Magyar Hirlap, 1934. április (44. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-08 / 78. szám

» A CSÁSZÁR HÁZIORVOSA írta: NÓGRÁDI BÉLA A császár felállt az íróasztal mellől. Nyújtózott, úgyhogy ropogtak a csont­jai és hirtelen az oldalához kellett kap­nia, mert nyilalást érzett. Rosszkedvű volt és fáradt. Az új vámszerződés szö­vege nem volt elég világos, úgy tetszett neki, inkább hátrányos, mert nagyon megszorítja a szépen fejlődő gumiipart. Lehet, hogy öregszem — gondolta ijed­ten — nem tudom már teljesen át­tekinteni a tervezetet... Elhatározta, hogy a délutáni séta után mégegyszer átrágja az anyagot. Mindenesetre, Cor­­ber egy szerencsétlen tökfilkó — a ke­reskedelmi miniszterre gondolt — nem is értem, hogy Neubart miért ragaszko­dik annyira hozzá. Ebben a percben a főkomornyik jelentette: —­ Dr. Auge, Őméltósága, felség! A császár intett. Dr. Auge, a házi­orvos belépett. A császár hirtelen jó­kedvre derült. A háziorvos látogatásai jelentették a pihenés perceit, amikor ráért magával, kizárólag saját magával foglalkozni. — Mi jót hozott, kedves Auge? Üljön le és töltsön magának abból a tokajiból. A háziorvos csendesen letette finom, fekete műszertáskáját az asztalra és kicserélte pápaszemét egy erősebb üveg­gel. Mozdulataiban nem volt semmi szertartásosság vagy elfogódottság. A császárt harminc éve ismerte. Úgy vi­selkedett, mint egy orvos a betegszobá­ban. Ismerte a császár minden élettani funkcióját a bélműködéstől a hasizom­­reflex hiányos működéséig. Kinyitotta a műszertáskát és így szólt: — Felségedet kénytelen vagyok álta­lános és alapos vizsgálatnak alávetni. Felséged állapota az utóbbi időben ag­godalommal tölt el bennünket. A császár ingerülten fakadt ki: — Bennünket... bennünket . . . Ki az a bennünket?... Talán Neubart küldte a nyakamra? Mitől félnek? Nem fogok még felfordulni, nyugodtak le­hetnek. Hagyjon békén, egészséges va­gyok. Dr. Auge hallgatott. A császár ezt hiszi, hogy a kancellár nyugtalankodik az állapota miatt. No igen, a császár özvegy volt, örökös pedig nem marad utána. Ha a császár... Ne adj Isten, gondolni is szörnyűség, de minden­esetre számolni kell az adottságokkal ... A császár már nem fiatal ... Végzetes külpolitikai bonyodalmakat okozhatna ... Legalább öt ex még, amíg a szomszédos államokkal a viszony annyira tisztázó­dik ... Addig a császárnak élni kell ... Ezt kívánja a birodalom érdeke. A császárnak keserű lett a szája íze. Igen, igen, ő érti Neubart külpolitikai vonalvezetését. Az egész elgondolás azon alapszik, hogy a császár még öt­hat évig él. Addig, mindenáron jó­viszony a szomszédokkal. Igen, minden­áron, még hátrányos kereskedelmi szer­ződések árán is. Az új vámegyezményre gondolt és pillanat alatt kivilágosodott az agya. Neubart tehetséges ember, hű szolga, jó politikus. A kancellár sakk­tábláján a császár csak egy figura. Ő a király, de a kancellár a „vezér“. Nya­kán most kidagadt egy ér, amint magá­ból kikelve felcsattant: — Azt hiszik, engem félre lehet tolni? Semmi közük hozzám, ne törődjenek velem! Hagyjanak engem dolgozni .. Dr. Auge várt egy félpercet, azután nyugodt, de határozott hangon felelt: — Felséged állapotáért egyedül én vagyok felelős. Orvos vagyok, nem pe­dig politikus. Azt teszem, amit a hiva­tásom parancsol. Könyörgöm Felséged­nek, ne nehezítse meg számomra a hi­vatás teljesítését. Alázattal kérem Fel­ségedet, vesse alá magát a vizsgálatnak és vetkőzzék le. A császár sóhajtott. Hát jó. Legyen úgy, ha Auge akarja. Kicsit bánta is, hogy kifakadt. Végre is, ezek az embe­rek jót akarnak vele. Még a kancellár is azt akarja, hogy minél tovább éljen. Bízik Neubartban, de azért fél tőle, hatá­rozottan fél tőle. No, mindegy. Míg dr. Auge lesegítette a házikabátját, már tréfálkozott is. A császár meztelen felsőtesttel ült a karosszékben. Csipkelődő hangon, tré­fásan kérdezte: — A legnagyobb hatalom? Ki az? Nagyobb hatalom, mint én? Dr. Auge a császárt nézte, nem az ar­cát, hanem a törzsét, ahogy orvosok szokták. Nézte ezt a gyenge, enyhén hájasodó, kissé hajlott gerincű törzset, tisztán kórbonctani alapon, beható ér­deklődéssel és szórakozottan felelt: — Nagyobb hatalom, Felség! A csira­plazma nagyobb alkotás volt, mint a birodalom egyesítése. — A birodalom egyesítése — mosoly­gott a császár. — Mondja csak, Auge, a történelem úgy fog rólam megemlé­kezni, mint a birodalom megalkotójá­ról ................................ — Feltétlenül, Felség, Felséged ural­­kodása korszakalkotó volt a modern történelemben. — No, jöjjön, méregkeverő. A kezébe adom magam. Dr. Auge megkezdte a vizsgálatot* Óvatosan és tisztelettel ért a császár test­­éhez, de mint régi barát, időnként bi­­zalmas megjegyzésekkel fűszerezte a­ vizsgálat vezényszavait: — Most sóhajtson, Felség ... Erős sebben, mintha csak Lipkovszky grófné hajtaná keblére a fejét... Itt... Most mégegyszer... A grófné igazán isteni áldás felségednek ... Most ne beszéljen,­­Felség, mert nem hallom jól a szívham­vot... Micsoda szíve van felségednek Pompás szív, Felség ... Emelje fel a’ karját, Felség... Tegye ide a­nyai kamra, Felség, amíg hallgatódzom . . .• Nem bánom, képzelje, hogy a grófné van a helyemben ... Most egy pillanat­tig tartsa vissza a lélegzetét, Felség .. * Ügy, ni, már készen is vagyok .. . En­gedelmével, Felség, segítek az öltözkö­­désnél.. * Artéria sclerosis — gondolta gépiest szakszerűséggel az orvos, amíg az ölt­­özködésnél segített. A császár hatvani éves és hát egy kis mérsékletre lenne­ szükség. Egyáltalán nem kíméli magát, és tíz szivart szív naponta. Minden attól függ, mennyire fogadja meg a tanár­csait. Élhet még akár húsz évig is, de csak mérséklettel. Különben egy-két év ... Vagy még annyi sem. A mészi lerakódás egyre rohamosabb az erek-­­ben. Komolyan, őszintén kellene beszélni a Felséggel. A kancellár nagyon a szív vére kötötte. Kár, hogy a császár any­­nyira makacs, nem kíméli magát. A császár rossz beteg. A háziorvos szórom­zást érzett, tudta, hogy most nehéz perc­cek következnek. Őszintén kell beszélni a császárral.­­— Nos, mit talált, kedves Auge? Re­­mélem, élhetek még néhány hétig? A háziorvos elgondolkodva felelt: — Felséged tökéletesen egészséges és akár százéves életkort is elérhet. Persze, mérséklet és lemondás elsősorban . . . — Aha, most jön a fekete leves . . . — Nem, nem­, Felség. Tulajdonkép­­pen semmi mást nem kell tennie, csak úgy élni, amint a kora követeli. Ahogy egy nyugalmazott tábornok élne . .. A császár legyintett: — Mesebeszéd, Auge. Nézze meg Nem bájtott öt évvel idősebb nálam és tizem P­asárnap_ _______________HIPLAP__________ LAZARINE BESZÉL FERJÉRŐL RIPPL-RÓNAI JÓZSEF ÖZVEGYÉNEK EMLÉKEI Ha gyűjteményes Rippl-Rónai kiállítást akarnánk rendezni, a világ minden tájáról, az Uffizzi képtárból Amerikán keresztül visz­­sza Budapestig; minden valamirevaló nemzet­közi és magánképgyűjtemény küldhetne anyagot. Már csináltak ilyen kiállítást, de ki tudja, jön-e megint alkalom arra, hogy­­Rippl-Rónai művészi emlékét felújítsák?! Ha az ember az árverési csarnok, Mária Valéria utcai kiállítási termeibe megy el, hogy ott megnézze Rippl-Rónai ötvenhárom képből álló gyűjteményét, az, az érzése, hogy hosszú ideig ez az utolsó alkalom, hogy együtt lásson Rippl-Rónai műveiből ilyen mennyiséget. Az emberben a likvidálás gon­dolata támad, amikor a művész özvegye, a műterem­, a lakás, és itt-ott elhelyezett képe­ket még utoljára összeszedi és mintha ezt mondaná: „még ez is Rippl-Rónai — több nincs“ — leszámol a múlttal, nincs már mit tartania, ez a marék van még hátra, ezt is szétszórja a világba. Rippl-Rónai özvegye ott van a képek kö­zött, nézi művészférjének alkotásait, még ab­ból az időből, amikor ifjú hevületek és lázak fűtötték a mestert alkotásaiban, hiszen az ötvenhárom kép a legrégibb francia hatás­tól, az utolsó poétikus pasztelltechnikáig minden művészi állomást magában foglal. És mintha az élet suhanna végig az özvegy lel­kén, csendesen beszél: — Fáj, tudja, nagyon fáj, nem szabad lett volna, hogy így történjék. Az ember elindul és — sohasem tudja, hová és­s, mi lesz a Vége... __ A maconi Internáló­­táborban . . . Arra kérem Rippl-Rónai özvegyét, hogy meséljen valamit a mesterről. — Nagyon erős egyéniség volt és maga­bízó, — válaszolja. — Abban az időben, ami­kor az ő egyéni művészetét még nem ismer­ték el, soha, egy pillanatig sem csüggedt. Járt a maga útján, kitartással, törhetetlenül. Hi­hetetlen energia és vitalitás volt benne, sőt több, valami belső tűz is, ami állandóan lo­bogott — Franciaországért, Párizsért rajongott. Néha behunyta a szemét és azt mondta: »,Most Párizsban vagyok.“ — Igen, Párizs, Franciaország, — mondja k­i— a nagy állomás. Férjemmel ott ismerked­tünk meg Párizsban. Küzdelemmel teli, de szép idők voltak. Ha életemnek ezt az idő­szakát idézem fel, elsősorban Munkácsy Mihályra kell gondolnom, ő volt az, aki fér­jem, az akkor még kezdő művész számára az érvényesülés útját legelőször igyekezett egyengetni. Lebeszélte őt a párizsi művész­iskolák látogatásáról és felajánlotta a maga műtermét, miután férjem bemutatott, dolgai nagyon tetszettek neki. Művei Munkácsy ajánlására Amerikába is átkerültek. Néhány dolgát Sed­lmeyer, a híres műkereskedő vette meg. Tudnivaló pedig, hogy abban az idő­ben Sedelmeyer vásárlókedve a művészre nézve nem jelentéktelen sikert jelentett. Ép­pen akkor bizony nagy nyomorban voltunk s képzelhető, hogy megörültünk az anyagi sikernek. De ebben az eladási dologban azért mégis az volt a legszebb momentum, hogy maga Munkácsy örült neki legjobban. Oly boldoggá tette őt férjem sikere, hogy meg­ölelte, megcsókolta és könnyezett örömében. Mindezek ellenére azonban nehéz anyagi küz­delmeink voltak abban az időben. Emlékszem egy alkalomra, amikor hónapos szobánk bé­rével már csaknem fél éve tartoztunk és az árverés Damokles-kardjaként lebegett felet­tünk. Megint csak Munkácsy segített rajtunk. A mester egy Liszt képmása után készült és a nagy zeneköltő által is aláírt rézkarcát adta oda férjem lakásadójának. Ilyenképpen mene­kültünk m­eg az árveréstől. Ezenfelül férjem egy képére hatszáz frankot adott kölcsön. A csekket Munkácsyné állította ki. Nagyon okos, érdekes asszony volt. A mester összes pénzügyeit és gazdaságának, egész polgári életének adminisztrálását ő igazgatta. A pénz­telenség sok furcsa kalandba sodort bennün­ket akkoriban. Például: az öreg Bernheim műkereskedő, ayíg m­­agasan férjem egyik kompozícióját különféle nemesfémekért vál­totta tulajdonába: zafírköves aranygyűrűt, ékköves függőt, két tucat ezüst evőeszközt adott érte. Fölcicomáztam magam az éksze­rekkel, de a gyomrunk­­ korgott. Végül az­tán kitűnő megoldást találtunk, — zálogba tettük az ékszereket és megint volt egy kis anyagi kitartásunk. — Beszéljen valamit Munkácsyék házáról, párizsi életéről, — kértem. — Munkácsyék odakint nagyon előkelő, nagyvonalú életet éltek. Sok magyar is járt hozzájuk, többek között Szilágyi Dezső, Justh Zsigmond, Szomory Dezső, Liszt Ferenc, Hubay Jenő. Kitűnő konyhájuk volt Munká­­csyéknak. Nagyszerűen tálalták fel például a kerti patakban fogott pisztrángot. A rákot meg talán sehol másutt nem főzték meg job­ban, mint az ő konyhájukon. Borsós, fehér­boros lében adták az asztalra. — Na, azért mi sem laktunk mindig hóna­pos szobában, — mondja, mosolyog és nagyon elgondolkozik. — Neuilly sur Seine 56, Rue de Villier 65, itt laktunk utóbb, amikor már kissé jobb anyagi körülmények közé jutottunk. Itt szép volt, jó volt az élet. Kissé könnyezik, amikor errőll beszél, majd így folytatja: — 1900-ig laktunk Franciaországban. Eb­ben az évben, amikor Franciaországot elhagy­ták, volt Párizsban a nagy nemzetközi mű­vészeti kiállítás. Nagy szomorúság ért ben­nünket akkor. A kiállítás megnyitása napján halt meg Munkácsy ... — A háború kitörésekor — kérdezem — Önök megint Franciaországban tartózkodtak? — Igen, •— feleli az özvegy — a háború kitörése is Franciaországban ta­lált bennünket, néhány hónapig inter­nálva is voltunk, a maconi internáló­táborban. Ezt a férjem nagyon nehe­zen tudta elviselni, ő, aki rajongott a sza­badságért, egy fogolytáborban, az internál­tak között!..­. Bele is betegedett. Eleinte megpróbált dolgozni, de neki az alkotáshoz — szabadság kellett és nagy-nagy harmónia; az élet szépsége, tájban, színben, fényben, figurákban, nőkben, volt rá olyan hatással, mely felajzotta benne az alkotó vágyat. „Vannak az életben fájó momentumok“...­ ­• Az élet a kaposvári kúrián ideális volt, gyönyörű. Alig múlt el nap, hogy ne lett volna vendég, a férjemnek nagy baráti köre volt. Nagyon szeretett beszélgetni, vitatkozni, művészetről, életről. Azonkívül volt még egy szenvedélye: a billiárdozás. A villában beren­dezett egy billiárd-termet, állandó billiárd­­partnerei voltak, többek között: Somssich gróf, Medgyessy. A billiárd-terem még ma is úgy áll ott érintetlenül, ahogyan ő otthagyta, kedvenc, zöldposztós asztalaival. — Szépen éltünk... de azért voltak az életemben válságok is, konfliktusok, fájó momentumok — mint mindenki életében —— tette hozzá gyorsan és — óvatosan. — Aztán így folytatta: — Nagyon egyedül vagyok és senki sem törődik velem. Ki kell mondanom, hogy itt azokra a körökre gondolok, amelyek segít­hetnének rajtam. Ha a férjem tanár lett volna, vagy valamely funkciót töltött volna be, akkor adtak volna neki valami nyugdíjat. Az, hogy — nagy művész volt, nem elég jog­cím arra, hogy ne felejtsék el egészen? Fur­csán van ez az életben... „Kiesett a kezéből a ceruza". .. A nagy művész utolsó napjairól ezeket mondja az özvegy: — Vagy két évig betegeskedett, súlyos szívbaja volt. — Ha az utolsó években nem jött volna föl Pestre, talán még ma is élne« Pest... Pest... az... Hirtelen elhallgat. Valakire, valamire nem dől, nyugtalan lesz, majd nagyon szomorú; ki tudja, mi van a lelkében, mi szánt most végig az idegein? — Az utolsó hónapokat otthon töltötte Ka­­posváron. Már akkor nagyon beteg volt.­­ — Egy-egy napfényes, langyosabb délelőtt jön, kiült a villa kertjébe és megpróbált dol­gozni, de.. . kiesett a kezéből a ceruza.. . Egyszer azon kaptam rajta, hogy — sír... Az alkotóművész már pihen, alkotásai szétszálltak a világba, most két útra az utolsó csoport és az özvegy könnypárás szemmel nézi a távozó emlékeit... Ipolyi Magda !

Next