Magyar Hírlap, 1976. április (9. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

Magyar Hírlap A magyarországi előnyomulás során az első, hadtörténeti szakkönyvekbe került nagy csatát Debrecen és Hajdúszo­boszló között, a Hortobágy pere­mén vívta meg a szovjet hadse­reg. „Tankcsata” a neve, de a szovjet, német, magyar harcko­csiegységek mellett poklába ke­rültek még százezren, lovasok és lövészek, ágyatlan tüzérek, ba­­kancstalan gyalogosok. S oda a tanyák népe, már aki megma­radt, ott maradt közülük. (Kőkereszt a dülőúton. A va­lamikori tanyasi iskola felé néz a korpusz. A dárda ütötte seb felett hüvelykujjnyi, tépett szélű bronzseb, géppuska ütöt­te. A másik oldalon ujjnyi zöld heggyel hirtelen zöld a búzave­tés. A kereszt mögött, messzi, a tábla szélén traktor porol, sűrű rovátkáit húzza a tárcsás­borona.­ MÁR-MÁR a pesti országúton kapaszkodik Ebes község. Elérni soha nem fogja. — Száz méternél közelebb nem lehet az úthoz menni — magya­rázza idős Horváth Lajos. — Ide telepítenek egy fasort, nem is baj, legalább kevesebb zaj hal­latszik az út forgalmából. Tud­ja, hetven évet leéltem a tanyán, jó ez így nekem, ragaszkodtam is hozzá, hogy a szélső telket ne­kem adja a tanács. Ez hetvenegy­ben volt. Tavasszal kezdtem épí­teni a házat. Kölcsön nélkül, de gazdálkodó ember vagyok én, an­nak az évnek az őszén már be is költöztünk az asszonnyal. Nekitámasztja a betonkerítés­nek az ásót, csákányt vesz. Ki­csit fagyott még lejjebb a föld, de ültetni kell. Talán a legutolsó beköltöző volt a nyugdíjas kanász. Igaz, „pógárságot" senki sem vallhat magáról itt. 1952 óta tartozik Ebes nevéhez a községi cím. Csak a minden emlékezést meghallga­tó kíváncsiság deríthetné fel, kik voltak az első mezsgyekarót le­verők a két város. Debrecen és Hajdúszoboszló szomszédságában megfogant településen. A hirte­len nagyra nőtt faluban talán azért nehezteltek a megyei fő­építészre, aki repülőgépről látta Ebest, s középkori sátortábornak nevezte azt. A megjegyzésnek mostanra lett foganatja; vízzel, villannyal, iskolával, óvodával serdült felnőtté. Hamza Mihály­né a házába in­vitál: — De ne nézzen ám körül, ki­csit elmaradtam a főzéssel is, a férjemnek meg vacsorát kell vinni. Dolgom meg van elég, itt van a legkisebb gyerek. Éppen ma egyéves ... Parányit röstellkedve elmoso­lyodik. — Kicsiti későn jött a hat gye­rek után ... Negyvenöt éves ko­romban szültem. A többiek? Van köztük óvónő, tanárnő, téesztag. Magáról meg azt hittem, hogy a gyermekgondozási miatt jött. Ki­­­­venném a segélyt. A választ vá­rom, hogy megkapom-e? A hétköznapok foglalkoztatják a Hortobágy széli tanyákról egy­besodródott falut. Tegnapja nem volt. Mondják, hogy a helybeli tanító a homokból kifordult grá­náthüvelyekbe ültette virágait.­­Hiányoztak az apák, a fiúk. Asszonyok ásták a sírokat, meg gyerekek a Tisza agyag­part­falába az állásokat, a tank­csapdákat. Tiszaszederkény kékkel karikázott védelmi pont a haditérképeken. A szovjet csapatok október végén érik el Polgár felől, a Tiszát. Napo­kig pergőtűz szabdalja a leve­gőt a folyó felett. November 8-ra virradóra kilép medréből a Sajó. Az ár elönti a géppus­kaállásokat, a tankcsapdákat, mocsárrá vált ártéren mene­­­külnek a németek. November 10-én Tiszaszederkénybe, a 134 szegényparaszt, a 38 cseléd, s a 97 napszámos család falujá­ba érkezik a szovjet hadsereg. November 19-én újra megkü­lönböztető jel kerül a hadműve­leti térképekre a falu neve mellé. Malinovszkij marsall és vezérkara egy hónapig a Ládi­­portáról irányítja az ország fel­szabadítását. Az a hír járja, kedvence volt a bíróné főzte halászlé.) HÁNYÁS­ BÉLA: Hol marad­nak az új gazdák, ez bántott bennünket, a földosztó bizottság­ban. Itt volt az ezerholdas Mel­­czer-birtok, a Kiel- és az Auster­­lich-uradalom. De az emberek féltek az új, nagy gazdagságtól. Úgy kellett a parcellákhoz ve­zetni őket. Kányási Béla ma egy millio­mos termelőszövetkezet, a Szőke Tisza elnöke. De a régi falu má­ja, holnapja széles erdősávon túl látszik, a Nagyalföldből tízeme­letnyire szökött város házain, a TVK sárga füstöt lebbentő kémé­nyein, a településen, amelyet 1970. április 22-e óta Leninváros­­nak neveznek. Goth János: — Nézze, én évtizedekig jár­tam az országot. A családom Debrecen mellett élt, én Pesten dolgoztam. Soha odáig nem ju­tottunk, hogy utánam jöhettek volna, hogy igazi otthonunk lett volna. Amikor tíz esztendeje megindult az üzem, itt kerestem a helyem. Nem sokkal rá lakást kaptunk. A lányom laboráns a gyárban, itt dolgozik a vejem is. — Vándorló volt a fele ennek a sok embernek... — állítja Nagy István. — Aztán leninvá­­rosiak lettünk. Ne higgye, hogy nehéz volt megszokni. A jót ha­mar szokja az ember. Itt a ke­nyerünk, itt a lakásunk, a ma­gunk emberségén múlik, hogy mennyire jutunk most már. Szénási Tibor, a TVK műszaki igazgatóhelyettese: — Olyan volt ez a munka, mint a királyvíz... Kiválasztot­ta az emberi érdemet, értéket. A mi beruházási gyakorlatunkban soha az olefinműhöz hasonló lé­tesítmény például, ilyen rövid idő alatt nem készült el. De még mindig terjeszkedik az üzem. Itt a polipropiléngyár épül, pár ki­lométerrel arrébb a kőolajfino­mító, az erőmű. Leninváros belátható időn be­lül 40 ezres várossá fejlődik. Most az átlagéletkor alig haladja meg a KISZ-korhatárt. És a gyere­kek, szinte, hogy kirándulni mennek át nagy néha a nyárfás félkaréja között merengő Sze­derkény faluba. * (Kétezer elhagyott fedezék, nyolcszáz ágyúállás, négyszáz kilőtt harckocsi, húsz repülő­géproncs, nyolcvan ágyúma­radvány. Zámoly község örök­sége 1945. március 15-én. Ti­zenhétszer cserélt gazdát a Székesfehérvár körül folyó hadművelet során a falu. A környékre menekülteket tetőt­­len falak, tátongó ablakszemek fogadták, amikor visszatérhet­tek végre. Az utolsó tankcsap­dákat 10 esztendeje temették be.) 1916-BAN 470 ZÁMOLYI HÁZ homlokáról kéne lekapni a sü­veget, amúgy Le Sage „sán­ta ördöge” utódjára, s bekíván­csiskodni a falak közé. De több annál, amit láthatunk, a sors, amit megéltek a közöttük lakók. Molnár Sándor termelőszövet­kezeti traktoros élete negyven esztendejéből másfél évtizedet élt nősen és idehaza — nem pedig a messzi gépállomás legényszállá­sán. Vett egy rossz házat, azt építette át. Kormos falat talált a hulló mész alatt. De száznyolc­vanan — tehát majd a község fe­le — vadonatúj házat raktak. Van közöttük, mint Schneider Géza, aki az oroszlányi bányából jött vissza, napszínre gazdálkodni. Van közöttük tősgyökeres, min­dennapon idehaza élő — a ház építésében igen sok lehet a kü­lönbség. De egy azonos — a fé­szekrakás minden tavaszon újra és újra gyorsuló üteme, a vörös tégla csillogás az utcák két olda­lán, a frissen kevert habarcs hű­vös szaga. Tizenhét új háztulaj­donossal beszéltem. Csak egynek nem volt gyermeke, s csak egyet­len családban volt egy gyermek. Két-három apróság zsinatolt a többi helyen. Hat tanterem nyí­lik az új iskolában, két és fél­millió órán, a szeptemberi csen­gőszóra. Mikor ez elkészül, az ugyancsak sürgős gyermekorvo­si rendelő építésébe fognak. S két esztendő múlva az óvodát kell bővíteni, s hozzálátni a mű­velődési ház megújításához. Kell, mert fiatalodik Zámoly. Úgy is, hogy térnek vissza a vá­roson szerencsét próbált fiatalok. Mint Szököcs István és Pilotács Gyula, akik szakmunkás-bizo­nyítvánnyal jelentkeztek a téesz­­be. Mondják, hamarosan nekik is lesz majd betonkoszorús falú há­zuk, a palafödél alatt fiatalasz­­szony. Motor, talán autó. Most még csak a kívánás van meg, a karjuk ereje, munkabeli ügyes­ségük, fürgeségük. Meg a bizalom a következő szelíd tavaszokban. (A fehéren csillogó emlékmű oldalában zöldszürkén löki rég elnémult csövét a dombokon túlra, Nagybajom felé egy pán­céltörő ágyú. Ki tudja, hányfé­le föld tapadt kerekeihez, ki tudja, járt-e már itt akkor, azon a tavaszon. Lehet, nem emlékezhet az égő somogyi földre, de a pernyével borított Európára igen. Dehát az em­lékmű se a dél-balatoni had­műveletet örökíti pusztán.­ FEKETE, KÉKEN CSILLOGÓ szőrű lovat vezet egy asszony. Tempósan lépegetnek az út szélén — messzire mennek, Igár felé. — Mert csak itt kaptam, ro­konoktól lovat... — áll meg az asszony. — Nehéz ám szerezni, főleg ilyen tavaszon, hogy áll még a víz a laposokon. Azt a pár kis háztáji négyszögölet valahogy úgy mérték, hogy sár az alja, hogy a teteje, meg nem áll azon a traktor. Vetni meg csak kell. Jegyezném, melyik szövetkezet tagja, nevetve legyint: — Nem én vagyok a szövetke­zetben, hanem a menyem. Én Tabon dolgozom. A Videoton Gyárban. Csak most ki kellett venni a szabadságot. Mert a föld­höz nem értenek a fiatalok. — És az idősebbek a számítás­­technikához..? — Három hónapig kapkodtam. De hamar feltalálja magát az ember, nem nehéz az a szerelés. A feri-gyűrűkkel dolgozunk, har­madik esztendeje, így mondja, „feri-gyűrű”. De nem is baj, hadd becézze az ipa­ri technikát a mezei munkán ne­velkedett somogyi asszony. Csillognak az út harcszemcséi a tavaszi napfényben. Szívesen beszél életéről, rövidebb úgy a kilométer. — Hát persze hogy kell a gyári kétezer-egynéhányszáz mellett is, amit ad a háztáji. Mi csak meg­lennénk nélküle az urammal, de két fiam, unokáim városiak, így aztán a kóstoló az csak nekünk marad. A harmadik gyerek meg nemigen ér rá odahaza bíbelőd­ni, a tanácson dolgozik. Gyak­rabban ér haza napszállatra, mint előtte. Mérnök. Járják az utcákat Nézik, hogy haladnak járdával, vízzel, csatornával. A feleségének meg van elég baja, nemcsak a saját gyerekeivel, ha­nem azzal a sokkal is, ott az is­kolában. Van, hogy tíz-tizenöt is hazakíséri. Már a gyengébbje ugye ... Aztán a verandán foly­tatódik az óra. Kettéválik az aszfaltcsík, szé­lesen, sötéten kanyarodik a domb hátán az új, töredezett szürkén, meredeken zuhan le a völgybe a régebbi. Erre fordítja a trap­­poló fekete kanca fejét. „Jóval rövidebb a régin. Még ha csak mellette is gyalogol az ember.” Azért még megkérdezi, nem ismerem-e a pesti fiát véletle­nül, a kelenföldi lakótelepen la­kik. *­­A Gerecse hegység nyúlvá­nyai és a Duna között nyújtó­zó falu, Dunaalmás főutcája pántlikaként csavarodik. Ró­mai légiók, tatár hadak, a fe­kete sereg, törökök, negyven­­nyolcas honvédek taposták sok évszázadon át rétegekben egy­másra rakott köveit. Felette a dombokról a Dunán­túlra, a Mátyásföldi síkra látni. 1945. március 20-án, kedden, a déli órákban morzsolódott fel vég­leg a német ellentámadás. Az arcvonalat Almásfüzitő és Du­naalmás között vágták szét a szovjet csapatok. A széttörede­zett csapattesteket a folyóba szorította a 223. lövészhadosz­tály. Az asszonyok és a gyere­kek a templomdomb alatti bor­pincében húzódtak meg. Negy­ven méter mélyen is érezték a tompa rázkódást — a domb a T 34-es harckocsi minden lövé­se után megrendült.­ — A SZÓLÓ csak a hajlott há­tú embert szereti... dörmögi az őszes, markáns arcú férfi. — Ko­ra tavasztól késő őszig mindig akad itt tennivaló. De a friss le­vegő megfizethetetlen. Nézzen arra — mutat nyugat felé —, az a kémény az Almásfüzitői Tim­földgyáré. Ott dolgozom, lakatos vagyok. Ott aztán, mintha állan­dóan tél lenne, lepi a fehér por a lakótelepet, ötvenéves korom­ra értem meg, hogy saját szőlőm, kis nyaralóm van itt. Bár néha akad itt is izgalom... Ezt talál­tam a múltkor is. A szőlősor végén frissen duz­zadó rügyek mögött vörösfeke­tén, szárnyas végére állított re­­peszgránát. Megnézték a környékbeliek. Már csak azért is, mert az 1600 lakos nagyobb része már csak filmből, könyvből ismert. A főutcán takaros porták. Nem messzire, az egykori homokos szántón százötven családi házból lakótelep. Az egyik új kétszin­tes ház előtt idős férfi üldögél. Úgy, ahogy csak esőtől feketé­re mosott, repedezett kispadon lehet — pedig hát, vászon kem­pingszék van alatta. — Gyenge vagyok, már, mint az őszi légy . .. Pedig valaha egy zsák gabonát könnyen felvittem a padlásra. A téeszből mentem nyugdíjba. Egyre kevesebben lesznek ott, önálló szövetkezet­nek alakult vagy tizenöt éve a Dózsa Népe, aztán egyesült, fél­­százan, ha dolgoznak mostaná­ban dunaalmásiak benne. Az iparba járnak, Almásfüzitőre, Tatára, Lábatlanra, Nyergesúj­falura. Annyi a gyár, mint a pelyva, persze, hogy mindenki ott keresi a kenyerét. A régi falura a domboldali te­mető emlékezik, Csokonai Lillá­jának sírkamrája benne. A hét­végeken sok a kiránduló. Gyak­ran van előtte friss virág, főleg, ha kék-vörös tarkára cirógatja a mezőket a napfény. 1976 tavasza Tájkép —csata után 1976 tavasza. Meglepett kései hózáporaival; a mezőgazdaság szakemberei aggódva számlálták hi­deg napjait. Még márciusban elfogyott a telepekről a szén, s újra töltötték a fűtőolajtartályokat. Az építők kényszeredetten babráltak a „téliesített’’ munkahelyeken, s meglódult a munka a lakótele­peken, ahogy engedett a fagy. Megszámlálták a nyereségrészesedést, s eldicsekedtek az asszonyok, ha elcsíptek egy-egy szép darabot a szezonvégi vá­sárokon. A zálogházba beadták mélyvédelemre az első irhákat; rajzot közölt a vicclap, hogy szalámi és gyulai import kellene. 1976 tavasza. A telex lekopogta az első híreket: az alapozások során II. világháborús tüzérségi lö­vedékeket találtak; a még veszélyes robbanófeje­ket tűzszerészek hatástalanították. Folytatódik a budai vár helyreállítása. Baráti találkozóra össze­jönnek az önkéntesek, s új elemzések jelentek meg Magyarország szocialista fejlődésének kezdeteiről. A Statisztikai Közlöny hírül adja: az európai élvo­nalba kerültünk a népesedést tekintve. Sorozat in­dul a televízióban, ismertetni kívánván az „érte­lem-gyerek” fogalmát, segíteni abban, hogy a szü­letendő korosztály biológiai-környezeti adottságai jobbak legyenek. A „demográfiai karácsonyfáról” leolvasható: jóval több, mint ötmillióan nem élték meg közvetlen élményt szerezve (értsd: rettegést, nélkülözést, sebet, halált látva-szenvedve) a hábo­rút. Egy felmérés alkalmával a fiatalok egyharma­­dáról derült ki: tudják, hogy volt egy háború, de azt már nem, hogy milyen égésbe, mi sodorta, ho­gyan ezt a kilencvenháromezer négyzetkilométert, amelyen élünk, 1975 tavasza. Amikor útnak indultak munka­társaink, a tépett földekre, a magyarországi nagy ütközetek színhelyeire, a mai hétköznapot keres­ték. Az idei tavasz örömeit és gondjait. Ha tetszik: tájképet, harmincegy esztendővel a csaták után, 1976 tavasza. Már világosan csörömpölnek a hajnali gyári villamo­sok, és korábban elolthatják a lámpát a gépek felett. A naptárt jó előre böngészők talán még bosszankodtak is kicsit: vasárnapra esik az ünnep, nincs plusz pihenőnap. Persze, igazuk csak annyiban van: olyan ünnep ez, ami a hétköznapokért van , ami békés, javaiban ki­teljesedő mindennapjainkat hozta, örömeinket és gondjainkat is persze. Csakhogy ezek egyformák abban: az emberi-társadalmi „több” ,— a fejlődés, gazdagodás örömei és gondjai. Egy ilyen hétköznapon jártuk a nagy csaták színhelyeit — 1976 ta­vaszán. (Munkatársaink: Botlik József, Mekis János, Tóth Károly, Tóth Zoltán, Vincze Péter.) Szabó Iván rajza RIPORT 1976. ÁPRILIS 4, VASARNAP 9

Next