Magyar Hírlap, 1976. április (9. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
Magyar Hírlap A magyarországi előnyomulás során az első, hadtörténeti szakkönyvekbe került nagy csatát Debrecen és Hajdúszoboszló között, a Hortobágy peremén vívta meg a szovjet hadsereg. „Tankcsata” a neve, de a szovjet, német, magyar harckocsiegységek mellett poklába kerültek még százezren, lovasok és lövészek, ágyatlan tüzérek, bakancstalan gyalogosok. S oda a tanyák népe, már aki megmaradt, ott maradt közülük. (Kőkereszt a dülőúton. A valamikori tanyasi iskola felé néz a korpusz. A dárda ütötte seb felett hüvelykujjnyi, tépett szélű bronzseb, géppuska ütötte. A másik oldalon ujjnyi zöld heggyel hirtelen zöld a búzavetés. A kereszt mögött, messzi, a tábla szélén traktor porol, sűrű rovátkáit húzza a tárcsásborona. MÁR-MÁR a pesti országúton kapaszkodik Ebes község. Elérni soha nem fogja. — Száz méternél közelebb nem lehet az úthoz menni — magyarázza idős Horváth Lajos. — Ide telepítenek egy fasort, nem is baj, legalább kevesebb zaj hallatszik az út forgalmából. Tudja, hetven évet leéltem a tanyán, jó ez így nekem, ragaszkodtam is hozzá, hogy a szélső telket nekem adja a tanács. Ez hetvenegyben volt. Tavasszal kezdtem építeni a házat. Kölcsön nélkül, de gazdálkodó ember vagyok én, annak az évnek az őszén már be is költöztünk az asszonnyal. Nekitámasztja a betonkerítésnek az ásót, csákányt vesz. Kicsit fagyott még lejjebb a föld, de ültetni kell. Talán a legutolsó beköltöző volt a nyugdíjas kanász. Igaz, „pógárságot" senki sem vallhat magáról itt. 1952 óta tartozik Ebes nevéhez a községi cím. Csak a minden emlékezést meghallgató kíváncsiság deríthetné fel, kik voltak az első mezsgyekarót leverők a két város. Debrecen és Hajdúszoboszló szomszédságában megfogant településen. A hirtelen nagyra nőtt faluban talán azért nehezteltek a megyei főépítészre, aki repülőgépről látta Ebest, s középkori sátortábornak nevezte azt. A megjegyzésnek mostanra lett foganatja; vízzel, villannyal, iskolával, óvodával serdült felnőtté. Hamza Mihályné a házába invitál: — De ne nézzen ám körül, kicsit elmaradtam a főzéssel is, a férjemnek meg vacsorát kell vinni. Dolgom meg van elég, itt van a legkisebb gyerek. Éppen ma egyéves ... Parányit röstellkedve elmosolyodik. — Kicsiti későn jött a hat gyerek után ... Negyvenöt éves koromban szültem. A többiek? Van köztük óvónő, tanárnő, téesztag. Magáról meg azt hittem, hogy a gyermekgondozási miatt jött. Kivenném a segélyt. A választ várom, hogy megkapom-e? A hétköznapok foglalkoztatják a Hortobágy széli tanyákról egybesodródott falut. Tegnapja nem volt. Mondják, hogy a helybeli tanító a homokból kifordult gránáthüvelyekbe ültette virágait.Hiányoztak az apák, a fiúk. Asszonyok ásták a sírokat, meg gyerekek a Tisza agyagpartfalába az állásokat, a tankcsapdákat. Tiszaszederkény kékkel karikázott védelmi pont a haditérképeken. A szovjet csapatok október végén érik el Polgár felől, a Tiszát. Napokig pergőtűz szabdalja a levegőt a folyó felett. November 8-ra virradóra kilép medréből a Sajó. Az ár elönti a géppuskaállásokat, a tankcsapdákat, mocsárrá vált ártéren menekülnek a németek. November 10-én Tiszaszederkénybe, a 134 szegényparaszt, a 38 cseléd, s a 97 napszámos család falujába érkezik a szovjet hadsereg. November 19-én újra megkülönböztető jel kerül a hadműveleti térképekre a falu neve mellé. Malinovszkij marsall és vezérkara egy hónapig a Ládiportáról irányítja az ország felszabadítását. Az a hír járja, kedvence volt a bíróné főzte halászlé.) HÁNYÁS BÉLA: Hol maradnak az új gazdák, ez bántott bennünket, a földosztó bizottságban. Itt volt az ezerholdas Melczer-birtok, a Kiel- és az Austerlich-uradalom. De az emberek féltek az új, nagy gazdagságtól. Úgy kellett a parcellákhoz vezetni őket. Kányási Béla ma egy milliomos termelőszövetkezet, a Szőke Tisza elnöke. De a régi falu mája, holnapja széles erdősávon túl látszik, a Nagyalföldből tízemeletnyire szökött város házain, a TVK sárga füstöt lebbentő kéményein, a településen, amelyet 1970. április 22-e óta Leninvárosnak neveznek. Goth János: — Nézze, én évtizedekig jártam az országot. A családom Debrecen mellett élt, én Pesten dolgoztam. Soha odáig nem jutottunk, hogy utánam jöhettek volna, hogy igazi otthonunk lett volna. Amikor tíz esztendeje megindult az üzem, itt kerestem a helyem. Nem sokkal rá lakást kaptunk. A lányom laboráns a gyárban, itt dolgozik a vejem is. — Vándorló volt a fele ennek a sok embernek... — állítja Nagy István. — Aztán leninvárosiak lettünk. Ne higgye, hogy nehéz volt megszokni. A jót hamar szokja az ember. Itt a kenyerünk, itt a lakásunk, a magunk emberségén múlik, hogy mennyire jutunk most már. Szénási Tibor, a TVK műszaki igazgatóhelyettese: — Olyan volt ez a munka, mint a királyvíz... Kiválasztotta az emberi érdemet, értéket. A mi beruházási gyakorlatunkban soha az olefinműhöz hasonló létesítmény például, ilyen rövid idő alatt nem készült el. De még mindig terjeszkedik az üzem. Itt a polipropiléngyár épül, pár kilométerrel arrébb a kőolajfinomító, az erőmű. Leninváros belátható időn belül 40 ezres várossá fejlődik. Most az átlagéletkor alig haladja meg a KISZ-korhatárt. És a gyerekek, szinte, hogy kirándulni mennek át nagy néha a nyárfás félkaréja között merengő Szederkény faluba. * (Kétezer elhagyott fedezék, nyolcszáz ágyúállás, négyszáz kilőtt harckocsi, húsz repülőgéproncs, nyolcvan ágyúmaradvány. Zámoly község öröksége 1945. március 15-én. Tizenhétszer cserélt gazdát a Székesfehérvár körül folyó hadművelet során a falu. A környékre menekülteket tetőtlen falak, tátongó ablakszemek fogadták, amikor visszatérhettek végre. Az utolsó tankcsapdákat 10 esztendeje temették be.) 1916-BAN 470 ZÁMOLYI HÁZ homlokáról kéne lekapni a süveget, amúgy Le Sage „sánta ördöge” utódjára, s bekíváncsiskodni a falak közé. De több annál, amit láthatunk, a sors, amit megéltek a közöttük lakók. Molnár Sándor termelőszövetkezeti traktoros élete negyven esztendejéből másfél évtizedet élt nősen és idehaza — nem pedig a messzi gépállomás legényszállásán. Vett egy rossz házat, azt építette át. Kormos falat talált a hulló mész alatt. De száznyolcvanan — tehát majd a község fele — vadonatúj házat raktak. Van közöttük, mint Schneider Géza, aki az oroszlányi bányából jött vissza, napszínre gazdálkodni. Van közöttük tősgyökeres, mindennapon idehaza élő — a ház építésében igen sok lehet a különbség. De egy azonos — a fészekrakás minden tavaszon újra és újra gyorsuló üteme, a vörös tégla csillogás az utcák két oldalán, a frissen kevert habarcs hűvös szaga. Tizenhét új háztulajdonossal beszéltem. Csak egynek nem volt gyermeke, s csak egyetlen családban volt egy gyermek. Két-három apróság zsinatolt a többi helyen. Hat tanterem nyílik az új iskolában, két és félmillió órán, a szeptemberi csengőszóra. Mikor ez elkészül, az ugyancsak sürgős gyermekorvosi rendelő építésébe fognak. S két esztendő múlva az óvodát kell bővíteni, s hozzálátni a művelődési ház megújításához. Kell, mert fiatalodik Zámoly. Úgy is, hogy térnek vissza a városon szerencsét próbált fiatalok. Mint Szököcs István és Pilotács Gyula, akik szakmunkás-bizonyítvánnyal jelentkeztek a téeszbe. Mondják, hamarosan nekik is lesz majd betonkoszorús falú házuk, a palafödél alatt fiatalaszszony. Motor, talán autó. Most még csak a kívánás van meg, a karjuk ereje, munkabeli ügyességük, fürgeségük. Meg a bizalom a következő szelíd tavaszokban. (A fehéren csillogó emlékmű oldalában zöldszürkén löki rég elnémult csövét a dombokon túlra, Nagybajom felé egy páncéltörő ágyú. Ki tudja, hányféle föld tapadt kerekeihez, ki tudja, járt-e már itt akkor, azon a tavaszon. Lehet, nem emlékezhet az égő somogyi földre, de a pernyével borított Európára igen. Dehát az emlékmű se a dél-balatoni hadműveletet örökíti pusztán. FEKETE, KÉKEN CSILLOGÓ szőrű lovat vezet egy asszony. Tempósan lépegetnek az út szélén — messzire mennek, Igár felé. — Mert csak itt kaptam, rokonoktól lovat... — áll meg az asszony. — Nehéz ám szerezni, főleg ilyen tavaszon, hogy áll még a víz a laposokon. Azt a pár kis háztáji négyszögölet valahogy úgy mérték, hogy sár az alja, hogy a teteje, meg nem áll azon a traktor. Vetni meg csak kell. Jegyezném, melyik szövetkezet tagja, nevetve legyint: — Nem én vagyok a szövetkezetben, hanem a menyem. Én Tabon dolgozom. A Videoton Gyárban. Csak most ki kellett venni a szabadságot. Mert a földhöz nem értenek a fiatalok. — És az idősebbek a számítástechnikához..? — Három hónapig kapkodtam. De hamar feltalálja magát az ember, nem nehéz az a szerelés. A feri-gyűrűkkel dolgozunk, harmadik esztendeje, így mondja, „feri-gyűrű”. De nem is baj, hadd becézze az ipari technikát a mezei munkán nevelkedett somogyi asszony. Csillognak az út harcszemcséi a tavaszi napfényben. Szívesen beszél életéről, rövidebb úgy a kilométer. — Hát persze hogy kell a gyári kétezer-egynéhányszáz mellett is, amit ad a háztáji. Mi csak meglennénk nélküle az urammal, de két fiam, unokáim városiak, így aztán a kóstoló az csak nekünk marad. A harmadik gyerek meg nemigen ér rá odahaza bíbelődni, a tanácson dolgozik. Gyakrabban ér haza napszállatra, mint előtte. Mérnök. Járják az utcákat Nézik, hogy haladnak járdával, vízzel, csatornával. A feleségének meg van elég baja, nemcsak a saját gyerekeivel, hanem azzal a sokkal is, ott az iskolában. Van, hogy tíz-tizenöt is hazakíséri. Már a gyengébbje ugye ... Aztán a verandán folytatódik az óra. Kettéválik az aszfaltcsík, szélesen, sötéten kanyarodik a domb hátán az új, töredezett szürkén, meredeken zuhan le a völgybe a régebbi. Erre fordítja a trappoló fekete kanca fejét. „Jóval rövidebb a régin. Még ha csak mellette is gyalogol az ember.” Azért még megkérdezi, nem ismerem-e a pesti fiát véletlenül, a kelenföldi lakótelepen lakik. *A Gerecse hegység nyúlványai és a Duna között nyújtózó falu, Dunaalmás főutcája pántlikaként csavarodik. Római légiók, tatár hadak, a fekete sereg, törökök, negyvennyolcas honvédek taposták sok évszázadon át rétegekben egymásra rakott köveit. Felette a dombokról a Dunántúlra, a Mátyásföldi síkra látni. 1945. március 20-án, kedden, a déli órákban morzsolódott fel végleg a német ellentámadás. Az arcvonalat Almásfüzitő és Dunaalmás között vágták szét a szovjet csapatok. A széttöredezett csapattesteket a folyóba szorította a 223. lövészhadosztály. Az asszonyok és a gyerekek a templomdomb alatti borpincében húzódtak meg. Negyven méter mélyen is érezték a tompa rázkódást — a domb a T 34-es harckocsi minden lövése után megrendült. — A SZÓLÓ csak a hajlott hátú embert szereti... dörmögi az őszes, markáns arcú férfi. — Kora tavasztól késő őszig mindig akad itt tennivaló. De a friss levegő megfizethetetlen. Nézzen arra — mutat nyugat felé —, az a kémény az Almásfüzitői Timföldgyáré. Ott dolgozom, lakatos vagyok. Ott aztán, mintha állandóan tél lenne, lepi a fehér por a lakótelepet, ötvenéves koromra értem meg, hogy saját szőlőm, kis nyaralóm van itt. Bár néha akad itt is izgalom... Ezt találtam a múltkor is. A szőlősor végén frissen duzzadó rügyek mögött vörösfeketén, szárnyas végére állított repeszgránát. Megnézték a környékbeliek. Már csak azért is, mert az 1600 lakos nagyobb része már csak filmből, könyvből ismert. A főutcán takaros porták. Nem messzire, az egykori homokos szántón százötven családi házból lakótelep. Az egyik új kétszintes ház előtt idős férfi üldögél. Úgy, ahogy csak esőtől feketére mosott, repedezett kispadon lehet — pedig hát, vászon kempingszék van alatta. — Gyenge vagyok, már, mint az őszi légy . .. Pedig valaha egy zsák gabonát könnyen felvittem a padlásra. A téeszből mentem nyugdíjba. Egyre kevesebben lesznek ott, önálló szövetkezetnek alakult vagy tizenöt éve a Dózsa Népe, aztán egyesült, félszázan, ha dolgoznak mostanában dunaalmásiak benne. Az iparba járnak, Almásfüzitőre, Tatára, Lábatlanra, Nyergesújfalura. Annyi a gyár, mint a pelyva, persze, hogy mindenki ott keresi a kenyerét. A régi falura a domboldali temető emlékezik, Csokonai Lillájának sírkamrája benne. A hétvégeken sok a kiránduló. Gyakran van előtte friss virág, főleg, ha kék-vörös tarkára cirógatja a mezőket a napfény. 1976 tavasza Tájkép —csata után 1976 tavasza. Meglepett kései hózáporaival; a mezőgazdaság szakemberei aggódva számlálták hideg napjait. Még márciusban elfogyott a telepekről a szén, s újra töltötték a fűtőolajtartályokat. Az építők kényszeredetten babráltak a „téliesített’’ munkahelyeken, s meglódult a munka a lakótelepeken, ahogy engedett a fagy. Megszámlálták a nyereségrészesedést, s eldicsekedtek az asszonyok, ha elcsíptek egy-egy szép darabot a szezonvégi vásárokon. A zálogházba beadták mélyvédelemre az első irhákat; rajzot közölt a vicclap, hogy szalámi és gyulai import kellene. 1976 tavasza. A telex lekopogta az első híreket: az alapozások során II. világháborús tüzérségi lövedékeket találtak; a még veszélyes robbanófejeket tűzszerészek hatástalanították. Folytatódik a budai vár helyreállítása. Baráti találkozóra összejönnek az önkéntesek, s új elemzések jelentek meg Magyarország szocialista fejlődésének kezdeteiről. A Statisztikai Közlöny hírül adja: az európai élvonalba kerültünk a népesedést tekintve. Sorozat indul a televízióban, ismertetni kívánván az „értelem-gyerek” fogalmát, segíteni abban, hogy a születendő korosztály biológiai-környezeti adottságai jobbak legyenek. A „demográfiai karácsonyfáról” leolvasható: jóval több, mint ötmillióan nem élték meg közvetlen élményt szerezve (értsd: rettegést, nélkülözést, sebet, halált látva-szenvedve) a háborút. Egy felmérés alkalmával a fiatalok egyharmadáról derült ki: tudják, hogy volt egy háború, de azt már nem, hogy milyen égésbe, mi sodorta, hogyan ezt a kilencvenháromezer négyzetkilométert, amelyen élünk, 1975 tavasza. Amikor útnak indultak munkatársaink, a tépett földekre, a magyarországi nagy ütközetek színhelyeire, a mai hétköznapot keresték. Az idei tavasz örömeit és gondjait. Ha tetszik: tájképet, harmincegy esztendővel a csaták után, 1976 tavasza. Már világosan csörömpölnek a hajnali gyári villamosok, és korábban elolthatják a lámpát a gépek felett. A naptárt jó előre böngészők talán még bosszankodtak is kicsit: vasárnapra esik az ünnep, nincs plusz pihenőnap. Persze, igazuk csak annyiban van: olyan ünnep ez, ami a hétköznapokért van , ami békés, javaiban kiteljesedő mindennapjainkat hozta, örömeinket és gondjainkat is persze. Csakhogy ezek egyformák abban: az emberi-társadalmi „több” ,— a fejlődés, gazdagodás örömei és gondjai. Egy ilyen hétköznapon jártuk a nagy csaták színhelyeit — 1976 tavaszán. (Munkatársaink: Botlik József, Mekis János, Tóth Károly, Tóth Zoltán, Vincze Péter.) Szabó Iván rajza RIPORT 1976. ÁPRILIS 4, VASARNAP 9