Magyar Hírlap, 1970. január (3. évfolyam, 1-31. szám)

1970-01-01 / 1. szám

I 2 1970. JANUÁR 1. CSÜTÖRTÖK HAZAI KORKÉP Magyar Hírlap Fock Jenő miniszterelnök nyilatkozata a Magyar Hírlapnak (Folytatás az 1. oldalról) azt mikor, milyen alkalommal mondta. Jó néhány tétele van Leninnek, s ilyen a termelékenységről vallott nézete is, ame­lyet régebben sűrűn idéztek, de amely ma is idézhető, mert helytálló, mert örök ér­vényű. Igaz, hogy a termelékenységet ré­gebben sokszor vulgárisan fogtuk fel, de ez nem ok arra, hogy ma szégyen legyen beszélni róla, s hogy eltűrhessük, vagy természetesnek tarthassuk a termelékeny­ség csökkenő ütemét. — Hogyan befolyásolta a termelékenységet a munkaidő-csökkentés? — Ma már különösnek tűnik, de né­hány hónapja még magas szinten is vi­tatták, hogy hat-e a munkaidő-csökken­tés a termelékenységre, jóllehet az össze­függés napnál világosabb. Sokan maguk­ban sem tisztázták teljesen, hogy jó-e a munkaidő-csökkentés. Pedig jó, s nem­csak azért, mert népszerű, nem is csak azért, mert így több a szabad idő, ha­nem azért is okos, jó és szükségszerű volt a munkaidő csökkentése, mert akkor következett a gazdaságirányítás reform­ja, amelynek növekvő termelékenységet kellett hoznia, a munkaidőalap tehát csökkenthető volt. Ma már látjuk viszont, hogy a rövidített munkaidő bevezetése­kor ígért többlettermelést a vállalatok nem tudták produkálni. Így aztán a rö­­videbb munkaidő csökkentette a terme­lést és rontotta a termelékenységet. E negatívum megszüntetésére már kidolgoz­ták a megfelelő gazdasági ösztönzők rendszerét. — A kieső munkaidőalapot alighanem a munkafegyelem lazaságai miatt sem sikerült pótolni. — Az 1970-ben érvényes szabályozók­kal arra szorítjuk a vállalatokat, hogy teremtsék meg a fegyelmet, ne tűrjenek lógós embereket, szervezzék meg jobban a munkát. Ez a szorítás, ösztönzés a kor­mány részéről segít megteremteni a fe­gyelmezett munka feltételeit De a szabá­lyozók nem elegendőek az emberek ne­veléséhez, ahhoz, hogy szégyellje magát az, aki fegyelmezetlen, s megbecsüljék azt, aki tisztességesen dolgozik. Ehhez ne­velőmunkára is szükség van. Szükség van a törzsgárda nagyobb megbecsülésére is, és ehhez minden lehetőség a vállalati ve­zetők rendelkezésére áll. Erre eddig is volt lehetőség, és most még inkább van, csak élni kell vele. — Más Szóval, nem gondolunk ezzel kapcsolatban semmilyen kormányintézke­désre. Semmi olyat nem tervezünk, hogy szigorítsuk a Munka Törvénykönyvét, visszaállítva a régit, bírságokkal sújtva azt, aki otthagyja az üzemet. Nem aka­runk visszamenni a múltba. Bár aligha­nem az is megfordul a fejekben, az a baj, hogy nagyon szabadjára engedtük az embereket az új Munka Törvénykönyv­vel. Nem ez a baj, hanem az, hogy erre nem készültünk fel eléggé, részben ne­­velőmunkával, részben gazdasági szabá­lyozókkal. A gazdaságirányítási reform­mal nem ellentétes, ha okosan változtat­nak munkahelyet De ne okoskodva vál­toztassanak munkahelyet, csak a jövő ha­vi keresetre számítva, hiszen aki évente hatszor változtatja munkahelyét, és ezért néha hetekig kiesik a munkából, az nem él jobban és sehol sem becsülik meg iga­zán.­­ Minderre, mint említettem, nem ké­szültünk föl megfelelően, s még a mi­nisztériumokban sem mertek intézkedni, sokszor nyilvánvaló hibák esetén sem. Többnyire arra hivatkoztak, hogy intéz­kedésük az új mechanizmus szellemével ellentétes beavatkozás lenne. Még az igazgatói értekezleteken sem „illett” be­szélni róla, hogy teremtsék meg a mun­kafegyelmet, s lépjenek fel a lógósokkal szemben. — A szervezett, termelékeny munka felté­tele a differenciált jövedelemelosztás is. Mi az álláspontja erről, Fock elvtárs, különös te­kintettel a sokszor emlegetett és megszünte­tett kategorizálási rendszerre? — Elvi szempontból tanulságos ez szá­munkra. Ebben a kérdésben, a kategori­zálás megszüntetésében kétségkívül fi­gyelembe vettük a közhangulatot, bár természetesen a kormányzat ezentúl sem hajlandó belemenni az egyenlősdibe, s önmagában a kategorizálás megszűnése nem tünteti el a teljesítményhez igazo­dó különbségeket. Tény azonban, hogy a kategorizálás bevezetéséhez rosszul fog­tunk hozzá. Talán idő előtt lezártuk az er­ről szóló vitát. Egész reformunk sikere abban van, hogy nyolc-kilenc éves tapasz­talat után, hároméves gondos előkészítés­sel minden kérdést összehangoltunk. Ha valahol mostanában hiba tapasztalható, az mindig abból fakad, hogy néhány kér­désben a bevezetés előtt már akkor pon­tot tettünk a vitára, amikor még nem ala­kult ki teljesen egyértelmű álláspont. — Hogyan alakulnak­ i-n*----* ■'•*, kapcso­lataink, hól sart a socialista integráció? •— Az integráció kialakításának égés-­­sor kérdés' *­& teijss- .vo egye ,-jzlés. Kulcs vita abban, hogy a nagyobb gazdasági egységek termelhetnek termelékenyeb­ben, s teljes a nézetazonosság, hogy cél­szerű ilyen nagyobb gazdasági egysége­ket létrehozni, integrálódni. Néhány kér­désben természetesen van értelmezési vita. Ezek a valutareform kérdései, álta­lában a pénz szerepe az egymás közti el­számolásban, az árrendszer, nem a fo­gyasztói áraké, bár közelebbről vizsgál­va könnyű rájönni, hogy ezt nem lehet elszakítani a termelői áraktól.­­ Külgazdasági kapcsolatainkat a szo­cialista országokkal lebonyolított forga­lom növelése mellett a kapitalista orszá­gokkal is bővítjük, s itt mindinkább elő­térbe kerül az ipari kooperáció. A kapi­talista országok és cégek érdeke is ez. Természetesen nekünk is érdekünk, mert így az esetek többségében hosszabb lejáratú beruházási hitelhez, modern gépeikhez jutunk. Ha igazi, tehát olyan kooperációt hajtunk végre, ahol a part­ner nemcsak tőkét helyez ki, hanem va­lóban szüksége van a gyártmányra, ak­kor érdeke, hogy a legfejlettebb techno­lógiát is folyamatosan átadja. Régebben kötöttünk olyan üzleteket kapitalista cé­­­gekkel, hogy megvásároltuk a licencet, a termelőberendezést, és ilyen üzletet ez­után is kötünk. Ipari kooperáció esetén azonban a másik félnek is érdeke, hogy mindig a legjobbat szállíthassuk, illetve alkalmasak legyünk arra, hogy amit ne­künk szállított, azzal jól dolgozzunk. Ezért adja át folyamatosan a műszaki tudást, sőt, többnyire kiköti, hogy engedjük az ő szakembereit segíteni nekünk a feldolgo­zásban. — Megítélése szerint milyen hatást gyakorol a gazdaságirányítás reformja az ország bel­politikai életére? — Mi mindig úgy vélekedtünk, hogy a gazdaságpolitika egész politikánk szerves része. Hozzátenném: jelenleg kulcskérdés. Ilyenformán természetes, hogy a gazda­ságirányítás reformja kihat az egész köz­életre. Kezdettől fogva várható volt, hogy a reform következtében bizonyos mérté­kig megreformálódik az emberek gondol­kozása is. Mi nagyon hosszú ideje töret­lenül követünk egy vonalat, amelyhez hozzátartozik a nép bizalmának kiérdem­­lése, a megszerzett bizalom megbecsülése. Tudjuk, hogy ezt a politikát, a demokrati­kus közgondolkozás és közéleti gyakorlat kiszélesítését jelentős mértékben meg­gyorsította a gazdasági reform, amelynek egyik alapvető velejárója, hogy a különbö­ző kérdésekről ott kell dönteni, ahol a leg­jobban értenek hozzá. Ebben a tekintet­ben jelentős, nagy lépéseket kell még megtennünk. Egyebek között a tanácsok­ra gondolok. Már a reform következté­ben is nagyobb lett az önállóságuk, de az elkövetkező időszakban — ennek az előkészítésén most sokan dolgoznak — még erőteljesebb minőségi változást aka­runk elérni, amelynek a lényegét talán ebben lehetne összefoglalni: a tanácsok­nak mindenütt felelősséggel és hatáskör­rel kell majd végezniük munkájukat, úgy is, mint a kormányzat helyi szerveinek. — Ön is úgy véli, hogy a parlament leg­utóbbi ülésszakai is bizonyították már köz­életünk elevenebbé válását? — A parlamentben nem elsősorban azon kell lemérni a változást, hogy so­kan — vagy éppen kevesen — szólnak hozzá a napirendhez. Sokkal fontosabb ennél, hogy a képviselők milyen nyíltan beszélnek. S szinte érezni­ lehet, hogy a hozzászólók meg vannak győződve arról: ha valóban közérdekű, közvéleményt tük­röző gondolatokat hangoztatnak, akkor azokat a kormányzat is gondosan mérle­geli. A közvéleménnyel kapcsolatban hadd mondjam el, nehogy félreértés le­gyen: szerintem nem jó kormány az, amely mindent elfogad csak azért, mert közvéleményt tolmácsol. De a kormány­nak mindig ismernie kell a közvéleményt, s ha a közvélemény valamit rosszul ítél meg, abból még akkor is következteté­seket kell levonnia önmaga számára, ha bizonyos kérdésekben nem enged a köz­véleménynek. A sajtó is sokat segíthet, ha tükrözi a mindenkori közvéleményt, de ez még nem elegendő. A sajtónak sze­rintem állást is kell foglalnia, mégpedig elvi alapokon, mert nemcsak az hiba, ha hallgatunk egy helytelen követelésre, ha­nem az is, ha lusták vagy gyávák va­gyunk ahhoz, hogy időben fellépjünk eset­leges téves nézetek ellen. — Előfordulhat például, hogy a parlament­ben nem szavaznak meg egy Interpellá­cióra adott miniszteri választ, amely lénye­gében helyes. Erről mi a véleménye? — Ilyesmi már előfordult, s a jövőben is előfordulhat. A konkrét esetben adott válasz elvileg helyes volt, de nem volt elég meggyőző. Az éves költségvetés el­fogadásakor ugyanis nem lehet többszáz­millió vagy milliárdos nagyságrendű újabb kiadásról határozni egy interpellá­ció alanyát. Arra azonban a vezetőknek minő-en szinten és mindig gondolniuk kell, hog­yelyes álláspontjukat, döntő­s­ke­ndokolják, hogy az egyetér­tésit­ izzók és támogatást nyerjen.­­ Nálunk rengeteg demokratikus fó­rum van a parlamenten kívül is. Hova­tovább ott tartunk, hogy nem lehet meg­szüntetni egy villamosmegállót sem, mert a lakosság visszaköveteli. Ilyesmi azért fordulhat elő, mert, ha mondjuk, az ér­dekelt emberek reggel kimennek az ut­cára, és l­ába keresik a tegnap még lé­tező, megállót, nagyon mérgesek, és jogo­san. Egészen másként vélekednének, ha előre megvitatnák velük a készülő intéz­kedés indokát. Fórum pedig erre is van. Például a tanácstagi beszámolók fóru­ma. Éppen a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérim mutatott a közelmúltban jó példát arra, hogy az intézkedéseket ér­demes előre megbeszélni az érdekelt em­berekkel, fórumokkal, vállalatokkal. Ezért is folyik viszonylag sikeresen az országos közlekedési koncepció céljainak megva­lósítása. A gazdaságirányítás reformja új munkastílust és — tegyük hozzá — új közéleti stílust követel. Ennek a köve­telésnek egyre nagyobb mértékben ele­get kívánunk tenni. — A gazdaságirányítás reformjának, aho­gyan arról itt már szó volt, tudat­formáló szerepe is van, aminek nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális életben is je­lentkeznie kell. Hogyan látja ennek meg­nyilatkozását, pontosabban: milyen hatása van a reformnak alapvető kultúrpolitikai­ te­vékenységünkre? — Magától értetődőnek találom, hogy amikor az új gazdasági mechanizmusnak a szocialista fejlődés egészére gyakorolt hatásáról beszélünk, akkor abba beleért­jük a kulturális fejlődést is. Az is termé­szetes azonban, hogy a kulturális életben sajátos módon és sajátos módszerekkel je­lentkezik az új gazdasági mechanizmus. Ebből következik, hogy a korábbi művelő­déspolitikai irányelveinknek megfelelően, anyagi támogatást kell biztosítanunk min­den olyan kulturális megnyilvánulásnak, alkotásnak, amely a szocialista kultúra szükséges fejlődéséhez járul hozzá. Nem engedhetjük meg, hogy átlagos közönség­igény, vagy egyszerűen hamis gazda­sági, üzleti érdek befolyásolja a kulturá­lis fejlődést, ellátottságot, az igényes mű­alkotások létrehozását, terjesztését. Egyszersmind éppen ennek érdekében szükséges, hogy minél hatékonyabban kapcsoljuk be a gazdasági tényezőket a­ kulturális életbe, mégpedig a gazdasági eszközök következetesebb és céltuda­tosabb felhasználásával. A reform és ve­le együtt a kormány pénz- és hitelpoli­tikája erre feltétlenül lehetőséget nyújt,­ noha tudjuk, hogy ezt ma még nem min­denütt sikerül teljes mértékben és teljes megelégedésre érvényre juttatni. A ma még helyenként jelentkező gondok elle­nére is biztos vagyok abban, hogy az új gazdasági mechanizmus keretei kö­zött a gazdaságpolitikai gyakorlat és a kulturális irányelvek között nem szabad ellentétnek lennie. Arra kell törekednünk, hogy mindenütt valóban összhangot te­remtsünk ebben, ahol ma még eset­leg ellentétes tendenciák lelhetők fel . Miben látja a kormány legidőszerűbb külpolitikai feladatait és hogyan fejlődnek tovább nemzetközi kapcsolataink? — A kormány külpolitikájáról az utób­bi időben elmondottuk mindazt, ami szükséges. Nézeteink ismertek, kifejtettük azokat a parlamentben több alkalommal is. Azt hiszem, hogy mint a budapesti felhívás „letéteményesei”, külön felelőssé­get érzünk az európai biztonsági konfe­­rencia kérdésében. Igyekeztünk is ennek eleget tenni attól a perctől kezdve, ami­kor minden európai országnak hivatalo­san átadtuk a felhívást a többi hat or­szág megbízásából. A továbbiakban köl­csönös látogatásokkal igyekeztünk az ügyet előmozdítani, barátainkkal állan­dóan konzultálva. Különös súlyt helyez­tünk ebben a tekintetben Finnország sze­repére. Most már ketten vagyunk ilyen, „letéteményesek” és jónak tartjuk azt a tervet, amelyet Prágában, a Varsói Szer­ződés tagállamainak külügyminiszteri ér­tekezletén megfogalmaztunk. A napi­rendre vonatkozó javaslatot azért helye­seljük, mert ezt tartjuk reálisnak és ke­­resztülvihetőnek. Ez nem jelenti azt, hogy a kezdeményezők elzárkóznának bármi­lyen téma megtárgyalásától. Azért java­solunk ilyen napirendet, mert azt akar­juk, hogy minél előbb üljünk össze.­­ Szorosan összefügg ezzel a kérdéssel Nyugat-Németország magatartása, az ot­tani politikai helyzet alakulása. Erről a kérdésről néhány héttel ezelőtt tanács­koztunk Moszkvában szövetségeseinkkel, a Varsói Szerződés tagállamaival. — Az elmúlt év folyamán vendégül lát­tuk a Vietnami Demokratikus Köztársa­ság kormányának és a Dél-vietnami Köz­társaság ideiglenes forradalmi kormányá­nak magas rangú képviselőit A velük folytatott tárgyalásokon, valamint minden más adódó alkalommal hangsúlyoztuk: teljes mértékben támogatjuk a hős viet­nami népnek az amerikai agresszorok és bábjai elleni igazságos harcát. Népünk eddig is bizonyítékát adta töretlen szoli­daritásának és vietnami testvéreink to­vábbra is számíthatnak ránk harcukban.­­ Az évek óta húzódó közel-keleti konfliktus kérdésében álláspontunk is­mert és változatlan: itt is az agressziótól sújtott és az agresszió következményeitől ma is szenvedő népek, az arab országok oldalán állunk. Minden lehetséges erőfe­szítést megteszünk annak érdekében, hogy végrehajtsák a Biztonsági Tanács 1967. november 22-i határozatát, s mielőbb megteremtődjenek e térségben a tartós béke feltételei, összefoglalva: mindezlen problémák megoldásában az új évben is aktívan kívánunk közreműködni. A beszélgetés végén Darvas­ István megköszönte a látogatást, boldog új esz­tendőt kívánt a Minisztertanács elnöké­nek s a kormány minden tagjának. — Köszönöm a jókívánságokat — mon­dotta Fock Jenő. — Én is boldog új évet kívánok lapjuk valamennyi munkatársá­nak, olvasójának, az egész dolgozó nép­nek. Eltemették dr. Szalay Józsefet Mély részvéttel kísérték szerdán utol­só útjára az újpesti temetőben dr. Sza­lay Józsefet, a Legfelsőbb Bíróság nyu­galmazott elnökét. A családtagokon, ro­konokon kívül nagy számmal vettek részt a végső tisztességadáson volt munkatár­sai, barátai, a magyar jogi élet, a társa­dalmi és tömegszervezetek képviselői. Ravatalánál díszőrséget állt dr. Korom­ Mihály igazságügy-miniszter, dr. Szakács Ödön, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, dr. Szénási Géza, a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze, Borbándi János, az MSZMP Központi Bizottságának osztály­­vezetője is. A ravatalnál dr. Gellért György, a Leg­felsőbb Bíróság elnökhelyettese búcsúbe­szédében méltatta dr. Szalay József küz­delmes, sikerekben gazdag életútját, a népi demokrácia szolgálatában kifejtett tevékenységét, így a Budapesti Népbíró­ságon, az ügyészi szervezet különböző posztjain, köztük a legfőbb ügyész első helyetteseként, majd az igazságügy-mi­niszter első helyetteseként, és a Legfel­sőbb Bíróság elnökeként végzett munká­ját. A legmagasabb bírói székben az ítél­kezés egységének biztosításán és a Leg­felsőbb Bíróság elvi irányító munkájá­nak magas szintre emelésén fáradozott. Eközben jelentős jogirodalmi tevékeny­séget fejtett ki. Kiváló munkája elisme­réséül többször részesült kitüntetésben. Élete a hivatástudattól mélyen l áthatott, a szocializmus építésén, a saját munkate­rületén lelkesen fáradozó, s a társadalmi munkában is jelesen tevékenykedő kom­munista élete volt. Halálával igazságszol­gáltatásunk, s a magyar jogászság ki­emelkedő egyénisége távozott körünkből — mondotta. Dr. Szilbereky Jenő igazságügyminisz­­ter-helyettes az Igazságügyminisztérium dolgozói nevében búcsúzott dr. Szalay Jó­zseftől: — A párt hívő szava, az állami elhatá­rozás a legkülönbözőbb munkahelyekre állította. Fegyelmezetten vállalta a nem könnyű munkát, a sokirányú feladat megoldását. A cél mindig egy volt: az igazságszolgáltatással védeni az új társa­dalmat, szolgálni a szocialista fejlődést Politikai és állami munkájához szervesen hozzátartozott jogászközéleti tevékeny­sége is. Mint az igazságügy-miniszter első helyettese, olyan időszakban állott az igazságügyi szervezet­e vezető posztján, amelyben alapvető igazságügyi jogszabá­lyok születtek, s lényeges intézkedések láttak napvilágot a bírósági munka ja­vítására, színvonalának emelésére. A sírnál a Magyar Jogász Szövetség el­nöksége és a magyar jogászok nevében dr. Prandler Árpád, a szövetség főtitká­ra mondott búcsúbeszédet Sándor Gyula, az Egyesült Izzó mun­kavédelmi osztályának vezetője a régi baráti kör végső búcsúját tolmácsolta. Munkásőregység-gyűlések Január első napjaiban országszerte megkezdődnek a munkásőregys­ég-gyűlé­sek. Az ünnepi összejöveteleken összege­zik majd az elmúlt kiképzési esztendő főbb tapasztalatait, meghallgatják a to­vábbi feladatokról szóló útmutatásokat Az egységgyűléseken osztják ki a mun­kásőrségben kibontakozott szocialista ver­senymozgalom legjobbjai között a díjakat átadják a vándorserlegeket, vándorzászló­kat, a kiváló parancsnok és kiváló mun­kásőr jelvényeket. Az újoncok az ünnepi egységgyűléseken teszik le az esküt

Next