialakult, a szakmára álta­lában jellemző erényeket képviseli nagy formátumban, az egyéni értékek hozzá­adásával s éppen e tulajdonságoktól hatá­sosabb erővel és öntudatossággal. Reméljük, hogy a magyar nagyipar, amely bővében van a négy előkelő és érdemes névhez ha­sonló prominenseknek, Fellner Henrik örökére megtalálja a megfelelő utódot, aki a szakma érdekeit ésúgy tudja képviselni, mint azokat az etikai és esztétikai elveket, amelyeket az érdektelen közvélemény meg­követel egy érdekképviselet törvényhozójá­tól is. ír1* HÍRLAP Lady Aspasia és gróf Koháry Aladár különös beszélgetése a Halászbástyán Jól mondta Klebelsberg, valóban a kul­­túrfölény vonzerőt gyakorol, nemcsak a környező országokra, hanem még a távoli Angliára is, ahonnan hozzánk vonzotta az angol konyhaszemélyzet George Sanct-ját, Ellynor Glyn-t. Köztünk élt hónapokig az angol írónő, társaságokba járt és intervjú­­kat adott.. Vájjon mit szeretett meg ben­nünk? Az angol írónő regényben felelt meg a kérdésre, melyből egy részlet most jelent meg. A regény hősnőjétől, lady Aspasiától, aki­ben a mai angol pat-, illetve mai rónánk kétségtelenül önmagát ábrázolja s akitől midőn gróf Koháry, természetesen Aladár, a magyar úriosztály eszményi megtestesí­tője, udvariasan megkérdi, hogy melegen van-e öltözve — a nagy­­világi dámának szerény egyszerűségével és minden hival­kodás nélkül így felel: —­ „Igen... nézze csak! — s szorosan összehúzta a lágyan omló cobolybundát — gyönyörű szép fehér arca szfinkszszerűen világított a magas gallérból." Mit látni a Halászbástyáról? Nem követelhetjük igazán, hogy e szfinkszszerűen világító arc fölé gondol­kodó koponya boruljon, melyben egyéni benyomások keringenek, meg kell vele elé­gednünk, hogy Aspasia letekint a Halász­bástyáról, mire, mintha le se tekintett volna, csak a Baedeckert olvasná Buda­pestről, így írja le, amit csak a szemével nézett, de nem látott, mert semmi benyo­más sem maradt utána agyacská­jában: „Nagyszerű, szinte földöntúlian szép kilá­tás nyilt...“ Persze, hogy a Duna „csil­log“ s a pesti part épületei tündérpalotákra emlékeztetik a közhelyek angol színilszjét. Most szerelmi kettősre gyújtanak rá az angol hölgy és a magyar mágnás, mintha csak szájukban recsegne az írónőnek gono­szul kaparó tolla: „Bocsásson meg, rossz vezető vagyok.“ .. Nem! Olyan gyönyörű mindez, minden szó fölösleges. A szfinxnek e találó megjegyzése ellenére, Aladár mégis a világfiak könnyed elegan­ciájával darálja le iskolai emlékeit a mág­­nási használatra sommásan leegyszerűsített magyar históriából:­­ — Látja, Pest a város modern része! Mindössze száz-százötvenéves lehet. Vala­­mikor Pozsony volt a fővárosunk. A török hódoltság előtt pedig Buda. Gyönyörű kas­tély állt ott... a törökök elpusztították... Szomorú időszak következett Budára, csak Mária Terézia alatt virult föl újra... nagy­szerű asszony volt ez a királynő ... ban ne legyünk kicsinyesek. Ne akadékos­kodjunk. S habár lacsy Aspasia ellenáll a csábításnak, melyet Aladár gróf kifejt, mert: Aspasia hallgatott — mégis örüljünk neki, hogy legalább Aladár nem hallgat, nem csügged, tovább beszél, tovább csábít s hogy csábító leírására, Elynor Glyn nyomán, öt világrész összes Aspasiái, kétségtelenül leg­közelebb mind-mind Budapestre fognak csődülni. Mert ki ne dűlné be a baedeckeri csábnak, ha meghallja, hogy „a miniszter­­elnökségi épület nemcsak azért érdekes, mert...“ — itt cserben hagyja Aladár gró­fot a gondolat, ki a vakparádé bölcsességé­vel így segít magán: „... mert a miniszter­­elnökségi épület nemcsak azért érdekes, mert miniszterelnökségi palota, hanem, mert ez volt nemzeti lovas­hősünk, Sándor gróf otthona a 19. század elején." Erre a hírre még a cobolybundás, hallga­tag szfinx szája is megnyílik, Aspasia fel­lelkesül: — Ez volt az az ember, akinek a lovas­bravúrjait ábrázolják a Nemzeti Múzeum metszetei? Láttam ott egy képet, mely azt mutatja, amint éppen egy szekéren ugrat át. Érdekes ember lehetett. És hihetetlenül mé­résit Hiszen azt mesélik, hogy lépcsőkön is föllovagolt. A szegénység rontja a stílust... — Minden magyarban van valami fékte­lenség! — kelti föl Aspasia szendergő vá­gyait Aladár, aki azonban megfeledkezik róla, hogy a régi metszet, nem csupán a haj­dani „érdekes“ gróf mutatványos stiklijét, hanem az ilyen féktelen urak bravúrjainak nyomorult áldozatát, a halálra ijedt kocsist is megörökíti, ép amint elereszti a gyeplőt és megvadult lovai nekiiramodnak. Mégis Aladár gróf lelkét elégikus fájdal­mak sajgatják, hogy e szívet dobogtató, lel­ket andalító produkciók ideje elmúlt. —­ Szegények lettünk — sóhajt a gróf —, szürkén meg kell húzni magunkat. Valóban, ma már a nemzeti lovashősök leszármazottjai nem ugrathatnak át szeke­reken. Csak autóikat hajthatják olyan tem­póban, hogy jaj a gyalogosnak! De Aladár grófot a száz lóerő és a százhúsz kilométer sem elégíti ki. — A szegénység rontja a stílust. Az öre­gekben még élnek az ösztönök, de a fiata­lokban ma már csak az egyéniség az, ami fölébe kerekedhetik a viszonyoknak. Ami, ha jól értjük, annyit jelent, hogy még pénz nélkül is akadhat egy-egy nagyúr, ki fölülkerekedő egyéniségének erejével po­f­ozza le a rendőrt, ha az önmagáról meg­feledkezett egyenruhás pár útjába áll és se­bes hajtás miatt föl akarja írni. A szabadelvűség vitriolja Sajnos, hogy ezek már mind ritkább ese­tek. Glyn anyó éles megfigyelő létére úgy vette észre, hogy az emberek pénz nélkül nem lehetnek nagyurak s elvesztik önbizal­mukat, biztonságukat­. Ha nincs meg bennök többé a hata­lomnak és az előjogoknak az az érzése, ami hajdan, elvesztik legsajátosabb és legvon­zóbb tulajdonságaikat... Az angol nagyasszony ép jókor érkezett A gróf, aki föllovagolt a lépcsőn Aladár, mint látni, tudja a leckét, de Glyn nem tudja. Mert különben honnan venné a Gellérthegy szikláit, melyek leírása szerint közvetlen a Halászbástyán álló szerelmes­pár lábai alatt meredtek a magasba? Azon­ A Magyar Hírlap előfizetési árai: 1 bóra 2,90 P, \/i évre 8 P, V» évre 15 P« Svábhegyi Szanatórium a legelőklőbb környezetben legtöké­letesebb szanatóriumi ellátást nyújt Budapestre, hogy ugyanazt tanítsa, amit a magyar reakció modern historikusai, Szekfű­­ Gyuláék, akik szerint a szabadelvűség vit­­riolja roncsolta szét az előjogok gránit­talapzatát, melyen nemesi alkotmányunk évezredig nyugodott. Mióta nemcsak sí jobbágy, hanem a földesúr is kénytelent adózni, azóta hiába igyekszik a törvény­hozás, hogy visszacsinálja negyvennyolcat, Kossuthnak áldatlan nyomait nem lehet egészen kiirtani a társadalomból, a destruktív elemek nem engedik többé, hogy a főura­­ságok a velük született hatalomnak és elő­jogoknak boldog és biztos érzésére tegyenek szert. Ez az, amiről a tapasztalat ugyan már meggyőzhette volna gróf Koháry Ala­­dárékat, de mint Elynor Glyn regénye bi­zonyítja, nem győzte meg. Mert egy világ­tól idegen, finom ladytól még csak el lehet tűrni, ha olyat kérdez: — Miért olyan a világ rendje, hogy az arisztokrácia monopolizálja a vagyont és a hatalmat? Számba! Csak az arisztokrácia ... Egy ilyen pesztonkalelkű költőnőtől —­ mondom — el lehet tűrni ezt a gyanútlanul vérlázító kérdést, de mit szóljunk Aladár­hoz, a mi országos Aladárjainkhoz, akik így felelnek rá: — Mert nem lehetséges művészet, iroda­lom, szépség, eszményiség, ha nincsenek leg­alább néhányan, akiknek megvan a lehető­ségük arra, hogy mindezt a tökéletességig fejlesszék. A múltban mindenütt a világon a főnemesi osztály teljesítette ezt a hivatást, de most, sokak szerint, ennek az osztálynak megszűnt a létjogosultsága! Nem akadnánk fönn az angol giccs-keres­­kedő hamisított szellemi árucikkein, ha nem tudnók, hogy Glyn Magyarországon annak az úgynevezett jó társaságnak vendége volt, melynek jó modora azonban, sajnos, neem jelenti többé a mozdulatok és szófordulatok szerencsés leleményében és eredetiségében egy kiművelt lélek megnyilvánulási formáit, inkább csak az uniformizált nevelést. Ezek az urak és hölgyek nem a proletariá­tustól, nem a szocializmustól, hanem a de­mokráciától féltik a maguk finom sablomjait, melyek mögött ugyan gyakran kevésbé finom érdekek rejlenek. Alig pár hónapja, hogy egy állítólag zeneszerző Esterházy gróf újságinter­júban nyilatkozott fanyalogva a demokrácia állítólagos vívmányairól és az átkos jobbágyfelszabadításról, mely a sze­génység elégedetlenségét állítólag csak nö­velte. Csekonics Erzsébet grófnő pedig Er­délyről szóló könyvében azért dicséri meg az erdélyi ifjúságot, mert Adyban csakis ma­gyar hazafiságának költői lendületét szereti, de elveti a poétának márciusi szellemét. Van­nak, lám vannak még magyarok, kiknek 1848 — még 1932-ben is félelmes és gyűlö­letes. Elynor Glyn csak ügyetlenül szajkózza, amit egy sneb áhítatával szítt be magába a magyar legfelsőbb körökben, ahol neki, Pe­tőfi és Kossuth helyett, parasztszekereken át­ugrató mágnásokról, mint nemzeti hősökről beszéltek! Halálos autógázolás a Budafoki úton A Budafoki út 9—11. számú ház előtt a szombatra virradó éjjel egy idősebb nő holttestét találták. Megállapították, hogy az illető özvegy Esztergályos Sándornéval azo­nos, akit egy autó gázolhatott halálra. A nyomozás további során kiderült, hogy a Budafoki út 9—11. számú ház elé az éj­szaka folyamán valóban nagyobb társaság érkezett taxin a Margitszigetről. Felmerült annak a lehetősége is, hogy a sofőr esetleg nem is vette észre, hogy elgázolt valakit. Egyelőre megindult a nyomozás abban az irányban, hogy megállapítsák annak a so­főrnek a személyét, aki az éjszaka folya­­mán utasait a szigetről a Budafoki útra szál­lította. Minden külön értesítés helyett! Végtelen fájdalommal jelentjük a mi nagy veszteségünket, drága jó Anyánk, mindenünk , özv. Wurm Ignácné szül. Weisz Regina megadással viselt fájdalmas betegség után, jú­lius 15-én elhúnyt. Vasárnap, július 17-én délelőtt fél 12 órakor kísérjük utolsó útjára a rákoskeresztúri izraelita temetőben. Legyen pihenése olyan nyugodt, mint amilyet mérhetetlen jóságával megérdemelt. Frey Gyuláné szül. Wurm Olga és dr Verő Pál gyermekei, Frey Gyula ve­je. A * ■/!

Next