Magyar Hírlap, 1968. december (1. évfolyam, 200-228. szám)

1968-12-15 / 214. szám

Mncm Hírlap IRODALOM -MŰVESZET 1968. DECEMBER IS, VASARNAP. Szabó Pál: A minap Itt állok a verandán, mint ahogy annyiszor, de annyiszor szoktam, és csak nézek kifelé, nézek, szomorú, fájdalmas és elmúlott életem értelmét kereső fájdalommal. Pontosan derékszögben, szemben van velem egy csaknem magános vadgesztenyefa a szemközti telken, húsz éve elmúlt, hogy mi ketten, én, meg a fa, naponta így nézzük egymást. Egyszer olyan kedves, derűs emlékezéseket juttat eszembe ez a fa, máskor meg arról beszél, ami elszomorít, ő tudja, jobban tudja, talán mint én. Mert ő magános is, meg erdőbeli közösséges is, hiszen kicsit a tabb másik fa, majd több, valójában erdőség ez az egész hegy és vidéke. Két fiatalember, munkásruhában, jön lefelé az utcán. Egyiknek a vállán csákány, a másiknak csak úgy a kezében van valamiféle szerszám. Egyik hajadonfővel van, hosszú csimbókos hajjal. A másik kopaszos, de mindegy az, ami hiányzik ebből, megvan amabban: pakompartból. Hát így mennek ezek munkára. De hiszen én... süvölvény koromban még ígyebbül mentem, még csak nem is munkára, de napszámra. Tölgyfagatya volt rajtam (a kendervásznat hívtuk annak). Ezek a fiúk már nem napszámba mennek, hanem munkára, és ez más. Menynyire más! De pont, amikor itt mennek, egyszerre csak elkezdenek geringyálni, az egyik ide kap, a másik amoda, valamit felveszen, de hirtelen lelöki, odább hajlik, másvalamit vészen fel, aha! Valamit kővel górálnak ezek fent, a fán, de mit? Egy mókust. Az, szegény, felszalad egy gallyon, ameddig csak bírja a hegye, aztán leszalad hirtelen, aztán másik gallyon megint felfelé szalad és egyik kő erről zúg el mellette, a másik kő a fa derekán koppan... A mókus már minden ágat megfutott, és mintha ő maga is fába, kőbe merevedett volna, nézi a szomszédos fát, nézi, és az én két karom is mintha szárnyakká vált volna, hol kifeszítem, hol összehúzom, hiszen milyen jó és megnyugtató megváltás volna, hogyha most a másik fára átpattanhatna! Onnan megint a másikra, harmadikra, negyedikre és eltűnhetne a hegyek és erdők végtelenjében, ahova nem tudja követni a másokat és mindeneket csak gyötörni tudó emberi Ahol nincsenek teljesen érzéketlen fiatalemberek, akik nem tudják, hogy mi a jóság, és mi az életnek a szépsége, szeretete, akik nem tudják elválasztani a kedves, szelíd élőállatot a veszett rókától vagy a vadmacskától. De még nem is erről van szó. Hanem alig kifejezhetőn sokkal többről, másról. A két csimbókos fiatalember egyszerre szaporábban zúgatja fel a fára a kődarabokat, a mókus egyre riadtabban lebben egyik gallyról a másikra, és nincs segítség, és nincs segítség, nem segít a hegyi erdőség bűbájos romantikája, nem segít a Jókai-villa, nem segít Eötvös Károly utcája és szobra, nem segít Déryné, se Petőfi, se más múltak nagy öröksége. Én se segíthetek, pedig még élek, vagyok, és saját kertemben állok. Az összes itt élő, csicsergő, daloló, csattogó madarak már eltűntek innen. Én is eltűnök. . Valaha, azelőtt fiatalabb koromban, fél évszázaddal , de még több évszázaddal, meg évezredekkel ezelőtt az ember nemcsak összkomfortos lakásban, hanem a természet mára hihetetlen teljességében is élt. Ami nemcsak azt jelenti, hogy élte az életet, hanem érezte is. Mindent érzett, ami szép, ami jó, ami hasznos, ami káros, és ez nemcsak a füvekre, fákra, növényekre volt csalhatatlanul érvényes, hanem az állatokra is, még a legkisebb szárnyas- és rovarvilágra is. A gyermek talán már a jégkorszakban is kisebb-nagyobb csoportokban, bandákban kezdett tájékozódni a természetben, éppen úgy, mint évezredekkel később, fél évszázaddal ezelőtt, vagy akár ma. Még egészen kicsi koromban csak a szomszéddal hasonló idejű gyermekekkel, aztán az utcabeliekkel barátkoztak, nemcsak a falusi, hanem a vidéki kisvárosi gyerekek is. Majd összeállott az egész falualja vagy városszéle vagy faluvég, és járták a határt, a réteket, az árkokat, a temetőket, a dűlőket, s amit a szülőktől és az iskolában tanultak, itt a valóságban látták, válogatták, hogy ez a rovar vagy madár nem bánt, ez a másik meg bánt. Ez a növény, gumó jó, eme másik nem jó. Minden élőt megismerni, tudni, és ami rossz, tehát káros, azt pusztítani, ami jó, de legalább is szelíd, azt nem bántani, sőt, ápolni, segíteni. Hogy mit szeretni és mit gyűlölni? A kígyót, ha csak sikló is, elpusztítani, ha egyet is lát az ember. Miért? ősi emlékezés, ősi firtózás. Gyerekkori s még régebbi mende-mondák. Hallottam egyszer, hogy egy árokparton alvó határőr torkán félig már lent is volt egy sikló, de az ember felébredt hirtelen, és a kígyót kirántotta, eltajította... Fél esztendeig lelte utána a hideg! De másokról is tudok. Régi orvostudományi könyvek is így írtak,erről: „...aki kígyót, vagy vízibornyűt nyelt, azt fel kell kötni fejjel lefelé vagy lábánál fogva...” A vízibornya. A régi cserépkorsóknak azért volt rostaszerűen fedve a beöntős kiöntő tölcsére, hogy ilyen „vízibornyú”szerű csúszómászók, férgek bele ne kerüljenek a korsóba! Amikor este, alkonyatkor, töltötték meg a vederből, vagy merítették meg a határban a földkutakba. De még ez sem ilyen egyszerű. Mert például kora tavaszkor már széltére leszedték a gyümölcsfákról a „májusi hernyó” csomóra húzódott s még az őszszel apró hernyóvá lett ivadékát, de, ami mégis megmaradt, az pillangó lett, és az már szép, kedves, derűs jelenség, a gyerekek kedvence. Jó megfogni, és aztán elereszteni. Mire később, tán a legénykorban : Nincs pillangó mit kergessünk Gyere pajtás, beszélgessünk! Igen. Nincs mindig pillangó. De varkaticabogár, aztán: „Repülj, repülj hétpettyes katicabogárka!” De ezt már az „intellektuális perspektívában” bogarászok, népdalírók csinálták. Hanem az, hogy: Katicabogárka Nyisd ki a ládádat! Mutasd meg a selyemrokolyádat. Mutasd meg, hogy merre megyek férjhez! S addig mondták, nemcsak a kicsi gyermekek, de a nagyocska lányok is, amíg a bogár ki nem nyitotta két szép kis szárnyát, és el nem szállt. A katicabogárnak a felső kemény, merev szárnya alatt van egy egészen puha, finom kis szárnya. Mintha kis szoknyája volna. A felsőt kinyitja, és ezzel repül. De még ez nem az egyetlen, vagy a pillangó után második, amit a gyerekek annyira szerettek, hanem több is volt ilyen. Például a kerti csiga. Kinyújtott tenyerébe tette a gyermek, és mondta, mondta, míg a csiga ki nem nyújtotta házikójából két kis gombocskában végződő szarvát, hogy : i. Csiga-biga gyere ki, Ép a házad ideki!főn apád, jön anyád Hozza a piros csizmát: ; Vagy: ■ i ! Csiga-biga nyújtsd ki szarvadat. Jönnek a tatárok) Kerék alá tesznek, Osaiait is kivesznek. . .mit úgyis összetörnek! Tovább is van. De én már nem tudom. S nemcsak a gyermeki lélekben formálódott ki ennyire az apró állatok,pillangók vagy kismadarak, csigák, gyíkok felé szavakban, dalban formálódó s érzelem, hanem a felnőttek világán is. Írtam olyan parasztról magam is, aki így ment be az istállóba a hajnalon: — Jó reggelt, Virág, kell kóró? Persze, hogy nem minden paraszt volt ilyen, de... a lovakkal, tehenekkel, és általában az állatokkal való bánás nemcsak ostor volt, meg bot, hanem becézés is. Már csak addig, persze, amíg ésszerű volt. Ahogyan az asszonyok a malacokat vagy baromfit, libát, rucát, csirkét hívták, szólongatták! De még ez is mind hagyján. Hanem az ember viszonya a fákhoz, növényekhez... A múlt évben egy nyolcvanéves öregasszonnyal beszélgettem (testvéremmel, Ágnessal), mutogatta a virágos kertjét. Gyermekei, unokái mára beleáradtak a világba, és ő egyedül, magára hagyva babrálgat a kertben, szegfűk, violák, rezedák, mályvák között, és sorba beszélget megannyival. És nemcsak úgy, hogy ő beszél ehhez így, amahhoz úgy, hanem a virágok is beszélnek őhozzá! Nem úgy beszélnek, hangos, élő szóval, mint ahogy ő sem úgy beszél, hanem a lélek szól szíve dobbanásában, karja mozdulatában, és a virág azonképpen válaszol! No, de hát csak az én magános és nyolcvanéves néném beszélget a virágaival? Nemcsak ő. Hanem talán megannyi asszony vagy ember, aki füvek-virágok, fák között élt és él. Behúzódtam a verandáról, s csak állok itt az ablaknál, kint feljött a felleg délnyugatról, szél támadt és esik a hó, a szél meg felkapja itt is, amott is, és odábbhordja. A két fiatalember nincs már itt, eltűnt, és a vén vadgesztenyefa is csak áll, némán, véghetetlen magánosan és ez a magánosság mintha az égési hegyvidéknek fájna. Mókus, virág, pillangó Szabó Iván rajza többé hatalom, amely megmentse attól, hogy örökké körbe nekelljen járnia, szüntelenül önmaga nyomát taposva vagy kerülgetve, itt nemcsak sehová, mint az Óceánon, de sehonnan is, hiszen nincsen az a part sem, ahonnan elindult volna. Itt minden kontúrtalan és egyforma. Szél sem fúj és az apró hullámzás megmerevedett. Az ember élete pusztán áll szemben a tökéletes élettelenséggel. HEGYOROM. A Hómező képe a maga teljes ellentéteként a Hegyorom képét idézi fel. Itt is lakom. Nem azon a hegytetőn, amelyen a kastély van, hanem a csupaszon, a magányoson, a tehetetlenül ég felé kapkodón. Ennek a Hegytetőnek magányossága éppen olyan feloldhatatlan, mint a Hómezőé, de dimenziója itt nem a vízszintes, hanem a függőleges reménytelenség. Itt megint a világ végén vagyunk: gondoljunk a chilei Cordillerák lilám őrjöngő tűzhányóira, vagy Patagónia hideg és elhagyott bérceinek csúcsára. Lehet-e messzebb eljutni az emberi élettől? Szirtek esztelen fölfelé törtetése ez, inkább árnyék, mint forma. Ég és föld ellentéte csak annyi, mint a fehér és a fekete foltok ellentéte a mozdulatlan képen. Keressünk gyorsan emberibb tájakat! VÁROS. És van-e emberibb táj, mint a Város, a maga sűrű népességével? Nos, ez sem olyan egyszerű. Mert akármilyen ősi emberi életforma a város, tulajdonképpen nem egy, hanem két értelmet hordoz. Az emberi építkezésnek két tendenciája van. Az egyiknek neve: Babilon. A másikat szívesen nevezném Szentendrének. Nem a méretkülönbség a lényeges, elképzelhető egy törpe Babilon is, éppúgy, mint egy metropolis nagyságrendű Szentendre. De Babilon: az elembertelenedés, ősi jelképe annak az emberi alkotásnak, amely alkotója ellen támad. Szentendre azonban az emberek együttélésének régesrégi fészke, lágy pihe meleggel teli. Babilon hajnali álmainkban kísért, merev tornyok, rideg oromfalak árnyait látjuk szinte ollóval kivágott forma gyanánt az alig világosabb ég derengő hátterében. Ez az a város, amelyre mindig újra és újra rá kell ébredni, amellyel mindig úgy találkozunk, mint önmagunkkal, azokban a pillanatokban, amelyekben borzongva vesszük észre, hogy nem vagyunk azonosak önmagunkkal. Szentendre: a bizalmas emberi együttlét, a meghitt összetartás hajléka, még akkor is, ha a zuhogó záporban utcáin egy lélek sem tartózkodik. Ezt a várost nem a tornyok és felhőkarcolók kegyetlen és rideg párhuzamossága jellemzi, hanem a tetők ferde vonalainak nyájas konvergenciája, az ablakok ajándékozó melegsége, a kapuboltok egymásba kígyózó körvonala. Az emberi lét érzik még a legelhagyottabb épületen keresztül is: házak és terek, kövek és fák gyöngéd intimitása, nem egyetlen elvont középpont felé törve, mint az Erdőben, hanem az érző sokaság egymáshoz búvásában. Babilon is, Szentendre is a világ közepén foglal helyet, de Babilon a hideg fókuszban, Szentendre a melegben. Babilon zenéje a dzsessz, a lármás utcai ének, sőt tulajdonképpen és leginkább a teli stadionok jéghideg lármája. Szentendréé a bizalmas és igényes kamarazene, három-négy, kotta fölé hajló emberfej közös gondja. Egy vidám, okos és kedves társaság együttes öröme, hétköznapi kis ünnep, közös akarattal elfogadott szép törvények szerint. SZIGET. Most már csak két legutolsó lakásom van hátra. Egyikük, a Sziget. A választott boldog magány és az üdvözölt tétlenség hona. Az élet a vízből lépett ki és a szigeten lélegzett fel először. A nagy déli tenger által körülvett földdarabok: egyegy mustrának kiállított részecske az élet egészéből. Örökös, gyönyörű zúgása a hullámnak, a szélnek, a lombnak, a kagyló öblének. Világ közepe, de nem elvont menedék, hanem konkrét modell, összegyűjtvén és felmutatván mindazt, amit a teremtés produkált: íme a tiéd, élvezd, ember, és imádd! VILÁGŰR. És a másik, a legutolsó, a végső érv: a Világűr. Nemcsak az űrhajózásra gondolok, erre az ősi, abszurd követelésre. Inkább arra a nagyon világos világűrre, amely a legújabban nyílt meg az ember számára, vagy ellenére, talpa alatt és feje fölött. Bár e kettőnek — a csillagászatinak és a gondolatinak — egyidejű feltárulása semmiképp sem véletlen, lakásom mégis inkább az a világűr, amelyet századunkban szakított fel körülöttünk a lét gondolati és anyagi alapjainak kérdésessé válása. A valóság valótlanná lett, az anyag anyagtalanná, minden átfogalmazást követel. A létezés ellentétei kiegyenlítődtek, anyag és energia ellentéte megszűnt, fénylő üresség veszi körül a... Mit is? Hiszen éppen ezt nem lehet tudni! Egyetlen zengő kontinuitás, ellentétek, csomópontok és fordulatok nélkül, idő és táj tagolása nélkül, hierarchia nélkül, élettelen üdvözültség, a lét szigete helyett a ragyogó nemlét tengere. Helye: mindenütt, ahol az ember magára maradt. Tehát körülbelül mindenütt lesz e szél, amely kimozdítja űrhajónkat ebből az egyhangúan zengő szélcsendből? Ennek a rezzenetlen szépségben a végtelenben szétterülő tengernek halálos tündökléséből? Íme lakásaim, amelyek valódi létem otthonai voltak, és maradnak is, amíg tart belőlem. Sok minden egyéb is volt még életemben, de semmi sem érvényes, ami mögött nem ez otthonok valamelyike volt a háttér. Elnézést, ha túlságosan bonyolult képet adtam róluk, ez nem azért volt, mert túlságosan leegyszerűsítettem a dolgot. Rövid is volt az idő, és ennek terhe alól csak az mentesít némiképpen, hogy aminek elmondásához a leghosszabb idő is reménytelen, azt miért ne lehetne akár egy pillanat alatt is ugyanolyan sikertelenséggel megkísérelni?