Magyar Hírlap, 1973. november (6. évfolyam, 301-330. szám)

1973-11-17 / 317. szám

Új számítógép a KFKI-ban Az MTA Központi Fizikai Kutató Intézetében pénteken ünnepélyes ke­retek között adták át az első ESZ— 1020 típusú számítógépet, amely a szo­cialista országok által közösen kifej­lesztett egységes számítástechnikai rendszer sorozatban gyártott gépe. A berendezés ünnepélyes átadásán részt vett Tétényi Pál, az MTA főtitkár­­helyettese, dr. Pál Lénárt akadémikus, az intézet igazgatója. A gép jelentősé­gét sajtótájékoztatón ismertette Sán­­dory Mihály igazgatóhelyettes. Az ESZR—1020 számítógép az ESZR, az Egységes Számítógép Rendszer keretében épülő számítógépcsalád egyik tagja. Az ESZR keretében a szocialista országok kö­zös erővel fejlesztenek és építenek külön­böző feladatok megoldására alkalmas számítógépekhez csatlakozó berendezése­ket, továbbá egységesen dolgozzák ki a felhasználáshoz szükséges programrend­szereket. Az egységes rendszer tagjai har­madik generációs számítógépek, integrált áramkörökből épültek fel. Széleskörűen hasznosíthatók különféle műszaki-tudo­mányos, gazdasági, információlogikai, ve­zetési és vezérlési feladatok megoldása során. Hazánkban ma sokféle típusú számító­gép van üzemben, a különböző gépekhez kidolgozott programok értékes szellemi terméket jelentenek. A meglevő progra­mok széles körű felhasználását nehezíti, hogy csak nagy munkával járó átdolgozás után vihetők át egyik számítógépről a másikra. Esetenként célszerűbb újra írni a programot annak ellenére, hogy ugyan­annak a feladatnak a megoldására jól működő program áll rendelkezésre egy másik típusú számítógépnél. Ezért van óriási jelentősége annak, hogy az Egy­séges Számítógép Rendszerbe tartozó gé­peknél a programok átdolgozás nélkül átvihetők egyik gépről a másikra, ter­mészetesen csak a kisebb gépről a na­gyobbra. A számítógépcsalád tagjai a nemzetközi szabványoknak megfelelő nyelveken (pl. FORTRAN) programozha­tóak. A program-kompatibilitás mellett alapvető fontosságú az a tény is, hogy a különböző gépekben egységes műszaki­technikai megoldásokat valósítanak meg, egységes perifériális berendezéseket al­kalmaznak. A számítógépcsalád tagjai együttesen először Mosz­kvában mutatkoztak be ez év tavaszán a Számítástechnikai Kor­mányközi Bizottság 10. ülésével kapcso­latban rendezett kiállításon. A bemuta­tott számítógépek között ott volt a soro­zat legkisebb tagja, a hazánkban gyár­tott ESZ—1010, a Lengyelországban és a Szovjetunióban gyártott ESZ—1030, az NDK iparának terméke, az ESZ—1040 és a sorozat ma legnagyobb gépe, a szovjet gyártmányú ESZ—1050. Mindegyik gép teljes egészében a szocialista országokban gyártott alkatrészekből épült fel. A soro­zat tagjai széles választékot nyújtanak, a kis operatív memóriájú gépektől a gyors működésű nagy gépekig sokféle típust képviselnek. A sorozat tagjaiból kivá­lasztható az adott célnak legjobban meg­felelő gép. Az ESZR 1020 típusú számítógép egyi­ke az ESZR számítógépcsalád kisebb mo­delljeinek. korszerű, általános célú szá­mítógép. Teljesen megfelel az ESZR gé­pek szabványos felépítésének, struktúrájá­nak és technológiai koncepciójának, a géphez sokféle periféria kapcsolható. Jéki László Szovjet könyvkiállítás nyílt a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában Tudósítónktól. Reprezentatív kiállítás nyílt tegnap Budapesten, a Szovjet Kultúra és Tudo­mány Házában. Több mint ezer szovjet könyvújdonság, politikai és ismeretter­jesztő művek, szótárak és hanglemezek láthatók a kultúrcentrum, a Mezsduna­­rodnaja Knyiga és az Állami Könyvter­jesztő Vállalat közösen rendezett kiállí­tásán. Az ünnepélyes megnyitón Pálos Endre, az ÁKV igazgatója köszöntötte a vendégeket, majd Jovanovics Miklós, az Új írás főszerkesztője mondott meg­nyitó beszédet. A bővülő magyar—szovjet kulturális együttműködést Dmitrij Jakovlevics Sev­cs­enko, a Szovjetunió Magyarországi Kereskedelmi Képviseletének tanácsosa méltatta. A megnyitó ünnepségen részt vett dr. Simó Jenő művelődésügyi miniszterhe­lyettes, dr. Marczali László, a Miniszté­rium Kiadói Főigazgatóságának vezetője, ott volt V. J. Pavlov, a Szovjetunió bu­dapesti nagykövete, továbbá a követség számos vezető munkatársa. A kiállítás csak töredékét mutathatja be a szovjet könyvtermésnek, hiszen az egész világ könyvtermését véve alapul, minden negyedik könyv, amit a világon kiadnak, a Szovjetunióban lát napvilágot. Ugyancsak pénteken nyílt meg a Me­lódia szovjet könyv- és hanglemezbolt, ahol több mint ezerféle mű található a polcokon. ^ 1­6 1973.NOVEMBER 17,szombat____________________________________KUITORA­^MOVeSZET_________________________________________________MflGYHR HÍRLAP A nevetés minősége Szokatlan helyen, a bécsi Collegium Hungaricum szép színháztermében néz­tem és hallgattam a minap a Vidám Színpad műsorát, amelyet egy alkalmi vendégjáték céljaira az elmúlt évek ka­baréinak legsikeresebb számaiból állítot­tak össze. És mennél tovább hallgattam, annál jobban meglepett, hogy milyen furcsa érzelmi átalakuláson megyek ke­resztül. A másfajta hallgatói közegben — a nézőtéren csupa kint élő magyar ült — megváltozott ugyanis a tréfák és poénok hatása, méghozzá olyan nyilvánvalóan, hogy lehetetlen volt fel nem figyelni rá. Azt bizonyára mindenki tapasztalta, aki külföldön járt, hogy ha alapvető né­zetei nem változnak is, de rengeteg itt­honi jelenségről módosul a felfogása. Fo­galmak, amelyeket természetesnek tar­tott, egyszerre rendkívül jelentőssé vál­nak (például maga a haza fogalma is), apró negatívumok, amelyekre egyébként ügyet sem vetett, bosszantó ügyetlenség­nek tűnnek — egyáltalán megváltozik vi­szonylataink minősége, egyszerűen annál a ténynél fogva, hogy más helyről szem­léljük őket. Egy fizikai törvény érvénye­sül itt a fogalmi szférában is: valamely dolog két ellentétes pontról szemlélve olyan dimenziókat nyerhet a szemünk­ben, amelyekről addig nem is tudtunk. (Asztronauták mondják, hogy a holdról szemlélve a föld félelmetes méretű égi­testnek látszik azért, mert egy fizikailag észlelhetően is kisebb égitestről nézik a nagyobbat.) Ilyen furcsa metamorfózison mennek keresztül még egy kabaré közéleti töltésű szórakoztató jelenetei is, ha egy másik országba plántáljuk őket. Nem néztem utána, de tudom, hogy a zsúfolásig töltött és pótszékekkel agyontömött teremben egészen különböző beállítottságú embe­rek ültek: régi kivándoroltak és disszi­­densek, szimpatizánsok és „ellendrukke­rek”, s még ezeknek is milyen rengeteg színárnyalata! Ennek a világnézet-kalei­doszkópnak kellős közepén ülve, óhatat­lanul egy furcsa játékba fogtam: elkezd­tem a mások fülével hallgatni a műsort Amiben mindannyiunk nevetése egyet­értett, az a nemzetközi politika. Vagyis azok a jelenetek — mint a sokak emlé­kezetében élő Játsszunk bohóctréfát, vagy A nagy koncert —, amelyek szatirikus formában aktuális világpolitikai jelensé­gekről mondanak véleményt. Például a dollárválságról, vagy a békés egymás mellett élés lehetőségeiről. Ezek a számok tehát kiállták az aranypróbát. Változé­konyabb volt azonban a nevetés minősé­ge, mihelyst a magunk belső dolgai ke­rültek terítékre. Az volt a benyomásom, hogy aki lelkében hajlandó valamiképp azonosulni itthoni gondjainkkal — tehát, aki őriz nosztalgiát hazájával kapcsolat­ban —, annak reagálása éppoly felszaba­dultan őszinte, mint az itthoni publiku­mé. Mások nevetésébe (a kritikusi fül évtizedes rutinja ezt „ki tudja hallani”) már volt egy kis gonoszkodás, esetleg káröröm: na lám, mennyi gondjuk van ezeknek odaát. A lélekben ellenünk szur­kolók csapata ez, de még inkább a kom­penzálóké, akik folyamatosan — és per­sze itt is — igazolni akarják magukat önmaguk előtt. Bizonyítani, hogy íme, ők jól döntöttek. De módot adott ez a két estére szóló kabaré-vendég játék arra is, hogy a kriti­kus maga egy külső „archimedesi” pon­ton állva megítélhesse, vajon helyesen tükrözzük-e önmagunk életét. Az ered­mény: semmi kivetnivaló a lényeges kér­désekben. Mégis úgy tűnt, mintha még mindig egy kicsit többet nevetnénk ön­magunk kárán, mint amennyi indokolt. Egy más társadalmi rendszerben élő met­ropolisból szemlélve, az a benyomás tá­mad, mintha kicsit kevéssé lennénk büszkék arra, ami alakuló és fiatal társa­dalmunkban világmércével mérve is — már most is — pozitív, sőt merjük leírni: irigylésre méltóan egészséges, és mintha olykor napi életünket mi magunk is egy kívülálló kritikus szemével szemlélnénk. Onnan nézve valamivel több a „kibic­­humor”, mint indokolt, és ezt a kibicek siettek észrevenni. Persze, kár volna általánosítani. A do­log nyilván az adott szerző egyéniségén, szemléletén és írói kvalitásán múlik. Kellér Dezső, aki az est középpontjában állt, s akit a bécsi magyar közönség is forró szeretettel üdvözölt, egy konferan­­szában arról beszélt, hogy be kellene ve­zetni a „külföldet”, vagyis a kapitalista környezetet a Konsumturist boltok min­tájára Budapest egy tetszőlegesen kivá­lasztott teljes kerületében, így aztán nem kellene fárasztó utazással bíbelődni, min­denki itthon költhetné el a valutáját, en­nélfogva évente többször is utazhatna és — Istenem —, ha netán „megszédülne”, hát akkor sem kellene őt teljesen elve­szítenünk, s neki sem a hazáját. „Mere­dek” konferanszszöveg, mint arra a pesti közönség is jól emlékezhet. De mert fölé­nyes bölcsesség sugallja, s mert alapjá­ban kitűnően ítéli meg helyünket és hely­zetünket — vagy másképpen szólva: von­záskörünket — a világban, ez a gondolat­­menet, csakúgy, mint idehaza, ott kint is zajos, egyhangú és pozitív minőségű ne­vetést aratott. A sikeres kabaréestének ez lett a legvonzóbb száma. Megint egyszer igazolódott a tétel, hogy a szatíra területén is a hiteles valóság­feltáráson alapuló anyagoknak, s a kö­zönség gondolkozásmódjára apelláló ter­mészetes őszinteségnek van igazán kelet­je. Itthon és külföldön. f . Lukácsy András V ROSTÁS PASKALIS, a világhírű barito­nista kétestés vendégjátéka ugyanazt a kérdéskomplexust vetette fel, amelyről e hasábokon szinte már csökönyös meg­szállottsággal, állandóan írunk. Paskalis is olyan operaénekes ugyanis, akinek számára a feladat elsődlegesen drámai, azaz, aki az adott szerep problémájának megoldásához egyaránt igénybe veszi a hangi árnyalás és a színészi játék esz­közeit. Akinek számára tehát az opera­éneklés semmiképpen sem csak a hangi bravúr, a hangszépség csillogtatása. Jól választott — vagy jól választott az Operaház —, amikor a vendégjáték tár­gyául két olyan Verdi-szerepet tűzött ki, amelyekhez ez a kettős-egy eszköz­­használat elengedhetetlenül szükséges: az Otello Jagóját és a Macbeth cím­szerepét. Talán a mozarti Don Juan az egyetlen szerep az operairodalomban, amelyet oly sokrétűen, oly különböző felfogásokban lehet színpadra vinni, mint Jagót. Láttunk-hallottunk már több nagy énekest ebben a szerepben és mindegyi­kük felfogása különbözött: Tito Gobbi, valamennyiük közt a legnagyobb, a kar­rierizmus oldaláról közelítette meg, Giu­seppe Taddei az öncélú gonoszság felől, Sesto Bruscantini a blazírtság vonalán. És most Paskalis az egyszerű és minden belemagyarázás nélküli, lelkiismeretlen gazemberség lagóját állította elénk. Az ő tolmácsolásában a szerep kulcsa, a Credo nem az egzisztenciális félelem ki­fejezése, számára ebben a nagy vallo­másban a legfontosabb az, hogy fényé­ben benne van az embert alkotó sár, hogy a halál úgyis mindent megold, ad­dig nincs szükség lelkiismeretre. Az egyetlen eset, amikor nem éreztük mo­dorosságnak a Credo végén felcsattanó kacagást. Ez a Jagó valóban kacag min­denen, hiszen nem törődik semmivel. Felfogása teljesen homogén; nincsen egyetlen színpadi gesztusa, amely a kon­cepcióból kiütközne. Hogy mennyire nincs célja gonoszságának, bizonyítja, hogy félvállról veszi hadnagyi kinevezé­sét, tehát karrierbeli emelkedését; hogy mennyire kisstílű gonosztevő, talán sem­mi nem bizonyította jobban, mint az a pökhendi bizalmaskodás, amellyel Otellót kezeli. S ez a bizalmaskodás egyenes arányban fokozódik, ahogy Otellót be­hálózza. És mindez éppúgy megjelenik a hangi árnyalatokban, mint a színészi játékban. Paskalisnak mindenekelőtt csodálatosan szép hangja van, igazi zengő bariton. Ám ez a hang ugyanakkor rendelkezik mind­azokkal az eszközökkel is, amelyek nagy énekesnek szükségesek: tetszés szerint alakítja a dinamikát és a karaktert. Ha kell — és ebben a szerepben aztán na­gyon gyakran kell! —, csúnyán énekel, érdesen, visszataszítóan. Pianókultúrája eszményinek mondható. Mindent össze­véve tehát: Gobbi óta a legnagyobb Jagó, akit Budapesten láttunk. A Macbeth címszerepében, ami a lé­nyeget illeti, ugyanezek a jelenségek vol­tak a nagy élmény forrásai. Természe­tes, hogy a szerep követelményei egé­szen mások: Macbeth egysíkúbb, monu­mentálisabb és statikusabb alak Jagó­­nál. Több szükség van a hangszépség, a széles ívű frázisok előtérbe állítására. De itt is kell drámai erő — főleg a bankett- és a látomásjelenetben. Ezen az estén tapasztalhattuk Paskalis egy má­sik nagy énekesi erényét: a fizikai erőn­létet, amellyel ezt az óriási szerepet ele­jétől végéig bírta. "­ A két este tehát tökéletes portrét adott a művészről: először drámai alakító­készségén, a második estén az énekesi kvalitások magasrendűségén döbbenhet­tünk meg. A kettő együtt — és mindkét estén teljes egyensúlyban — olyan él­ményt adott, amilyennel ritkán találko­zunk operaszínpadon. A MAGYAR ÉNEKESGÁRDA tagjai közül messze kiemelkedett Kasza Katalin Lady Macbethje. A tavalyi évad óta hatalmas fejlődést mutat ez a fiatal énekesnő. Hangja már nemcsak átütő erejével tű­nik ki, most már átgondolt színészi já­ték, jó reagálások és — a felső regiszter kivételével — gazdag árnyalású színská­la jellemzi énekét. A Lady rendkívül sokrétű szerepében tőle is ragyogóan megragadott hangi karaktereket hallot­tunk, szövegmondása is összehasonlítha­tatlanul jobb lett, mint volt. Ez a nagy fejlődés azonban fokozza az igényeket is vele szemben. Most már megkíván­nánk, hogy a még mindig éles magas regisztert is úgy tudja árnyalni, mint a mély- és középfekvést. A Macbeth-előadás valóságos hangpa­rádévá vált: Paskalis és Kasza mellett is kitűnt Begányi Ferenc zengő magas basszusa. Banquo szerepében az egyéni­ségéhez legközelebb álló figurák egyikét kapta meg ez a fiatal énekes. Látható élvezettel formálja meg az alakot, ám az élvezet a közönség részéről is meg­van, mert ez az alakítás minden vonat­kozásban kiemelkedő. Az Otelló estjén Simándy Józsefet illette meg a tisztelet. Nagy tenoristánknak, tudjuk, ez az utol­só évadja. E­nnek a búcsúévadnak nem hisszük, hogy lesz meghatóbb pillanata, mint Otello III. felvonásbeli monológja, amely ismét bebizonyította, hogy az át­élésnek és az érzelmi kifejezésnek mi­lyen nagy művésze Simándy.­­ Desde­­monaként Sudlik Mária lépett színpadra és dicséretére válik a fiatal művésznő­nek, hogy méltó volt partnereihez. Jelentős élményben volt tehát része a közönségnek mind a két estén. Ám ennek ellenére sem hallgathatjuk el ki­fogásainkat. Az Otelló-előadáson ismét hibát hibára halmozott a kórus és egyik estén sem állt feladata magaslatán a ze­nekar, Erdélyi Miklósnak nem tartozik legjobb produkciói közé az Otello és Lu­kács Ervin, a Macbeth dirigense nem az a karmester, aki érzi és közvetíteni tudja Verdi partitúráinak világát. Ehhez a stílushoz, ehhez a drámai feszültség­hez nagyobb ritmuskultúra és tempera­mentum szükséges. A FAUST ELKÁRHOZÁSÁT, Berlioz „drá­mai oratóriumát” vagy másfél évtizede már hallottuk Ferencsik János tolmá­csolásában. Most felfrissítette akkori él­ményünket. A mű ezúttal húzások nél­kül, teljes egészében hangzott fel. A két és fél órás produkció azonban egyáltalán nem volt fárasztó, mert Ferencsik és az előadói apparátus minden hangot érde­kessé, és izgalmassá tudott tenni. És ép­pen ez volt a tolmácsolás telitalálata: úgy játszani Berlioz muzsikáját, hogy éppen olyan újszerű, szertelen, tehát egyetlen szóval: élő tudjon lenni, mint amilyen megszületése pillanatában lehe­tett a korabeli közönség számára. Tu­lajdonképpen minden kor minden muzsi­kájára vonatkozik a tétel, de az egyik legnagyobb forradalmár-újítóra, Hector Berliozra különösképpen: akkor jó az előadás, ha késői korok hallgatói úgy tudják hallgatni, mint a kortársak. Hal­latlanul színes, drámai, de ugyanakkor lírai szépségekben is gazdag alkotás a Faust elkárhozása. Az előadás méltatá­sára nem mondhatunk többet, mint azt, hogy mindezt a szépséget és érdekessé­get maradéktalanul és magával ragadóan idézte fel. Elsősorban az Állami Hangversenyze­nekar művészei tettek ki magukért, az est nagy élményét ők adták. Jó volt a Budapesti Kórus, és főleg tömör hang­zásképével vette ki részét a sikerből a Néphadsereg Művészegyüttesének férfi­kara (karigazgató Forrai Miklós, illetve Kis István). A szólisták „régi gárdájá­ból” Melis György és Bódy József épp­úgy kiváló teljesítményt nyújtott, mint a most hozzájuk csatlakozó Andor Éva és Korondy György; utóbbinak a hang­verseny legkiválóbb szólistateljesítmé­nyét köszönhettük. I­ ­ . Várnai Péter ZENEI LEVÉL IH

Next