Magyar Hírlap, 1973. február (6. évfolyam, 31-58. szám)
1973-02-11 / 41. szám
Tárcaérdek vagy oktatásügy? A kollégium a fiataloké Kiköltöztették a tanév elején a Rózsadombon levő Bolyai János középiskolás kollégium 37 lakóját, s Újpesten, a bőrgyárak szomszédságában levő szakmunkástanuló otthonban helyezték el őket. Decemberben a maradék 27 főt is kitelepítették. Őket a Reguly Antal lánykollégium egy kiegészítő épületébe, amely — noha itt eddig főiskolás lányok laktak — híján van minden kommunális létesítménynek és tökéletesen alkalmatlan kollégiumnak. Hantos János, a fővárosi tanács vb-elnökhelyettese levélben interpellált a Könnyűipari Minisztériumnál, mert az áttelepített diákok összehasonlíthatatlanul hátrányosabb helyzetbe kerültek, s a kollégiumot a szaktárcának nem lett volna szabad megszüntetnie a fővárosi tanács hozzájárulása nélkül. A diákotthonokat ugyanis — minden más, a szakoktatást szolgáló létesítménnyel együtt — 1975 januárjában a tanácsok veszik kézbe. A Könnyűipari Minisztérium (amely a megszüntetett kollégium gazdája volt) azzal indokolta döntését, hogy az a szakmunkásképzés, a középfokú szakemberképzés és továbbképzés érdekét szolgálta; kollégiumi helyet nem vettek el az oktatásügytől és a rózsadombi luxusvillából átalakított épület amúgy is csak időlegesen funkcionált kollégiumként. Luxusvilla — tömegszállás Egyeztetve a két ellentétes álláspontot, a valóság a következő: 1. Az intézkedés a vezetőképzést csakugyan szolgálja, mert módszertani intézetet rendeznek be a villában, de ... 2. a szakközépiskolás gyerekek rovására! Egy kollégium ugyanis nem csupán ágyakból áll, hanem sportpályákból, tanulószobákból, klubhelyiségből, betegszobából. A Rózsadombon mindez volt. A Reguly utcában mindez nincs. Nincs tanulóhelyiség. A gyerekek az ágyakon s a zsúfolt, levegőtlen szobákba bezsúfolt tanulóasztalokon végzik munkájukat. Nincs klub, nincs sportpálya, s az influenzásak is ott fekszenek az egészségesek között. Elvesztették a Rózsadomb levegőjét és környezetét. Kapták helyette a külső Józsefvárost, s Újpestet. 3. Igaz, hogy a rózsadombi villa csak időlegesen volt kollégium. De tizennyolc és fél évig volt az. A diákokkal folytatott beszélgetésekből kiderült: úgy érzik, a paradicsomot vesztették el. A Reguly utcába költözött 27 fő pedig szintén csak időleges kollégiumba költözött, amely azonban nem csupán időleges, de alkalmatlan is a 14—18 éves kamaszfiúk lakásának. 4. Az intézkedés a szakmunkástanulóképzés rovására is ment, mert szakmunkástanuló-otthoni helyekre telepítették Újpesten a szakközépiskolásokat, növelve a zsúfoltságot. Az eredetileg 60 személyes otthonban tudniillik jelenleg 78 gyerek lakik. Enyhítő körülmény, hogy a Könnyűipari Minisztérium Újpesten hajlandó beruházásokra. Fejleszti az otthont, konyhával és étkezővel látja el, sportpálya is lesz. De kérdés, hogy a jelenlegi bezutási nehézségek mikorra engedik elkészülni ezeket az intézményeket. S mi lesz addig? És mi lesz a Reguly utcával! Meghívtak a Könnyűipari Minisztériumba, ahol a személyzeti főosztály vezetője és az oktatási osztály munkatársai azzal indokolták döntésüket, hogy a legnagyobb nehézségek közepette — kompromisszumok árán — tudják csak megteremteni a munkás- és vezetőképzés feltételeit. Ez biztosan így van, de semmi sem indokolja, hogy a kompromisszum csak a gyerekeket sújtsa. Mi lehet a döntés oka? Szkárossi Lajostól, a KGM oktatási vezetőjétől kerek választ kapok: — Jobb, ha az iskolában esznek a gyerekek. Ott melegen kapják meg délben az élteit. Az Asztalos kollégium igazgatója egyébként is régen követeli, hogy lehetőleg egy helyre koncentráljuk a gyerekeket. Ez nevelési érdek. Megszüntettük a konyhát, felszámoljuk a tanulószobát, s így további 40 helyet teremthetünk a Hegedű utcában. Oda visszük át a gyerekeket. Jelentős összeget áldozunk e beruházásra. Geréb Andor, az Asztalos kollégium igazgatója felháborodottan vitatja a fentieket: — A konyha megszüntetése tömérdek nehézséget okozott. Tiltakoztam és tiltakozom az intézkedés ellen, mert így nem csupán a Temesvári útra, de hozzánk is messziről kell szállítani az ételt. Ha szétverik a konyhánkat, még csak meg sem tudjuk melegíteni az ebédet. Az a 80 gyerek pedig — a kollégium egyharmada —, aki iskolában kosztol, szintén nem járt jól: zsúfolt étkezőben ebédelnek, nincs evőeszközük, poharuk, siettetik őket. Valamennyien panaszkodnak. A gyerekek, akikkel beszéltem, megerősítették igazgatójuk szavait. Azok a kollégiumi szakemberek pedig, akiknek a véleményét kértem az étkeztetés feltételeiről, egyértelműen úgy nyilatkoztak, hogy konyha nélkül nem kollégium a kollégium; ahol működik konyha, ott halálos vételt megszüntetni. Miért olyan sürgős ez az átépítés? Holott másutt sokkal sürgősebb építkezésekhez sem jut kapacitás. Közöltem gyanúmat Szkárossi Lajossal, hogy bizonyára meg akarják „menteni” a Temesvári úti épületet a tárcának. Ha ugyanis most áttelepítenek 40 gyereket, akkor már csak 80 fiú maradna ott. A munkásszállás felnőtt lakói tehát többségbe kerülnek. S akkor esetleg nem is kell átadni a tanácsnak. — A Temesvári úti épületet amúgy sem adjuk át, mert az nem kollégium, hanem munkásszállás, ahol időlegesen gyerekek is laknak. Egyébként az átadás után — ahány gyerek még marad — ott lakhatnak az idők végeztéig is! Továbbra sem tesszük ki őket... Csakhogy ez a „jószándék” kevésnek tűnik. A szerződés ugyanis — amit a KGM oktatási és az épületet fenntartó osztálya kötött egymással — világosan rögzíti: a Temesvári úti szálló „elsősorban kollégium érdekeit szolgálja”. Joggal tarthat tehát igényt rá ily módon 1975. január 1-től a fővárosi tanács. Joggal! Hacsak nem csökkenti a KGM a szakközépiskoláiban a vidékről felvehető első osztályosok számát, s nem „fogynak el” így a kollégisták, „felszabadítva” a Temesvári úti helyeket. Reméljük, erre nem kerül sor, s az Asztalos kollégium átalakítását célzó intézkedést visszavonják. Beszélgetésünk során Szkárossi Lajos erre egyébként hajlandóságot mutatott. Érvényes jogszabályt A két kollégium ügye sok tekintetben rokon. A Könnyűipari Minisztérium és a KGM intézkedései egyaránt az oktatás érdekeit sértik. Az oktatásügy fejlesztésének egyik legfontosabb — az idevonatkozó párthatározatban aláhúzott — feladata újabb kollégiumok létesítése. Ezt a programot sok minden — például a beruházási feszültség — akadályozza. De legalább azt ne csökkentsük, ami van. Ne hozzuk a jelenleginél is rosszabb helyzetbe a kollégistákat. Márpedig 1961- től 1971-ig 600 kollégiumi hely szűnt meg Budapesten. Ezért is indokoltnak tűnik, hogy érvényes jogszabályt alkossanak az illetékesek, amely egyértelműen megakadályozhatná, hogy esetleg más intézmények is hasonlóan járjanak el 1975 januárjáig, amíg a tanácsok kezébe kerül minden iskola. N. Sándor László Vonják vissza! A Bolyai kollégium dolgában nem könynyű visszavonni a döntést. De egy másik tárca kollégistáinak ügyében még nincs késő! A KGM 1961-től 1971-ig négy középiskolai diákotthont szüntetett meg. A gyerekeket a Hegedű utcai Asztalos János kollégiumban tömörítették össze: 270 főt — fiúkat, lányokat — egy volt apácazárdába. A zsúfoltság csökkentése végett — kényszerhelyzetben — az elmúlt tanévben kollégiummá alakították a Temesvári úti munkásszállás egy részét. Százharminc gyereket költöztettek ide. Itt sincs ugyan megfelelő tanulószoba, az ételt máshonnan szállítják, de az épület úgy-ahogy megfelel kollégiumnak. Alig száradt meg a tinta az okmányon, mely kimondja, hogy hamarosan a szaktárcáktól a tanácsokhoz kerülnek a szakoktatási intézmények, s máris megszüntették az Asztalos kollégium konyháját. XXV 2 1973. FEBRUÁR 11. VASÁRNAP Magyar Hírlap HAZAI KÖRKÉP Kovács A. György vasárnapi levele: A HÖRGÉS, A CSAP MEG A FUNKCIÓ Egy jegyzetlapra felírt néhány mondat — Benedek István professzor tanulmányának egy bekezdése — került kezembe a minap. Pontosabban, őszintébben szólva nem is „került”, hanem előkerestem. A vízcsap miatt. Mielőtt elmondanám, íme az idézet: „A »társadalmi feladat« kifejezés azonban pontos körvonalazást kíván. Ha ugyanis csak így, önmagában kimondják a nagy szót, hogy a társadalom dolga ez meg az, hallgatólagosan tudomásul vettük, hogy nem az én dolgom, a tiéd se, övé sem, hanem elméletben mindenkié, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy senkié. Másutt elemeztem a felelősségelhárításnak ezt a jellegzetes módszerét, itt csak — bizonyítékképen — arra utalok, hogy ahol a társadalom tevékeny beavatkozást kíván, ott bizottságokat alakít, annak jeléül, hogy tisztában van az összesség hatásos közreműködésének képtelenségével. Hogy a bizottságok munkája mit ér, arra nem térek ki; a felelősség áthárítására mindenesetre alkalmas . Érdekes a gondolat, bár nem tudom, hogy az általánosítás mennyire áll meg szilárdan a lábán. Mondom, nem tudom, hogy és mint vagyunk ezekkel a bizottságokkal; én csak a vízcsapról tudok beszélni, mert annak ismerem a pontos történetét. Ez a vízcsap arról nevezetes, hogy hörög. Néha ennél is többet tesz: zúg, morajlik, sikolt, majd rettenetes görcsökben csuklik. De ezt talán nem is a vízcsap teszi, hanem a vízvezeték egy része, egy meghatározott szakasza. Aminek következtében csendes éjszakákon a fél ház felriad, mert mindenki azt hiszi, az ő ajtaján dörömbölnek, az ő fala repedt meg az ő családtagja járja a végét. Érthető tehát, hogy hosszú tűrés után a lakók egynémelyüke hallgatózni, kérdezősködni, vizsgálódni kezdett: kinél rossz a csap. A kölcsönös gyanúsítgatáson kívül az eredmény egyenlő volt a nullával. Következett a hivatalos út: házfelügyelő, lakóbizottság, lakógyűlés. Így már történt előrelépés: egy bizottságot hoztak létre, amelynek joga bekopogtatni bárhova, s meghallgatni a csapot. Az elnök, vagy vezető, nem tudom, milyen rangot kapott, a ház legagilisabb lakója volt. A néhány év alatt, amióta az új házba beköltöztek a lakók, semmilyen eseményről nem hiányzott, lett légyen az veszekedés, festés, születési áldomás vagy elhalálozási részvétnyilvánítás. Szóval, csak ő lehetett az elnök, vagy vezető, mindegy. A folytatás egy ideig bonyolult, aprólékos, kicsit unalmas is, ezért csal nagy vonalakban utalok rá. Több megbeszélés következett, amelyeken a stratégia és a taktika kellő arányokban helyet kapott, s elhangzottak határidők, felelősök, újabb tanácskozásra invitáló javaslatok. A lakók — jóllehet éjszaka nyugtalanul aludtak — megnyugodtak, mert felelős kezekbe került a közös gond. Telt-múlt az idő, s a lépcsőházi találkozásokon már sokatígérő suttogások hangzottak el: „Nyomon vannak” — „Szorul a hurok” — „Még nem beszélhetek, de...” A gyakorlatiasabb lakók azonban egyre többször kérdezgették, hogy miért nem járják végig a lakásokat egy szakemberrel, nincs ebben semmi sértő, különösen ha ilyen szégyenlős az illető — vagy bűnös —, miért nem csináltatja meg azt a csapot, netán a házfelügyelő is közreműködhetne, és így tovább. De a bizottság nem nyilatkozott, hiszen feladata nem engedte meg a szétforgácsolódást, a felelőtlen és korai kijelentéseket, meg valószínűen nem is volt meg az összhang, mert egyre ritkábban találkoztak hármasban. Az ügy szép lassan szenderegni kezdett, s mintha a csap is ritkábban hallatta volna a hangját. A lakók csendesen belenyugodtak, hogy ez így van, hogy „az idő mindent megold” bölcsesség itt sem támadható érdemben, elült a gyanakvás is, a feszült várakozás is, a folyosói suttogás is. Egyszer az egyik lakó influenzás lett, otthon maradt. Gondolta, segít dolgozó nejének, összetakarít, mire az hazaérkezik. Evégből többször megjárta a lépcsőházat, hol a szőnyeggel, hol a szemetes vödörrel. így találkozott össze egy szerelőkinézésű emberrel, aki — mert utána lesett — a bizottság vezetőjének az ajtaján kopogtatott. A takarításból nem lett semmi, a délelőtt koncentrált hallgatózásban telt el. Nem eredménytelenül. Újra felhangzott, igaz csak egy pillanatra, a vízvezeték hörgő hangja. Aztán szerszámok koppantak a kövön — az új házakban halálos biztonsággal meg lehet mondani, hogy a száraz bab ömlött ki, vagy a golyóstoll gurult le az asztalról —, később hosszas vízcsurgás következett, majd léptek kopogtak lefelé. A lakó, mintegy véletlenül — mert nem választották a bizottságba, nem járhatott hivatalosan — levitte a szemetet. Persze, összetalálkozott a szerelővel, aki a kérdésre, hogy meg tudna-e javítani egy hörgő csapot, így válaszolt: hát persze, ha a harmadikon meg tudtam ... Hát így zárult ez a kis mindennapos életkép, amelynek a következménye természetesen a bizottság feloszlása volt. Az már nem vont le semmit tevékenységük jelentőségéből, hogy egy pletyka mászott ajtóról ajtóra, hetek alatt eljutva szinte minden valamirevaló közösségi érdeklődésű családba. Lényege — nem nehéz kitalálni — az volt, hogy azért tartott ilyen sokáig a hörgés, mert az a nyüzsgő, nagyképű alak tovább akart elnök, vagy vezető lenni. Persze, az ilyen szóbeszéd csak arra jó, hogy lejárasson egyeseket, akik a köz érdekében önzetlenül tevékenykednek, s reményt nyújtson másoknak, akik egy újabb csapnál valamiféle funkciót szeretnének kapni. Ezek a megjegyzések azonban már végképp nem érdekesek, hiszen egy ilyen lakóházban minden olyan átmeneti még. Bár évek teltek el, igazán nem rázódtak össze, nem ismerik még egymás értékeit, gyengéit, és nincs is igazán nagy gyakorlatuk a bizottságok kijelölésében, munkájuk figyelemmel kísérésében. És persze, a legrosszabb, hogy nem tudhatják, kinek a csapja légbuborékos, ami aztán kinyitás után úgy hangzik, mintha a fenti, a jobb vagy a bal oldali szomszéd, netán az alsó lakó lenne a hanyag, felelőtlen, közösségellenes, tehát méltán gyanúsítható. Így aztán, mivel érdemi tanulságot nem tudtam levonni ebből a jelentéktelen epizódból, előkerestem a fentebb közreadott gondolatokat. Igaz, nagyon zavaró momentum, hogy a professzor úr az öngyilkosságok problémáinak feszegetése kapcsán írta le azokat, ami az ilyen vízcsapügyektől messze távol áll, s az ő lényegi mondanivalója, a bizottságosdi is csak éppen jelen van az én kis történetemben. De mert mind a kettő véglet, tekintsék, kérem azt is paradoxonnak, hogy itt most összekerültek. Budapest kétezerben A TIT centenáriumi kiállítása Tudósítónktól. A főváros centenáriuma alkalmából a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat budapesti szervezetének földrajzi szakosztálya külön kiállítást rendez, amely február 12-én nyílik meg a XI., Bocskai út 37. alatt. A kiállítás mintegy a térképek nyelvén mutatja be a főváros fejlődését. Egyidejű rajzon lesznek láthatók azok a helyek, amelyeket 1838 márciusában öntött el a Duna jeges árja. A víz annak idején még a mai Lenin körút vonalán is túlterjedt. Egy másik térkép 1873-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesülésének idején készült, amikor a főváros még csak tíz kerületre tagolódott, 194 négyzetkilométeren. Budapest már 1896-ban a metropolisok sorába lépett — a millenniumi várost a kiállításon külön makett ábrázolja. Közlekedési helyszínrajzokon követhető nyomon a lóvasút útvonala, akárcsak a villamos — és az első világháború után fokozatosan kialakult autóbuszhálózat fejlődése. Érdekes térkép tanúsítja, hogy a főváros területe az 1930-as közigazgatási rendezéssel sem gyarapodott, csupán kerületeinek száma emelkedett tizennégyre. A gyökeres változást 1950 hozta meg: ekkor született meg a peremkerületek egyesítésével létrehozott, 525 négyzetkilométer alapterületű Nagy-Budapest (összehasonlításul: a ma Párizshoz számító kerületek alig száz négyzetkilométert tesznek ki). A kiállításra készülő térképek nemcsak a múlt, hanem a jövő Budapestjét is körvonalazzák: az ezredforduló táján a fővároshoz tartozik például majd Tárnok és az egész Szentendrei sziget is. A TIT budapesti szervezete által február 12—16. között rendezendő előadássorozat hallgatói megismerkedhetnek más európai fővárosok — Moszkva, Róma, Stockholm, Helsinki, Bécs — múltjával, jelenével és fejlesztésüknek terveivel is.