Magyar Hírlap, 1973. július (6. évfolyam, 179-209. szám)
1973-07-14 / 192. szám
Magyar Hírlap A tanítványok kihallgatása Nem, nem, nem! A kollégium akkori szelleme nem engedett. Dr. Nagy Sándor professzor írta 1933-ban „A debreceni református kollégium” című könyvében: „Még ma is nyugtalanítja az irodalomtörténetet, hogy Csokonai iskolából lett eltávolításában vajon nem túlzott szigorúság érvényesült-e? Bár a kérdés eldöntése nem tartozik ránk, mi mégis azt gondoljuk, hogy Csokonaival semmi méltánytalanság nem történt, s adott körülmények között az esete akár ma is megismétlődhetnék ... S hogy az iskolából végül is távoznia kellett, abban saját makacs és szertelen viselkedésének van a legnagyobb része . . Kinek volt hát igaza?! Egy újságíró nem irodalomtörténész és 1973. JÚLIUS 14. SZOMBAT CSOKONAI SÍRJA A HATVAN UTCAI TEMETŐBEN „Estefelé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszínű fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán, szemeim odatapadtak ..Petőfi 1842-es emlékezése nyomán a mai érkezőnek nem olyan könnyű Csokonai „vasszobrára”, azaz a sírját jelölő obeliszkre találni. A városba nem a Hatvan utcai temető mellett visz már az út, mert a környéke teljesen betelepült. Nincs se útjelző tábla, semminő eligazítás. De a kérdezősködőnek úgyis minden debreceni készséggel mutatja, hogy amott, a lombos gyümölcskertek, házak mögött, a temető maradék ligetje susog, s abban szélül a költő szépen gondozott sírja. Születésének 200. évfordulójára kegyelettel átfestették vasrácsát és éppúgy a klasszicizmus megkésett művészi termékét, az 1836-ban állított vasobeliszket is. 1835-ig szinte jeltelen volt Csokonai sírja. Nagyvégre a kollégium érdemes rajztanárának, Beregszászy Pálnak a kezdeményezéséből, közgyűjtésből összejött annyi pénz, hogy elegendő lett a 75 mázsás öntvény elkészítésére. Beregszászy tervezte, rajzolta, mintázta a művet annak a kornak és annak a Debrecennek igényei szerint. Álló hasábra kockát helyezett, arra golyós lábakon gúlát. Csendéletet a költő könyveiből az egyik oldalon, a másikra a költészet szimbólumait: lantot és trombitát, amit őrangyalka koszorúz. Szembenézetére a költő születésének, halálának adatait, hátoldalára pedig Csokonainak pártfogójához, Széchényi Ferenchez írott ajánlásából egy részletet. A kortársak, a barátok és az ellenségek bozóttá vadult, érthetetlenül pusztulni hagyott nyughelyeinek félkörében a Lilla-dalok, az Anakreoni dalok, a Dorotva szerzőjének porait őrző obelisyk ritka művészi, közművelődési, tör-ténelmi értékünk. De megőrzése a költővel szembeni adósságunk is, aki így rendelkezett: Minden írásimat, melyek még maradtak ... Bízom az érdemes késő maradékra . . . Vincze Lajos ! f. f* !■* £ ** ti fit * rs. f*g !» *» i. Jfejj? tm i fifra £ Ihznmmm? nnovJ fjSGYR&'flfoL*» m m lkam títap ései nyomozás Csokonai ríszés perében Szikkasztban forró nap volt akkor is, amikor a kollégiumból kiüldözött Csokonai Vitéz Mihály 1795 nyarán búcsúbeszédét intézte az auditóriumban összegyűlt több száz tógátus társához, kisdiákokhoz, volt tanítványaihoz. Megrázó erővel öntötte ki, méghozzá eretnekségnek számítóan magyar nyelven, lelke lázongó forrongását, panaszló keserűségét az emberek és intézmények, hűtlenné vált barátok, üldözőkké vált pártfogók ellen. A legelső Csokonai-életrajz írója, a költő volt diáktársa, Domby Márton, a szemtanú hitelével és erejével írja könyvecskéjében: „Mindenkor elevenen lessz előttem az a szívható megjelenése, midőn ő a palásttól, Minervától rég butsut akarván venni, a Debreczeni Kolleggiumban egy a maga nagyságát, s megsértését mélyen érző lélekkel, egy az elválás miatt vérhedző szívvel állott fel több mint ötödfél száz tanuló Társai között, hogy tőllök örökre butsut vegyen. A legfelsőb potentiára emeltetett az ő meggyűlt Lelke, és valahány szikrát bocsátott ki magából, mind az ő szájának, szemének, tagjainak mozdulatai által sokszorozódván, electromi battériás villám gyanánt lövődött keresztül az ötödfél száz ifjún, és az egész Auditorium egy néma rángatódzásba jött. Én meg igazán a tüzes és rettenetes actiot a Theatrumon kívül csak ezt az eggyet láttam. Szemével, szájával, haja szájival, karjainak s tagjainak minden mozdulataival beszélt, indított, s ontotta a meggyűlt érzést.. A hivatalos kollégium hajthatatlan Körülbelül másfél századnak kellett elvonulnia, míg a Debreceni Kollégiumban Csokonai-emlékszobát rendeztek be, amelyben néma hallgatással feküdt egymás mellett a kizárást megerősítő consistóriumi végzés, az 1795. június 18-án keltezett költői, kézírásos önigazolás. Vitéz Mihály fuvolája is helyet kapott a szobában, pedig az a hírhedt iskolaperben úgyszólván bűnjelként szerepelt. A fuvola mellett ott hevert a kollégiumi kántus 1797-ből fennmaradt legrégibb melodiariuma, amely nyilván éppen Csokonai hatására, a vallásos énekek mellett az első hangjegyzett világi dalokat is tartalmazta. És a kollégiumban ekkor már látható volt Ferenczi István fehér carrarai márványból készült koszorús költőportréja, Hippi-Rónai József Münchenben festett nagyszerű képe, Rudnay sokat vitatott tablója Csokonai apoteózisáról, amelyiken nemcsak olvasható, hanem hátborzongatóan érezhető is a szellemiség, amelyik „A sírt is megrázkódtatja ! s Életet fuvall belé.” Ám a hivatalos kollégium mégis hajthatatlan maradt, konokul állítva, hogy a perben csak neki volt igaza. Egy jottányit sem ismert el abból a nyilvánvaló igazságból, hogy Méliusz forrósága Csokonai idejére már rideg protestáns dogmává hált, és a debreceni „keresztyén respublica” fojtásából csak kitörni lehetett, ha valaki oly nagy tálentummal volt megáldva, mint Vitéz Mihály, nem kriminalista, legfeljebb „hivatásos dilettáns”, így a híres Csokonai-per között folytatott kései nyomozásainak inkább csak egy szűk cikkbe térő néhány tényét, mint konzekvenciáit teheti egymás mellé. Bevezetőül néhány emlékeztető adat. Csokonai ebben az időben a kollégium egyik publicus praeceptora volt, köztanító, akiket a professzorok javaslatára jelöltek ki a nagyobb diákok közül a kisebbek oktatására, felügyeletére. Az iskolai törvényszék először 1794. december 6-án, majd 16-án, 18-án, valamint 1795. június 20-án ülésezett Csokonai ügyében. A per teljes anyagát, a kihallgatások jegyzőkönyveit az Acta Judiciaria 1782—1796. évi kötete tartalmazza. A költő már messze földön ismert ember, a kollégium hivatalos poétája is. A decemberben indított perben különböző fegyelmezetlenségeket irtak a számlájára: nem jár rendesen a templomi áhítatra, esténként muzsikáltat a hozzá beosztott kisdiákokkal és más hasonló módon rontja „növendékeinek erkölcseit”. „Naszályt Győri József, 17 éves, poéta, a következő módon hallgattatott ki: Kérdés: Mi az oka, hogy te sokszor voltál este a Poetica Classisban, holott tudod azt, hogy a Tanulónak olyankor a szállásán kell lenni? Felelet: Pretzeptor Uram hivatott fel. Kérdés: Mit csináltatok Pretzeptoroddal a Classisban, amikor idefel voltál? Felelet: A minap verseket diktáltatott velem Rhédeinek, t. i. a Hatvani úr Evitáfiumát. Tegnap előtt is itt háltunk a Rhédeivel. 12 óráig beszélgettünk, akkor lefeküdtünk, felhivatott pedig magához estve hét órakor. Kérdés: Miről beszélgettetek? Felelet: Komédiát akar Pretzeptor Uram csinálni, arról, s a személyekről beszélgettünk.” „Komáromi Mikolai István, 17 éves, Poéta. Kérdés: Szoktál é estve feljönni Pretzeptorodhoz a Classisba? Felelet: Igen is, mikor néha hivatott. A tartós előítélet és az igazság Kérdés: Miért szokott hivatni? Felelet: Engem egyébért nem hivatott, hanem flótázni, s némely nótákat mutogattam ő Kelmének, Clavicordiumra valókat.” Valószínűleg a periratok ilyen részleteiből vonták le sok évtizeden keresztül azt a következtetést a hivatalos kollégiumi álláspont fogadott és fogadatlan prókátorai, hogy végül is Csokonai szertelen, mulatozó, megbízhatatlan, az ifjúság erkölcseinek csak ártó személyiség volt, akinek persze nagy tehetsége miatt az utókor végül is kegyesen megbocsáthat. Sőt, az 1906-ban kiadott Beöthy Zsolt-féle magyar irodalomtörténetben is ezt olvashatjuk a perrel kapcsolatban: „Ez időtájt a poétai osztályban köztanítósággal bízták meg tanárai, kik tudták, méltányolni szorgalmát és tehetségét, noha viselkedése kevéssé volt épületes, mert a fegyelem pedantériáit s elemi szabályait egyformán lábbal tiporta különcködésével.” Nemhiába panaszolja hát még 1940-ben is Kardos Albert, neves Csokonai-kutató irodalomtörténész: „a nagyközönség... benne a könnyűvérű poétát látja, s nem a magyarságnak azt a váteszét, amilyennek Ady Endre és Tóth Árpád magasztalják Debrecen halhatatlan szülöttjét.” Milyen volt hát Csokonai? Szertelen duhaj? A már említett Domby Márton, a kortársi életrajzíró ezt mondja róla: „A természet, s a szorgalmatosság kezet fogott benne, hogy illy nagyot készíthessenek.” Csokonai iskolatársa és barátja volt Nagy Gábor is, későbbi advocátus, táblabíró, akivel élete végéig szoros kapcsolatot tartott a költő. A fennmaradt levelezésből derül ki, hogy a nyomorgó poéta nemegyszer kért barátjától kölcsönt. 1801-ben csizmára 20 forintot, 1802-ben egy prémes süveget, mert télvíz idején indult Váradra a Dorottya kinyomtatása végett; 1804-ben egy klaviárt, hogy versei muzsikáját hangszerelje. Mindent gyorsan és pontosan visszaadott. Gulyás Pál írta kiáltó tiltakozással „Százharminchét esztendeje” című versében, amikor a százharminchét esztendeje halott költőre emlékezett: „Nem igaz! Ez mind kitalálás! / Nem volt sohasem részeges!” Nem volt magának való, balra fordult embergyűlölő sem, bár búcsúbeszédében a világgyűlöletbe esett athéni Timont emlegette, szerette a világ elől Ermennonvill-be vonult Rousseau-t, a pusztakovácsi tanyán remetéskedő Bessenyeit. De nem volt remete típus, újra csak Domby jellemzésére hivatkozunk: „olly elevenséget gerjesztett a társaságban, hogy szükségesebb volt a mulatságra, mint a bor és muzsika, és ő nála nélkül jókedv nem is lehetett.” Miben vétett hát Csokonai? A gyalázatos kicsapatását indokoltnak tartók másik vádhalmaza megszegte a kollégium alapvető törvényeit. Ez az állítás sem egészen pontos. Még tételesen sem tűnik makacs szembenállásnak az az oldottabb vagy inkább természetes magatartása, amelyik egyébként általános lehetett a kis- és nagydiákok körében, mert maga Csokonai védekezik így az 1794. december 17-én tartott rendkívüli iskolatörvényszéki ülésen, ez igaz, de mások is vannak, akiknek ő csak példáit követi; ezek részint tanulótársai, részint pedig nagyobbak. „Kérdés: Kiket ért nagyobbak alatt? Felelet: Azokat, akik itt ülnek előttem és akik bíróimut rendeltettek.” Viszszatérve a tételes szabályokhoz, többek között azzal is vádoltatott, hogy ő és diákjai dohányoztak. Fellapozva Békefi Rémig 1899-ben megjelent könyvét, amelyik a Debreceni Kollégium XVII. és XVIII. századi iskolai törvényeit mutatja be, kiderül, hogy a dohányzást a tiszántúli egyházkerületi gyűlés 1792-i törvénye már nem tiltotta: „ha valaki ezt mérsékelten csinálja, az nem tilos.” Az 1792-i törvény enyhített a templomi áhítatosságokon való részvétel rigolyás szigorán is, külön megengedve, hogy a publicus praeceptorok nem kötelesek megjelenni a délutáni temetésen és egyházi ájtatosságon, „mert nekik akkor az iskolában hivatalos elfoglaltságuk van”. Rendkívül elgondolkodtató, eleddig szóba nemigen került részletei is voltak ennek a pernek. Dr. Varga Zsigmond debreceni tanár, amikor 1942-ben a kollégiumi Csokonai-szobáról írt ismertető tanulmányt, nem feledte el őszintén megjegyezni: „...a költőnek lett szűk Macedonia, vagy emennek nem tetszett a poéta szókimondása . . .” Az 1794 decemberében indított per egyik vádpontja az volt, hogy a befolyásos, vagyonos debreceni cívist, a kollégiumra ügyelő városi testület rangos tagját, „Nemes Király András Uramat, amint ennek clarissimus Szilágyi Gábor úrhoz intézett levele adatai mutatják, súlyos méltatlansággal illette”. A költő így válaszolt a kihallgatás során: „Felelet. Tagadom. Ha csak azt nem akarja Király uram mondani, hogy a poéták osztályába járó fiát, mert sem az évvégi vizsgán meg nem jelent, sem november elsejére, vagyis a szorgalomidő kezdetére vissza nem tért, a clarissimus Classium inspector uram utasítására nem vettem fel, hanem az osztályból kiküldöttem. De ez a gyermek különben is úgy tanulmányában, mint erkölcsben a legromlottabb, amiről az előző év praeceptora, Laki Sándor uram bizonyságot tehet.” Laki a törvényszék előtt megerősítette Csokonai állítását. Ám a kollégiumi törvényszék ülésének feje maga Szilágyi Gábor professzor. Király uram jó ismerőse, sőt feltehetően barátja volt, akinek jelenléte ellen — mert maga Szilágyi is saját személye elleni támadásokkal vádolta a költőt — Csokonai Vitéz Mihály így tiltakozott: „bíró és vádló egy személyben nem lehet”. Szilágyi maradt, sőt tagja volt ama gyalázatos emlékű 1795. júniusi ülésnek is, amelyik Csokonaira kimondta: „Ettől a Kollégiumtól soha semmi bizonyítványt, vagy ajánló levelet ne nyerjen. És mivel félni lehet, hogy az ő gondolkodása a fegyelem tekintélyt harapódzó ragályként megrontja, a Kollégiumba való belépésben akadályoztassák meg és a tanulóknak minden vele való barátkozás és társalgás tiltassék meg.” A hosszú pernek kicsapatás lett a vége, Csokonai útnak eredt a lugibris tónusú Debrecenből. Tagadhatatlan, hogy a legfőbb bűne mégis az lehetett, hogy az „agg lecke helyett új dalt” énekelt. A „maradandóság” városában a hatalmi vaskalaposság a történelmi körülmények miatt, talán a sokszori pusztítás miatti védekezésből is, a katolikus restauráció reflexeként, merevebb volt az országos átlagnál, és ebben a környezetben Csokonai, Fazekas klasszicizmusa, rokokó népiessége, különösen Ady Vitéz Mihály a ki „Mindnyájunknak atyánál atyábbja” volt, kegyetlenül és kíméletlenül más volt. Csokonai Vitéz József chirurgus és nemes Diószeghy Sára szegénységben, fiatalon elpusztult költő fia akár professzor is lehetett volna Debrecenben, de ő „az életét magáért az emberségért, a nagyságért és halhatatlanságáért akarta". Így állt ő perben a saját korával is. Miért állította volna különben Márton Józsefhez írt levelében: „Ma írok, aminthogy már én enélkül nem tarthatom fenn létemet, írok a XX. vagy XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán nagy lesz, vagy igazán semmi sem." Soltész István