Magyar Hírlap, 1973. március (6. évfolyam, 59-89. szám)

1973-03-13 / 71. szám

8 1973. MÁRCIUS 13. KEDD KULTÚRA — MŰVÉSZET Magyar Hírlap A revizor Tovsztonogov rendezése (A Nemzeti Színházban Ősbemutatónak is beillik Gogol művének mostani felújítása, melyet a világhírű rendező, a leningrádi Nagy Drámai Gorkij Színház igazgatója, Georgij Alekszandrovics Tovsztonogov állított nálunk színpadra. Igaz, a legutóbbi felújítás óta mintegy húsz esztendő telt el, de mindnyájunkban egy más kép él erről a drámáról, mint amilyennel ez alkalommal megismerkedhettünk. Olyan szatirikus vígjátékként kezeltük a darabot, mely egy kedves csirkefogó alakja körül bonyolódik. Amolyan tévedések vígjátékának, melyben a főszereplő félreértés következtében orruknál fogva vezeti egy orosz kisváros polgármesterét és hivatalnokait. A kacagtatóan mulatságos színpadi helyzetek során egyre jobban lelepleződik a maga nemében gátlástalan siserehad, amelynek minden tagja nagyképű fontoskodással álcázza igazi énjét, kezdve az önkényeskedésben határt nem ismerő polgármestertől a bírón át, ki csupán vizsláival törődik és „szabadgondolkodó” hírében tetszeleg (öt vagy hat könyvet is elolvasott), egészen az iskolák felügyelőjéig, aki, miközben állandóan retteg az ellenőrzéstől, azon panaszkodik, milyen nehéz „tudományos” munkakörben dolgozni. Hlesztakov — akiről azt írja Gogol: „egyáltalában nem tudatosan csapja be az embereket és nem hivatásos hazudozó, szinte maga is megfeledkezik arról, hogy hazudott, szinte maga is elhiszi, amit mond...” — csupán megbolydítja ezt a szittyós, mocsaras állóvizet, s csupán könnyes kacagást hagyva maga után old kereket. Tovsztonogov azonban egészen másként közelíti meg és fejezi ki a színpadon a dráma mondanivalóját. Már az első jelenetben összetöri az állóképet, és szabadjára engedi azokat a démoni indulatokat, melyek a korábbiak során a darab ráncaiban megbújtak. Ebben az előadásban nem Hlesztakov, hanem Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, a polgármester a főszereplő. Az ő rettegése terjed át a többiekre, a félelem ül ki az arcokra. Gogol, aki oly sokat dolgozott — nyolc esztendeig érlelte, írta, csiszolta — ezen a darabon, nem Hlesztakov szelíd nyaklevesével akarta elintézni ezt az akkori Oroszország mélységes korruptságát oly hatásosan jellemző társaságot. Nos, a rettegést akarta elsősorban megmutatni. Azt a páni félelmet, mely az akkori idők hivatalnok uraiban élt, akik világosan tudták, miben bűnösek. Nemcsak azoktól tartottak, akiket naponta semmiztek ki, hanem egymástól is. Hlesztakov figurája jelképesen azt mutatja, hogy az önmaguk és a világ számára mesterségesen összetákolt magatartások egy pillanat alatt összeomolnak, még egy ilyen kisstílű gazember hatására is. Nem véletlen, hogy a polgármester a végén azért veri a földbe a fejét, mert saját ostobaságát kárhoztatja; éppen ő, aki mindenkit az ujja köré font, ment ilyen könnyen lépre. Persze nem véletlenül. Az előadás éppen azt hangsúlyozza, hogy az állandóan jelen levő félelem veszi el az észt a polgármestertől és a többiektől. Gogol nagyszerű drámáját nemcsak új megvilágításban, hanem számunkra sok tekintetben új, mondhatnám szokatlan rendezésben is láthattuk. Meggyőződhettünk Tovssztonogov valóban páratlan rendezői képességeiről, kivételes egyéniségéről, ötleteinek sziporkázásában szinte kifogyhatatlan. Ezek azonban mindig csak a színpadi helyzetet és a figurákat jellemzik. Csak egyetlen példa. A színpadra állított homokfutón utazó társaság párbeszédei és a leitatott álrevizor magatartása a rázkódó alkotókmányon döbbenetesen hatásos keretet kap. Az előadást nézve, az embernek az az érzése támad, hogy a rendező szinte kockákra bontotta szét az egyes jeleneteket, hogy azután az egész áttekinthetősége érdekében tapassza össze újra. Nincsen egyetlen felszínes pillanat sem. Az egyes alakok, az egyes magatartásformák egyszerre élnek önállóan és egyszerre kapcsolódnak egymáshoz. Tovsztonogov művészete nem enged a hatásvadászat csábításának. Például Hlesztakov szolgájának, Oszipnak az alakja szinte kínálkozik arra, hogy a darabon belül sajátos humorával önálló életre keljen. A rendező kemény keze jóvoltából azonban Oszip, ha urának kevésbé is, de a darabnak mindenképpen alázatos szolgája. A rendezés nem riad vissza, hogy a különféle műfaji elemeket — dráma, komédia, burleszk — keverje. Ezek azonban az előadás során nem válnak széjjel, hanem szoros egységbe tapadnak, így például a polgármester és a többiek tébolyult vonaglása az elején — a vélt revizor jöttének hallatán —, minden komikus jellege ellenére démonikusan hátborzongató — sőt, éppen így válik azzá. A Nemzeti Színház társulatát minden bizonnyal alaposan próbára tette a vendégrendező sajátos felfogása, egyéni módszere. Két hónapig tartottak a próbák, melyek során a múlt tavaszon Leningrádban bemutatott előadásit fordították magyar színpadi nyelvre. A rendező és a munkatársai — Akszjonov játékmester, Dobuzsinszkij jelmeztervező — számoltak az itteni közönség ízlésével, és főleg a színészekkel. Mint közismert, Tovsztonogov nagy tiszteletben tartja és kezeli a színész művészetét, így minden egyes jelenetet aprólékosan megbeszélt az együttes tagjaival, de hagyta, hogy képzeletük is szabadon szárnyaljon. Persze, igen rövid volt az idő arra, hogy a rendező a Nemzeti minden tagjának játékával megismerkedhessen, így a két női szereplő, Váradi Hédi és Moór Mariann szereposztási tévedés áldozatai. A fiatal Szacsvay László sem tudta Hlesztakov figuráját teljes hitellel életre kelteni, játéka túlságosan könnyű fajsúlyú volt, a mélyebb színek elvesztek. Az előadás legnagyobb teljesítménye a polgármestert alakító Kállai Ferencé. Hatalmas erővel ábrázolja ennek a minden hájjal megkent gazfickónak eszelősen magából kivetkőző rettenetét. A végén már cnár szánni való, ahogyan összetörik amiatt, hogy ezúttal valaki túljárt az eszén. Mindvégig érezni, hogy ennek a darabnak a főszereplője, benne testesül meg minden olyan aljasság, mely a többieket is bemocskolja. Mellette kitűnően állnak helyt a siserahad többi megszemélyesítői, Rajz János, Básti Lajos, Avar István, Raksányi Gellért, valamint a két helybeli földbirtokos szerepében Horváth József és Horkai János. S nagyszerű volt a szolgát megszemélyesítő Major Tamás. Mindent összevetve: egy hagyományokban gazdag modern, és modernségében is a legjobb hagyományokra épülő előadás szemtanúi lehettünk a Nemzetiben. Szombathelyi Ervin Eddig ötvenezer látogató A Pravda a moszkvai magyar szoborkiállításról A moszkvai Pravda elismerő méltatást közöl a mai magyar szobrászat alkotásaiból a moszkvai Puskin Múzeumban megrendezett kiállításról, amely a napokban ötvenezredik látogatóját fogadta. A cikk szerzője, Nyina Poljakova szovjet műtörténész részletesen ismerteti a kiállítás anyagát, amely megállapítása szerint teljes képet nyújt a magyar plasztika jelenlegi helyzetéről, a műfajok és a művésznemzedékek tekintetében egyaránt egyértelmű elismeréssel nyilatkozik az éremplasztikáról, amelynek világhírneve már korábban eljutott Moszkvába. A Pravda cikkírója a magyar szobrászművészek által használt anyagok gazdagságára és sokféleségére külön felhívja a figyelmet, mivel ez „pótlólagos esztétikai hatások sokaságát" eredményezi. Külön is kiemeli Varga Imre nevét, aki „az ábrázolás mélységét és igazságát tekintve nagyszerű emlékművet állított” Radnóti Miklósnak. Ez az emlékmű, amelyet Salgótarjánból szállítottak a moszkvai kiállításra, Poljakova szerint joggal foglalja el a központi helyet a tárlaton. A szovjet recenzens számos idősebb és fiatal szobrászunk Moszkvában bemutatott alkotását sorolja fel annak igazolására, hogy a magyar plasztika nem a véletlennek köszönheti nemzetközi hírnevét _ „ ------------------ÚT GEORGI BAJEV a Bolgár Kultúra termeiben állította ki festményeit. Az 1924- ben született mester, számos művészi kitüntetés birtokosa, Európa több fővárosában rendezett már egyéni tárlatot, odahaza pedig csaknem minden csoportos és reprezentatív kiállításon részt vesz műveivel. Mindenképpen erőteljes festő, akár kulturizmusára, akár ecsetkezelésére értjük ezt. Mindenekelőtt tájképfestőnek nevezhetjük: képein a táj hol közvetlenül, látványként hat, s a természeti formációk a maguk realitásában jelentkeznek, hol pedig szubjektívan átíródnak. Ez az érzelmileg erősen átitatott struktúra — jóllehet mindig érezzük a természet jelenlétét — sokszor szőttesszerű, geometrikus képszövetté válik: ilyenkor a színek önelvűvé válnak, immár nem az élményt kiváltó látványhoz tapadnak, hanem valóban Bajev hazájának szőtteseire, vagy faragott és festett népi bábuinak színvilágára emlékeztetnek. GOTZ JÁNOS szobrászművész (1941— 1971) mindössze 30 esztendőt élt, jószerivel 4—5 év jutott azoknak a munkáknak elkészítésére, amelyeket most a Magyar Nemzeti Galérában állítanak ki. E rövid idő ellenére érett, csonkaságában is imponáló életművet hagyott hátra. A néhány esztendő elegendő volt ahhoz, hogy két alapvetően ellentétes irányú szobrászi problémával birkózzék meg, sőt arra is, hogy fölvesse a kettő szintézisének lehetőségét. A művészt egyaránt foglalkoztatta — kiinduló pontként — a szenvedélyes német gótika szobrászata s a lekerekített, harmonikus, nyugodt olasz kora reneszánsz plasztikája. Az 1969-ben készített, zenélőket ábrázoló nagyméretű réz dombormű klasszikus igazodású, ugyanilyen a Kálvária-sorozat is, ezzel szemben az ugyancsak nagyméretű Lovas (1971) — amely az „ötök” műcsarnokbeli kiállításán két esztendővel ezelőtt figyelmet keltett — a gótizáló tendenciákat példázza. Ugyancsak 1971-ben készített, kisebb méretű, utolsó bronz plasztikái már KIÁLLÍTÁSRÓL KIÁLLÍTÁSRA a szintézis felé mutatnak: a reneszánsz formák lágy forgástestekké módosulnak, a gótikus töredezettségre pedig a forgástestek peremrészei utalnak — sejtetve, hogy mi lett volna az út folytatása. VASZKÓ ERZSÉBET keveset hallat magáról, visszahúzódva dolgozik, hol Budapesten, hol meg Szentendrén, mely utóbbihoz művészi szemlélete is köti. Számszerűen most is szerény anyaggal — pasztellekkel és olaj pasztellekkel — jelentkezett a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében. Jobbára elvont formanyelvű képein a szerkezet rendje igyekszik magába zárni a látomások elfolyó formáit: egyszerre szigorúan és líraian. Képeit nézve önkéntelenül is egy Apollinaire-sor ötlik fel a nézőben: — „Kikericsek nyitnak, kékek és lilák ...” —, hiszen e színpár fluoreszkálása adja a képek varázsát. De azután — ugyancsak a költő gondolatával folytatva — megérezzük azt is, hogy e rezzenésekkel teli szépség mögött valami „megmérgeződik”, sejtések, látomások, riadalmak árnyékolják be a derűit. Oly ritkán szoktuk leírni, de most hadd tegyük meg: szép festészet ez. PATAKI FERENC (Stúdió Galéria) ugyancsak a színek költészetének lehetőségeit próbálja ki. Kétségtelenül tehetsége is van az oldott előadásmódra s arra, hogy a puszta látványt „költői szférába” emelje át. Pataki azonban fiatal művész — és bár szándékait nyilvánvalóan , tudja közölni —, most kiállított konfekciója még nem eléggé karakterisztikus, inkább a technikai lehetőségek kimunkáltak, semmint az a sajátos mondanivaló, az az egyszeri érvényű hatalom, amelynek majdan a szolgálatába szegődik a technika. Szándék és eredmény leginkább a szűkszavú Márciusban találkozik, és a Juhász Gyula emlékére című kép sejteti Pataki lehetőségeit. Ez a kissé borongós, lírai hangulat azonban nehezen ízesül korunk égető társadalmipolitikai problémáival. Ne! című képén a formák és színek kavargásából egy tófej és egy tenyér körvonala rémlik elő — kétségben hagyva a nézőt afelől, hogy ezek a tárgyi jelek mire is vonatkoznak. Végül emlékezzünk meg a ferencvárosi pincetárlat két kiállító művészéről: LÁSZLÓ E. RENÉ plasztikákat és grafikákat mutatott be. Grafikai lapjain a japán kalligrafikus művészek hatása érződik, felvillantva egy olyan út lehetőségeit, amelyen a mieink közül kevesen járnak. Az üresen hagyott fehér felületek és a fekete ellenpontként rajzolt, erőteljes vonású ábrázolatok jó képességet mutatnak, egyelőre azonban igazi eredmény nélkül. Kimunkáltabbak, következetesebben megkomponálabbak a bronzérmek — nem egy jól sikerült portréérmét találunk közöttük —, amelyeken a durva öntésfelületek és a csiszolt, fényesen ragyogó részletek hasonlóan ellenpontozottak, mint a grafikák. KÉRI IMRE rézkarcokat és más technikájú grafikákat állított ki. Karctechnikában az idősebb mesterek — Patkó, Slesch, Aszódi-Weil — nyomait követi. Tartalmi mondanivalójában azonban elszakad ezektől az elsősorban látványközvetítő mesterektől, s egy prousti világ hazai változatát igyekszik megteremteni. Az Egy régi ház emlékei vagy az Álom egy kútról című lapjain, mintegy a tudat alól, előkúszó történetek sorakoznak egymás mellé, feleselnek egymással: feldőlt kútház, tátongó vödör, zsúpfedeles tetőrészletek. Vagy — mint A gyermekkori ősz című lapon — a tanyasi úttól sáros csizmatalpak, egy régi könyv díszes kezdőbetűje meg egy halni készülő régi kőkerítés. Kéri ez idő szerint azok sorát szaporítja, akik nosztalgikus szeretettel siratják az eltűnőfélben levő tegnap paraszti valóságát. Bojár Iván “A—-----KtV^Ttjví------ A Petőfi újnnepségek Csehszovákiában Csehszlovákiában a jubileumi év alkalmából országszerte folynak a Petőfi-megemlékezések. Eddig Pozsonyban és Selmecbányán, a költő egykori tartózkodási helyein, valamint Olomoucban tartottak emlékestet. Hétfőn a Prágai Magyar Kultúrában Vilem Zavada Nemzeti művész címmel kitüntetett költő, a kitűnő cseh Petőfifordító, a cseh emlékbizottság elnöke számolt be a készülő csehországi ünnepségsorozatról, amelynek kimagasló eseménye lesz a strahovi kolostor történelmi termeiben berendezett csehszlovák nemzeti irodalmi múzeumban március 20-án sorra kerülő költői est. Áprilisban jelenik meg a szépirodalmi Odeon kiadó gondozásában a költő csehországi és világirodalmi hatását bemutató publikáció, amely cseh és magyar szerzők tanulmányain kívül tartalmazza majd Ajvoslav Vrchlicky és Jan Neruda klasszikus értékű, valamint Kamil Bednar és Ladislav Hradsky modern, avatott fordításait. Vécsei György, a Prágai Magyar Kultúra igazgatója elmondotta, hogy a csehszlovák fővároson kívül az év folyamán szinte minden jelentősebb városban megemlékezést tartanak, vagy kiállítás nyílik. A közeljövőben Ceske Budejovice, Karlovy Vary, Brno, Liberec, Hradec Kralove, Kolin, Pardubice, Luhacovice és Ceska Lipa lesz ünnepség színhelye. A sajtóértekezleten jelen volt dr. Rákos Péter docens, a Károly-egyetem magyar lektora, dr. Lukácsy Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének osztályvezetője, valamint Orbán Vera, a külföldi Petőfi-rendezvényeket szervező bizottság titkára. Dr. Lukácsy Sándor hétfőn délután a magyar kultúra dísztermében nagy érdeklődéssel kísért előadást tartott Petőfi Sándorról. Válogatás 1848-as iratokból A Művelődésügyi Minisztérium sajtóosztálya közli: a Magyar Országos Levéltár segítséget kíván nyújtani mindazoknak az intézményeknek (iskoláknak, művelődési házaknak, helytörténeti múzeumoknak stb.), amelyek az 1848—49-es forradalom és szabadságharc 125. évfordulója alkalmából helyi kiállításokat rendeznek. E célból saját gyűjteményéből 27 iratot válogatott ki, amelyek az 1848—49-i forradalom és szabadságharc legfontosabb kérdéseit, eseményeit világítják meg. A kiválogatott 27 iratról készült mikrofilm-kollekció, amely 58, nagyításra is alkalmas mikrofelvételt tartalmaz, az Országos Levéltárban megrendelhető. Az egész kollekció 32 forintba kerül.