Magyar Hirlap, 1935. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1935-01-01 / 1. szám
I Kedd MOST SZÁZ ÉVE Ma: FELEKY GÉZA Néhány rövid, szürke sor, abban a két-három párizsi lapban, amely nem akar „lemaradni“ irodalmi eseményekről... Alakult egy Tocqueville-emlékbizottság, mert jövőre lesz száz esztendeje annak, hogy megjelent a Demokrácia Amerikában. Egyszerű, csöndes ünneplésről van ez , csupán. Egy kis vidéki szoborról. Alxis de Tocqueville kis szülővárosárben. És két emléktábláról. A szerény célkitűzésnek csak az ad bizonyos ünnepélyességet, hogy az emlékbizottság élén Léon Bérard áll. A francia aka- Id.'mia legújabb tagja, aki Poincaré irodájában kezdte pályáját, mint ügyvédjelölt, később Poincaré irodavezetője lett, és még később Poincaré „nagy“ kormányának valóban nagy kultuszminisztere . A francia parlamentben a két „Léon“ számít úgy, mint a két legfinomabb, legműveltebb fej. A baloldali és a jobboldali Léon. Az egyik Blum, a szocialista pártnak erkölcsiekben, szellemiekben egyaránt magasra nőtt vezére. A másik pedig, a másik oldalon — csak Bérard. Azért „csak“ Bérard, mert ez a jobboldali politikus soha nem volt például hivatásos színikritikus, úgy, mint Léon Blum... De azért sokfelé tájékozott, finom és fogékony fej. Az irodalom és a tudomány területén. Akár csak nagy baloldali ellenlábasa. Nem meglepetés tehát, ha Léon Bérard úgy találja: az első Tocquevillekönyv megjelenésének századik évfordulóját illik és kötelesség megünnepelni. Ami nem jelent annyit, mintha Tocqueville többi könyve kevesebbet jelentett, kevesebbet nyomott volna, mint az első. Hiba azt mondani, hogy ez a francia bíró nem csinált karriert. Hiszen 36 éves korára már helyet kapott a negyven halhatatlan között és fiatalon lett két esztendőre francia külügyminiszter. Az elismerést, a méltánylást megkapta Bök más irányban is. Pedig finom, szerény, sőt félszeg ember volt. (Rossz szónok, egészen addig, amíg nem nevezték ki külügyminiszterré.) De ez a hivatal azután megadta neki a teljes biztonságot. Ettől fogva — jó szónok volt . Jó szónok? Ez nagyon alacsony rangfokozat. És Tocqueville sokkal több volt ennél. Mondjuk, jó látnok... A múltra és a jövőre nézve. Miért történt az, ami történt — ezt ugyanolyan tisztasággal látta, mint azt: mi — fog történni? Nagy historikus volt ez a francia bíró és egyben nagy történetfilozófus. Egyformán tudott múltat eleveníteni és jövőbe nézni. Teljesen megdöntötte a régi, szokásos nézeteket arról, milyen okokból származott le az 1789-es francia forradalom. És elsőként, egyedül jósolta meg az 1848-as francia forradalmat, amelyet kívüle minden felelős politikus agyrémnek tartott Párizsban. Sok nagy érdem mellett egy súlyos hibában bűnös Tocqueville. A nagy hiba az, hogy írásait ma sem ismerik még eléggé. Pedig az új Európa útját senki nem olvasta ki nála világosabban. Józan, pontos éleslátással mérte fel ez a francia történetfilozófus a múltat és a jövőt. Montesquineu nagyobb kérdéseket állított fel, tekintett át. Viszont a Tocqueville által fölvetett és mérlegelt kérdéseken fordul meg ma egész Európa jövője. Esek még 1934-ben és érdekesek lesznek 1935-ben is. Már az első, most százesztendős könyvében világosan ítélt, józanul, tiszta fejjel mérte le a lehetőségeket Tocqueville. Fenntartás nélkül foglalt állást a demokrácia rendszere, mint az aránylag legkisebb rossz mellett, a politikai élet más szabályozási módszereivel szemben. De már akkor előrelátta: milyen kautélák mellett működhet jól ez az aránylag legkevésbé rossz politikai módszer? Ami sokkal több ennél: Európa jövőjének útjait Tocqueville látta legvilágosabban. Csak úgy, mint nála tisztábban senki nem ismerte fel a nagy francia forradalom igazi okait. Amelyek egészen mások, mint a mindig újból emlegetett sablon-magyarázatok. A múltat és a jövőt „rendszerbe állította“ Tocqueville. És a sok rendszer közül egyedül ez az egy vált be. Teljesen, maradéktalanul. (Kivéve még csak egy másik, szintén francia rendszert. A George Sores szisztémáját.) Az kisebb baj, hogy méltánytalan volt így elfelejteni Tocqueville tanításait. Mert nagyobb baj, hogy a tanítás megértése, méltánylása, nyilvántartása sok mindennek elejét vehette volna. Kisebb európai zavaroknak és súlyos európai válságoknak. IfftÁDIÓta Miről van szó? Ezt a problémát talán kissé elméletileg tárgyalta 1848-ban Tocqueville. De éppen ezért jutott el olyan eredményekig, amelyek érdeke li Ügyfeleinek és üzletbarátainak BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁN a RUDOLF MOSSERT HIRDETŐ VÁLLALAT IV, Váci utca 18 Üzen a föld írta: SÁSDI SÁNDOR Az újságíró ott ül a kávéház terraszán. A pesti újságot nézte, de a szavak nem futottak fel agyába. Látta a nagy betűcímeket, lejjebb az aprós, fekete mezőt, de nem értette, amit a szeme böngész. Fáradt volt. Az éjszaka gazdag kereskedőkkel lumpolt. Likőrök, pezsgő, nagy hangosság és otthon, az ágy hajnali szomorúságán, magasítható, búslakodó, szánom-bánomkodás. Fogadalmak, hogy többé soha. Nem, ez így nem tarthat. Holnaptól kezdve szakít mindennél. Rendes élet, munka, sok munka... Mi köze a gálánskodó katonatisztekhez, a sokpénzű kereskedőkhöz, Jankához, a festett szájú kaszkoslányhoz? ... Neki dolgoznia kell... Holnap vármegyei közgyűlés... Komisz munka. Az alispáni jelentés tíz oldalon keresztül, megyei útjavítások, adózási disputák, indítványok... Mi köze mindehhez a szamársághoz, amit nagy fontoskodva oda kell tálalnia a szerdai lapba az olvasó elé? És vezércikket kell írnia a tisztviselői létszámapasztásról. Verset is kellene küldenie a fővárosi folyóiratba. De lusta, fáradt, nincs ereje, nincs akarata mindehhez. A megyei közgyűlésre elküldi a volontőrt, a vezércikket megírja barátja az ügyvéd, aki boldog, ha helyet kap a lapban. A vers? Igen, holnap azt is megírja. Bizonyosan megírja és mindjárt postára is adja. Holnap ... feltétlen megteszi, sőt a vázlatát is megírja a regényének, amit már évek óta hurcol a fejében. Nagy könyv lesz ez. Arról fog szólni, hogy a feltörekvő parasztság egészséges irányba téríti az élet elsüllyedő szekerét. Persze, szerelmi történet is lesz benne. Oh, mindezt szépen meg lehet írni. Majd holnap friss erővel hozzálát... Ma? Most? Lussa kezében tartani az újságot, fáradt ahhoz, hogy cigarettára gyújtson, hogy nagyot, hatalmasat lélegezzen, így volt ez tegnap is és tegnapelőtt is. Mindig fáradt volt. Hol szedte ezt az előkelő fáradtságot Szabó Dénes harmincnégyéves hrlapíró? Az apja dohányszagú botosispán volt a zsidó uraság kétezer holdján. Fekete bársonynadrágot viselt télen-nyáron és bőrzsírszagú rövidszárú csizmát. Jól emlékszik az anyja fodros szoknyájára, kikötős blúzára is. Sokszor látja önmagát, mint kisgyereket. Emlékszik a kis Dénesre, akit szívesen vezetgetett kezénél fogva a fiatal urasági inas. Emiatt sokat súgtak-búgtak a béresasszonyok. Egyszer, amikor az ispánnénak eltűnt a búbostyúkja, a lopással gyanúsított nagyszájú béresasszony vörös képpel dobálta feléje a fullánkos szavakat: — A szegény ember feleségére kenynék a lopást. Pedig tudok, amit tudok. Fene se lopta el a tikot. Megkészítette a ténsasszony az uraságnak vacsorára. Ha már ki kell mondani a szót, hát én bizony kimondom, hogy láttam besurranni az uraságot az ajtón, amikor az ispán úr az ökröket volt venni a cselédvásárra ... Másnap reggel a nagyszájú béresasszonyt urastól, gyerekestől, minden cókmókjával kihordatta az ispán a határba. Azonban ezen az estén az ispánnénak is a teheneseknél kellett aludnia, mert az ura székkel hajszolta kifelé a házból. Ahogy nőtt Dénes, kezdte meglátni, hogy valami nincs rendjén az apja meg az anyja között. Örökös per, veszekedés töltötte meg a házat. A cselédasszonyok nem egyszer futottak össze, kárörvendő kíváncsiskodással, amikor az ispániakból gyermekét magával hurcolva, a tehenesekhez futott az ispánné. Dénes sok és felejthetetlen jelenetre emlékezett. Téli nap volt. Disznóölést tartottak és vér meg fokhagyma nehéz, fűszeres szaga feküdte meg a szobákat. Estefelé az anyja a nefelejtses porcellán tányérba kolbászt meg fehérpecsenyét rakott és a szalonnát vagdosó asszonyok között észrevétlenül kifelé igyekezett A konyhaajtóban azonban beleütközött az urába. Az ispán felemelte a tányért takaró szalvétát. — Hová viszed ezt? A nyolcéves Déneske megérezte, hogy megint valami csúnya veszekedés következik és már ott termett az anyja mellett. Nézte az édesanyja szép, halovány arcát, amelyet az ijedtség még sápadtabbá tett. — Hová vinném? Kóstolóba a tehenesékhez ... — Hazudsz! A tehenesékhez nem fehérszalvétás porcellántányérban hordják a kóstolót. És már húzta befelé a nagyszobába. A sápadtarcú asszony letette a tányért az asztalra. Mint az iskolás, félő várakozással négzett a furkósbotra, amit az ura ott szorongatott a kezében. Kínos csend következett egy hosszú percig. Aztán valami paraszti dacosság lobbant ki az asszony száján. — Hát ha tudni akarja, nem a teheneseknek szántam a kóstolót, hanem igenis az uraságnak... A furkósbot tompán zuhant le az egyenesen álló asszony derekára. — Ne üssön engem... — kiáltott, de mikor látta újra ülésre emelve a botot, védekező kézzel maga elé kapott egy széket. — Ne üssön engem. . Én már betegje vagyok a marha nagy erejének. A tomporomat még most is fájlalom a Katalin-napi cécó miatt... De el is megyek innen tudomisten! Viszem a fiamat is ... a gyerekemet, aranyos szülöttemet, mert tudja meg ... már régen vallani akartam erről, nem a magáé, nem magától van a Déneske ... Szabó András nagyot bődült, mint mikor fejbekólintják a beteg ökröt. Tágra nyílt szemekkel nézett hol az asszonyára, hol a gyerekére. A szája mozgott, de szava nem értődött. Suta mozdulattal végighúzta balkezét kétszer-háromszor az orcáján, mintha valamit keresne rajta. Vastag nyakán kidagadtak az erek és inggallérjáról pattanva hullott le a fényes gomb. Nézte, kifordult szemmel a szepegő kisfiút, aztán mohó vadsággal a karjába kapta. Déneske sírva fakadt, az anyja felé nyújtogatta a kezét, de az apja szorosan tartotta a mellén. A sublót felett függő vaksi tükör elé vitte és borostás, szúrós arca mellé odaszorította a síró gyerek fejét. Nézte meredten a maga napégetett, szélfútt, eltorzult képe mellett a gyerek könnybelábadt, könnyáztatta friss arcát, amelyen ifjúságosan virított az, ami az apjáén már gyűrött hervadásba keményült. Nézte... nézte és lassanként elsimultak az arcán a viharláncok. Letette a gyedeket. — Nem igaz Ágnes, ne hazudj nékem ... Nézd a szemét, a száját, látod? Akár az enyém ... a bal arcán kis vörös jel. Látod Ágnes? ... Ne hazudj nékem ... Aztán hirtelen megrázza a mellét valami belső rivás és odaomlott nagy lomha testével az asszony elé. — Ágnes... kedves párom, úgy-e, hogy nem szóltál igazat? Nézd, a szeme, meg a szája, meg a kis vörös jel... Na, úgy-e? Hát mér nem szólsz már? hiplaB 1935 január T. 3 Ezerkétszáz budapesti ügyvédet megfosztottak kamarai választójogától December 31-e fontos dátumot jelentett a fővárosi ügyvédség életében. Ugyanis — amint azt a Magyar Hírlap már jelentette — ez a kamarai és nyugdíjintézeti járulékfizetések végső határideje, akik 1934 végéig nem fizették ki hátralékaikat, elvesztik kamarai aktív és passzív választójogukat, tehát az 1935 február 25-re kitűzött kamarai tisztújításon sem mint jelöltek, sem mint szavalók nem vehetnek részt. Hétfőn, december 31-én este munkatársunk dr Szegő Ferenchez, a Budapesti Ügyvédi Kamara titkárához fordult és kérdést intézett hozzá, hogy hányan vesztették el 1935-re kamarai választójogukat. — Néhány nappal ezelőtt — közölte velünk dr Szegő Ferenc — még rendkívül szomorú volt a helyzet: a kamara 3270 tagjának ifibb, mint a fele hátralékban voltárjárulékokkal. Az utolsó napokban, főleg a legutolsó napon azonban több mint 160 fővárosi ügyvéd tett eleget fizetési kötelezettségének, úgyhogy jelenleg az a helyzet, hogy mintegy 2100 ügyvéd kiegyenlítette hátralékát, de még így is közel 1200-an vesztik el választójogukat. Ezek a hátralékos ügyvédek egy esztendőre elvesztik minden jogosultságukat a nyugdíjintézettel szemben és ha 1935 végéig sem egyenlítik ki tartozásaikat, az új ügyvédtörvény értelmében kénytelenek leszünk törölni őket a kamara tagjai közül. — Eddig évenként 130 pengő nyugdíjintézeti járulékot kellett fizetni az ügyvédeknek. Az új nyugdíjtörvény ezt leszállította évi 80 pengőre. Ennek a törvénynek azonban még nem jelent meg a végrehajtási utasítása. Dr Tasnády Nagy András államtitkárral való megbeszélésünk értelmében azonban már most érvényesként kezeltük ezt a törvényt és így azokat az ügyvédeket is hátralékmenteseknek tekintettük, akik a ISO pengős nyugdíjintézeti járulék helyett 80 pengőt befizettek.