Magyar Hírlap, 1973. július (6. évfolyam, 179-209. szám)
1973-07-14 / 192. szám
FOLYÓIRATSZEMLE !” ... Dr. Hardicsay AUdál Tibor: A fővá-ESIGAZGATÁS,TM.. (mgyei) tanács tagjainak kettős szerepe. Az 1971. évi tanácstagi választások óta a fővárosi és a megyei tanácstagokat nem a lakosság, hanem a kerületi (községi, városi) tanácsok tagjai választják meg. Miután az így megválasztott fővárosi (megyei) tanácstagok legalább 75 százaléka egyben tagja a helyi (kerületi, községi, városi) tanácsnak is, tevékenységükben, a választók képviseletében ellátandó feladataikban sajátos kettősség alakult ki. A képviselet kettőssége abban mutatkozik meg, hogy helyi tanácstagként az őt megválasztó állampolgárokat, fővárosi (megyei) tanácstagként pedig az őt képviselettel megbízó kerületi (községi, városi) tanácsot kell képviselnie. Az érdekek ilyen kétlépcsős képviselete egyrészt a választópolgárok, másrészt a helyi tanács által adott konkrét megbízatások teljesítésében nyilvánul meg. A beszámolási kötelezettség teljesítésében is kettősség áll fenn. A fővárosi tanács tagja köteles beszámolni az őt megválasztó tanácsnak a fővárosi tanácsban végzett munkájáról. Ugyanakkor mint a kerületi tanács tagja, választóinak is be kell számolni a kerületi tanácstagként való tevékenységéről. A szerző felveti azt a kérdést, hogy melyik tanácsnál végzett munkát kell fontosabbnak tekinteni, illetőleg, ha ütközés van a kerületi és a fővárosi érdekek között, melyiket kell a tanácstagnak képviselnie és miért? A kérdésre adott válaszban abból indul ki, hogy a tanácsok szervezeti alárendeltségének megszüntetése lehetővé teszi, hogy a fővárosi tanácstag ne rangsoroljon a felsőbb és alsóbb szintű tanács között, így a végzett munka szempontjából is egyenértékű a kerületi és a fővárosi tanácsban végzett tevékenység. Ugyanakkor megjegyzi, hogy amíg a kerületi tanácsnak módjában áll a fővárosi tanácstagot visszahívni, ha az nem képviseli a terület érdekeit — fordítva ez nem érvényes, mivel a fővárosi tanács nem kezdeményezheti a visszahívást azon a címen, hogy a tanácstag a fővárosi összérdek helyett csupán csak az őt megválasztó kerületi tanács érdekeit képviseli. A szerző a fővárosi (megyei) tanácstagi tevékenység kettősségét a tanácsrendszer korszerűsítésének egyik állomásaként jellemzi. „ . A korábbiakhoz képest a fővárosi és megyei tanácsok funkciója megváltozott. Ezek a tanácstörvény szerint hármas szerepkört látnak el, éspedig képviselik megyei integráltsággal az országos szerveknél a kerületek (községek és városok) érdekeit, közvetítik a központi kormányzati intézkedéseket a kerületek (községek és városok) irányában, és az említettek mellett bizonyos regionális szerepkörük is van. Ezeknek a feladatoknak az eredményes ellátása érdekében vált szükségessé olyan jogszabály megalkotása, amely szerint a fővárosi és megyei tanácsok tagjait a fővárosi kerületi, illetve vidéken a községi és a városi tanácsok választják. Az új választási módszer a korábbinál demokratikusabb, mert tartalmasabbban fejezi ki a kerületek (községek, városok) érdekeit, és egyben hatékonyabban tudja a központi kormányzati elgondolásokat közvetíteni és érvényesíteni. R. M. NEMZETKÖZI SZEMLE szögből"e Az Új írás júniusi számában Takáts Gyula versben tárja elénk azt az iszonyatot, amely a környezet szennyeződése, a természet pusztítása következtében várhat —vár? — ránk. „Mögöttük fekete és előttük / kék olajjal kenve minden út. / Bűzlik a szentek és űrhajók ege ... / Vízen az élő sárkány kócsagot, várost, / halat szivárványhálójába fal. / Fehér tudósok, kopott remeték s a szigeten egyenként válogatják, / s nem él!... Megfojtva szálankint a fű ... / Reszket az éhes kecskenyáj s mint / okos sziréna bőg Krisztus lova, / a békés és nagyfülű szamár .. .” A költői megfogalmazás azonban nehezen versenyezhet a valóság tényeivel. Erről viszont a Nemzetközi Szemle 7. számában P. Oldak tollából olvashatunk tanulmányt. A szerző mindenekelőtt megállapítja, hogy a modern termelés közel jutott ahhoz a határvonalhoz, amelyen túl az emberi élet alapfeltételeinek pusztítása kezdődik, helyenként pedig már át is lépte ezt a határvonalat. Gyorsan növekszik az édesvizek fogyasztása és szennyeződése. (Különösen megsínylik ezt a gyerekek: a szennyezett víz okozta betegségekben évente ötmillió újszülött hal meg.) A modern termelés egyik súlyos következménye a légkör szakadatlanul fokozódó mérgezése. Az iparágak közül a természetre a legnagyobb csapást a vegyipar, a XX. század álnok tündére méri, termékei közül pedig az olaj, amelyet gyakran „a modern civilizáció kincsének és mérgének” neveznek. A vadállatok irtása egyre gyorsuló ütemben folytatódik. A biológusok becslése szerint ma évente legalább egy állatfajta teljesen kipusztul. Milyen veszélyekkel jár hoszszabb távon a környezet szennyeződése? E módfelett bonyolult problémának a megoldására tett kísérletet a massachusettsi technológiai intézet tervezőcsoportja. A munka általános következtetései: ha fennmarad a lakosság növekedésének és a gazdaság fejlődésének mai üteme, a következő évszázad folyamán annyira kimerülnek a természeti erőforrások és annyira romlik a környezet minősége, hogy nemcsak a termelés volumene fog csökkenni, hanem az emberek tömegei is elpusztulnak. A jövő éles kard — írják a szerzők. — Ha idejében felismerjük a jövő problémáit, akkor idejében megragadjuk a kard markolatát. Ha elhalasztjuk az időt, kénytelenek leszünk utánakapni az éles pengének, vasús nagy sietve, jelentős veszteségek árán korrigálni az események kedvezőtlen alakulását, és nem tudjuk kihasználni lehetőségeinket. A massachusettsi technológiai intézet egyes következtetéseivel vitázva P. Oldak megállapítja, hogy a természeti (ökológiai) folyamatok és az ember gazdasági tevékenysége már nem elkülönült rendszerekként fejlődnek, összefonódnak, átnőnek valamiféle „termelési környezet” egységes metarendszerbe, illetve bioökonómiai rendszerbe, így hát a társadalmi termelés irányításának problémája átcsap a bioökonómiai rendszer irányításának hallatlanul bonyolult, tudományos problémájába. A szerző végül rámutat, hogy a társadalmi termelés fejlődése és a környezet állapota közötti kapcsolat tanulmányozása még erősebben napirendre tűzi a progresszív társadalmi formák megteremtésének problémáját. Helytelen volna a környezet szennyeződését mindig mereven csak a kapitalizmusból levezetni. A probléma bonyolultabb, s nem csupán társadalmi, hanem technológiai okai is vannak. A termelési eszközök társadalmi tulajdona lehetővé teszi, hogy a környezet megóvásának követelményeit figyelembe vegyük a távlati népgazdaság tervek kidolgozásakor és akkor is, amikor kiválasztjuk a legracionálisabb variánst arra vonatkozóan, hogyan osszuk el az erőforrásokat a legfontosabb társadalmi célok között. A kérdés lényege a jelen és a jövő érdekeinek megfelelő egyeztetése. Nem lehet a természet iránti szeretet nevében akadályozni a természet gazdasági hasznosítását, de nem lehet elfogyasztani sem a természet tőkéjét, olyan kényszerűség elé állítva a társadalmat, hogy már a közeljövőben hallatlan erőket és eszközöket fordítson a létfenntartás általános rendszerének helyreállítására. „Nekünk is, unokáinknak is” — ez az a követelmény, amelyet egyre határozottaban támasztunk a társadalmi termelés fejlődésével szemben. (földesi) „Már 1,6 millióan vannak” — ez csendült ki azokból a tudósításokból, amelyek a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságának közelmúltbéli, a nyugdíjasok helyzetét megvitató értekezletéről adtak hírt. A hangsúly a „már"on van: míg 1955-ben csak minden tizenhetedik magyar soroltatott ebbe a kategóriába, a IV. ötéves terv végére minden ötödik állampolgár nyugdíjas lesz. S ami e folyamat természetszerű velejárója: 1955-ben 2 milliárd, tíz év múltán — amidőn 1,2 millió a nyugdíjasok száma — 7,7 milliárd,, tavaly pedig (ismét egy „már”!) 16 milliárd 600 millió forint volt a nyugdíjak összege. A demográfiai prognózis szerint a IV. ötéves tervben a nyugalomba vonulók száma 20, a nekik kifizetett pénzek átlaga 15 százalékkal növekszik. Még előbbre tekintvén, 1985-ben az ebbéli kiadások megnégyszereződnek. Gerontológia, geriátria Az adatokban nincs miért kételkednünk, pusztán azt nem értem, miért a minduntalan fölhangzó, szinte fenyegető hangvételű fölsorolás? Hiszen, mindhatni, így természetes, korántsem holmi hazai specialitásról van szó, hanem világjelenségről, de mindenek fölött a fejlettebb államok automatikus kísérőjelenségéről. Az USA-ban például 1900 és 1930 között megduplázódott az idős emberek száma, s ugyanez történt 1930 és 1950 között — igaz, megannyi súlyos dilemmával. Angliában és Walesben 1961-ben ötmillió 750 ezer olyan ember élt, aki már elmúlt 65 éves: egész Skócia lakossága kitelne ebből a népességből, amely folyton-folyvást gyarapszik. Olyannyira, hogy 1981-ben 7,5 millió öreg ember lesz az említett területen, ami megfelel a lakosság 13 százalékának. (Az emelkedés mértéke: évi 87 ezer ember.) Anthony Smith írja le könyvében (Testünk titkai) ez utóbbi adatokat, amelyek magyarázata immár közhelyszámba megy: tovább élünk eleinknél!... Kikalkulálták, hogy Nagy-Britanniában az élettartam mindössze 18 esztendő volt a vaskorszakban; a már hitelesebb számítások szerint 2000 évvel ezelőtt 22, a középkorban 33, 1836—54 között 40,9 esztendő, a századelőn 49,2, s 1947- ben már 66,8 év volt az emberek megszületésekor várható élettartam, az országban napjában ezren mennek nyugdíjba. „Manapság az olyan államok nagy területein is, mint India, jobbak a kilátásai a lakosságnak, mint száz évvel ezelőtt Nagy-Britanniában voltak” — fűzi az adaléksorhoz a tudós szerző, s rögvest lejegyzi Peter Townsend essexiszociológiaprofesszor megállapítását, amely szerint „egyetlen ipari társadalom sem birkózott meg ötletesen és következetesen azzal a problémával, amit az öregek növekvő száma okoz”. A többi között nagyobb támogatásra lenne szüksége mind a gerontológiának, vagyis az öregkor kutatásának, mind a geriátriának, az öregek gondozásával, gyógyításával foglalkozó, kissé régebbi tudományágnak. Megmarad a szellemi tehetség Az öregség című, gazdagon dokumentált könyvében Simone de Beauvoir vázlatosan áttekinti a témakörrel foglalkozó kutatásokat. Eszerint a geriátria tudományának szülőhelye a múlt századi Franciaország, mégis, a geriátria atyjának a bécsi születésű, ám gyermekkorában New Yorkba származott, amerikaivá lett Naschert tekintik, aki egy megrendítő élmény hatására életét teszi föl az öregedés tanulmányozására. Újabb tudományág a gerontológia, amely biológiai, pszichológiai és szociális irányban figyeli, elemzi az öregedési folyamatot. Van-e kifogyhatatlanabb kútfője ennek a témakörnek, mint maga a világirodalom? Platón még ifjan írja az Államot, de az öregséget dicséri benne, s olyan megállapításra jut, hogy az idősebbek feladata a parancsolás, a fiataloké pedig az engedelmeskedés. Igaz, a 60 fölötti férfiak kizáratnak már a lakomái ivászatokból, ám ők elnökölnek. Amidőn 80 esztendős lesz maga Platón is, a Törvényekben újfent foglalkozik a gyermekek kötelezettségeivel szüleikkel szemben. Arisztotelész viszont kirekeszti a hatalomból az öregeket: csökkent értékűeknek tartja őket. Cicero, 63 éves szenátorként védőbeszédet ír az öregség mellett — Cato maior az öregségről című munkája ez. A példa a 80 éves Cato, aki szerint „a leghatalmasabb államokat a fiatalok ingatták meg, az öregek támogatták és állították helyre” — továbbá: „megmarad a szellemi tehetség az öregkorban, csak maradjon meg a buzgóság, s a szorgalom”. Kétségkívül az egyik legkiemelkedőbb alak a szépirodalomból Lear király, aki különben maga gyűlölte az öregséget, „Ki e konok világnak kínpadán tovább is nyújtóztatja”. A. Smith utal rá, hogy már a Biblia 70 évet tart jogosnak — de a mai statisztikus is 70 esztendőben szabja meg az átlagos élettartamot, vagyis nagyon hosszú ideig tartott, míg az emberiség élni tudott ama bibliai joggal. Vannak persze, jócskán, kivételek, sőt rekordok. Grúziában korántsem ritkaság a 100 évnél idősebb ember, s itt jelentették be 1966-ban, hogy meghalt egy bizonyos Siran Miszlimov nevű állampolgár — 160 esztendős volt ekkor! E rapszodikus tallózáshoz még csak annyit, hogy honi tapasztalatainkkal is megegyezik az, amit említett könyvében a francia írónő így fogalmaz meg: „A felnőtt úgy viselkedik, mintha sohasem kellene megöregednie. A dolgozó ember gyakran elképedne döbben rá, hogy ütött a nyugdíjaztatás órája, holott az időpont előre ki volt tűzve, ő is ismerte, fel kellett volna tehát készülnie rá.” Nemcsak az anyagiak Ezt, vagyis a felkészülés hiányát hangoztatta Palotai Károly, a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságának helyettes vezetője is azon a minapi nyugdíjastanácskozáson. Vagyis már a nyugdíjazást megelőző években célszerű lenne a realitások alaposabb megismertetése, ami kiegészítendő egy másik követelménnyel, annak elérésével, hogy ez a kor ne legyen egyenlő a magányossággal, a tétlenséggel, az unalommal, a fölöslegessé válás érzületével. Tehát korántsem pusztán az anyagiak — azok is, persze! — tehetik kiegyensúlyozottabbá ezeket az éveket, évtizedeket: a segélyen, üdülésen kívül bizonyos foglalatosságra is szükség van. A gerontológia művelői szerint a jó közérzetnek az a feltétele, hogy valahol számítanak az emberre. Ezért említhette jó példaként a főigazgató-helyettes a Csepel Vasműveket, ahol klubot létesítettek az 5500 nyugdíjasnak, s nemcsak segélyt osztanak szét — évi félmillió forintot —, de 150 aktivista keresi föl időnként otthonukban is az öregeket. Erőfeszítést igényel a leendő vagy újdonsült nyugdíjastól is az életmódváltás. Egyáltalán: mikor tanácsos elkezdeni ama fölkészülést? Dante szerint 45 évesen jutunk — akkortájt ez nyilván reális volt — az öregség küszöbére, jóllehet a tudós Hippokratész már jóval előbb az 56. évben jelöli meg az öregkor kezdetét, a négy évszakhoz hasonlítván életünket, amelyből természetesen az öregség a téllel azonos. Platóntól máig ható sztereotípia, hogy az öregkor a bölcsességgel jár együtt, ám a fölülemelkedettség — tapasztalataim szerint — úgyszólván függvénye a műveltségnek, a szélesebb horizontnak. Aki aktív munkálkodásának évtizedeiben alig vett kezébe könyvet, annak megnehezül az öregkora; lakóhelyemen, Újpalotán sok ilyen nyugdíjast látok — többségük nem tud mihez kezdeni napjaival. Olyan is van köztük, aki faluját hagyta oda, eladván házacskáját, s most értetlenül táblából a kőrengetegben. Cifrább eset: a mama ezen az úton-módon jött ide lakni, valahonnan a Dunántúlról, s most fia-menve azon igyekeznek, hogy valahogy megszabaduljanak tőle; miként a lakóbizottság elnöke meséli, néhány pofon is elcsattant már „az ügy érdekében" a mama orcáján. Fölrémlik egy korábbi emlék: szintén öregasszony tudakozódott a Markó utcában, a közjegyzői irodában afelől, mit kell tennie, hogy megvédje magát fiától, aki — úgymond — „meg akarja gyilkolni”. (Lehetséges persze hogy ez utóbbi példázat Arisztotelészt igazolja, amikor csökkent értékről, fantáziálásról túlzásokról beszél, mint az öregkor ismérveiről.) És vidéken? Gábor Dénes Nobel-díjas professzor egy szimpozionon úgy nyilatkozott — olvasom a Valóság júniusi számában —, hogy „civilizációnk ... az öregekkel szemben is türelmetlenné vált, és semmi jele sincsen e téren a javulásnak”. De mi történik, ha faluhelyen marad a gyermekéhez, rokonához fölköltöző öreg? Szívderítő dolgokat nehéz lenne a falusi elaggottak sorsáról mondani, főként azokéról, akik egyedül élnek. Zám Tibor ismertet most megjelent szociográfiai kötetében egy adatot: Bács-Kiskun megye lakosságának 11,8 százaléka volt 60 éven felüli 1949-ben, s 16,4 százaléka 1967-ben. „Ma tovább élnek az emberek, ez a javuló életviszonyokat jelzi, ahogyan tovább élnek, az viszont már probléma” — tűnődik a szerző, hozzátéve, hogy — szinte paradoxonként — „a szociális érzékenységet a jólét eltompítja”. Van a megyében község, ahol 1903 hatvan fölötti embert számoltak össze, közülük 687-en teljesen magányosak. Bácsban éppúgy, mint az ország más tájain, igen gyors ütemben mennek nyugdíjba a tsz-tagok, akik, ráadásul, hátrányban vannak az iparban dolgozókkal szemben, tehát kiváltképpen fontos a szövetkezetek segítsége. (Ez már a legtöbb esetben nem is marad el, jóllehet bőséggel akadnak tennivalók a falusi öregek ügyébenérdekében.) Társadalmi rendszerünknek nagy vívmánya, hogy immár általános a nyugdíjbiztosítás; nemcsak a kitolódott élettartamnak, hanem ennek is következménye, hogy olyan radikálisan felszökött a nyugdíjasok száma. A KSH adatai szerint 1930-ban 135 ezer, 1941 - ben 180 ezer, 1949-ben 244 ezer, 1952-ben 562 ezer emberből állt ez a réteg, tehát az első ugrás akkor következett be, amikor az 1951. évi — első egységes— nyugdíjtörvény lényegében valamenynyi alkalmazásban állóra kiterjesztette a nyugdíjjogosultságot. Az 1960-as évek utáni ugrás — 1965-ben például 1 millió 161 ezer nyugdíjas! — e jogosultságnak a termelőszövetkezeti tagságra történt kiterjesztését tükrözi. ... Pusztán az utóbbi években megannyi módosulás történt; egyfelől az a cél, hogy aki a korhatár elérése után is dolgozni kíván, az megtehesse ezt, mégpedig magasabb jövedelemmel, másfelől — mint legutóbb a textiliparban történt.. — csökkentik a korhatárt, s további kormányintézkedések is várhatók. A legfontosabb azonban annak a fölismerésnek — és a belőle fakadó cselekvésnek — a mind általánosabbá válása, amit egy botjára támaszkodó öregember keltett a még ifjú Buddhában: „Jövendő aggságom már bennem lakozik.” Keresztényi Nándor „Jövendő aggságom már bennem lakozik" Ma tovább élnek az emberek ffi, 1973. JÚLIUS 14. SZOMBAT___________________________ _______________________HÉT VÉGE M fl G Yfl A Hírlap