Magyar Hírlap, 1973. február (6. évfolyam, 31-58. szám)

1973-02-11 / 41. szám

Tárcaérdek vagy oktatásügy? A kollégium­­ a fiataloké Kiköltöztették a tanév elején a Rózsa­dombon levő Bolyai János középiskolás kollégium 37 lakóját, s Újpesten, a bőr­gyárak szomszédságában levő szakmun­kástanuló otthonban helyezték el őket. Decemberben a maradék 27 főt is kitele­pítették. Őket a Reguly Antal lánykollé­gium egy kiegészítő épületébe, amely — noha itt eddig főiskolás lányok laktak — híján van minden kommunális létesít­ménynek és tökéletesen alkalmatlan kol­légiumnak. Hantos János, a fővárosi tanács vb-el­­nökhelyettese levélben interpellált a Könnyűipari Minisztériumnál, mert az áttelepített diákok összehasonlíthatatla­nul hátrányosabb helyzetbe kerültek, s a kollégiumot a szaktárcának nem lett vol­na szabad megszüntetnie a fővárosi tanács hozzájárulása nélkül. A diákotthonokat ugyanis — minden más, a szakoktatást szolgáló létesítménnyel együtt — 1975 ja­nuárjában a tanácsok veszik kézbe. A Könnyűipari Minisztérium (amely a megszüntetett kollégium gazdája volt) az­zal indokolta döntését, hogy az a szak­munkásképzés, a középfokú szakember­­képzés és továbbképzés érdekét szolgál­ta; kollégiumi helyet nem vettek el az oktatásügytől és a rózsadombi luxusvillá­ból átalakított épület amúgy is csak idő­legesen funkcionált kollégiumként. Luxusvilla — tömegszállás Egyeztetve a két ellentétes álláspontot, a valóság a következő: 1. Az intézkedés a vezetőképzést csak­ugyan szolgálja, mert módszertani inté­zetet rendeznek be a villában, de ... 2. a szakközépiskolás gyerekek rová­sára! Egy kollégium ugyanis nem csu­pán ágyakból áll, hanem sportpályákból, tanulószobákból, klubhelyiségből, beteg­szobából. A Rózsadombon mindez volt. A Reguly utcában mindez nincs. Nincs tanulóhelyiség. A gyerekek az ágyakon s a zsúfolt, levegőtlen szobákba bezsúfolt tanulóasztalokon végzik munkájukat. Nincs klub, nincs sportpálya, s az influen­zásak is ott fekszenek az egészségesek között. Elvesztették a Rózsadomb levegő­jét és környezetét. Kapták helyette a külső Józsefvárost, s Újpestet. 3. Igaz, hogy a rózsadombi villa csak időlegesen volt kollégium. De tizennyolc és fél évig volt az. A diákokkal folyta­tott beszélgetésekből kiderült: úgy érzik, a paradicsomot vesztették el. A Reguly utcába költözött 27 fő pedig szintén csak időleges kollégiumba költözött, amely azonban nem csupán időleges, de alkal­matlan is a 14—18 éves kamaszfiúk la­kásának. 4. Az intézkedés a szakmunkástanuló­képzés rovására is ment, mert szakmun­kástanuló-otthoni helyekre telepítették Újpesten a szakközépiskolásokat, növelve a zsúfoltságot. Az eredetileg 60 szemé­lyes otthonban tudniillik jelenleg 78 gye­rek lakik. Enyhítő körülmény, hogy a Könnyű­ipari Minisztérium Újpesten hajlandó be­ruházásokra. Fejleszti az otthont, kony­hával és étkezővel látja el, sportpálya is lesz. De kérdés, hogy a jelenlegi bezu­­tási nehézségek mikorra engedik elké­szülni ezeket az intézményeket. S mi lesz addig? És mi lesz a Reguly utcával! Meghívtak a Könnyűipari Miniszté­riumba, ahol a személyzeti főosztály ve­zetője és az oktatási osztály munkatár­sai azzal indokolták döntésüket, hogy a legnagyobb nehézségek közepette — kompromisszumok árán — tudják csak megteremteni a munkás- és vezetőkép­zés feltételeit. Ez biztosan így van, de semmi sem indokolja, hogy a kompro­misszum csak a gyerekeket sújtsa. Mi lehet a döntés oka? Szkárossi Lajostól, a KGM oktatási vezetőjétől kerek választ kapok: — Jobb, ha az iskolában esznek a gye­rekek. Ott melegen kapják meg délben az élteit. Az Asztalos kollégium igazga­tója egyébként is régen követeli, hogy lehetőleg egy helyre koncentráljuk a gyerekeket. Ez nevelési érdek. Megszün­tettük a konyhát, felszámoljuk a tanuló­szobát, s így további 40 helyet teremthe­tünk a Hegedű utcában. Oda visszük át a gyerekeket. Jelentős összeget áldozunk e beruházásra. Geréb Andor, az Asztalos kollégium igazgatója felháborodottan vitatja a fen­tieket: — A konyha megszüntetése tömérdek nehézséget okozott. Tiltakoztam és tilta­kozom az intézkedés ellen, mert így nem csupán a Temesvári útra, de hozzánk is messziről kell szállítani az ételt. Ha szét­verik a konyhánkat, még csak meg sem tudjuk melegíteni az ebédet. Az a 80 gye­rek pedig — a kollégium egyharmada —, aki iskolában kosztol, szintén nem járt jól: zsúfolt étkezőben ebédelnek, nincs evőeszközük, poharuk, siettetik őket. Va­lamennyien panaszkodnak. A gyerekek, akikkel beszéltem, megerő­sítették igazgatójuk szavait. Azok a kol­légiumi szakemberek pedig, akiknek a véleményét kértem az étkeztetés feltéte­leiről, egyértelműen úgy nyilatkoztak, hogy konyha nélkül nem kollégium a kollégium; ahol működik konyha, ott ha­lálos vételt megszüntetni. Miért olyan sürgős ez az átépítés? Hol­ott másutt sokkal sürgősebb építkezések­hez sem jut kapacitás. Közöltem gyanú­mat Szkárossi Lajossal, hogy bizonyára meg akarják „menteni” a Temesvári úti épületet a tárcának. Ha ugyanis most át­telepítenek 40 gyereket, ak­kor már csak 80 fiú maradna ott. A munkásszállás fel­nőtt lakói tehát többségbe kerülnek. S akkor esetleg nem is kell átadni a ta­nácsnak. — A Temesvári úti épületet amúgy sem adjuk át, mert az nem kollégium, hanem munkásszállás, ahol időlegesen gyerekek is laknak. Egyébként az átadás után — ahány gyerek még marad — ott lakhatnak az idők végeztéig is! Továbbra sem tesszük ki őket... Csakhogy ez a „jószándék” kevésnek tűnik. A szerződés ugyanis — amit a KGM oktatási és az épületet fenntartó osztálya kötött egymással — világosan rögzíti: a Temesvári úti szálló „elsősor­ban kollégium érdekeit szolgálja”. Joggal tarthat tehát igényt rá ily módon 1975. január 1-től a fővárosi tanács. Joggal! Hacsak nem csökkenti a KGM a szakközépiskoláiban a vidékről felve­hető első osztályosok számát, s nem „fogynak el” így a kollégisták, „felszaba­dítva” a Temesvári úti helyeket. Reméljük, erre nem kerül sor, s az Asztalos kollégium átalakítását célzó in­tézkedést visszavonják. Beszélgetésünk során Szkárossi Lajos erre egyébként hajlandóságot mutatott. Érvényes jogszabályt A két kollégium ügye sok tekintetben rokon. A Könnyűipari Minisztérium és a KGM intézkedései egyaránt az oktatás érdekeit sértik. Az oktatásügy fejleszté­sének egyik legfontosabb — az idevonat­kozó párthatározatban aláhúzott — fel­adata újabb kollégiumok létesítése. Ezt a programot sok minden — például a be­ruházási feszültség — akadályozza. De legalább azt ne csökkentsük, ami van. Ne hozzuk a jelenleginél is rosszabb helyzetbe a kollégistákat. Márpedig 1961- től 1971-ig 600 kollégiumi hely szűnt meg Budapesten. Ezért is indokoltnak tűnik, hogy ér­vényes jogszabályt alkossanak az illeté­kesek, amely egyértelműen megakadá­lyozhatná, hogy esetleg más intézmények is hasonlóan járjanak el 1975 januárjáig, amíg a tanácsok kezébe kerül minden iskola. N. Sándor László Vonják vissza! A Bolyai kollégium dolgában nem köny­­nyű visszavonni a döntést. De egy másik tárca kollégistáinak ügyében még nincs késő! A KGM 1961-től 1971-ig négy közép­iskolai diákotthont szüntetett meg. A gyerekeket a Hegedű utcai Asztalos Já­nos kollégiumban tömörítették össze: 270 főt — fiúkat, lányokat — egy volt apáca­zárdába. A zsúfoltság csökkentése végett — kényszerhelyzetben — az elmúlt tan­évben kollégiummá alakították a Temes­vári úti munkásszállás egy részét. Száz­harminc gyereket költöztettek ide. Itt sincs ugyan megfelelő tanulószoba, az ételt máshonnan szállítják, de az épület úgy-ahogy megfelel kollégiumnak. Alig száradt meg a tinta az okmányon, mely kimondja, hogy hamarosan a szak­tárcáktól a tanácsokhoz kerülnek a szak­­oktatási intézmények, s máris megszün­tették az Asztalos kollégium konyháját. X­X­V 2 1973. FEBRUÁR 11. VASÁRNAP Magyar Hírlap HAZAI KÖRKÉP Kovács A. György vasárnapi levele: A HÖRGÉS, A CSAP MEG A FUNKCIÓ E­gy jegyzetlapra felírt néhány mondat — Benedek István professzor tanulmányának egy bekezdése — került ke­zembe a minap. Pontosabban, őszintébben szólva nem is „került”, hanem előkerestem. A vízcsap miatt. Mielőtt elmon­danám, íme az idézet: „A »társadalmi feladat« kifejezés azon­ban pontos körvonalazást kíván. Ha ugyanis csak így, önma­gában kimondják a nagy szót, hogy a társadalom dolga ez meg az, hallgatólagosan tudomásul vettük, hogy nem az én dolgom, a tiéd se, övé sem, hanem elméletben mindenkié, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy senkié. Másutt elemez­tem a felelősségelhárításnak ezt a jellegzetes módszerét, itt csak — bizonyítékképen — ar­ra utalok, hogy ahol a társada­lom tevékeny beavatkozást kíván, ott bizottságokat alakít, annak jeléül, hogy tisztában van az összesség hatásos közre­működésének képtelenségével. Hogy a bizottságok munkája mit ér, arra nem térek ki; a felelősség áthárítására minden­esetre alkalmas . Érdekes a gondolat, bár nem tudom, hogy az általánosítás mennyire áll meg szilárdan a lábán. Mondom, nem tudom, hogy és mint vagyunk ezekkel a bizottságokkal; én csak a vízcsapról tudok beszélni, mert annak ismerem a pontos tör­ténetét. Ez a vízcsap arról nevezetes, hogy hörög. Néha ennél is töb­bet tesz: zúg, morajlik, sikolt, majd rettenetes görcsökben csuklik. De ezt talán nem is a vízcsap teszi, hanem a víz­vezeték egy része, egy meghatározott szakasza. Aminek követ­keztében csendes éjszakákon a fél ház felriad, mert mindenki azt hiszi, az ő ajtaján dörömbölnek, az ő fala repedt meg az ő családtagja járja a végét. Érthető tehát, hogy hosszú tűrés után a lakók egynémelyüke hallgatózni, kérdezősködni, vizsgálódni kezdett: kinél rossz a csap. A kölcsönös gyanúsítgatáso­n kívül az eredmény egyenlő volt a nullával. Következett a hivatalos út: házfelügyelő, lakó­bizottság, lakógyűlés. Így már történt előrelépés: egy bizott­ságot hoztak létre, amelynek joga bekopogtatni bárhova, s meghallgatni a csapot. Az elnök, vagy vezető, nem tudom, milyen rangot kapott, a ház legagilisabb lakója volt. A néhány év alatt, amióta az új házba beköltöztek a lakók, semmilyen eseményről nem hiányzott, lett légyen az veszekedés, festés, születési áldomás vagy elhalálozási részvétnyilvánítás. Szóval, csak ő lehetett az elnök, vagy vezető, mindegy. A folytatás egy ideig bonyolult, aprólékos, kicsit unalmas is, ezért csal­ nagy vonalakban utalok rá. Több megbeszélés kö­vetkezett, amelyeken a stratégia és a taktika kellő arányokban helyet kapott, s elhangzottak határidők, felelősök, újabb ta­nácskozásra invitáló javaslatok. A lakók — jóllehet éjszaka nyugtalanul aludtak — megnyugodtak, mert felelős kezekbe került a közös gond. Telt-múlt az idő, s a lépcsőházi találkozásokon már sokat­­ígérő suttogások hangzottak el: „Nyomon vannak” — „Szorul a hurok” — „Még nem beszélhetek, de...” A gyakorlatiasabb lakók azonban egyre többször kérdezgették, hogy miért nem járják végig a lakásokat egy szakemberrel, nincs ebben semmi sértő, különösen ha ilyen szégyenlős az illető — vagy bűnös —, miért nem csináltatja meg azt a csapot, netán a házfelügye­lő is közreműködhetne, és így tovább. De a bizottság nem nyilatkozott, hiszen feladata nem engedte meg a szétforgácso­­lódást, a felelőtlen és korai kijelentéseket, meg valószínűen nem is volt meg az összhang, mert egyre ritkábban találkoz­tak hármasban. Az ügy szép lassan szenderegni kezdett, s mintha a csap is ritkábban hallatta volna a hangját. A lakók csendesen bele­nyugodtak, hogy ez így van, hogy „az idő mindent megold” bölcsesség itt sem támadható érdemben, elült a gyanakvás is, a feszült várakozás is, a folyosói suttogás is. Egyszer az egyik lakó influenzás lett, otthon maradt. Gon­dolta, segít dolgozó nejének, összetakarít, mire az hazaérke­zik. Evégből többször megjárta a lépcsőházat, hol a szőnyeg­gel, hol a szemetes vödörrel. így találkozott össze egy szerelő­kinézésű emberrel, aki — mert utána lesett — a bizottság vezetőjének az ajtaján kopogtatott. A takarításból nem lett semmi, a délelőtt koncentrált hallgatózásban telt el. Nem ered­ménytelenül. Újra felhangzott, igaz csak egy pillanatra, a vízvezeték hörgő hangja. Aztán szerszámok koppantak a kövön — a­z új házakban halálos biztonsággal meg lehet mondani, hogy a száraz bab ömlött ki, vagy a golyóstoll gurult le az asztalról —, később hosszas vízcsurgás következett, majd léptek kopog­tak lefelé. A lakó, mintegy véletlenül — mert nem választották a bi­zottságba, nem járhatott hivatalosan — levitte a szemetet. Persze, összetalálkozott a szerelővel, aki a kérdésre, hogy meg tudna-e javítani egy hörgő csapot, így válaszolt: hát persze, ha a harmadikon meg tudtam ... Hát így zárult ez a kis mindennapos életkép, amelynek a következménye természetesen a bizottság feloszlása volt. Az már nem vont le semmit tevékenységük jelentőségéből, hogy egy pletyka mászott ajtóról ajtóra, hetek alatt eljutva szinte minden valamirevaló közösségi érdeklődésű családba. Lényege — nem nehéz kitalálni — az volt, hogy azért tartott ilyen sokáig a hörgés, mert az a nyüzsgő, nagyképű alak to­vább akart elnök, vagy vezető lenni. Persze, az ilyen szóbeszéd csak arra jó, hogy lejárasson egyeseket, akik a köz érdekében önzetlenül tevékenykednek, s reményt nyújtson másoknak, akik egy újabb csapnál valamiféle funkciót szeretnének kapni. Ezek a megjegyzések azonban már végképp nem érdekesek, hiszen egy ilyen lakóházban minden olyan átmeneti még. Bár évek teltek el, igazán nem rázódtak össze, nem ismerik még egymás értékeit, gyengéit, és nincs is igazán nagy gyakorlatuk a bizottságok kijelölésében, munkájuk figyelemmel kísérésé­ben. És persze, a legrosszabb, hogy nem tudhatják, kinek a csapja légbuborékos, ami aztán kinyitás után úgy hangzik, mintha a fenti, a jobb vagy a bal oldali szomszéd, netán az alsó lakó lenne a hanyag, felelőtlen, közösségellenes, tehát méltán gyanúsítható. Így aztán, mivel érdemi tanulságot nem tudtam levonni ebből a jelentéktelen epizódból, előkerestem a fentebb közre­adott gondolatokat. Igaz, nagyon zavaró momentum, hogy a professzor úr az öngyilkosságok problémáinak feszegetése kapcsán írta le azokat, ami az ilyen vízcsapügyektől messze távol áll, s az ő lényegi mondanivalója, a bizottságosdi is csak éppen jelen van az én kis történetemben. De mert mind a kettő véglet, tekintsék, kérem azt is paradoxonnak, hogy itt most összekerültek. Budapest kétezerben A TIT centenáriumi kiállítása Tudósítónktól. A főváros centenáriuma alkalmából a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat budapesti szervezetének földrajzi szak­osztálya külön kiállítást rendez, amely február 12-én nyílik meg a XI., Bocskai út 37. alatt. A kiállítás mintegy a térképek nyelvén mutatja be a főváros fejlődését. Egyidejű rajzon lesznek láthatók azok a helyek, amelyeket 1838 márciusában öntött el a Duna jeges árja. A víz annak idején még a mai Lenin körút vonalán is túlterjedt. Egy másik térkép 1873-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesülésének idején készült, amikor a főváros még csak tíz kerületre tagolódott, 194 négyzetkilométeren. Budapest már 1896-ban a metropolisok sorába lépett — a millenniumi várost a kiállításon külön makett ábrázolja. Köz­lekedési helyszínrajzokon követhető nyo­mon a lóvasút útvonala, akárcsak a vil­lamos — és az első világháború után fo­kozatosan kialakult autóbuszhálózat fej­lődése. Érdekes térkép tanúsítja, hogy a főváros területe az 1930-as közigazgatási rendezéssel sem gyarapodott, csupán ke­rületeinek száma emelkedett tizennégyre. A gyökeres változást 1950 hozta meg: ek­kor született meg a peremkerületek egye­sítésével létrehozott, 525 négyzetkilomé­ter alapterületű Nagy-Budapest (össze­hasonlításul: a ma Párizshoz számító ke­rületek alig száz négyzetkilométert tesz­nek ki). A kiállításra készülő térképek nemcsak a múlt, hanem a jövő Budapestjét is kör­vonalazzák: az ezredforduló táján a fő­városhoz tartozik például majd Tárnok és az egész Szentendrei sziget is. A TIT budapesti szervezete által feb­ruár 12—16. között rendezendő előadás­­sorozat hallgatói megismerkedhetnek más európai fővárosok — Moszkva, Róma, Stockholm, Helsinki, Bécs — múltjával, jelenével és fejlesztésüknek terveivel is.

Next