Magyar Hirlap, 1935. június (45. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-29 / 146. szám

Szombat A Szépművészeti Múzeum évkönyveinek hetedik kötete jelent most meg Petrovics Elek főigazgató szerkesz­tésében. Egy közlemény dominálja az évköny­vet: Meller Simon százhúsz nagy oldalas tanulmánya Szinyei-Merse Pál életéről és műveiről. Sok új adatot, sok új anyagot dolgoz­ott fel Meller Simon, magisztrális egyszerűséggel, finom fogékonysággal, pontos érzékkel a lényeg iránt, és a rész­letek érdekes csoportosításával. De Meller Simon nagy tanulmányára még Visszatér a Vasárnap, mert idáig talán Senki nem értékelte, ennyire tiszta, éles szemmértékkel Szinyei-Merse Pál nagy hagyatékát, és nagy egyéniségét. Egye­lőre csak néhány kiragadott mondat k kö­­vetkezik itt a tanulmányból: „Az egykori kedélyhillámzás elsimult, derűs nyuga­lommal szemlélte az életet. Tempara­­mentuma azonban megmaradt. Ha hara­gudott, hangja elemi erővel dübörgött. Ha valamin mulatott, hahotája zuhatag­­ként ömlött. Kitöréseiben volt valami ősemberi. Véleményét, ítéleteit szívesen közölte,, de kevés szóval élt s a kevés szó is nehezen szakadt ki belőle; sokszor kezeivel segített magán és különös, mély torokhangokkal. Szavai súlyosak voltak, mint a kalapács s bizton találtak. Mon­datainak és­ ítéleteinek jellemző vonása a meggyőző világosság, a kétértelműsé­get kizáró szabatosság volt. Beszédén megérzett deákos műveltsége, szerette az epigrammatikus fogalmazást.“ Aki még ismerte és szerette Szinyei- Merse Pált, az tudja, mennyire találóak ezek a mondatok. Vagy pedig ezek a so­rok: „Fantáziájának képalkotó folya­matánál az indulópont rendszerint egy természeti benyomás. Az üde zöld gyep, a frissen kaszált rét, a hűvös faárnyékok a napfényes pázsiton... A vidéki kas­tély szülötte, neki a szoba a telet vagy a kényszert­ jelentette. A mező és erdő pedig a nyarat, a szabadságot, az életet. Már gyermekkorában lovagolt és vadászott, levegőben és napfényben nőtt fel. Az interieur sohasem érdekelte, azt nem is festette. A tárgya az az élet, amelyben növekedett, az úri élet a szabad ter­mészetben.“ És következzenek itt még a zárósorok: „Erkölcsi erejére vall, hogy öreg korai­val­ új utakra tért, birkózni kezdett a természettel és soha sem esett abba a hi­bába, hogy ifjúkorát akarta volna erőt­lenül ismételni, így lett élete teljessé. Az ősz Szinyei higgadt éleslátásával, er­kölcsi ereje töretlenségével, mint ember méltó folytatása a fiatal művésznek, aki naiv zsenialitásában megelőzte korát, aki saját módján megteremtette az impresz­­szionizmus magyar változatát, és aki vi­rágzásának rövid négy évében ragyogó szépségű képekkel, ragyogó szépségű kép­gondolatokkal ajándékozta meg a ma­gyar festést.“ ★ Nagyobb mértéktartással, több sze­rénységgel és több plaszticitással nem le­hetne jellemezni, mit jelentett Szinyei-Merse Pál ibolyaszín szeme, árbóc­ alakja és úri ízléssel fegyelmezett őstehetsége a magyar művészetnek, a magyar kul­­túrhistóriának, sőt általában a magyar életnek. Hoffmann Edit érdekes, alapos tanul­mánya a Szépművészeti­ Múzeum raj­­zairól követi az évkönyvek hetedik kö­tetében Meller Simon nagy Szinyei­­portréját, néhány más ugyancsak érde­kes tanulmány mellett. Azután követke­zik egy látszólag száraz felsorolás: a Szépművészeti Múzeum gyarapodása 1931 és 1934 között. Szándékos sze­rénységgel és szürkeséggel. De azért itt szerepel Szinyei-Merse Pál „A szerelme­seikkel, amelyet Weiss Fülöp vásárolt vissza Amerikából. Azután „A k­laszinó hölgy“, Szinyei-Merse Pál rövid házas­ságának keserű emléke, amely szintén magánpénzből került a múzeumba. Ama négy diadalmas fiatalkori év még egy monumentuma gyanánt a „Hintázók“, Nemes Marcell hagyatékából és szintén magánosok anyagi bőkezűségéből. Az­után Szinyei új periódusának egyik nagy nekilendülése, „A hóolvadás“. Ez a kép is Amerikából jött haza, szintén nem ál­lami pénzből. Azután, — bármilyen ke­véssé szerette ezt a műfajt Szinyei­ Merse, — egy érdekes nagy női akt. Magánosok adománya... Kár volna a Szinyei-gyarapodást foly­tatni, mivel még úgy tűnnék, mintha itt egyoldalúság vezette volna Petrovics Eleket. De itt van megint, mint magáno­sok adománya Ferenczy Károly talán legmonumentálisabb fiatalkori képe. ..A hegyi beszéd“ első nagy felvázolása. Mellette, mint S­pendant Iványi-Grün­­wald Béla nagy fiatalságának legszebb nagybányai kompozíciója. Ferenczy Ká­roly egyik más szerencsés fiatalkori ké­pét, Csók István portréját, Csók István ajándékozta a múzeumnak, vagy inkább Petrovics Eleknek. Csak a magyaroknál maradva, de hátrébb kanyarodva a múltba: az elmúlt négy év gyarapodásai között van Mányoki Ádám gyönyörű ön­arcképe. A hosszú seregszemlében nem csupán a nagy nevek és a nagy képek érdekesek, de az is, hány felől tudott Petrovics Elek pénzt szerezni a képek megvásárlására, így például nagybankok mellett szerepel az adakozók sorában a Nemzeti Bank és a Postatakarék. Petrovics Elek, — min­den más tekintetben a világ legélelmet­­lenebb embere, — élelmes örménnyé lett, ha valahol felmerült egy olyan kép, amelynek nézete szerint a Szépművészeti Múzeumban volt a helye, és ha az ilyen kép megszerzésére nem volt pénze. A lajstromban a legsajátságosabb fedezeti források vannak: például „néhai Nemes Marcell hagyatékából a hitelezőkkel létrejött megegyezés alapján“ öt első­rendű kép került a Szépművészeti Mú­zeum birtokába. Alighanem úgy, hogy a hitelezők lemondtak követeléseikről és követeléseik kiegyenlítése gyanánt első- HIPIAP 1935 június 29. 25 gadták az öt kép átengedését a Szépmű­vészeti Múzeumnak. ★ “S Minden más nagy, — és ennél sokkal nagyobb, — érdem gyanánt talán érdem az is, ha Petrovics Elek szegény időben jó néhány millió pengő értékű képet és más művészeti emléket szerzett meg a Szépművészeti Múzeumnak ingyen. Akármi történjék is most ügyében, egyszer, — egy minél későbbi napon, — két okból kell majd szobrot állítani neki a Szépművészeti Múzeum előtt. Azért, mert a legnagyobb igazgatója volt idáig ennek az intézménynek. És azért, mert a legnagyobb donátora volt ennek az in­tézménynek. Nagyobb donátor, mint akár Pyrker László egri érsek. Nem a­ magáéból adott? A másokéból adni még sokkal nehezebb, még sokkal súlyosabb érdem. Jókai 72 millió betűje — És a mese jött Keletről, ahol a csillagos­ség csodás varázsával borult a földre és a balzsamos levegőben a dús növényzet között a kút mellett ülőknek meséltek sok ezer év előtt az akkori mesemondók. S Kelet méhe kiszülte az ezeregy meséjét minden népek számára. Azután a mese jött közelebb, köze­lebb a fehér ember lakta vidék felé és Ho­­mér járta a déltengereket és mikor kikötött egy öböl mélyén, akkor mesélt Ilionról és Odisszeuszról az összeverődő emberölőnek. S azután bujkált a mese az emberek között, az arabok elhozták Spanyolországba, majd kibuggyant a Dekameron Itáliában, fölment észak felé és a Kalevala fölzendült az em­­brrajkon és az emberek lelkében tovább lap­pangott nagy tömegével, hogy azután a múlt század elején, 1825-ben, megszülessék test­alakban és kiemeljék Jókai zsenije révén az egyetemes emberiség részére. Mikor a forradalom kitört, a lázas Pest uccáin Petőfi és Jókai viszik a főszerepet, az egyik megszerkeszti a t1. pontot amelyet cenzúra engedelme nélkül maguk nyomat­nak ki és felszabadítják a sajtót, a másik riadóját, a Talpra magyart szavalja a város­ban, mert megérezte az idők jelét, mint ő maga mondta: „Úgy érzem a forradalmat, mint, ahogy a kutya a földrengést!“ Eljött az idő, a mi időnkl Jókai Mór a romantika nagymestere, ebben az időben 23 éves volt s a forradalom nap­ján, mikor a nemzet szabadságjogait köve­telte, aznap lett vőlegény, nemcsak a nem­zettel jegyezte el magát, hanem a Nemzeti Színház színpadán a legnagyobb magyar szí­nésznővel, Laborfalvy Rózával. Azután át­búg a két év viharverte napjaival Magyar­­ország felett, a forradalmat leverik, Kossuth menekül és száműzetésbe megy, Petőfi elesik a harctéren és Jókai itthon marad, bujdosik és virraszt a nemzet betegágya mellett és mesél, mesél a nemzetnek. Dickensről mondják egyszer, hogy mikor beteg volt, meglátogatta őt az angol királynő. És azt mondta Victoria királynő Dickensnek: ,,Ila nem volna Dickens, azt mondanám ol­vassa Dickenst, attól meggyógyult. Így volt a magyar nemzet Jókaival, mikor leverve, szabadságától megfosztva a bécsi absolutiz­­mus uralmát nyögte. Jókai mesélt neki, a nemzet Jókait olvasta és a nemzet meggyó­gyít- Jókai anyja A kék Duna folyó szeszélyes játékának leg­nagyobb szigete a Csallóköz, amelynek sarká­ban épült a sziget alján Jókai szülőhelye Komárom. És a ház, ahol született, az maga egy titokzatos rejtély volt, melynek falai nagy emlékekről suttogtak. Minden ablaka az ud­varra nézett, mert a vallásüldözés idején itt tartották isteni tiszteletüket a protestánsok. Ebben a házban született meg 1825-ben a protestáns szülök gyermeke, Jókai Mór. Február vége születése napja, 28-ika s mikor ebből a házból tavasszal kitették a bölcsőt a napfényre, a gyermek nevetett, mert a lombok között keresztül siklott a napsugár s arany fonalán egy tündér szállt le hozzá­ a képzelet. Jól mondja egy kitűnő esztétikus, hogy a tündér megérintette a gyermek szívét, mintha azt súgta volna neki: „Tudj érezni mindent, amit mások éreznek, ami emberi szivet csak megdobogtat s mindent szebben és mélyebben érezze, — azután a tündér rá­­lehelt a gyermek szemére, hogy lásson el messze a múltba, lásson át minden akadá­lyon és minden emberi szívén. Megcsókolta a gyermek ajkát, hogy meséje édessé vál­jék, mint a méz!“ Az esztétikus meghatározásában, mely köl­tői formában mutatja Jókait, van sok igaz. Nagy emberek életét a sors oly csodálatos módon irányítja, mintha tündérek játsza­doznának vele. És soha csodálatosabb pálya nem volt, mint Jókaié. Hároméves korában a padlót játékból krétával rajzolta tele. Kü­lönös állatokkal, melyek akkor az ő kis fan­táziájában éltek. Ez is olyan, mintha tény­leg tündér vezetné a kezét. Későbbi korában az iskola padjai között festőnek készült, mert jóbarátja Orlay festő lesz. Ugyanakkor Pe­­tőfi színésznek készült, de azután jön a sors, vagy mondjuk a tündér, összecseréli a fia­talok játékszereit, Petőfiből költő lesz, Jókai­ból mesemondó és Orlayból festő. Jókai nagy mesemondó képességét anyjának Pulay Máriának köszönheti. Aki híres volt adomázó és mesélő képességéről. A kékszemű Jókai csodálatos rajongással csüngött anyján, aki a költőnek 9 éves ko­rában írott versét elküldte a pesti kiadóhoz és az meg is jelent az akkori legelterjedtebb lapban. Tehát Jókai regeszerű alakjához újra egy adatot kapunk, ő már 9 éves korában , .... .. . „ , a nyilvánosság elé lépett. Abban az időkért rendkívül félénk és fantasztikus képzetekkel telített gyermek volt. Testvérei szerették, az­ egész ház kényeztette, mint ő maga mondja egyik önéletrajzában, soha haragos szót a a háznál nem kapott. Mikor iskolába ment nénjének a házból utána kellett néznie mind­­addig, míg el nem érte az iskola kapuját, mert nagyon félénk volt. Három tárgya volt különösen félelme fantáziájának: a nagysza­­kállú zsidók, azután a veszett kutyák s vé­gül az élve eltemettetés gondolata. Ez utóbbi annyira üldözte, hogy egy kis papírra fel­írva szüntelenül derekára kötve hordozta végrendeletét. És anyját mindig arra kérte, hogyha meghal, ne engedje eltemetni felhőn­r­colás nélkül. Ez a félelem az élve eltemetéstől megvolt­ az édesanyjában is, mert mikor meghalt a végrendeletében követelte, hogy a szívét az orvos tűvel szúrja át, nehogy élve eltemessék. Az első dráma Döntő fordulatot Jókai irodalmi munkás­ságára Petőfivel való barátsága hozott, me­lyet a pápai kollégiumban kötöttek s mely megmaradt köztük életük végéig. A forra­dalmat együtt élték át s együtt emelték fel a magyar irodalmat a világirodalom nívó­jára. Első nagyobb munkája egy dráma volt, amellyel az akadémiai pályázatra pá­lyázott s ezt a pályaművet Petőfi Sándor másolta le és az akadémiában dicséretet nyert. Ez döntötte el, hogy írói pályára lép. Ő maga ezt mondja róla az egyik önéletrajzában: „Mikor megtudtam, hogy Vörösmarty és Bajza, a két akkor legnagyobb magyar író, száz arannyal akarta megjutalmazni legelső darabomat, akkor tudtam, hogy vérszerződé­sem alá volt írva avval a kedves ördöggel, akit úgy hívnak, hogy poézis s aki elvisz bennünket abba az örökké égő lángba, amely folyvást éget, de soha el nem hamvad. Be­vallom őszintén, ügyvédnek készültem­, volt is diplomám, egy pörömet megnyertem, de minthogy abban az időben az ügyvédnek ma­gának kellett exekválni az alperest, ezt már nem tudtam végrehajtani és végleg az iroda­lomra vetettem magamat. Jó szerencsém volt, hitvesem, aki, mint a Nemzeti Színház nagy tragikája ismerte a világirodalom remekmű­veit, tanácsaival felemelt a magasabb iro­dalmi gondolatvilágban. Megvádolták néha azzal, hogy mint regényíró idealista volt. Ez ugyan vádnak nem megszégyenítő, de nem fogadható el. Hogy rendkívüli alakokat, szokatlan helyzeteket rajzolt, az nem teszi sem a tárgyat, sem az egyént lehetetlenné. Ő együtt élt azokkal az alakokkal, akiket meg­örökített és ami exorbitáns fantáziának lát­szik, az visszaemlékező tapasztalat többnyire. A meseregény Itt lehet legjobban hivatkozni Vojnovitsra, a jeles magyar esztétikusra, aki azt mondja: „Jókai egy új műfajt teremtett, a mesere­gényt. Azt a regényt, amely nyugatról jött, ő átalakította ezeregyéjbeli fantáziájával úgy, mint ahogy kelet meséi szólnak. De az nem azt jelenti, hogy ő nem az ételét adta, sőt azoknak az érdekes különleges alakoknak az érdeklődését adta, ő, aki ennek az ér­dekes országban, melyet Magyarországnak hívunk, éltek“, ötvenéves jubileuma alkalmá­val írott önleírásában nagyon jól mondja: „Én jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon és futottam vesztett csaták után futóbelyárok vezetése mellett általán mocsarakon, pusztákon keresztül. Ott voltam Bécs város és Buda ostrománál a bombák tűzijátéka közepett s láttam egy rombadög világot fejemre szakadni Világos­nál, mikor a Habsburgok az orosz cár segé­lyével leverték Kossuth forradalmát és Görgey tábornok negyvenezer magyarral letette a fegyvert. Részt vettem egy elnyomott nemzet halálveszélyes konspirációiban és az 1867-es­ kiegyezés után, mikor Ferenc József kibé­kült a nemzettel és megkoronáztatta magát, akkor részesültem a koronás király legke­­gyelmesebb kitüntetéseiben. Voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi 2 forintért és voltam komoly vállalatok szerencsés igazgatója. Viseltem a sors minden csapását s élveztem minden ked­vezését. Volt a nyakamon kötélhurok, mikor a forradalom után halálra ítéltek és érdem­­rendszalag, melyet királyom adott. Hullott a fejemre a dicsőítés arany virágpora s a rágalom assa foetidája. Voltam szeretve s voltam gyűlölve, mint talán senki más. Ezért­ a saját életem színének keresztül kell sugá­roznia munkáimon.“ Ez a legjobb meghatározás, amit önmagá­ról mond. Az ő életén át s ennek az ország­nak az életén át lehet csak megérteni azt a műfajt, amelyet ő nyugati mintára a keleti mesék fantáziájával megalkotott. Minden munkája a magyar nemzetből gyökeredzik,­ vagy a népdalokból. Egyre járta az országot és emberek, urak és parasztok adomákat, történeteket, helyi nevezetességeket, meséket, emlékeket mondtak el neki s azokat ő át­szűrve lelkén, megvilágítva fantáziája ere­jével mind feldolgozta. Büszkén mondta, hogy ő nem egyedül dolgozik, hanem vele dolgozik egyszerre az egész magyar nemzet,, mert kezdve a tudósoktól, akik históriai em­lékekre figyelmeztették, egészen a színészekig, akik mozdulatokra tanították, mindenki a se­gítségére volt, hogy minél több írás, minél több adoma, minél több ötlet álljon rendel­kezésére, hogy műveit megalkothassa. Igaz, hogy az ilyen munkálkodás csak olyan, mint mikor a nagy magyar muzsikust, Liszt Fe­rencet megragadta egy magyar népdal s ab­ból azután ő egy nagyszabású oratóriumot alkotott. Ezek csak kis akkordok, amiket azután ők kiszélesítenek, regénnyé fejlesz­tenek. . 350 kötet Nagyon büszke volt mindig könyvtárára! Ez a könyvtár ugyanis nem más volt, mint a saját munkáinak különböző kiadásokból ösz­­szeállított gyűjteménye. Ha meggondoljuk azt, hogy 350 kötetet írt s ezek 27 nyelven jelentek meg különböző kiadásokban, akkor el tudjuk képzelni, hogy milyen hatalmas könyvtár volt az­, melynek tulajdonképpen csak egy lakója volt: Jókai Mór. Mondom, ez a könyvtár a magyar történelem korszakai-

Next