Magyar Hirlap, 1934. április (44. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-08 / 78. szám
» A CSÁSZÁR HÁZIORVOSA írta: NÓGRÁDI BÉLA A császár felállt az íróasztal mellől. Nyújtózott, úgyhogy ropogtak a csontjai és hirtelen az oldalához kellett kapnia, mert nyilalást érzett. Rosszkedvű volt és fáradt. Az új vámszerződés szövege nem volt elég világos, úgy tetszett neki, inkább hátrányos, mert nagyon megszorítja a szépen fejlődő gumiipart. Lehet, hogy öregszem — gondolta ijedten — nem tudom már teljesen áttekinteni a tervezetet... Elhatározta, hogy a délutáni séta után mégegyszer átrágja az anyagot. Mindenesetre, Corber egy szerencsétlen tökfilkó — a kereskedelmi miniszterre gondolt — nem is értem, hogy Neubart miért ragaszkodik annyira hozzá. Ebben a percben a főkomornyik jelentette: — Dr. Auge, Őméltósága, felség! A császár intett. Dr. Auge, a háziorvos belépett. A császár hirtelen jókedvre derült. A háziorvos látogatásai jelentették a pihenés perceit, amikor ráért magával, kizárólag saját magával foglalkozni. — Mi jót hozott, kedves Auge? Üljön le és töltsön magának abból a tokajiból. A háziorvos csendesen letette finom, fekete műszertáskáját az asztalra és kicserélte pápaszemét egy erősebb üveggel. Mozdulataiban nem volt semmi szertartásosság vagy elfogódottság. A császárt harminc éve ismerte. Úgy viselkedett, mint egy orvos a betegszobában. Ismerte a császár minden élettani funkcióját a bélműködéstől a hasizomreflex hiányos működéséig. Kinyitotta a műszertáskát és így szólt: — Felségedet kénytelen vagyok általános és alapos vizsgálatnak alávetni. Felséged állapota az utóbbi időben aggodalommal tölt el bennünket. A császár ingerülten fakadt ki: — Bennünket... bennünket . . . Ki az a bennünket?... Talán Neubart küldte a nyakamra? Mitől félnek? Nem fogok még felfordulni, nyugodtak lehetnek. Hagyjon békén, egészséges vagyok. Dr. Auge hallgatott. A császár ezt hiszi, hogy a kancellár nyugtalankodik az állapota miatt. No igen, a császár özvegy volt, örökös pedig nem marad utána. Ha a császár... Ne adj Isten, gondolni is szörnyűség, de mindenesetre számolni kell az adottságokkal ... A császár már nem fiatal ... Végzetes külpolitikai bonyodalmakat okozhatna ... Legalább öt ex még, amíg a szomszédos államokkal a viszony annyira tisztázódik ... Addig a császárnak élni kell ... Ezt kívánja a birodalom érdeke. A császárnak keserű lett a szája íze. Igen, igen, ő érti Neubart külpolitikai vonalvezetését. Az egész elgondolás azon alapszik, hogy a császár még öthat évig él. Addig, mindenáron jóviszony a szomszédokkal. Igen, mindenáron, még hátrányos kereskedelmi szerződések árán is. Az új vámegyezményre gondolt és pillanat alatt kivilágosodott az agya. Neubart tehetséges ember, hű szolga, jó politikus. A kancellár sakktábláján a császár csak egy figura. Ő a király, de a kancellár a „vezér“. Nyakán most kidagadt egy ér, amint magából kikelve felcsattant: — Azt hiszik, engem félre lehet tolni? Semmi közük hozzám, ne törődjenek velem! Hagyjanak engem dolgozni .. Dr. Auge várt egy félpercet, azután nyugodt, de határozott hangon felelt: — Felséged állapotáért egyedül én vagyok felelős. Orvos vagyok, nem pedig politikus. Azt teszem, amit a hivatásom parancsol. Könyörgöm Felségednek, ne nehezítse meg számomra a hivatás teljesítését. Alázattal kérem Felségedet, vesse alá magát a vizsgálatnak és vetkőzzék le. A császár sóhajtott. Hát jó. Legyen úgy, ha Auge akarja. Kicsit bánta is, hogy kifakadt. Végre is, ezek az emberek jót akarnak vele. Még a kancellár is azt akarja, hogy minél tovább éljen. Bízik Neubartban, de azért fél tőle, határozottan fél tőle. No, mindegy. Míg dr. Auge lesegítette a házikabátját, már tréfálkozott is. A császár meztelen felsőtesttel ült a karosszékben. Csipkelődő hangon, tréfásan kérdezte: — A legnagyobb hatalom? Ki az? Nagyobb hatalom, mint én? Dr. Auge a császárt nézte, nem az arcát, hanem a törzsét, ahogy orvosok szokták. Nézte ezt a gyenge, enyhén hájasodó, kissé hajlott gerincű törzset, tisztán kórbonctani alapon, beható érdeklődéssel és szórakozottan felelt: — Nagyobb hatalom, Felség! A csiraplazma nagyobb alkotás volt, mint a birodalom egyesítése. — A birodalom egyesítése — mosolygott a császár. — Mondja csak, Auge, a történelem úgy fog rólam megemlékezni, mint a birodalom megalkotójáról ................................ — Feltétlenül, Felség, Felséged uralkodása korszakalkotó volt a modern történelemben. — No, jöjjön, méregkeverő. A kezébe adom magam. Dr. Auge megkezdte a vizsgálatot* Óvatosan és tisztelettel ért a császár testéhez, de mint régi barát, időnként bizalmas megjegyzésekkel fűszerezte a vizsgálat vezényszavait: — Most sóhajtson, Felség ... Erős sebben, mintha csak Lipkovszky grófné hajtaná keblére a fejét... Itt... Most mégegyszer... A grófné igazán isteni áldás felségednek ... Most ne beszéljen,Felség, mert nem hallom jól a szívhamvot... Micsoda szíve van felségednek Pompás szív, Felség ... Emelje fel a’ karját, Felség... Tegye ide anyai kamra, Felség, amíg hallgatódzom . . .• Nem bánom, képzelje, hogy a grófné van a helyemben ... Most egy pillanattig tartsa vissza a lélegzetét, Felség .. * Ügy, ni, már készen is vagyok .. . Engedelmével, Felség, segítek az öltözködésnél.. * Artéria sclerosis — gondolta gépiest szakszerűséggel az orvos, amíg az öltözködésnél segített. A császár hatvani éves és hát egy kis mérsékletre lenne szükség. Egyáltalán nem kíméli magát, és tíz szivart szív naponta. Minden attól függ, mennyire fogadja meg a tanárcsait. Élhet még akár húsz évig is, de csak mérséklettel. Különben egy-két év ... Vagy még annyi sem. A mészi lerakódás egyre rohamosabb az erek-ben. Komolyan, őszintén kellene beszélni a Felséggel. A kancellár nagyon a szív vére kötötte. Kár, hogy a császár anynyira makacs, nem kíméli magát. A császár rossz beteg. A háziorvos szóromzást érzett, tudta, hogy most nehéz perccek következnek. Őszintén kell beszélni a császárral.— Nos, mit talált, kedves Auge? Remélem, élhetek még néhány hétig? A háziorvos elgondolkodva felelt: — Felséged tökéletesen egészséges és akár százéves életkort is elérhet. Persze, mérséklet és lemondás elsősorban . . . — Aha, most jön a fekete leves . . . — Nem, nem, Felség. Tulajdonképpen semmi mást nem kell tennie, csak úgy élni, amint a kora követeli. Ahogy egy nyugalmazott tábornok élne . .. A császár legyintett: — Mesebeszéd, Auge. Nézze meg Nem bájtott öt évvel idősebb nálam és tizem Pasárnap_ _______________HIPLAP__________ LAZARINE BESZÉL FERJÉRŐL RIPPL-RÓNAI JÓZSEF ÖZVEGYÉNEK EMLÉKEI Ha gyűjteményes Rippl-Rónai kiállítást akarnánk rendezni, a világ minden tájáról, az Uffizzi képtárból Amerikán keresztül viszsza Budapestig; minden valamirevaló nemzetközi és magánképgyűjtemény küldhetne anyagot. Már csináltak ilyen kiállítást, de ki tudja, jön-e megint alkalom arra, hogyRippl-Rónai művészi emlékét felújítsák?! Ha az ember az árverési csarnok, Mária Valéria utcai kiállítási termeibe megy el, hogy ott megnézze Rippl-Rónai ötvenhárom képből álló gyűjteményét, az, az érzése, hogy hosszú ideig ez az utolsó alkalom, hogy együtt lásson Rippl-Rónai műveiből ilyen mennyiséget. Az emberben a likvidálás gondolata támad, amikor a művész özvegye, a műterem, a lakás, és itt-ott elhelyezett képeket még utoljára összeszedi és mintha ezt mondaná: „még ez is Rippl-Rónai — több nincs“ — leszámol a múlttal, nincs már mit tartania, ez a marék van még hátra, ezt is szétszórja a világba. Rippl-Rónai özvegye ott van a képek között, nézi művészférjének alkotásait, még abból az időből, amikor ifjú hevületek és lázak fűtötték a mestert alkotásaiban, hiszen az ötvenhárom kép a legrégibb francia hatástól, az utolsó poétikus pasztelltechnikáig minden művészi állomást magában foglal. És mintha az élet suhanna végig az özvegy lelkén, csendesen beszél: — Fáj, tudja, nagyon fáj, nem szabad lett volna, hogy így történjék. Az ember elindul és — sohasem tudja, hová éss, mi lesz a Vége... __ A maconi Internálótáborban . . . Arra kérem Rippl-Rónai özvegyét, hogy meséljen valamit a mesterről. — Nagyon erős egyéniség volt és magabízó, — válaszolja. — Abban az időben, amikor az ő egyéni művészetét még nem ismerték el, soha, egy pillanatig sem csüggedt. Járt a maga útján, kitartással, törhetetlenül. Hihetetlen energia és vitalitás volt benne, sőt több, valami belső tűz is, ami állandóan lobogott — Franciaországért, Párizsért rajongott. Néha behunyta a szemét és azt mondta: »,Most Párizsban vagyok.“ — Igen, Párizs, Franciaország, — mondja ki— a nagy állomás. Férjemmel ott ismerkedtünk meg Párizsban. Küzdelemmel teli, de szép idők voltak. Ha életemnek ezt az időszakát idézem fel, elsősorban Munkácsy Mihályra kell gondolnom, ő volt az, aki férjem, az akkor még kezdő művész számára az érvényesülés útját legelőször igyekezett egyengetni. Lebeszélte őt a párizsi művésziskolák látogatásáról és felajánlotta a maga műtermét, miután férjem bemutatott, dolgai nagyon tetszettek neki. Művei Munkácsy ajánlására Amerikába is átkerültek. Néhány dolgát Sedlmeyer, a híres műkereskedő vette meg. Tudnivaló pedig, hogy abban az időben Sedelmeyer vásárlókedve a művészre nézve nem jelentéktelen sikert jelentett. Éppen akkor bizony nagy nyomorban voltunk s képzelhető, hogy megörültünk az anyagi sikernek. De ebben az eladási dologban azért mégis az volt a legszebb momentum, hogy maga Munkácsy örült neki legjobban. Oly boldoggá tette őt férjem sikere, hogy megölelte, megcsókolta és könnyezett örömében. Mindezek ellenére azonban nehéz anyagi küzdelmeink voltak abban az időben. Emlékszem egy alkalomra, amikor hónapos szobánk bérével már csaknem fél éve tartoztunk és az árverés Damokles-kardjaként lebegett felettünk. Megint csak Munkácsy segített rajtunk. A mester egy Liszt képmása után készült és a nagy zeneköltő által is aláírt rézkarcát adta oda férjem lakásadójának. Ilyenképpen menekültünk meg az árveréstől. Ezenfelül férjem egy képére hatszáz frankot adott kölcsön. A csekket Munkácsyné állította ki. Nagyon okos, érdekes asszony volt. A mester összes pénzügyeit és gazdaságának, egész polgári életének adminisztrálását ő igazgatta. A pénztelenség sok furcsa kalandba sodort bennünket akkoriban. Például: az öreg Bernheim műkereskedő, ayíg magasan férjem egyik kompozícióját különféle nemesfémekért váltotta tulajdonába: zafírköves aranygyűrűt, ékköves függőt, két tucat ezüst evőeszközt adott érte. Fölcicomáztam magam az ékszerekkel, de a gyomrunk korgott. Végül aztán kitűnő megoldást találtunk, — zálogba tettük az ékszereket és megint volt egy kis anyagi kitartásunk. — Beszéljen valamit Munkácsyék házáról, párizsi életéről, — kértem. — Munkácsyék odakint nagyon előkelő, nagyvonalú életet éltek. Sok magyar is járt hozzájuk, többek között Szilágyi Dezső, Justh Zsigmond, Szomory Dezső, Liszt Ferenc, Hubay Jenő. Kitűnő konyhájuk volt Munkácsyéknak. Nagyszerűen tálalták fel például a kerti patakban fogott pisztrángot. A rákot meg talán sehol másutt nem főzték meg jobban, mint az ő konyhájukon. Borsós, fehérboros lében adták az asztalra. — Na, azért mi sem laktunk mindig hónapos szobában, — mondja, mosolyog és nagyon elgondolkozik. — Neuilly sur Seine 56, Rue de Villier 65, itt laktunk utóbb, amikor már kissé jobb anyagi körülmények közé jutottunk. Itt szép volt, jó volt az élet. Kissé könnyezik, amikor errőll beszél, majd így folytatja: — 1900-ig laktunk Franciaországban. Ebben az évben, amikor Franciaországot elhagyták, volt Párizsban a nagy nemzetközi művészeti kiállítás. Nagy szomorúság ért bennünket akkor. A kiállítás megnyitása napján halt meg Munkácsy ... — A háború kitörésekor — kérdezem — Önök megint Franciaországban tartózkodtak? — Igen, •— feleli az özvegy — a háború kitörése is Franciaországban talált bennünket, néhány hónapig internálva is voltunk, a maconi internálótáborban. Ezt a férjem nagyon nehezen tudta elviselni, ő, aki rajongott a szabadságért, egy fogolytáborban, az internáltak között!... Bele is betegedett. Eleinte megpróbált dolgozni, de neki az alkotáshoz — szabadság kellett és nagy-nagy harmónia; az élet szépsége, tájban, színben, fényben, figurákban, nőkben, volt rá olyan hatással, mely felajzotta benne az alkotó vágyat. „Vannak az életben fájó momentumok“... • Az élet a kaposvári kúrián ideális volt, gyönyörű. Alig múlt el nap, hogy ne lett volna vendég, a férjemnek nagy baráti köre volt. Nagyon szeretett beszélgetni, vitatkozni, művészetről, életről. Azonkívül volt még egy szenvedélye: a billiárdozás. A villában berendezett egy billiárd-termet, állandó billiárdpartnerei voltak, többek között: Somssich gróf, Medgyessy. A billiárd-terem még ma is úgy áll ott érintetlenül, ahogyan ő otthagyta, kedvenc, zöldposztós asztalaival. — Szépen éltünk... de azért voltak az életemben válságok is, konfliktusok, fájó momentumok — mint mindenki életében —— tette hozzá gyorsan és — óvatosan. — Aztán így folytatta: — Nagyon egyedül vagyok és senki sem törődik velem. Ki kell mondanom, hogy itt azokra a körökre gondolok, amelyek segíthetnének rajtam. Ha a férjem tanár lett volna, vagy valamely funkciót töltött volna be, akkor adtak volna neki valami nyugdíjat. Az, hogy — nagy művész volt, nem elég jogcím arra, hogy ne felejtsék el egészen? Furcsán van ez az életben... „Kiesett a kezéből a ceruza". .. A nagy művész utolsó napjairól ezeket mondja az özvegy: — Vagy két évig betegeskedett, súlyos szívbaja volt. — Ha az utolsó években nem jött volna föl Pestre, talán még ma is élne« Pest... Pest... az... Hirtelen elhallgat. Valakire, valamire nem dől, nyugtalan lesz, majd nagyon szomorú; ki tudja, mi van a lelkében, mi szánt most végig az idegein? — Az utolsó hónapokat otthon töltötte Kaposváron. Már akkor nagyon beteg volt. — Egy-egy napfényes, langyosabb délelőtt jön, kiült a villa kertjébe és megpróbált dolgozni, de.. . kiesett a kezéből a ceruza.. . Egyszer azon kaptam rajta, hogy — sír... Az alkotóművész már pihen, alkotásai szétszálltak a világba, most két útra az utolsó csoport és az özvegy könnypárás szemmel nézi a távozó emlékeit... Ipolyi Magda !