Magyar Hírlap, 1972. február (5. évfolyam, 32-60. szám)

1972-02-01 / 32. szám

Magyar, Hirlap HAZAI KORKÉP FORUM 1972. FEBRUÁR 1. KEDD 3 Folytatódtak a jemeni külügyminiszter és Péter János megbeszélései Péter János külügyminiszter és Mohammed Saleh Aulaqi, a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság külügyminisztere hétfőn folytatta megbeszéléseit. Mohammed Saleh Aulaqi délben ebédet adott Péter János tiszteletére a margitszigeti Nagyszállóban. Az ebéden részt vett Czinege Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter, Puja Frigyes, a külügyminiszter első helyettese, dr. Szalai Béla külkereskedelmi miniszterhelyettes, valamint a politikai, a gazdasági és a kulturális élet több más vezető személyisége is. Nagy részvéttel búcsúztatták Uitz Bélát Jó barátok, ismerősök, tisztelők sokasága, a magyar művészeti élet képviselői mély részvéttel vettek végső búcsút hétfőn a Mező Imre úti temetőben Xitz Bélától, a XX. század egyik kiemelkedő festőművészétől és grafikusától, a párt, a magyar és a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom régi harcosától, a Szovjetunió érdemes művésze címmel kitüntetett alkotóművésztől. A Munkásmozgalmi Panteonban felállított, vörös lepellel borított ravatalnál a gyászoló rokonság mellett lerótta kegyeletét a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának számos tagja, a Művelődésügyi Minisztérium, a Magyar Képzőművészek Szövetsége és a Képzőművészeti Alap képviselői. Részt vett a végső tiszteletadáson P. M. Sziszojev, a Szovjetunió Képzőművészeti Akadémiájának főtitkára. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága és a Művelődésügyi Minisztérium nevében Ilku Pál, a KB tagja, művelődésügyi miniszter búcsúzott Uitz Bélától, aki — mint mondotta — századunk forradalmi művészetének egyik úttörő mestere volt. Életét és művészetét a nagy alkotások és az állandó harc, a szenvedélyes viták egyaránt jellemezték. A forradalom, a társadalmi haladás gondolatát fejezte ki művészetében, s legfőbb törekvése volt, hogy társadalmi felelősségtől fűtött mondanivalóját a tömegek megértsék, formálja ízlésüket, mindenekelőtt cselekvésre, harcra mozgósítsa őket. Hűséges és tántoríthatatlan volt politikai céljaiban és művészeti eszméiben. A Tanácsköztársaság idején — már elismert, külföldön is díjat nyert művészként — hozzálátott a proletár fiatalok képzőművészeti iskolájának megszervezéséhez, védelemre toborzó, mozgósító erejű plakátokat alkotott, nagyméretű kompozíciókat készített az első szabad május elseje megünneplésére, ellenforradalom győzelme után emigrációba kényszerült. — Ha arra keresünk választ, hogy hosszas távolléte ellenére miért gyakorolt maradandó hatást az itthoni képzőművészetre, akkor eredeti tehetsége mellett harcos társadalmi elkötelezettségét és magas színvonalú formagazdagságát jelölhetjük meg. Ezek a tulajdonságok adják meg Uitz Béla életútjának és művészetének az esztétikán messze túlmutató jelentőségét. Gyászunkban nem vagyunk egyedül, aminek megható megnyilvánulásai a testvéri Szovjetunióból, az ottani művelődésügyi minisztériumból, Furceva elvtársnőtől, továbbá a Szovjet Képzőművészeti Szövetségtől érkezett részvéttáviratok. , — A mester eltávozott körünkből, de örökül hagyta száz meg száz alkotását, példamutató egyéniségét. Tovább élnek az alkotások, s a példamutatás is, amelylyel Uitz Béla forradalmi tettekre nevelte a tömegeket — mondotta. Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész a Képzőművészek Szövetsége és a pályatársak nevében búcsúzott az elhunyttól. — Uitz Béla művészete a magyar és az egyetemes kultúra szerves része, a magyar és a szovjet nép egy célt követő forradalmának, barátságának maradandó gyümölcse — mondotta. — Nem a művészet különféle stílusait, formarendjét tartotta elsőrendűnek, hanem a világot megújító művészi szolgálatot. Munkásságában az utókor találhat ellentmondásokat, föllelhet különböző hatásokat, de életútjának lényege — Uitz Béla forradalmisága — mindvégig változatlan. S a mai magyar művészek számára a legméltóbb tisztelgés az eltávozott mester előtt: alkotásra serkentő nyugtalanságának, művészetteremtő emberi példájának hűséges követése. A magyar képzőművészet nagy halottját a temető művészparcellájában helyezték végső nyugalomra. A frissen hántolt sírt elborították a gyász és a kegyelet virágai. Katonai tiszteletadással temették el dr. Sós Györgyöt Hétfőn a Mező Imre úti temetőben nagy részvéttel, katonai tiszteletadással búcsúztatták el a 63 éves korában elhunyt dr. Sós Györgyöt, a budapesti pártbizottság tagját, a munkásmozgalom régi harosát, a Budapesti Rendőr-főkapitányság volt vezetőjét, nyugalmazott vezérőrnagyot, a Magyar Partizán Szövetség alelnökét. A munkásmozgalom nagy halottainak panteonjában ravatalozták fel a virágok, koszorúk sokaságával körülvett koporsót, amelynek vörös leplén elhelyezték az elhunyt tábornoki sapkáját és kardját, előtte pedig bíborpárán a kitüntetéseit. A családtagokkal, hozzátartozókkal együtt megjelentek a gyászszertartáson — és a ravatalnál díszőrséget álltak — a párt, az Elnöki Tanács, a kormány képviselői és a Belügyminisztérium, a Budapesti Rendőr-főkapitányság, a fegyveres testületek, a Magyar Partizán Szövetség magas rangú képviselői. Eljöttek nagy számban a végtisztességadásra dr. Sós György egykori harcostársai, barátai, ismerősei, tisztelői. Rónyi Gyula vezérőrnagy, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, belügyminiszter-helyettes a budapesti pártbizottság és a Belügyminisztérium nevében elmondott búcsúszavaiban hangoztatta: " Dr. Sós György személyében olyan ember távozott el, akit ezrek és ezrek tiszteltek, becsültek és példaképüknek tekintettek. Budapest szülötte, a munkásmozgalom neveltje, a kommunista mozgalom rendíthetetlen harcosa volt. Ifjú korától — mint kárpitostanulónak — a famunkás szövetség ifjúsági csoportjából a szakszervezeti mozgalmon át vezetett útja, formálódott baloldali magatartása, érlelődött forradalmisága. A KMP tagja lett, vállalta az illegalitással járó ezernyi veszélyt, a Horthy-rendszer üldöztetését és börtöneit. 1945-től nemcsak részvevője, hanem szervezője és élharcosa volt az új rend, a munkásosztály hatalma megteremtésének. Társadalmi, közéleti személyiség, politikus volt, a szó legteljesebb értelmében ember, kommunista ember. A főváros közrendjének és közbiztonságának megteremtése mellett magáénak érezte a modern metropolisz minden gondját. Gábor István, a Magyar Partizán Szövetség alelnöke a szövetség országos bizottsága, a harcostársak nevében vett végső búcsút dr. Sós Györgytől, a munkáshatalom odaadó védelmezőjétől, aki esküjéhez híven mindvégig töretlenül szolgálta osztályát, népét, a párt ügyét. A gyászbeszédek után a koporsót fegyveres díszszázad tisztelgése mellett vörös drapériával borított ágyútalpra helyezték, s a munkásmozgalom halottainak sírkertjébe kísérték. Az Internacionálé hangjai, a díszszázad tisztelgése és díszsortűz közben hantolták el, majd dr. Sós György sírját elborították a kegyelet koszorúi és a gyász virágai. Kutatási program Tihanyban,kö. A A Magyar Tudományos Akadémia tihanyi biológiai kutatóintézetében elkészült a következő négy esztendő kutatási programja. Az intézetben továbbra is két nagy területen folytatják a munkát. A kísérleti és állattani osztály munkatársai az idegműködés alapfolyamatait kutatják. Kísérleteiket kagylókon, csigákon és egyéb alacsonyabb rendű gerinctelen állatokon végzik, mert ezeknek az idegrendszere a legszembetűnőbben tanulmányozható. Kutatják többek között a sejt alkotórészeinek szerepét a sejtműködésben, az ingerület keletkezésének és áttevődésének sejtszintű mechanizmusát, az aktív biológiai anyagoknak és hormonoknak a sejt működésére gyakorolt hatását, a sejtek anyagcseréjét, aktív és nyugalmi állapotuk változásának előidézőit. Az intézet hidrológiai osztályának munkája az ember és természeti környezetének, védelme elnevezésű országos kutatási programhoz kapcsolódik. Vizsgálják az élővizek — elsősorban a Balaton — mikrobiológiai egyensúlyának változását, az ipartelepítés és a kemizálás hatását. GYANÚBAN A vidéki város szállodájában meg akartam nézni egy tv-adást, amely közelről érintett. Megkértem a portást, küldessen egy készüléket a szobámba (jó drága szoba volt, árába belefért volna ez a különszolgáltatás). — Kérését nem tudjuk teljesíteni — mondta a portás rendkívül udvariasan —, volt ugyan négy készülékünk erre a célra, de a vendégek össze-vissza csavargatták a gombokat, sőt egyszer valaki ki is szerelt egy alkatrészt, és akkor eladtuk mindet. — Így szólt a válasz, amin utóbb eltűnődtem. Hogyan? Valaki megfeledkezett magáról, kiemelt egy csövet, mondjuk százhúsz forint összértékben és ezért engem büntetnek? Vagyis hogy nemcsak engem, hanem az egész vendégsereget, amely ezt a méregdrága szállót látogatja. Mi ez, micsoda felelősségáthárítás? Egy-egy ilyen kimozdulás, kivált vasúton, nagyon is jó alkalom a tapasztalatok gyűjtésére. Hazafelé a vonaton — első osztályon — bementem a mosdóba. Hiányzott az a bizonyos papírféleség, nem volt szappan, s a törülközőtartó rúd üresen meredezett. E tekintetben egyébként fel vagyok vértezve. Már meg sem kell kérdeznem a vasút álláspontját, felelősei annyiszor elmondották a szöveget. Gyakran előfordul, hogy a szappant eláztatják, a törülközőt elemelik, a papírt a földre tapossák , így aztán a MÁV már nem is tesz oda újat, akkor legalább nincs mit elvinni. De van ilyen példa más is. Lakásom közelében a téren néhány lámpaégő eltört. Hónapok óta nem javítják ki, nem is titkolva a véleményt, hogy amúgy sem érdemes: ha új körtét tesznek a lámpába, azt is összetörik majd. (Pedig a galeriket éppen a sötétség vonzza, erre is gondolni kellene.) A kisvendéglőkben, ahol ebédelek, nem tudom elvágni a húst, nincs éle a késnek. Az üzletvezetői magyarázat: rendelkezés van rá, hogy késnek vendéglőben nem lehet éle, nehogy egyes duhaj vendégek kárt okozhassanak vele... Folytathatnám itt a példák felsorolását, de nem teszem. Azt hiszem, mindenki érti már, mire gondolok, hiszen mindenki találkozott a maga praxisában valamely ehhez hasonló jelenséggel. A roszszul értelmezett megelőzéssel. A magatartás képtelensége abban a pillanatban kitűnik, mihelyst megfogalmazom: „Ha valamely életjelenséggel kapcsolatban szabálytalanság merül fel, nem a szabálytalankodót kell megbüntetni, hanem az egész közösséget.” Mondjuk ki nyíltan: ostoba ember reagál így. Vagy mondjuk szelídebben: a gyenge ember, hiszen reagálása nyílt bevallása annak, hogy a rendellenességen nem tud úrrá lenni. A tehetetlen tanár mélyen antipedagogikus gesztusa ez: „Az egész osztály kitérdepel.” A középkori jogban — nem lévén alkalmas nyomozó apparátus — a kollektív felelősség hamis elve uralkodott. A vétségért az a közösség felelt, amelyben elkövették. Ha egy faluban elloptak egy tehenet, megbüntették az egész falut, beleértve a károsultat is. Gondoljunk csak bele a fenti példákba. Nem valami efféle, nagyon-nagyon idejétmúlt szemlélet rejtőzik mögöttük? E ponton szeretnék elmondani még egy jellemző esetet. Múlt télen indokolatlanul magas gázszámlát hozott a díjbeszedő, de olyan abszurd végösszeggel, amely szinte kiabált, hogy tévedésről van szó. A díjbeszedő is látta a hibát, de közölte, hogy be kell fizetnem, s aztán majd bizonyítsam be a tévedést. Akkor még álltam a sarat és nem fizettem, de az összeget később végrehajtották. Nem sokkal utóbb kiderült, hogy a hivatal hibásan számlázott, s a differenciát — közel háromszáz forintot — néhány hónap után jóváírták. Az összeg maga talán nem rendített volna meg, akkor sem, ha elveszítem. Az eset mégis megrendített, mert ugyanazt a hibás szemléletet érzékeltem mögötte, amely a többi példákban is megnyilvánul. Miről van szó? Jogfelfogásunk — mint nemcsak az összes szocialista, de már a haladó polgári jogfelfogás is — az ártatlanság vélelmén alapul. Minden embert, még a leggyanúsabbat is ártatlannak kell tekinteni addig, amíg bűnössége az arra hivatott fórum előtt be nem bizonyosodott. Törvényszéki szinten ez az elv következetesen érvényesül is. Igen gyakran találkozunk azonban egyebütt — az alsófokú hivatalokban, de főként a hivatali jogkörben tetszelgő vállalatoknál — olyan intézkedésekkel, amelyek e helyes közfelfogásnak ellentmondanak. A hivatal eleve feltételezi rólam és állampolgártársaimról, hogy rongáljuk a kölcsöntelevíziót, lopjuk a törülközőt és a szappant, lecsúzlizzuk a közvilágítást, a vendéglői késeket verekedésre használjuk és rosszhiszeműen visszatartjuk a gázszámla összegét. De mi ebbe nem megyünk bele. Először azért, mert a kollektív bűnösségnek ez a vélelme szögesen ellenkezik jogérzékünkkel és az érvényben levő jogi normákkal. Másodszor azért, mert sérti állampolgári önérzetünket Harmadszor — de egyáltalán nem utolsósorban —, mert mélységesen idegen a szocializmus eszméitől, ennélfogva a rajta alapuló gyakorlat napról napra rombolja ugyanennek a szocializmusnak a tekintélyét. Sokszor leírjuk, hogy morális közfelfogásunk alapja: bizalom az emberben. Kodifikált erkölcsi, jogi és igazgatási rendszabályaink valóban erre a bizalomra épülnek. Van azonban a szabályozásoknak egy ugyancsak tág mezeje ez alatt is, amelyet nem mindig sikerül szocialista szellemiséggel áthatni. Ahol is vaskos ellentmondás mutatkozik elveink és a mindennapi gyakorlat között Ha egy hivatalszellemű embert ennek az ellentmondásnak az okairól megkérdezek, reflexszerű válasza az lesz, hogy „szép, szép a bizalom, de sokan élnek közöttünk, akik erre még nem szolgáltak rá”. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy a válaszadónak nincs teljesen igaza. Sok hamis, rossz, haszonleső „ügyes” emberrel élünk együtt: az osztálymozgások perifériájára került tétova lelkek ezek, zavarosban halászók, vegetálók. Gyakran tűnhet úgy, hogy talán túlzott is optimizmusunk és jóhiszeműségünk. És mégis: meg kell előlegeznünk, egyszerűen nem tehetünk mást. A tudat átformálása hosszú — és olykor elcsüggesztően fárasztó — feladat. De annyi bizonyos, hogy megtorlással, sommás preventív intézkedésekkel, kollektív gyanúsításokkal semmire sem megyünk. Célt csak nagy türelemmel és még nagyobb — sokak számára talán már-már rögeszmés bizalommal élhetünk. LUKÁCSY ANDRÁS A Szabad Nép megjelenésének harmincadik évfordulójá A Szabad Nép megjelenésének 30. évfordulója alkalmából hétfőn délután bensőséges ünnepség keretében megkoszorúzták Rózsa Ferencnek, a lap első szerkesztőjének a Népszabadság-székház előcsarnokában levő emléktábláját. A koszorúzáson megjelent Óvári Miklós, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, a párt több veterán harcosa, akik annak idején részt vettek a pártlap szerkesztésében, előállításában és terjesztésében. Az ünnepségre eljöttek a felszabadulás utáni Szabad Nép egykori munkatársai, nyomdászai, a Népszabadság munkatársai, a testvérlapok képviselői. A megemlékezés koszorúját Sarlós István, a Népszabadság főszerkesztője és Vadász Ferenc, a pártszervezet titkára helyezte el az emléktáblánál. Az ünnepség után a Népszabadság szerkesztő bizottsága és a pártszervezet vezetősége elvtársi találkozót rendezett a lap egykori és mai munkatársainak részvételével. * A könyv a legjobb barát, mondták a régiek. Igaz, a társadalmi, természeti valóság megismerésében, személyiségünk teljesebbé tételében a segítő, útmutató könyv ma is az. De már régóta itt van mellette szinte még állandóbb, naponkénti társunk, az újság, a tűnő idő marasztalója, a szinte világméretű egyidejűség kifejezője, s ne szégyelljük: ismereteink, gondolkodásmódunk, szemléleteink alakítója. Mert a politikai napilap több mint információs forrás, több mint tájékoztatás. Különösen több, ha a dolgozó milliók, a társadalmi haladás, a forradalmi változás ügyéért harcol, azonosulva és eggyé válva azzal a szervezett erővel, a munkásosztály erejével és pártjával, amely meg is tudja valósítani az emberiség legjobb törekvéseit. Nekünk van ilyen újságunk: a párté, egyben az egész társadalomé. Tegnap ünnepelte születésének 30. évfordulóját. Története a magyar kommunista mozgalom történetével azonos; jelene és jövője is az. Jubileumán nem is kívánhatnánk mást, mint e történelmi szerep további méltó betöltését — mindnyájunkért.