Magyar Hírlap, 1973. július (6. évfolyam, 179-209. szám)

1973-07-14 / 192. szám

FOLYÓIRATSZEMLE­ ­!” ... Dr. Hardicsay AU­­d­ál Tibor: A fővá-ESIGAZGATÁS,TM.. (mgyei) tanács tagjai­­nak kettős szerepe. Az 1971. évi tanácstagi válasz­tások óta a fővárosi és a megyei tanácstagokat nem a lakosság, ha­nem a kerületi (községi, városi) tanácsok tagjai választják meg. Miután az így megválasztott fő­városi (megyei) tanácstagok leg­alább 75 százaléka egyben tagja a helyi (kerületi, községi, városi) tanácsnak is, tevékenységükben, a választók képviseletében ellá­tandó feladataikban sajátos ket­tősség alakult ki. A képviselet kettőssége abban mutatkozik meg, hogy helyi ta­nácstagként az őt megválasztó ál­lampolgárokat, fővárosi (megyei) tanácstagként pedig az őt képvi­selettel megbízó kerületi (községi, városi) tanácsot kell képvisel­nie. Az érdekek­ ilyen kétlépcsős képviselete egyrészt a választó­­polgárok, másrészt a helyi ta­nács által adott konkrét megbí­zatások teljesítésében nyilvánul meg. A beszámolási kötelezettség tel­jesítésében is kettősség áll fenn. A fővárosi tanács tagja köteles beszámolni az őt megválasztó ta­nácsnak a fővárosi tanácsban végzett munkájáról. Ugyanakkor mint a kerületi tanács tagja, vá­lasztóinak is be kell számolni a kerületi tanácstagként való te­vékenységéről. A szerző felveti azt a kérdést, hogy melyik tanácsnál végzett munkát kell fontosabbnak tekin­teni, illetőleg, ha ütközés van a kerületi és a fővárosi érdekek között, melyiket kell a tanácstag­nak képviselnie és miért? A kér­désre adott válaszban abból indul ki, hogy a tanácsok szervezeti alá­rendeltségének megszüntetése le­hetővé teszi, hogy a fővárosi ta­nácstag ne rangsoroljon a felsőbb és alsóbb szintű tanács között, így a végzett munka szempontjá­ból is egyenértékű a kerületi és a fővárosi tanácsban végzett te­vékenység. Ugyanakkor megjegy­zi, hogy amíg a kerületi tanács­nak módjában áll a fővárosi ta­nácstagot visszahívni, ha az nem képviseli a terület érdekeit — for­dítva ez nem érvényes, mivel a fővárosi tanács nem kezdemé­nyezheti a visszahívást azon a címen, hogy a tanácstag a fővá­rosi összérdek helyett csupán csak az őt megválasztó kerületi tanács érdekeit képviseli. A szerző a fővárosi (megyei) ta­nácstagi tevékenység kettősségét a tanácsrendszer korszerűsítésé­nek egyik állomásaként jellem­zi. „ . A korábbiakhoz képest a fővá­rosi és megyei tanácsok funkció­ja megváltozott. Ezek a tanács­­törvény szerint hármas szerep­kört látnak el, éspedig képvise­lik megyei integráltsággal az or­szágos szerveknél a kerületek (községek és városok) érdekeit, közvetítik a központi kormány­zati intézkedéseket a kerületek (községek és városok) irányában, és az említettek mellett bizonyos regionális szerepkörük is van. Ezeknek a feladatoknak az eredményes ellátása érdekében vált szükségessé olyan jogszabály megalkotása, amely szerint a fő­városi és megyei tanácsok tagjait a fővárosi kerületi, illetve vidé­ken a községi és a városi taná­csok választják. Az új választá­­si módszer a korábbinál demok­­ratikusabb, mert tartalmasabb­ban fejezi ki a kerületek (községek, városok) érdekeit, és egyben ha­tékonyabban tudja a központi kormányzati elgondolásokat köz­vetíteni és érvényesíteni. R. M. NEMZETKÖZI SZEMLE szögből"e Az Új írás júniusi számában Ta­­káts Gyula versben tárja elénk azt az iszonyatot, amely a környezet szennyeződése, a természet pusztí­tása következtében várhat —vár? — ránk. „Mögöttük fekete és előt­tük / kék olajjal kenve minden út. / Bűzlik a szentek és űrhajók ege ... / Vízen az élő sárkány kó­csagot, várost, / halat szivárvány­hálójába fal. / Fehér tudósok, kopott remeték s a szigeten egyen­ként válogatják, / s nem él!... Megfojtva szálankint a fű ... / Reszket az éhes kecskenyáj s mint / okos sziréna bőg Krisztus lova, / a békés és nagyfülű sza­már .. .” A költői megfogalmazás azon­ban nehezen versenyezhet a való­ság tényeivel. Erről viszont a Nemzetközi Szemle 7. számában P. Oldak tollából olvashatunk ta­nulmányt. A szerző mindenek­előtt megállapítja, hogy a modern termelés közel jutott ahhoz a ha­tárvonalhoz, amelyen túl az em­beri élet alapfeltételeinek pusz­títása kezdődik, helyenként pedig már át is lépte ezt a határvona­lat. Gyorsan növekszik az édes­vizek fogyasztása és szennyező­dése. (Különösen megsínylik ezt a gyerekek: a szennyezett víz okozta betegségekben évente öt­millió újszülött hal meg.) A mo­dern termelés egyik súlyos követ­kezménye a légkör szakadatlanul fokozódó mérgezése. Az iparágak közül a természetre a legnagyobb csapást a vegyipar, a XX. század álnok tündére méri, termékei kö­­zül pedig az olaj, amelyet gyak­ran „a modern civilizáció kincsé­nek és mérgének” neveznek. A vadállatok irtása egyre gyorsuló ütemben folytatódik. A biológu­sok becslése szerint ma évente legalább egy állatfajta teljesen kipusztul. Milyen veszélyekkel jár hosz­­szabb távon a környezet szennye­ződése? E módfelett bonyolult problémának a megoldására tett kísérletet a massachusettsi tech­nológiai intézet tervezőcsoportja. A munka általános következteté­sei: ha fennmarad a lakosság nö­vekedésének és a gazdaság fejlő­désének mai üteme, a következő évszázad folyamán annyira kime­rülnek a természeti erőforrások és annyira romlik a környezet minősége, hogy nemcsak a ter­melés volumene fog csökkenni, hanem az emberek tömegei is el­pusztulnak. A jövő éles kard — írják a szerzők. — Ha idejében felismerjük a jövő problémáit, akkor idejében megragadjuk a kard markolatát. Ha elhalasztjuk az időt, kénytelenek leszünk utá­nakapni az éles pengének, vasú­s nagy sietve, jelentős veszteségek árán korrigálni az események kedvezőtlen alakulását, és nem tudjuk kihasználni lehetőségein­ket. A massachusettsi technológiai intézet egyes következtetéseivel vitázva P. Oldak megállapítja, hogy a természeti (ökológiai) fo­lyamatok és az ember gazdasági tevékenysége már nem elkülönült rendszerekként fejlődnek, össze­fonódnak, átnőnek valamiféle „termelési környezet” egységes metarendszerbe, illetve bioökonó­miai rendszerbe, így hát a tár­sadalmi termelés irányításának problémája átcsap a bioökonó­miai rendszer irányításának hal­latlanul bonyolult, tudományos problémájába. A szerző végül rámutat, hogy a társadalmi termelés fejlődése és a környezet állapota közötti kap­­csolat tanulmányozása még erő­sebben napirendre tűzi a prog­resszív társadalmi formák meg­teremtésének problémáját. Hely­telen volna a környezet szennye­ződését mindig mereven csak a kapitalizmusból levezetni. A probléma bonyolultabb, s nem csupán társadalmi, hanem tech­nológiai okai is vannak. A termelési eszközök társadal­mi tulajdona lehetővé teszi, hogy a környezet megóvásának köve­telményeit figyelembe vegyük a távlati népgazdaság tervek ki­dolgozásakor és akkor is, amikor kiválasztjuk a legracionálisabb variánst arra vonatkozóan, ho­gyan osszuk el az erőforrásokat a legfontosabb társadalmi célok között. A kérdés lén­yege a jelen és a jövő érdekeinek megfelelő egyeztetése. Nem lehet a termé­szet iránti szeretet nevében aka­dályozni a természet gazdasági hasznosítását, de nem lehet elfo­gyasztani sem a természet tőké­jét, olyan kényszerűség elé állítva a társadalmat, hogy már a közel­jövőben hallatlan erőket és esz­közöket fordítson a létfenntartás általános rendszerének helyreál­­lítására. „Nekünk is, unokáink­nak is” — ez az a követelmény, amelyet egyre határozottaban tá­masztunk a társadalmi termelés fejlődésével szemben. (földesi) „Már 1,6 millióan vannak” — ez csendült ki azokból a tudósítá­sokból, amelyek a SZOT Társa­dalombiztosítási Főigazgatóságá­nak közelmúltbéli, a nyugdíjasok helyzetét megvitató értekezletéről adtak hírt. A hangsúly a „már"­­on van: míg 1955-ben csak min­den tizenhetedik magyar sorol­tatott ebbe a kategóriába, a IV. ötéves terv végére minden ötödik állampolgár nyugdíjas lesz. S ami e folyamat természetszerű velejá­rója: 1955-ben 2 milliárd, tíz év múltán — amidőn 1,2 millió a nyugdíjasok száma — 7,7 mil­liárd,, tavaly pedig (ismét egy „már”!) 16 milliárd 600 millió fo­rint volt a nyugdíjak összege. A demográfiai prognózis szerint a IV. ötéves tervben a nyugalom­ba vonulók száma 20, a nekik ki­fizetett pénzek átlaga 15 száza­lékkal növekszik. Még előbbre te­kintvén, 1985-ben az ebbéli ki­adások megnégyszereződnek. Gerontológia, geriátria Az adatokban nincs miért ké­telkednünk, pusztán azt nem ér­tem, miért a minduntalan föl­hangzó, szinte fenyegető hangvé­telű fölsorolás? Hiszen, mindhat­ni, így természetes, korántsem holmi hazai specialitásról van szó, hanem világjelenségről, de min­denek fölött a fejlettebb államok automatikus kísérőjelenségéről. Az USA-ban például 1900 és 1930 között megduplázódott az idős emberek száma, s ugyanez történt 1930 és 1950 között — igaz, meg­annyi súlyos dilemmával. Ang­liában és Walesben 1961-ben öt­millió 750 ezer olyan ember élt, aki már elmúlt 65 éves: egész Skócia lakossága kitelne ebből a népességből, amely folyton-foly­­vást gyarapszik. Olyannyira, hogy 1981-ben 7,5 millió öreg ember lesz az említett területen, ami megfelel a lakosság 13 százaléká­nak. (Az emelkedés mértéke: évi 87 ezer ember.) Anthony Smith írja le könyvé­ben (Testünk titkai) ez utóbbi adatokat, amelyek magyarázata immár közhelyszámba megy: to­vább élünk eleinknél!... Kikal­kulálták, hogy Nagy-Britanniá­­ban az élettartam mindössze 18 esztendő volt a vaskorszakban; a már hitelesebb számítások szerint 2000 évvel ezelőtt 22, a középkor­ban 33, 1836—54 között 40,9 esz­tendő, a századelőn 49,2, s 1947- ben már 66,8 év volt az emberek megszületésekor várható élettar­tam, az országban napjában ez­ren mennek nyugdíjba. „Manap­ság az olyan államok nagy terü­letein is, mint India, jobbak a ki­látásai a lakosságnak, mint száz évvel ezelőtt Nagy-Britanniában voltak” — fűzi az adaléksorhoz a tudós szerző, s rögvest lejegyzi Peter Townsend essexi­­szo­ciológiaprofesszor megállapítását, amely szerint „egyetlen ipari tár­sadalom sem birkózott meg ötle­tesen és következetesen azzal a problémával, amit az öregek nö­vekvő száma okoz”. A többi kö­zött nagyobb támogatásra lenne szüksége mind a gerontológiának, vagyis az öregkor kutatásának, mind a geriátriának, az öregek gondozásával, gyógyításával fog­lalkozó, kissé régebbi tudomány­ágnak. Megmarad a szellemi tehetség Az öregség című, gazdagon do­kumentált könyvében Simone de Beauvoir vázlatosan áttekinti a témakörrel foglalkozó kutatáso­kat. Eszerint a geriátria tudomá­nyának szülőhelye a múlt századi Franciaország, mégis, a geriátria atyjának a bécsi születésű, ám gyermekkorában New Yorkba származott, amerikaivá lett Na­­schert tekintik, aki egy megren­dítő élmény hatására életét teszi föl az öregedés tanulmányozására. Újabb tudományág a gerontoló­gia, amely biológiai, pszichológiai és szociális­­ irányban figyeli, elemzi az öregedési folyamatot. Van-e kifogyhatatlanabb kútfő­je ennek a témakörnek, mint ma­ga a világirodalom? Platón még ifjan írja az Államot, de az öreg­séget dicséri benne, s olyan meg­állapításra jut, hogy az időseb­bek feladata a parancsolás, a fia­taloké pedig az engedelmeskedés. Igaz, a 60 fölötti férfiak kizárat­nak már a lakomái ivászatokból, ám ők elnökölnek. Amidőn 80 esztendős lesz maga Platón is, a Törvényekben újfent foglalkozik a gyermekek kötelezettségeivel szüleikkel szemben. Arisztotelész viszont kirekeszti a hatalomból az öregeket: csökkent értékűek­­­nek tartja őket. Cicero, 63 éves szenátorként védőbeszédet ír az öregség mellett — Cato maior az öregségről című munkája ez. A példa a 80 éves Cato, aki szerint „a leghatalmasabb államokat a fiatalok ingatták meg, az öregek támogatták és állították helyre” — továbbá: „megmarad a szel­lemi tehetség az öregkorban, csak maradjon meg a buzgóság, s a szorgalom”. Kétségkívül az egyik legkiemelkedőbb alak a szépiro­dalomból Lear király, aki külön­ben maga gyűlölte az öregséget, „Ki e konok világnak kínpadán tovább is nyújtóztatja”. A. Smith utal rá, hogy már a Biblia 70 évet tart jogosnak — de a mai statisztikus is 70 eszten­dőben szabja meg az átlagos élet­tartamot, vagyis nagyon hosszú ideig tartott, míg az emberiség élni tudott ama bibliai joggal. Vannak persze, jócskán, kivéte­lek, sőt rekordok. Grúziában ko­rántsem ritkaság a 100 évnél idő­sebb ember, s itt jelentették be 1966-ban, hogy meghalt egy bizo­nyos Siran­ Miszlimov nevű ál­lampolgár — 160 esztendős volt ekkor! E rapszodikus tallózáshoz még csak annyit, hogy honi tapaszta­latainkkal is megegyezik az, amit említett könyvében a francia író­nő így fogalmaz meg: „A felnőtt úgy viselkedik, mintha sohasem kellene megöregednie. A dolgozó ember gyakran elképedne döbben rá, hogy ütött a nyugdíjaztatás órája, holott az időpont előre ki volt tűzve, ő is ismerte, fel kellett volna tehát készülnie rá.” Nemcsak az anyagiak Ezt, vagyis a felkészülés hiá­nyát hangoztatta Palotai Károly, a SZOT Társadalombiztosítási Fő­­igazgatóságának helyettes veze­tője is azon a minapi nyugdíjas­tanácskozáson. Vagyis már a nyugdíjazást megelőző években célszerű lenne a realitások ala­posabb megismertetése, ami ki­egészítendő egy másik követel­ménnyel, annak elérésével, hogy ez a kor ne legyen egyenlő a ma­gányossággal, a tétlenséggel, az unalommal, a fölöslegessé válás érzületével. Tehát korántsem pusztán az anyagiak — azok is, persze! — tehetik kiegyensúlyo­zottabbá ezeket az éveket, évtize­deket: a segélyen, üdülésen kívül bizonyos foglalatosságra is szük­ség van. A gerontológia­ művelői szerint a jó közérzetnek az a fel­tétele, hogy valahol számítanak az emberre. Ezért említhette jó példaként a főigazgató-helyettes a Csepel Vasműveket, ahol klubot létesítettek az 5500 nyugdíjasnak, s nemcsak segélyt osztanak szét — évi félmillió forintot —, de 150 aktivista keresi föl időnként ott­honukban is az öregeket. Erőfeszítést igényel a leendő vagy újdonsült nyugdíjastól is az életmódváltás. Egyáltalán: mikor tanácsos elkezdeni ama fölkészü­lést? Dante szerint 45 évesen ju­tunk — akkortájt ez nyilván reá­lis volt — az öregség küszöbére, jóllehet a tudós Hippokratész már jóval előbb az 56. évben jelöli meg az öregkor kezdetét, a négy évszakhoz hasonlítván életünket, amelyből természetesen az öreg­ség a téllel azonos. Platóntól máig ható sztereotípia, hogy az öreg­kor a bölcsességgel jár együtt, ám a fölülemelkedettség — tapaszta­lataim szerint — úgyszólván függvénye a műveltségnek, a szé­lesebb horizontnak. Aki aktív munkálkodásának évtizedeiben alig vett kezébe könyvet, annak megnehezül az öregkora; lakó­helyemen, Újpalotán sok ilyen nyugdíjast látok — többségük nem tud mihez kezdeni napjai­val. Olyan is van köztük, aki falu­ját hagyta oda, eladván házacská­ját, s most értetlenül táblából a kőrengetegben. Cifrább eset: a mama ezen az úton-módon jött ide lakni, vala­honnan a Dunántúlról, s most fia-menve azon igyekeznek, hogy valahogy megszabaduljanak tőle; miként a lakóbizottság elnöke meséli, néhány pofon is elcsattant már „az ügy érdekében" a mama orcáján. Fölrémlik egy korábbi emlék: szintén öregasszony tuda­kozódott a Markó utcában, a köz­jegyzői irodában afelől, mit kell tennie, hogy megvédje magát fiá­tól, aki — úgymond — „meg akarja gyilkolni”. (Lehetséges persze hogy ez utóbbi példázat Arisztotelészt igazolja, amikor csökkent értékről, fantáziálásró­l túlzásokról beszél, mint az öreg­kor ismérveiről.) És vidéken? Gábor Dénes Nobel-díjas pro­fesszor egy szimpozionon úgy nyi­latkozott — olvasom a Valóság júniusi számában —, hogy „civi­lizációnk ... az öregekkel szem­ben is türelmetlenné vált, és semmi jele sincsen e téren a ja­vulásnak”. De mi történik, ha faluhelyen marad a gyermekéhez, rokonához fölköltöző öreg? Szív­derítő dolgokat nehéz lenne a fa­lusi elaggottak sorsáról mondani, főként azokéról, akik egyedül él­nek. Zám Tibor ismertet most megjelent szociográfiai kötetében egy adatot: Bács-Kiskun megye lakosságának 11,8 százaléka volt 60 éven felüli 1949-ben, s 16,4 szá­zaléka 1967-ben. „Ma tovább él­nek az emberek, ez a javuló élet­viszonyokat jelzi, ahogyan tovább élnek, az viszont már probléma” — tűnődik a szerző, hozzátéve, hogy — szinte paradoxonként — „a szociális érzékenységet a jólét eltompítja”. Van a megyében köz­ség, ahol 1903 hatvan fölötti em­bert számoltak össze, közülük 687-en teljesen magányosak. Bács­­ban éppúgy, mint az ország más tájain, igen gyors ütemben men­nek nyugdíjba a tsz-tagok, akik, ráadásul, hátrányban vannak az iparban dolgozókkal szemben, tehát kiváltképpen fontos a szö­vetkezetek segítsége. (Ez már a legtöbb esetben nem is marad el, jóllehet bőséggel akadnak tenni­valók a falusi öregek ügyében­­érdekében.) Társadalmi rendszerünknek nagy vívmánya, hogy immár általános a nyugdíjbiztosítás; nemcsak a kitolódott élettartamnak, hanem ennek is következménye, hogy olyan radikálisan felszökött a nyugdíjasok száma. A KSH adatai szerint 1930-ban 135 ezer, 1941 - ben 180 ezer, 1949-ben 244 ezer, 1952-ben 562 ezer emberből állt ez a réteg, tehát az első ugrás akkor következett be, amikor az 1951. évi — első egységes— nyug­díjtörvény lényegében valameny­­nyi alkalmazásban állóra kiter­jesztette a nyugdíjjogosultságot. Az 1960-as évek utáni ugrás — 1965-ben például 1 millió 161 ezer nyugdíjas! — e jogosultságnak a termelőszövetkezeti tagságra tör­tént kiterjesztését tükrözi. ... Pusztán az utóbbi években megannyi módosulás történt; egy­­felől az a cél, hogy aki a korha­tár elérése után is dolgozni kíván, az megtehesse ezt, mégpedig ma­gasabb jövedelemmel, másfelől — mint legutóbb a textiliparban történt.. — csökkentik a korhatárt, s további kormányintézkedések is várhatók. A legfontosabb azon­ban annak a fölismerésnek — és a belőle fakadó cselekvésnek — a mind általánosabbá válása, amit egy botjára támaszkodó öregem­ber keltett a még ifjú Buddhá­ban: „Jövendő aggságom már bennem lakozik.” Keresztényi Nándor „Jövendő aggságom már bennem lakozik" Ma tovább élnek az emberek f­­­fi, 1973. JÚLIUS 14. SZOMBAT___________________________ _______________________H­ÉT VÉGE M fl G Yfl A Hírlap

Next