Magyar Hírlap, 1972. február (5. évfolyam, 32-60. szám)

1972-02-01 / 32. szám

2 1972. FEBRUÁR 11 KEDD HAZAI KORKÉP Magyar Hírlap A tanultak alkalmazása­­ Vizsgázó tanácselnökök — A tekintélyelven alapuló vezetés ismert hátránya, hogy a döntés kizárólag a vezető ismereteire korlátozódik, s ez önkényességhez, önteltséghez vezethet. Ennek ellentéte a demokratikus vezetési módszer: testületi döntés — egyszemélyi felelősség, amikor érvényesülhet a be­osztottak önállósága, alkotóerője, kezde­ményezőkészsége. Világos, hogy ez utóbbi a szocialista rendszer vezetési módszere — summázta a vezetés módszereiről el­mondott vizsgatételét a villanyszerelőből tanácselnökké előlépett tanácsakadémiai hallgató. A háromtagú vizsgabizottság — kija­vítva a felelet pontatlanságait — kitűnő­nek minősítette az elnökhallgató tanul­mányi eredményét. Új vizsgázó lépett a terembe. A távozót kint a folyosón „osz­tálytársai" fogadták. Szorongatták a ke­zét, gratuláltak neki. Egymás szavába vágva faggatták: milyenek voltak a kér­dések, hányszor szóltak közbe. 72 éves iskola Igazi vizsgaláz, feszültség jellemezte négy napon át a Tanácsakadémia szom­bathelyi Elnökképző Intézetének légkö­rét, hangulatát. A „diákok" — összesen nyolcvannégyen községi tanácselnökök — az ország tizenkilenc megyéjéből verbu­válódtak. Szombathelyen, kis megszakításokkal, hetvenkét éve, 1900 óta képezik a községi közigazgatás irányítóit. A mostani tan­folyam, akár az előző, öthónapos, bent­lakásos. Az elnökök iskolarendszerű fog­lalkozásokon ismerkednek — köznapi szóhasználattal élve — a vezetés forté­lyaival A tanfolyam céljáról dr. Horváth Sándortól, az intézet igazgatójától kap­tunk részletes tájékoztatást. — A tanfolyam alapvető célja a kis- és nagyközségi tanácselnökök felkészítése a mind bonyolultabb elnöki teendők végzésére. A tanfolyam befejezése után három tárgyból: marxizmusból, szerve­zési és jogi ismeretekből, valamint taná­csi gazdálkodásból vizsgáznak. Ezenkívül, a tanácstörvény új követelményeinek megfelelően, az elnöki hatáskörben meg­határozott összes tennivalóról tájékozta­tást kapnak. Így az ipar- és kereskede­lempolitikáról, a községfejlesztésről, a kommunális ellátásról, az oktatásról, a személyügyekről. Felsorolni is sok len­ne mindazt, ami helyet kapott a napi nyolcórás foglalkozásokon. A tananyag zsúfoltsága miatt még a szabad idejük jó részét is célirányos gyakorlati foglal­kozásokkal töltöttük ki. Érdekesnek, ta­lálták például az író—olvasó találkozó szervezésével, lebonyolításával járó mun­kát, a könyvtárbővítés mechanizmusával összefüggő tennivalókat, az irattárkeze­lést. Ez utóbbira vonatkozóan idézte az igazgató a hallgatóknak mondottakat: — Ne felejtsék, ha szakszerűen kezelik a községi irattárat, akkor megkönnyítik az utódok munkáját, de ha nagy hibá­kat vétenek, száz év múlva át szidják az egykor volt tanácselnököt. A tanfolyamon a szónoklattan alap­elemeivel is megismerkedhettek az elnö­kök. Minden bizonnyal ennek hiánypótló jellegére utaltak az előző tanfolyam hall­gatói, amikor az igazgatónak küldött levelükben sajnálkoztak afelett, hogy a „retorikára" nem jutott több idő. A kö­zépiskolás tananyagban megtanultak ugyanis már rég feledésbe merültek. A hallgatók többsége 30—50 év közötti és érettségizett. Tizenegyen főiskolai vagy egyetemi végzettségűek. A cél az, hogy valamennyien a lehető legjobb felké­szültséget szerezzék meg. S ehhez sokszor az elemi ismeretek felfrissítésére, gya­korlati alkalmazására is szükség van. Gyakorlati foglalkozások A sokféle témából a gyakorlati foglal­kozások aratták a legnagyobb sikert. Meglátogatták a híres Zala megyei nép­rajzi gyűjtőhelyeket, ismerkedtek a Vas megyei műemlékvédelem eredményeivel. Részt vettek több Szombathely környéki falu közigazgatási munkájában. Helyes pedagógiai meggondolásból nem a legfej­lettebb községekbe vitték a csoportot. A tanfolyam tematikájában szerepelt a társadalmi mobilitásról szóló téma is. A részvevők hangot adtak annak a véle­ménynek, hogy az átrétegeződéssel las­sult a társadalmi mozgás. Éppen ezért örömükre szolgál a kormányzat azon célkitűzése, hogy a fizikai dolgozók gye­rekei közül minél többen kerüljenek ér­telmiségi pályára. A kissé leegyszerűsí­tett fejtegetést a szomszéd községben látottakkal szemléltették, ahol az általá­nos iskola nyolcadikos tanulóinak het­venöt­ százaléka tovább tanul. (Ez a beis­kolázási arány megfelel az országos át­lagnak.) Erre a Pest megyei Újszilvás község tanácselnöke, Fekete Bálintné megszólalt: — Könnyű az ilyen Vas megyei falvak­ban tanácselnöknek lenni! Ahol jártunk, mindenütt van törpevízmű, vízvezeték, betonjárda, villany, pedagóguslakás. Ért­hető, hogy ilyen községekben igen szíve­sen telepednek le a pedagógusok. Ná­lunk, Újszilváson a lakosság száma jóval meghaladja a háromezret, de csak egy ártézi kutunk van, az is elapadóban. Nincs betonjárdánk. A hozzánk tartozó tanyakörzetekben nincs villany és két ilyen körzetben összevont iskola műkö­dik. A húsz pedagógusunkból tíz képesí­tés nélküli. Többüknek nem tudunk la­kást biztosítani. Évenként nyolcvan gye­rek fejezi be az általános iskolát, de csak tízen—tizenöten tanulnak tovább. Két év alatt egy fiatal jutott el felsőfokú intéz­ménybe községünkből. Az elgondolkoztató tényeket csönd fo­gadta. Kis idő múlva valaki megkér­dezte : — A termelőszövetkezet, s az ÁB­ÉSZ miért nem segít? — A termelőszövetkezet — gyenge adottságai következtében — örül, ha fenn tudja tartani magát. Üzemünk, vállala­tunk nincs. A megyei tanács a borforgal­mi adóbevételünket is elvette, mondván, hogy arra másutt van szükség. A villany­hálózat kiépítésében minden család fel­ajánlott ezer forintot, a kivitelezés azon­ban így is akadozik. Többet, jobban A tanfolyam ideje alatt számos ilyen és hasonló beszélgetés lezajlott. A néze­tek sok mindenben különböztek, de azo­nosak voltak a szenvedélyesség, a többet, jobbat akarás tekintetében. Ez pedig ön­magában is elegendő bizonyíték arra, hogy a tanácselnökök őszintén képviselik azt az ügyet, melynek szolgálatában a falu vezetőivé választották őket. Cél­juk: minél jobban megfelelni az új fel­adatoknak. Ez vezette őket a viták hevé­ben, éppen úgy, mint a csendes, eszme­cserék során. S tulajdonképpen ezek az érzések, gondolatok telítették élettel a jól fogalmazott, szakmailag gondosan össze­állított tananyagot. Az elnökhallgatók elismerő véleményét tolmácsoljuk, amikor arról szólunk, hogy e tanfolyamon lehetőséget teremtettek szá­mukra, a gyakorlati felkészülésre. Ennek hatását azonban némiképp rontotta, amit Lukács József, a tanfolyam egyik rész­vevője így fogalmazott meg: — Előfordult többször is, hogy látoga­tók, érdeklődők jöttek a tanfolyamra, s mint előkelő idegenek sétáltak közöt­tünk. Megnézték, hol halunk, eszünk, alszunk, de beszélgetésre ritkán jutott idejük. Hogy itt járt itt, azt is csak akkor tudtuk meg, ha megkérdeztük . . . Amikor az elnökképző intézet könyv­tárosától, dr. Gutter Józsefnétől arról érdeklődtünk, mint könyvtáros, mit ta­pasztalt az elnökhallgatók művelődési igényével, magatartásával kapcsolatosan, azt válaszolta: — Jó volt dolgozni velük. Nem csupán azért, mert szeretik a könyvet, hanem, mert közvetlenek, igazán emberek tud­nak lenni. Kívánjuk a tanfolyam részvevőinek, hogy odahaza is tartsák meg ezt a tulaj­donságukat, hiszen — mint azt a fentebb említett vizsgázó elmondta — „így érvé­nyesül a beosztottak önállósága, alkotó­ereje, kezdeményezőkészsége”. Rehák Ferenc — Nem tél, tavasz már ez -mondta gondterhelten A. Fe­renc komám, a kőműves, aki­vel három és fél évtizeddel ezelőtt sokat dolgoztam együtt. Ő a falat rakta, én az abla­kot, ajtót készítettem. — Várjuk meg a február végét — mondtam és pohará­hoz koccintottam poharamat. — Várhatod már azt! — su­hintott, a levegőbe öklével. Vártam a folytatását, de csak akkor beszélt tovább, mikor az ötödike pohár bor megoldotta nyelvünket. És ezt a kis törté­netet mesélte el. Még az ősszel felásta a kert­jét, hogy a hője még jobban beszivárogjon a földbe. Hiá­ba. Az idén ujjnyi sem volt a hótakaró. A napokban végigment a barázdán, amely csak arra volt jó, hogy az udvarról le­vezesse a vizet. Elgyönyörkö­dött a két sor gyümölcsfában, ugyanakkor aggódva nézte, hogy a rügyek nem dagad­­tak-e meg túlságosan. Csizmá­ja mélyen besüppedt a puha, porhanyós kerti földbe. A kerítés mellett nyújtóz­kodó akácfán vadgalamb bú­gott csenevész, száraz gályák­ból összetákolt fészke mellett. P­erenc a párját kereste, de nem látta sehol. Elkóborgott a csavargó, nézett mélázva a fára. És akkor a kert végéből vi­­dámi nevetés rebbent fel, s szállt az enyhe széllel. A jó­kedvű vékony nevetésbe oly­kor egy mély hang kontrá­zott. Ferenc megállt és fülelt. Ismerős volt a nevetés. Lassan, tovább ment,­ egé­szen a deszkakerítésig, ott kis­sé lehajolt, hogy ne a keríté­sen át lessen a szomszédba, hanem a két szál deszka kö­zött, a hasadékon. Majdnem beleverte homlo­kát a deszkába. A kerítésen túl a fia birkózott a lábszom­széd Varga Ambrus lányával, Terivel. A lány jobbra-balra kapta a fejét, karjával repde­­sett, mint a megfogott madár, de Ferenc azt is látta, hogy nem is akar menekülni az öle­lésből a lány. Az a kis taknyos, csóválta fejét, amikor óvatosan vissza­felé lépkedett, hogy ne vegyék észre. Két esztendeje még is­kolába járt. És a fia? Sorozá­son sem volt! Mit akarnak ezek ? Megállt, visszanézett. Most kellene szétrebbenteni őket, amíg nem késő. Hazazavarni a fiát, még akkor is, ha va­sárnap van. És szólni kellene Varga Ambrusnak, hogy job­ban tartsa nyitva a szemét. Lánygyermeket nem lehet őrizetlenül hagyni. Olyan az, mint a virág: sok dongó, da­rázs megkívánja, lopogatja a mézet, ha lesiklik róla vigyá­zó szeme. Néhány lépést tett, aztán is­mét megállt és visszanézett. — A huncutok, a semmirekel­lők! — csóválta fejét —, dél­ebédet várja minden rendes ember, ezek meg . .. Persze, a Teri anyja is a főzéssel törő­dik most és nem a lányával. Jól tudták, hogy mikor sza­bad a világ számukra. Vajon mióta szökdécsel át a fiam a Terihez? — töprengett. — So­se vettem eddig észre. És so­sem szólt róla. Soha. Vajon Varga Ambrusék tudják-e, hogy a fiam, mint a szöcske, ugrik át a kerítésen a lányuk­hoz? Már nem a kertet nézte, ha­nem a kert mögött a házat, a fehérre meszelt tűzfalat, ame­lyen most a téli napsugár ját­szadozott. És akkor a fal mel­lett egy fekete ruhás alakot pillantott meg. Varga Amb­rust, amint szeme fölé emelt tenyérrel, mint egy látófáról, kémlelte a kertet. — Teri­! A kiáltás meglepte. Megfor­dult és gyorsabban indult az udvarra. — Teri! Kész az ebéd! — hallotta még, pedig már jó távol járt a szomszéd kertjé­től. De egy pillanat alatt meg­értette: Varga Ambrus jól tudja, hogy a fia átugrál a kerítésen. Bosszankodva igye­kezett kifelé a kertből. Na, akkor majd beszélek én a fiammal, gondolta. Mit akar az a kölyök? Sorozásra is csak az idén megy. Utána ott a katonaidő. Addig pedig, amíg le nem szerel, nekem ne ug­ráljon át senki kerítésén. In­kább szögesdrótot húzok a ke­rítés fölé! Gondosan bezárta a kertka­put, de akkor még egyszer vé­gig kellett pillanatania a ker­ten. A fia éppen akkor ugrott át a kerítésen. Kalapjához ka­pott. Mintha önmagát látta volna, amikor ilyen süldőle­gény korában Julisék keríté­sét repült át. Mosolygott. Mi­lyen büszke volt arra, hogy csak megfogta a felső szál deszkát, roppantott egyet és már át is repült. Julis véletl­­enül, mindig véletlenül, ép­pen egy fa alatt volt. Hogy mit keresett ott, azt csak a boldog isten tudja. De jó volt, hogy ott volt! Megigazította a kalapját. Akkor még ő se­m volt kato­na. Később sorozták be és a két esztendőből a fogsággal együtt öt esztendő lett. De Ju­lis várta, mert hitte, remélte, hogy hazajön. Mit tegyek most? — kérdez­te gondolatban önmagától. Nem tudott választ adni a kérdésre. Az orgonabokrok mellett lépkedett. Ezekre a haszonta­lan, gyümölcsöt nem termő bokrokra eddig nem is figyelt. Vannak mint virágok és kel­lenek is, de hogy miért, arra már nem gondolt. Megállt mellettük, hogy még egyszer visszanézzen a kertre, hogy jön-e már a fia. Jött, fü­­työrészve. Akkor ő már csak a bokrokat nézte, amelyen a terhes rügyek pattanásig fe­szültek. Hiába. Ez a tél már a tavaszba olvadt. — És most mit tegyek? — kérdezte A. Ferenc komám, forgatva maga előtt a poha­rat, amikor befejezte a törté­netet. — Nem akarom, hogy a fiam ilyen fiatalon lányok­hoz járjon. Érted? Hiszen kö­lyök még. Az istenit neki, leg­alább lenne már valaki! Ak­kor bánnám is én, hogy me­lyik kerítésen ugrál át! De így! Szóval az az én bajom most, hogy nem tudom mit csinál­jak?! Hát aiért jöttél most hoz­zám, gondolom magamban, miközben fürkészve néztem ráncosodó arcát, ősz kobakját. Hiába, ő is belépett az ötvene­dik évbe, akárcsak én. Hall­gatott. Várta a válaszomat. Sokáig én is hallgattam. Aztán felmutattam a fiam falon lógó megnagyított fényképére. — Látod, én már soha sen­kinek nem mesélhetek el ró­la, a fiamról, olyan szép tör­ténetet, mint te meséltél ne­kem a fiadról! Mert nem tud­ja átlépni a koporsó peremet. Bába Mihály Magasugró szöcske Vasas szocialista brig’á'V'Vetők tanácskozása Tudósítónktól: A vas-, fém- és villamosenergia-ipari szocialista brigádvezetők országos tanács­kozására február 18-án és 19-én kerül sor a Csepel Vas- és Fémművek sport­­csarnokában és a Csepeli Munkásotthon­ban. Koltai Endre, a vasasszakszervezet titkára hétfői sajtótájékoztatóján elmon­dotta, hogy a szakszervezethez tartozó vállalatoknál és intézményeknél 15 576 brigád, 174 642 tagja dolgozik, tanul és él a szocialista brigád cím követelmé­nyeinek megfelelően. A tanácskozáson 400 szocialista brigád­­vezető és 150 meghívott vesz részt. Mé­hes Lajos, a szakszervezet főtitkára refe­rátumában a 135 vállalatnál, intézetnél és trösztnél megrendezett tanácskozások tapasztalatait összegezi. A tanácskozáson felszólal dr. Horgos Gyula kohó- és gép­ipari miniszter. Szili Géza nehézipari mi­niszterhelyettes és Csillik András, a KISZ budapesti bizottságának első titká­ra is. Koltai Endre a sajtótájékoztatón közöl­te: a tanácskozáson javasolni fogják, hogy a szocialista brigádok a jövőben nagyobb figyelmet fordítsanak a belső tartalékok feltárására, élenjárói legyenek az újért, a haladásért folytatott tevé­kenységnek és segítsék elő a munkahelyi légkör javítását. Bács-Kiskun megye bemutatkozik Budapesten Február végétől március közepéig bo­nyolítják le a fővárosban a Bács-Kiskun megye Budapesten című programot. A végleges tervek szerint a megye 25 szín­vonalas rendezvénye a főváros rangos in­tézményeiben kap helyet. A rendezvénysorozat premierje február 1­­-én lesz az Ernst Múzeumban, a megye mai képzőművészetét reprezentáló kiál­lítással. Ezt további hét tárlat követi: a Vármúzeumban a halasi csipke történe­tét és a megye népművészetét bemutató kiállításra; a Fővárosi Művelődési Ház­ban a megye fafaragó művészeinek tár­latára kerül sor. A megye iparát, élelmi­szer-gazdaságát és településfejlesztését szemléltető kiállítást dr. Gajdócsi István, megyei tanácselnök nyitja meg március 4-én a Mezőgazdasági Múzeumban. A továbbiakban a megye ének- és ze­neegyüttesei, zeneművészei a Zeneakadé­mián, illetőleg a Fészek Klubban adnak hangversenyt és sor kerül különféle népi együttesek bemutatkozására is. Ezenkí­vül a megyével foglalkozó 14 tudományos előadás hangzik majd el a fővárosban és klubestek, különböző találkozók — köz­tük a Forrás irodalmi folyóirat szerzői gárdájának estje­i színesítik az egyhó­napos műsort. Ózd hétszáz éves Ózd az idén ünnepli fennállásának hétszázadik évfordulóját. A városközpontban felavatják Kis­faludy Strobl Zsigmond új alkotását, a kohászemlékművet. A jubileumról ün­nepi tanácsülésen emlékeznek meg, ahol elfogadják a város új címerét és a ko­hászváros díszpolgárainak emlékplakettet, adnak át. A város új címerének terveze­tét négy változatban a Liszt Ferenc Mű­velődési Központban közszemlére tették, s a lakosság véleményének meghallgatás® után döntenek.

Next