Magyar Hírlap, 1973. november (6. évfolyam, 301-330. szám)
1973-11-17 / 317. szám
Új számítógép a KFKI-ban Az MTA Központi Fizikai Kutató Intézetében pénteken ünnepélyes keretek között adták át az első ESZ— 1020 típusú számítógépet, amely a szocialista országok által közösen kifejlesztett egységes számítástechnikai rendszer sorozatban gyártott gépe. A berendezés ünnepélyes átadásán részt vett Tétényi Pál, az MTA főtitkárhelyettese, dr. Pál Lénárt akadémikus, az intézet igazgatója. A gép jelentőségét sajtótájékoztatón ismertette Sándory Mihály igazgatóhelyettes. Az ESZR—1020 számítógép az ESZR, az Egységes Számítógép Rendszer keretében épülő számítógépcsalád egyik tagja. Az ESZR keretében a szocialista országok közös erővel fejlesztenek és építenek különböző feladatok megoldására alkalmas számítógépekhez csatlakozó berendezéseket, továbbá egységesen dolgozzák ki a felhasználáshoz szükséges programrendszereket. Az egységes rendszer tagjai harmadik generációs számítógépek, integrált áramkörökből épültek fel. Széleskörűen hasznosíthatók különféle műszaki-tudományos, gazdasági, információlogikai, vezetési és vezérlési feladatok megoldása során. Hazánkban ma sokféle típusú számítógép van üzemben, a különböző gépekhez kidolgozott programok értékes szellemi terméket jelentenek. A meglevő programok széles körű felhasználását nehezíti, hogy csak nagy munkával járó átdolgozás után vihetők át egyik számítógépről a másikra. Esetenként célszerűbb újra írni a programot annak ellenére, hogy ugyanannak a feladatnak a megoldására jól működő program áll rendelkezésre egy másik típusú számítógépnél. Ezért van óriási jelentősége annak, hogy az Egységes Számítógép Rendszerbe tartozó gépeknél a programok átdolgozás nélkül átvihetők egyik gépről a másikra, természetesen csak a kisebb gépről a nagyobbra. A számítógépcsalád tagjai a nemzetközi szabványoknak megfelelő nyelveken (pl. FORTRAN) programozhatóak. A program-kompatibilitás mellett alapvető fontosságú az a tény is, hogy a különböző gépekben egységes műszakitechnikai megoldásokat valósítanak meg, egységes perifériális berendezéseket alkalmaznak. A számítógépcsalád tagjai együttesen először Moszkvában mutatkoztak be ez év tavaszán a Számítástechnikai Kormányközi Bizottság 10. ülésével kapcsolatban rendezett kiállításon. A bemutatott számítógépek között ott volt a sorozat legkisebb tagja, a hazánkban gyártott ESZ—1010, a Lengyelországban és a Szovjetunióban gyártott ESZ—1030, az NDK iparának terméke, az ESZ—1040 és a sorozat ma legnagyobb gépe, a szovjet gyártmányú ESZ—1050. Mindegyik gép teljes egészében a szocialista országokban gyártott alkatrészekből épült fel. A sorozat tagjai széles választékot nyújtanak, a kis operatív memóriájú gépektől a gyors működésű nagy gépekig sokféle típust képviselnek. A sorozat tagjaiból kiválasztható az adott célnak legjobban megfelelő gép. Az ESZR 1020 típusú számítógép egyike az ESZR számítógépcsalád kisebb modelljeinek. korszerű, általános célú számítógép. Teljesen megfelel az ESZR gépek szabványos felépítésének, struktúrájának és technológiai koncepciójának, a géphez sokféle periféria kapcsolható. Jéki László Szovjet könyvkiállítás nyílt a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában Tudósítónktól. Reprezentatív kiállítás nyílt tegnap Budapesten, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. Több mint ezer szovjet könyvújdonság, politikai és ismeretterjesztő művek, szótárak és hanglemezek láthatók a kultúrcentrum, a Mezsdunarodnaja Knyiga és az Állami Könyvterjesztő Vállalat közösen rendezett kiállításán. Az ünnepélyes megnyitón Pálos Endre, az ÁKV igazgatója köszöntötte a vendégeket, majd Jovanovics Miklós, az Új írás főszerkesztője mondott megnyitó beszédet. A bővülő magyar—szovjet kulturális együttműködést Dmitrij Jakovlevics Sevcsenko, a Szovjetunió Magyarországi Kereskedelmi Képviseletének tanácsosa méltatta. A megnyitó ünnepségen részt vett dr. Simó Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes, dr. Marczali László, a Minisztérium Kiadói Főigazgatóságának vezetője, ott volt V. J. Pavlov, a Szovjetunió budapesti nagykövete, továbbá a követség számos vezető munkatársa. A kiállítás csak töredékét mutathatja be a szovjet könyvtermésnek, hiszen az egész világ könyvtermését véve alapul, minden negyedik könyv, amit a világon kiadnak, a Szovjetunióban lát napvilágot. Ugyancsak pénteken nyílt meg a Melódia szovjet könyv- és hanglemezbolt, ahol több mint ezerféle mű található a polcokon. ^ 16 1973.NOVEMBER 17,szombat____________________________________KUITORA^MOVeSZET_________________________________________________MflGYHR HÍRLAP A nevetés minősége Szokatlan helyen, a bécsi Collegium Hungaricum szép színháztermében néztem és hallgattam a minap a Vidám Színpad műsorát, amelyet egy alkalmi vendégjáték céljaira az elmúlt évek kabaréinak legsikeresebb számaiból állítottak össze. És mennél tovább hallgattam, annál jobban meglepett, hogy milyen furcsa érzelmi átalakuláson megyek keresztül. A másfajta hallgatói közegben — a nézőtéren csupa kint élő magyar ült — megváltozott ugyanis a tréfák és poénok hatása, méghozzá olyan nyilvánvalóan, hogy lehetetlen volt fel nem figyelni rá. Azt bizonyára mindenki tapasztalta, aki külföldön járt, hogy ha alapvető nézetei nem változnak is, de rengeteg itthoni jelenségről módosul a felfogása. Fogalmak, amelyeket természetesnek tartott, egyszerre rendkívül jelentőssé válnak (például maga a haza fogalma is), apró negatívumok, amelyekre egyébként ügyet sem vetett, bosszantó ügyetlenségnek tűnnek — egyáltalán megváltozik viszonylataink minősége, egyszerűen annál a ténynél fogva, hogy más helyről szemléljük őket. Egy fizikai törvény érvényesül itt a fogalmi szférában is: valamely dolog két ellentétes pontról szemlélve olyan dimenziókat nyerhet a szemünkben, amelyekről addig nem is tudtunk. (Asztronauták mondják, hogy a holdról szemlélve a föld félelmetes méretű égitestnek látszik azért, mert egy fizikailag észlelhetően is kisebb égitestről nézik a nagyobbat.) Ilyen furcsa metamorfózison mennek keresztül még egy kabaré közéleti töltésű szórakoztató jelenetei is, ha egy másik országba plántáljuk őket. Nem néztem utána, de tudom, hogy a zsúfolásig töltött és pótszékekkel agyontömött teremben egészen különböző beállítottságú emberek ültek: régi kivándoroltak és disszidensek, szimpatizánsok és „ellendrukkerek”, s még ezeknek is milyen rengeteg színárnyalata! Ennek a világnézet-kaleidoszkópnak kellős közepén ülve, óhatatlanul egy furcsa játékba fogtam: elkezdtem a mások fülével hallgatni a műsort Amiben mindannyiunk nevetése egyetértett, az a nemzetközi politika. Vagyis azok a jelenetek — mint a sokak emlékezetében élő Játsszunk bohóctréfát, vagy A nagy koncert —, amelyek szatirikus formában aktuális világpolitikai jelenségekről mondanak véleményt. Például a dollárválságról, vagy a békés egymás mellett élés lehetőségeiről. Ezek a számok tehát kiállták az aranypróbát. Változékonyabb volt azonban a nevetés minősége, mihelyst a magunk belső dolgai kerültek terítékre. Az volt a benyomásom, hogy aki lelkében hajlandó valamiképp azonosulni itthoni gondjainkkal — tehát, aki őriz nosztalgiát hazájával kapcsolatban —, annak reagálása éppoly felszabadultan őszinte, mint az itthoni publikumé. Mások nevetésébe (a kritikusi fül évtizedes rutinja ezt „ki tudja hallani”) már volt egy kis gonoszkodás, esetleg káröröm: na lám, mennyi gondjuk van ezeknek odaát. A lélekben ellenünk szurkolók csapata ez, de még inkább a kompenzálóké, akik folyamatosan — és persze itt is — igazolni akarják magukat önmaguk előtt. Bizonyítani, hogy íme, ők jól döntöttek. De módot adott ez a két estére szóló kabaré-vendég játék arra is, hogy a kritikus maga egy külső „archimedesi” ponton állva megítélhesse, vajon helyesen tükrözzük-e önmagunk életét. Az eredmény: semmi kivetnivaló a lényeges kérdésekben. Mégis úgy tűnt, mintha még mindig egy kicsit többet nevetnénk önmagunk kárán, mint amennyi indokolt. Egy más társadalmi rendszerben élő metropolisból szemlélve, az a benyomás támad, mintha kicsit kevéssé lennénk büszkék arra, ami alakuló és fiatal társadalmunkban világmércével mérve is — már most is — pozitív, sőt merjük leírni: irigylésre méltóan egészséges, és mintha olykor napi életünket mi magunk is egy kívülálló kritikus szemével szemlélnénk. Onnan nézve valamivel több a „kibichumor”, mint indokolt, és ezt a kibicek siettek észrevenni. Persze, kár volna általánosítani. A dolog nyilván az adott szerző egyéniségén, szemléletén és írói kvalitásán múlik. Kellér Dezső, aki az est középpontjában állt, s akit a bécsi magyar közönség is forró szeretettel üdvözölt, egy konferanszában arról beszélt, hogy be kellene vezetni a „külföldet”, vagyis a kapitalista környezetet a Konsumturist boltok mintájára Budapest egy tetszőlegesen kiválasztott teljes kerületében, így aztán nem kellene fárasztó utazással bíbelődni, mindenki itthon költhetné el a valutáját, ennélfogva évente többször is utazhatna és — Istenem —, ha netán „megszédülne”, hát akkor sem kellene őt teljesen elveszítenünk, s neki sem a hazáját. „Meredek” konferanszszöveg, mint arra a pesti közönség is jól emlékezhet. De mert fölényes bölcsesség sugallja, s mert alapjában kitűnően ítéli meg helyünket és helyzetünket — vagy másképpen szólva: vonzáskörünket — a világban, ez a gondolatmenet, csakúgy, mint idehaza, ott kint is zajos, egyhangú és pozitív minőségű nevetést aratott. A sikeres kabaréestének ez lett a legvonzóbb száma. Megint egyszer igazolódott a tétel, hogy a szatíra területén is a hiteles valóságfeltáráson alapuló anyagoknak, s a közönség gondolkozásmódjára apelláló természetes őszinteségnek van igazán keletje. Itthon és külföldön. f . Lukácsy András V ROSTÁS PASKALIS, a világhírű baritonista kétestés vendégjátéka ugyanazt a kérdéskomplexust vetette fel, amelyről e hasábokon szinte már csökönyös megszállottsággal, állandóan írunk. Paskalis is olyan operaénekes ugyanis, akinek számára a feladat elsődlegesen drámai, azaz, aki az adott szerep problémájának megoldásához egyaránt igénybe veszi a hangi árnyalás és a színészi játék eszközeit. Akinek számára tehát az operaéneklés semmiképpen sem csak a hangi bravúr, a hangszépség csillogtatása. Jól választott — vagy jól választott az Operaház —, amikor a vendégjáték tárgyául két olyan Verdi-szerepet tűzött ki, amelyekhez ez a kettős-egy eszközhasználat elengedhetetlenül szükséges: az Otello Jagóját és a Macbeth címszerepét. Talán a mozarti Don Juan az egyetlen szerep az operairodalomban, amelyet oly sokrétűen, oly különböző felfogásokban lehet színpadra vinni, mint Jagót. Láttunk-hallottunk már több nagy énekest ebben a szerepben és mindegyikük felfogása különbözött: Tito Gobbi, valamennyiük közt a legnagyobb, a karrierizmus oldaláról közelítette meg, Giuseppe Taddei az öncélú gonoszság felől, Sesto Bruscantini a blazírtság vonalán. És most Paskalis az egyszerű és minden belemagyarázás nélküli, lelkiismeretlen gazemberség lagóját állította elénk. Az ő tolmácsolásában a szerep kulcsa, a Credo nem az egzisztenciális félelem kifejezése, számára ebben a nagy vallomásban a legfontosabb az, hogy fényében benne van az embert alkotó sár, hogy a halál úgyis mindent megold, addig nincs szükség lelkiismeretre. Az egyetlen eset, amikor nem éreztük modorosságnak a Credo végén felcsattanó kacagást. Ez a Jagó valóban kacag mindenen, hiszen nem törődik semmivel. Felfogása teljesen homogén; nincsen egyetlen színpadi gesztusa, amely a koncepcióból kiütközne. Hogy mennyire nincs célja gonoszságának, bizonyítja, hogy félvállról veszi hadnagyi kinevezését, tehát karrierbeli emelkedését; hogy mennyire kisstílű gonosztevő, talán semmi nem bizonyította jobban, mint az a pökhendi bizalmaskodás, amellyel Otellót kezeli. S ez a bizalmaskodás egyenes arányban fokozódik, ahogy Otellót behálózza. És mindez éppúgy megjelenik a hangi árnyalatokban, mint a színészi játékban. Paskalisnak mindenekelőtt csodálatosan szép hangja van, igazi zengő bariton. Ám ez a hang ugyanakkor rendelkezik mindazokkal az eszközökkel is, amelyek nagy énekesnek szükségesek: tetszés szerint alakítja a dinamikát és a karaktert. Ha kell — és ebben a szerepben aztán nagyon gyakran kell! —, csúnyán énekel, érdesen, visszataszítóan. Pianókultúrája eszményinek mondható. Mindent összevéve tehát: Gobbi óta a legnagyobb Jagó, akit Budapesten láttunk. A Macbeth címszerepében, ami a lényeget illeti, ugyanezek a jelenségek voltak a nagy élmény forrásai. Természetes, hogy a szerep követelményei egészen mások: Macbeth egysíkúbb, monumentálisabb és statikusabb alak Jagónál. Több szükség van a hangszépség, a széles ívű frázisok előtérbe állítására. De itt is kell drámai erő — főleg a bankett- és a látomásjelenetben. Ezen az estén tapasztalhattuk Paskalis egy másik nagy énekesi erényét: a fizikai erőnlétet, amellyel ezt az óriási szerepet elejétől végéig bírta. " A két este tehát tökéletes portrét adott a művészről: először drámai alakítókészségén, a második estén az énekesi kvalitások magasrendűségén döbbenhettünk meg. A kettő együtt — és mindkét estén teljes egyensúlyban — olyan élményt adott, amilyennel ritkán találkozunk operaszínpadon. A MAGYAR ÉNEKESGÁRDA tagjai közül messze kiemelkedett Kasza Katalin Lady Macbethje. A tavalyi évad óta hatalmas fejlődést mutat ez a fiatal énekesnő. Hangja már nemcsak átütő erejével tűnik ki, most már átgondolt színészi játék, jó reagálások és — a felső regiszter kivételével — gazdag árnyalású színskála jellemzi énekét. A Lady rendkívül sokrétű szerepében tőle is ragyogóan megragadott hangi karaktereket hallottunk, szövegmondása is összehasonlíthatatlanul jobb lett, mint volt. Ez a nagy fejlődés azonban fokozza az igényeket is vele szemben. Most már megkívánnánk, hogy a még mindig éles magas regisztert is úgy tudja árnyalni, mint a mély- és középfekvést. A Macbeth-előadás valóságos hangparádévá vált: Paskalis és Kasza mellett is kitűnt Begányi Ferenc zengő magas basszusa. Banquo szerepében az egyéniségéhez legközelebb álló figurák egyikét kapta meg ez a fiatal énekes. Látható élvezettel formálja meg az alakot, ám az élvezet a közönség részéről is megvan, mert ez az alakítás minden vonatkozásban kiemelkedő. Az Otelló estjén Simándy Józsefet illette meg a tisztelet. Nagy tenoristánknak, tudjuk, ez az utolsó évadja. Ennek a búcsúévadnak nem hisszük, hogy lesz meghatóbb pillanata, mint Otello III. felvonásbeli monológja, amely ismét bebizonyította, hogy az átélésnek és az érzelmi kifejezésnek milyen nagy művésze Simándy. Desdemonaként Sudlik Mária lépett színpadra és dicséretére válik a fiatal művésznőnek, hogy méltó volt partnereihez. Jelentős élményben volt tehát része a közönségnek mind a két estén. Ám ennek ellenére sem hallgathatjuk el kifogásainkat. Az Otelló-előadáson ismét hibát hibára halmozott a kórus és egyik estén sem állt feladata magaslatán a zenekar, Erdélyi Miklósnak nem tartozik legjobb produkciói közé az Otello és Lukács Ervin, a Macbeth dirigense nem az a karmester, aki érzi és közvetíteni tudja Verdi partitúráinak világát. Ehhez a stílushoz, ehhez a drámai feszültséghez nagyobb ritmuskultúra és temperamentum szükséges. A FAUST ELKÁRHOZÁSÁT, Berlioz „drámai oratóriumát” vagy másfél évtizede már hallottuk Ferencsik János tolmácsolásában. Most felfrissítette akkori élményünket. A mű ezúttal húzások nélkül, teljes egészében hangzott fel. A két és fél órás produkció azonban egyáltalán nem volt fárasztó, mert Ferencsik és az előadói apparátus minden hangot érdekessé, és izgalmassá tudott tenni. És éppen ez volt a tolmácsolás telitalálata: úgy játszani Berlioz muzsikáját, hogy éppen olyan újszerű, szertelen, tehát egyetlen szóval: élő tudjon lenni, mint amilyen megszületése pillanatában lehetett a korabeli közönség számára. Tulajdonképpen minden kor minden muzsikájára vonatkozik a tétel, de az egyik legnagyobb forradalmár-újítóra, Hector Berliozra különösképpen: akkor jó az előadás, ha késői korok hallgatói úgy tudják hallgatni, mint a kortársak. Hallatlanul színes, drámai, de ugyanakkor lírai szépségekben is gazdag alkotás a Faust elkárhozása. Az előadás méltatására nem mondhatunk többet, mint azt, hogy mindezt a szépséget és érdekességet maradéktalanul és magával ragadóan idézte fel. Elsősorban az Állami Hangversenyzenekar művészei tettek ki magukért, az est nagy élményét ők adták. Jó volt a Budapesti Kórus, és főleg tömör hangzásképével vette ki részét a sikerből a Néphadsereg Művészegyüttesének férfikara (karigazgató Forrai Miklós, illetve Kis István). A szólisták „régi gárdájából” Melis György és Bódy József éppúgy kiváló teljesítményt nyújtott, mint a most hozzájuk csatlakozó Andor Éva és Korondy György; utóbbinak a hangverseny legkiválóbb szólistateljesítményét köszönhettük. I . Várnai Péter ZENEI LEVÉL IH