Magyar Hirlap, 1935. június (45. évfolyam, 124-146. szám)
1935-06-29 / 146. szám
Szombat A Szépművészeti Múzeum évkönyveinek hetedik kötete jelent most meg Petrovics Elek főigazgató szerkesztésében. Egy közlemény dominálja az évkönyvet: Meller Simon százhúsz nagy oldalas tanulmánya Szinyei-Merse Pál életéről és műveiről. Sok új adatot, sok új anyagot dolgozott fel Meller Simon, magisztrális egyszerűséggel, finom fogékonysággal, pontos érzékkel a lényeg iránt, és a részletek érdekes csoportosításával. De Meller Simon nagy tanulmányára még Visszatér a Vasárnap, mert idáig talán Senki nem értékelte, ennyire tiszta, éles szemmértékkel Szinyei-Merse Pál nagy hagyatékát, és nagy egyéniségét. Egyelőre csak néhány kiragadott mondat k következik itt a tanulmányból: „Az egykori kedélyhillámzás elsimult, derűs nyugalommal szemlélte az életet. Temparamentuma azonban megmaradt. Ha haragudott, hangja elemi erővel dübörgött. Ha valamin mulatott, hahotája zuhatagként ömlött. Kitöréseiben volt valami ősemberi. Véleményét, ítéleteit szívesen közölte,, de kevés szóval élt s a kevés szó is nehezen szakadt ki belőle; sokszor kezeivel segített magán és különös, mély torokhangokkal. Szavai súlyosak voltak, mint a kalapács s bizton találtak. Mondatainak és ítéleteinek jellemző vonása a meggyőző világosság, a kétértelműséget kizáró szabatosság volt. Beszédén megérzett deákos műveltsége, szerette az epigrammatikus fogalmazást.“ Aki még ismerte és szerette Szinyei- Merse Pált, az tudja, mennyire találóak ezek a mondatok. Vagy pedig ezek a sorok: „Fantáziájának képalkotó folyamatánál az indulópont rendszerint egy természeti benyomás. Az üde zöld gyep, a frissen kaszált rét, a hűvös faárnyékok a napfényes pázsiton... A vidéki kastély szülötte, neki a szoba a telet vagy a kényszert jelentette. A mező és erdő pedig a nyarat, a szabadságot, az életet. Már gyermekkorában lovagolt és vadászott, levegőben és napfényben nőtt fel. Az interieur sohasem érdekelte, azt nem is festette. A tárgya az az élet, amelyben növekedett, az úri élet a szabad természetben.“ És következzenek itt még a zárósorok: „Erkölcsi erejére vall, hogy öreg koraival új utakra tért, birkózni kezdett a természettel és soha sem esett abba a hibába, hogy ifjúkorát akarta volna erőtlenül ismételni, így lett élete teljessé. Az ősz Szinyei higgadt éleslátásával, erkölcsi ereje töretlenségével, mint ember méltó folytatása a fiatal művésznek, aki naiv zsenialitásában megelőzte korát, aki saját módján megteremtette az impreszszionizmus magyar változatát, és aki virágzásának rövid négy évében ragyogó szépségű képekkel, ragyogó szépségű képgondolatokkal ajándékozta meg a magyar festést.“ ★ Nagyobb mértéktartással, több szerénységgel és több plaszticitással nem lehetne jellemezni, mit jelentett Szinyei-Merse Pál ibolyaszín szeme, árbóc alakja és úri ízléssel fegyelmezett őstehetsége a magyar művészetnek, a magyar kultúrhistóriának, sőt általában a magyar életnek. Hoffmann Edit érdekes, alapos tanulmánya a Szépművészeti Múzeum rajzairól követi az évkönyvek hetedik kötetében Meller Simon nagy Szinyeiportréját, néhány más ugyancsak érdekes tanulmány mellett. Azután következik egy látszólag száraz felsorolás: a Szépművészeti Múzeum gyarapodása 1931 és 1934 között. Szándékos szerénységgel és szürkeséggel. De azért itt szerepel Szinyei-Merse Pál „A szerelmeseikkel, amelyet Weiss Fülöp vásárolt vissza Amerikából. Azután „A klaszinó hölgy“, Szinyei-Merse Pál rövid házasságának keserű emléke, amely szintén magánpénzből került a múzeumba. Ama négy diadalmas fiatalkori év még egy monumentuma gyanánt a „Hintázók“, Nemes Marcell hagyatékából és szintén magánosok anyagi bőkezűségéből. Azután Szinyei új periódusának egyik nagy nekilendülése, „A hóolvadás“. Ez a kép is Amerikából jött haza, szintén nem állami pénzből. Azután, — bármilyen kevéssé szerette ezt a műfajt Szinyei Merse, — egy érdekes nagy női akt. Magánosok adománya... Kár volna a Szinyei-gyarapodást folytatni, mivel még úgy tűnnék, mintha itt egyoldalúság vezette volna Petrovics Eleket. De itt van megint, mint magánosok adománya Ferenczy Károly talán legmonumentálisabb fiatalkori képe. ..A hegyi beszéd“ első nagy felvázolása. Mellette, mint Spendant Iványi-Grünwald Béla nagy fiatalságának legszebb nagybányai kompozíciója. Ferenczy Károly egyik más szerencsés fiatalkori képét, Csók István portréját, Csók István ajándékozta a múzeumnak, vagy inkább Petrovics Eleknek. Csak a magyaroknál maradva, de hátrébb kanyarodva a múltba: az elmúlt négy év gyarapodásai között van Mányoki Ádám gyönyörű önarcképe. A hosszú seregszemlében nem csupán a nagy nevek és a nagy képek érdekesek, de az is, hány felől tudott Petrovics Elek pénzt szerezni a képek megvásárlására, így például nagybankok mellett szerepel az adakozók sorában a Nemzeti Bank és a Postatakarék. Petrovics Elek, — minden más tekintetben a világ legélelmetlenebb embere, — élelmes örménnyé lett, ha valahol felmerült egy olyan kép, amelynek nézete szerint a Szépművészeti Múzeumban volt a helye, és ha az ilyen kép megszerzésére nem volt pénze. A lajstromban a legsajátságosabb fedezeti források vannak: például „néhai Nemes Marcell hagyatékából a hitelezőkkel létrejött megegyezés alapján“ öt elsőrendű kép került a Szépművészeti Múzeum birtokába. Alighanem úgy, hogy a hitelezők lemondtak követeléseikről és követeléseik kiegyenlítése gyanánt első- HIPIAP 1935 június 29. 25 gadták az öt kép átengedését a Szépművészeti Múzeumnak. ★ “S Minden más nagy, — és ennél sokkal nagyobb, — érdem gyanánt talán érdem az is, ha Petrovics Elek szegény időben jó néhány millió pengő értékű képet és más művészeti emléket szerzett meg a Szépművészeti Múzeumnak ingyen. Akármi történjék is most ügyében, egyszer, — egy minél későbbi napon, — két okból kell majd szobrot állítani neki a Szépművészeti Múzeum előtt. Azért, mert a legnagyobb igazgatója volt idáig ennek az intézménynek. És azért, mert a legnagyobb donátora volt ennek az intézménynek. Nagyobb donátor, mint akár Pyrker László egri érsek. Nem a magáéból adott? A másokéból adni még sokkal nehezebb, még sokkal súlyosabb érdem. Jókai 72 millió betűje — És a mese jött Keletről, ahol a csillagosség csodás varázsával borult a földre és a balzsamos levegőben a dús növényzet között a kút mellett ülőknek meséltek sok ezer év előtt az akkori mesemondók. S Kelet méhe kiszülte az ezeregy meséjét minden népek számára. Azután a mese jött közelebb, közelebb a fehér ember lakta vidék felé és Homér járta a déltengereket és mikor kikötött egy öböl mélyén, akkor mesélt Ilionról és Odisszeuszról az összeverődő emberölőnek. S azután bujkált a mese az emberek között, az arabok elhozták Spanyolországba, majd kibuggyant a Dekameron Itáliában, fölment észak felé és a Kalevala fölzendült az embrrajkon és az emberek lelkében tovább lappangott nagy tömegével, hogy azután a múlt század elején, 1825-ben, megszülessék testalakban és kiemeljék Jókai zsenije révén az egyetemes emberiség részére. Mikor a forradalom kitört, a lázas Pest uccáin Petőfi és Jókai viszik a főszerepet, az egyik megszerkeszti a t1. pontot amelyet cenzúra engedelme nélkül maguk nyomatnak ki és felszabadítják a sajtót, a másik riadóját, a Talpra magyart szavalja a városban, mert megérezte az idők jelét, mint ő maga mondta: „Úgy érzem a forradalmat, mint, ahogy a kutya a földrengést!“ Eljött az idő, a mi időnkl Jókai Mór a romantika nagymestere, ebben az időben 23 éves volt s a forradalom napján, mikor a nemzet szabadságjogait követelte, aznap lett vőlegény, nemcsak a nemzettel jegyezte el magát, hanem a Nemzeti Színház színpadán a legnagyobb magyar színésznővel, Laborfalvy Rózával. Azután átbúg a két év viharverte napjaival Magyarország felett, a forradalmat leverik, Kossuth menekül és száműzetésbe megy, Petőfi elesik a harctéren és Jókai itthon marad, bujdosik és virraszt a nemzet betegágya mellett és mesél, mesél a nemzetnek. Dickensről mondják egyszer, hogy mikor beteg volt, meglátogatta őt az angol királynő. És azt mondta Victoria királynő Dickensnek: ,,Ila nem volna Dickens, azt mondanám olvassa Dickenst, attól meggyógyult. Így volt a magyar nemzet Jókaival, mikor leverve, szabadságától megfosztva a bécsi absolutizmus uralmát nyögte. Jókai mesélt neki, a nemzet Jókait olvasta és a nemzet meggyógyít- Jókai anyja A kék Duna folyó szeszélyes játékának legnagyobb szigete a Csallóköz, amelynek sarkában épült a sziget alján Jókai szülőhelye Komárom. És a ház, ahol született, az maga egy titokzatos rejtély volt, melynek falai nagy emlékekről suttogtak. Minden ablaka az udvarra nézett, mert a vallásüldözés idején itt tartották isteni tiszteletüket a protestánsok. Ebben a házban született meg 1825-ben a protestáns szülök gyermeke, Jókai Mór. Február vége születése napja, 28-ika s mikor ebből a házból tavasszal kitették a bölcsőt a napfényre, a gyermek nevetett, mert a lombok között keresztül siklott a napsugár s arany fonalán egy tündér szállt le hozzá a képzelet. Jól mondja egy kitűnő esztétikus, hogy a tündér megérintette a gyermek szívét, mintha azt súgta volna neki: „Tudj érezni mindent, amit mások éreznek, ami emberi szivet csak megdobogtat s mindent szebben és mélyebben érezze, — azután a tündér rálehelt a gyermek szemére, hogy lásson el messze a múltba, lásson át minden akadályon és minden emberi szívén. Megcsókolta a gyermek ajkát, hogy meséje édessé váljék, mint a méz!“ Az esztétikus meghatározásában, mely költői formában mutatja Jókait, van sok igaz. Nagy emberek életét a sors oly csodálatos módon irányítja, mintha tündérek játszadoznának vele. És soha csodálatosabb pálya nem volt, mint Jókaié. Hároméves korában a padlót játékból krétával rajzolta tele. Különös állatokkal, melyek akkor az ő kis fantáziájában éltek. Ez is olyan, mintha tényleg tündér vezetné a kezét. Későbbi korában az iskola padjai között festőnek készült, mert jóbarátja Orlay festő lesz. Ugyanakkor Petőfi színésznek készült, de azután jön a sors, vagy mondjuk a tündér, összecseréli a fiatalok játékszereit, Petőfiből költő lesz, Jókaiból mesemondó és Orlayból festő. Jókai nagy mesemondó képességét anyjának Pulay Máriának köszönheti. Aki híres volt adomázó és mesélő képességéről. A kékszemű Jókai csodálatos rajongással csüngött anyján, aki a költőnek 9 éves korában írott versét elküldte a pesti kiadóhoz és az meg is jelent az akkori legelterjedtebb lapban. Tehát Jókai regeszerű alakjához újra egy adatot kapunk, ő már 9 éves korában , .... .. . „ , a nyilvánosság elé lépett. Abban az időkért rendkívül félénk és fantasztikus képzetekkel telített gyermek volt. Testvérei szerették, az egész ház kényeztette, mint ő maga mondja egyik önéletrajzában, soha haragos szót a a háznál nem kapott. Mikor iskolába ment nénjének a házból utána kellett néznie mindaddig, míg el nem érte az iskola kapuját, mert nagyon félénk volt. Három tárgya volt különösen félelme fantáziájának: a nagyszakállú zsidók, azután a veszett kutyák s végül az élve eltemettetés gondolata. Ez utóbbi annyira üldözte, hogy egy kis papírra felírva szüntelenül derekára kötve hordozta végrendeletét. És anyját mindig arra kérte, hogyha meghal, ne engedje eltemetni felhőnrcolás nélkül. Ez a félelem az élve eltemetéstől megvolt az édesanyjában is, mert mikor meghalt a végrendeletében követelte, hogy a szívét az orvos tűvel szúrja át, nehogy élve eltemessék. Az első dráma Döntő fordulatot Jókai irodalmi munkásságára Petőfivel való barátsága hozott, melyet a pápai kollégiumban kötöttek s mely megmaradt köztük életük végéig. A forradalmat együtt élték át s együtt emelték fel a magyar irodalmat a világirodalom nívójára. Első nagyobb munkája egy dráma volt, amellyel az akadémiai pályázatra pályázott s ezt a pályaművet Petőfi Sándor másolta le és az akadémiában dicséretet nyert. Ez döntötte el, hogy írói pályára lép. Ő maga ezt mondja róla az egyik önéletrajzában: „Mikor megtudtam, hogy Vörösmarty és Bajza, a két akkor legnagyobb magyar író, száz arannyal akarta megjutalmazni legelső darabomat, akkor tudtam, hogy vérszerződésem alá volt írva avval a kedves ördöggel, akit úgy hívnak, hogy poézis s aki elvisz bennünket abba az örökké égő lángba, amely folyvást éget, de soha el nem hamvad. Bevallom őszintén, ügyvédnek készültem, volt is diplomám, egy pörömet megnyertem, de minthogy abban az időben az ügyvédnek magának kellett exekválni az alperest, ezt már nem tudtam végrehajtani és végleg az irodalomra vetettem magamat. Jó szerencsém volt, hitvesem, aki, mint a Nemzeti Színház nagy tragikája ismerte a világirodalom remekműveit, tanácsaival felemelt a magasabb irodalmi gondolatvilágban. Megvádolták néha azzal, hogy mint regényíró idealista volt. Ez ugyan vádnak nem megszégyenítő, de nem fogadható el. Hogy rendkívüli alakokat, szokatlan helyzeteket rajzolt, az nem teszi sem a tárgyat, sem az egyént lehetetlenné. Ő együtt élt azokkal az alakokkal, akiket megörökített és ami exorbitáns fantáziának látszik, az visszaemlékező tapasztalat többnyire. A meseregény Itt lehet legjobban hivatkozni Vojnovitsra, a jeles magyar esztétikusra, aki azt mondja: „Jókai egy új műfajt teremtett, a meseregényt. Azt a regényt, amely nyugatról jött, ő átalakította ezeregyéjbeli fantáziájával úgy, mint ahogy kelet meséi szólnak. De az nem azt jelenti, hogy ő nem az ételét adta, sőt azoknak az érdekes különleges alakoknak az érdeklődését adta, ő, aki ennek az érdekes országban, melyet Magyarországnak hívunk, éltek“, ötvenéves jubileuma alkalmával írott önleírásában nagyon jól mondja: „Én jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon és futottam vesztett csaták után futóbelyárok vezetése mellett általán mocsarakon, pusztákon keresztül. Ott voltam Bécs város és Buda ostrománál a bombák tűzijátéka közepett s láttam egy rombadög világot fejemre szakadni Világosnál, mikor a Habsburgok az orosz cár segélyével leverték Kossuth forradalmát és Görgey tábornok negyvenezer magyarral letette a fegyvert. Részt vettem egy elnyomott nemzet halálveszélyes konspirációiban és az 1867-es kiegyezés után, mikor Ferenc József kibékült a nemzettel és megkoronáztatta magát, akkor részesültem a koronás király legkegyelmesebb kitüntetéseiben. Voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi 2 forintért és voltam komoly vállalatok szerencsés igazgatója. Viseltem a sors minden csapását s élveztem minden kedvezését. Volt a nyakamon kötélhurok, mikor a forradalom után halálra ítéltek és érdemrendszalag, melyet királyom adott. Hullott a fejemre a dicsőítés arany virágpora s a rágalom assa foetidája. Voltam szeretve s voltam gyűlölve, mint talán senki más. Ezért a saját életem színének keresztül kell sugároznia munkáimon.“ Ez a legjobb meghatározás, amit önmagáról mond. Az ő életén át s ennek az országnak az életén át lehet csak megérteni azt a műfajt, amelyet ő nyugati mintára a keleti mesék fantáziájával megalkotott. Minden munkája a magyar nemzetből gyökeredzik, vagy a népdalokból. Egyre járta az országot és emberek, urak és parasztok adomákat, történeteket, helyi nevezetességeket, meséket, emlékeket mondtak el neki s azokat ő átszűrve lelkén, megvilágítva fantáziája erejével mind feldolgozta. Büszkén mondta, hogy ő nem egyedül dolgozik, hanem vele dolgozik egyszerre az egész magyar nemzet,, mert kezdve a tudósoktól, akik históriai emlékekre figyelmeztették, egészen a színészekig, akik mozdulatokra tanították, mindenki a segítségére volt, hogy minél több írás, minél több adoma, minél több ötlet álljon rendelkezésére, hogy műveit megalkothassa. Igaz, hogy az ilyen munkálkodás csak olyan, mint mikor a nagy magyar muzsikust, Liszt Ferencet megragadta egy magyar népdal s abból azután ő egy nagyszabású oratóriumot alkotott. Ezek csak kis akkordok, amiket azután ők kiszélesítenek, regénnyé fejlesztenek. . 350 kötet Nagyon büszke volt mindig könyvtárára! Ez a könyvtár ugyanis nem más volt, mint a saját munkáinak különböző kiadásokból öszszeállított gyűjteménye. Ha meggondoljuk azt, hogy 350 kötetet írt s ezek 27 nyelven jelentek meg különböző kiadásokban, akkor el tudjuk képzelni, hogy milyen hatalmas könyvtár volt az, melynek tulajdonképpen csak egy lakója volt: Jókai Mór. Mondom, ez a könyvtár a magyar történelem korszakai-