Magyar Hírlap, 1981. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-01 / 230. szám

21981. OKTÓBER 1. CSÜTÖRTÖK NEMZETKÖZI POLITIKA fa­­llVf­ul Megtar Hírlap A JKSZ KB ülése A gazdasági stabilizációs program következetes megvalósításának teendői (MTI) Belgrádban szerdán ki­bővített teljes ülést tartott a JKSZ Központi Bizottsága. A plé­­numon fő napirendi pontként az ország társadalmi-gazdasági hely­zetének értékelése és legfonto­sabb feladatok meghatározása sze­repelt Dobroszlav Csulasics, a KB el­nökségének titkára vitaindító be­számolójában megállapította, hogy az ország gazdasági helyzete sú­lyos, s ha a mostani irányzatok folytatódnának, a fejlődési ütem lelassulásával, sőt csökkenésével, s fokozódó inflációval kellene számolni, ami mind gazdasági, mind szociális téren egyre nehe­zebben lenne elviselhető, s kér­désessé tenné az állam fizetőké­pességét. Fel kell tehát hagyni azzal a gyakorlattal, hogy többet fo­gyasztunk, mint amennyit meg­termelünk — húzta alá a szónok. A kommunista szövetségnek és minden szocialista erőnek le kell vonnia a szükséges következteté­seket, s minden erejüket a gaz­dasági stabilizációs program kö­vetkezetes valóraváltására kell összpontosítani. A két fő feladat: meg kell akadályozni a gazdasá­gi helyzet további romlását, s el kell hárítani az ország fizetéskép­telenné válásának veszélyét; pon­tosan meg kell állapítani a mos­tani kedvezőtlen gazdasági folya­matok tényleges okait, azokat fel kell számolni. E teendők megvaló­sítása nem tűr halasztást. A gaz­dasági stabilizáció a fejlődés biz­tosításának egyedüli alternatívá­ja. Babrak Karmai nyilatkozata a Pravdában Irreálisak a nyugati rendezési tervek (MTI) Az Afganisztánnal kap­csolatos kérdésekről folytatott bár­milyen tárgyalások témája csak Afganisztán és szomszédai, első­sorban Pakisztán és Irán viszo­nyának rendezése lehet, de nem érintheti az ország belső társa­dalmi rendjét, kormányának ösz­­szetételét. Mivel a Nyugat által eddig előterjesztett minden ren­dezési javaslat valamilyen formá­ban érinti a kizárólag az afgán népre tartozó kérdéseket, az af­gán vezetés ezeket a terveket irreálisnak és elfogadhatatlannak tekinti — hangsúlyozta a Babrak Karmai a Pravdának adott inter­jújában. Az Afgán Demokratikus Köz­társaság forradalmi tanácsának elnöke, az Afganisztáni Népi De­mokratikus Párt Központi Bizott­ságának főtitkára országának bé­­kejavaslatairól szólva megismé­telte: Afganisztán azt tartaná leg­hasznosabbnak, ha kétoldalú tár­gyalásokon rendezhetné kapcso­latait Pakisztánnal és Iránnal, de kész a háromoldalú tárgyalások­ra is; nincs kifogása az ellen, hogy a megbeszéléseken az ENSZ főtitkára vagy képviselője részt vegyen. Babrak Karmai hangsúlyozta, hogy a politikai rendezésnek el­engedhetetlen feltételei azok a megbízható nemzetközi garanciák, amelyek szavatolják az Afganisz­tán elleni külső fegyveres beavat­kozás végleges megszüntetését. Egy ilyen politikai rendezés le­hetővé tenné, hogy a Szovjetunió és Afganisztán által közösen meg­állapított időpontban elhagyja az ország területét a jelenleg ott tar­tózkodó korlátozott létszámú szov­jet csapatkontingens­­ - állapítot­ta meg Babrak Karr­­. -----------------------------------------------------—————------------------------------------------------------— Angola ( (CETA ) Előtérben a szakemberképzés A GYARMATI MÚLT ÖRÖK­SÉGÉNEK FELSZÁMOLÁSA nagy erőfeszítést és áldozatválla­lást kíván minden fiatal, függet­lenné vált országtól. Ennek igaz­sága fokozott mértékben érvé­nyes azokban az országokban, amelyek a szocialista társadal­mi rendszer felépítésében jelöl­ték meg a számukra követendő utat. Az Angolai Népi Köztársa­ság gazdaságépítését ezen túlme­nően nehezíti, hogy a Dél-afrikai Köztársaság időről időre agresz­­sziót hajt végre az ország ellen, ami a békés építőmunka hátrál­tatásán kívül jelentős anyagi ká­rokat is okoz. Az MPLA, Angola vezető ere­je, a függetlenség kivívása után feladatul tűzte ki, hogy az or­szág lakossága a párt vezetésével modern és független társadalmat építsen; hogy fejlesszék Angola gazdaságát; hogy a lehetőség sze­rint a legkorábban hozzák létre a néphatalmi szerveket. E hár­mas feladat megoldását a béke megőrzésének feltételeként jelöl­te meg a néhai elnök, Agostinho Neto. Angola mai vezetői Neto útmutatásai alapján eddig is szép sikereket értek el: javult az egészségügyi ellátás, az írástu­datlanság megszüntetését szolgáló kampány eredményeként csak­nem ötszázezer ember tanulta meg a betűvetést, biztosított a nők egyenjogúsága, tavaly pedig megválasztották a népi­ gyűlés küldötteit, és Angola történeté­ben először tanácsi választásokat tartottak. A hat éve kivívott független­ség után a gazdaságfejlesztési koncepció kidolgozásakor kiemel­ten foglalkoztak a lakosság jobb ellátásának megszervezésével, a mezőgazdaságban a nagyüzemi módszerek bevezetésével, de az ipart jelölték meg az angolai gaz­daság mozgatórugójaként. Álla­mosították az ipari üzemeket, a bankokat, ellenőrzésük alá von­ták a természeti kincsek kiakná­zását. E több lépcsőben végre­hajtott program sikerét azonban több, a gyarmati id­­szakból örö­költ tényező befolyásolta, és e problémák mellé újabbak sora­koztak föl az utóbbi esztendők­ben. ANGOLA alapvetően mezőgaz­dasági ország, a hatmilliós lakos­ságnak csaknem nyolcvan szá­zaléka a földből él. A nagyüze­mi módszerek mellett még meg­találhatók a naturális gazdálko­dás maradványai — elsősorban az infrastruktúrában szegény, a városoktól távoli területeken. A piac- és pénzgazdálkodás általá­nossá válását e helyeken nehezíti, hogy az angolai ipar nem képes kielégíteni a­ lakosság igényeit, így a földből élőknek nem érde­kük többet termelni, mint ami saját szükségleteiket fedezi. Köz­ben akadozik a városok élelmi­szer-ellátása. E következményláncolat annak eredménye, hogy a függetlenség kivívása után, a portugálok tá­vozásával, éppen az a réteg (csak­nem háromszázezer ember) hagy­ta el az országot, amely szaktu­dásával, szakértelmével döntő részese volt a javak előállításá­nak. Az angolaiak szakképzett­sége minimális volt, és azok, akik megfelelő szaktudással rendel­keztek, a győztes forradalom ve­zetőivé és kádereivé váltak. El­lentmondásos helyzet alakult ki: egyrészt szükséges volt ellátni az ország gazdasági-politikai vezeté­sét, másrészt ugyanezekre az em­berekre hárult volna a gépek és berendezések működtetése. Két feladat egyidejű ellátása utópisz­tikusnak tűnt, ezért az angolai vezetés fontossági sorrendet ál­lított fel. Először az államhatal­mi szervek káderigényét elégí­tették ki, ezzel egy időben meg­kezdték a szakemberképzést is. Ennek hatásaként több tízezer fiatalt vettek fel az iskolákba, közülük az elsők most hagyták el az iskolapadokat. A fejlődést érzékletesen mutat­ja, hogy az 1975 előtti, alig két­száz egészségügyi dolgozóval szemben ma az ország 16 közép­fokú egészségügyi tanintézményé­ben több mint háromezer diák ta­nul. A fejlődés a többi területen is hasonló dimenziókat mutat. Ugyanakkor több ezren tanulnak a szocialista országokban, köztük hazánkban is, ami biztosítja, hogy Angola a közeljövőben képes lesz megoldani az ország gazdasági fejlődését ma még hátráltató szakemberhiányt. A nehézségek felszámolásához azonban meg kell teremteni a fel­tételeket a gazdaság alappilléré­nek, a mezőgazdaságnak a fej­lesztéséhez is. Bár több száz a nagyüzemi módszereket alkalma­zó állami gazdaságok és terme­lőszövetkezetek száma, a munka hatékonysága, a termelékenység még nem éri el a kívánatos szin­tet. Kevés még a gép, a műtrá­gya. Az MPLA-Munkapárt ta­valy tavasszal megtartott II., rendkívüli kongresszusán az épí­tőmunka eddigi irányának meg­tartása mellett határozatot hoz­tak a magánkezdeményezések engedélyezéséről, amitől a lakos­ság életszínvonalának és jobb el­látásának emelését várják. Az an­golai vezetés gazdaságpolitikájá­ra összességében a fokozatosság, a nem erőltetett ütemű fejlesz­tés a jellemző. ,.A LUTA CONTINUA” — a harc folytatódik, olvasható, hall­ható Angola-szerte. És ez nem­csak a betolakodók ellen mozgó­sít, hanem arra is, hogy Angola felnövekvő nemzedéke a most ala­kot öltő koncepciók gyümölcse­ként jólétben élhessen és dolgoz­hasson. (verebélyi) KÜLFÖLDI LAPOKBÓL HEREDTHI A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa delegációjának magyarországi látoga­tásáról nyilatkozott az Izvesztyija tu­dósítójának Eduard Sevardnadze, az SZKP KB Politikai Bizottságának pót­tagja, a Grúz Kommunista Párt Köz­ponti Bizottságának első titkára, a küldöttség vezetője: Az az egy hét, amelyet a Leg­felsőbb Tanács küldöttsége a testvéri Magyarországon töltött, feledhetetlen marad valameny­­nyiünk számára. Olyan ország vendégei voltunk, amely kiemel­kedő sikereket ért el a gazda­ság, a tudomány, a kultúra fej­lesztésében. Marxista-leninista pártjuk vezetésével a magyar dol­gozók sikeresen oldják meg az MSZMP XII. kongresszusán kije­lölt nagy feladatokat. Ez a tanács­kozás fontos mérföldkövévé vált a fejlett szocialista társadalom építésének útján. Bárhova is vezetett delegációnk útja, bárkivel is találkoztunk ezekben a napokban, mindig érez­tük, hogy Magyarországon őszin­te és mély baráti érzésekkel vi­seltetnek országunk, a szovjet em­berek iránt. A látogatás során a delegáció tagjai sokoldalú tapasztalatokat szerezhettek Magyarország életé­ről, képet alkothattak maguknak arról, milyen hatalmas fejlődésen ment keresztül a magyar ipar a népi hatalom éveiben. Az ipari és mezőgazdasági üzemekben tett lá­togatások során meggyőződhettek a szocialista gazdasági integráció, a szovjet—magyar együttműködés alkotóerejéről — hangsúlyozta Eduard Sevardnadze. A Legfelsőbb Tanács küldött­ségének vezetője végezetül megál­lapította: azzal a mély meggyő­ződéssel tértünk vissza Magyar­­országról, hogy a szovjet és ma­­gyar nyfb egysége szilárd és meg­bonthatatlan. Két forduló New Yorkban Remények és talányok SZÓFICAMMAL, jelképnek is beillő nyelvbotlással üdvözölte Gromikót New Yorkban Haig. Az amerikai külügyminiszter, aki a Reagan-kormányzat hivatalba lé­pése óta most először találkozott a szovjet­ diplomácia vezetőjével, azt mondta: „Az éjszaka elolvas­tam az ön bibliográfiáját” — biográfia (életrajz) helyett téve­sen használva a könyvszakmának ezt a kifejezését. Haig azután, alighanem izgalmában, ráduplá­zott a bakira, közölvén, hogy megtudta: Gromiko diplomáciai pályafutása 1943-ban kezdődött. A szovjet vendég azonnal kijavítot­ta házigazdáját, emlékeztetvén rá, hogy 1939-ben lépett a kül­ügyi pályára. 1943-ban, a Haig említette esztendőben Gromiko már nagykövet volt az Amerikai Egyesült Államokban. Tapintat is van persze a vilá­gon, különösképp a diplomáciá­ban. Ezért érthető, hogy Gromiko már nem szólt arról, amit vi­szont a The Washington Post tu­dósítója szükségesnek tartott kö­zölni olvasóival, hogy tud­niillik­ az ominózus 1943-as évben Haig még csupán a Notre Dame egye­tem padjait koptatta. Tegyük hozzá: összeszámolni is nehéz volna, az USA le­ány külügymi­nisztere jött és ment, hányféle irányvonal formálódott, majd foszlott szét a washingtoni politi­kában, miközben a moszkvai dip­lomácia fejének mindvégig az alapjában véve változatlan szöv­et békeprogram következetes kép­viselete volt a dolga .. De miért említjük föl mindezt? Azért, mert tán e háttér előtt még hangsúlyosabbá válik a The New York Times ama cikkének mon­danivalója, amely Az első szavak Moszkvával címmel üd­vözölte a Gromik­o-—Haig­­ál­kozó ered­ményét. „Ahogy­­..r. Gromiko már régen megtanulta, s miként Mr.­­Haigoek is uitánia kell im­már, a asofv­et --asheri­kigi viszonyt nem lehet négyévenként újraföl­­fedezni — írtta lap. —" Minden tettnek a megelőzőre kell épülnie. Lehet, hogy a kapcsolatok nem sokat javulnak a tárgyalások ré­vén, de könnyen és veszélyes mó­don megromolhatnak, ha mellőz­zük a tárgyalásokat. Tessék hát beszélgetni.” A PÁRBESZÉD most megindult, s bár végső mérlegét korai volna megvonni, annyi bizonyos, hogy a kétfordulós találkozó létrejötte önmagában is fontos és pozitív fejlemény. Az eszmecsere — az amerikai külügyi szóvivő kifeje­zésével élve — „őszinte, gyakor­latias és komoly” volt, ami a diplomácia nyelvéről magyarra fordítva körülbelül annyit tesz, hogy az alapos vita ezúttal együtt járt a nézetek közelítésére tett kölcsönös erőfeszítésekkel. A ta­lálkozó jelentőségét érzékeltette a puszta tény, hogy a két külügy­miniszter az elmúlt szerdán és most hétfőn több mint kilenc órán át tárgyalt, zömmel a szakértők kizárásával, csupán a tolmácsok jelenlétében. A második eszme­csere konkrét tartalmáról hivata­losan semmit sem hoztak nyilvá­nosságra, az első fordulóról ki­adott közös közlemény pedig meglehetősen szűkszavú ahhoz, hogy messzemenő következtetése­­­­ket vonjunk le belőle. Ám a négy mondat közül a második éppen azt a bejelentést tartalmazta, amelyre oly régen várt a világ. Megegyezés született arról, hogy november 30-án, Genfben foly­tatják az európai nukleáris fegy­verekről korábban (tavaly októ­berben) kezdett, de félbeszakadt megbeszéléseket. E BEJELENTÉS csak üdvözöl­hető, de a megfigyelők a világon egyelőre sehol sem vállalkoznak rá, hogy megjósolják: vajon az amerikai tárgyalási hajlandóság azonosítható-e a megegyezési kész­séggel, vagy csupán arra szolgál, hogy új taktikával leplezze a konfrontációs, katonai fölényszer­­zési irányvonal változatlan foly­tatásának szándékát? Már maga a New York-i közlemény is óva­tosságra int, hiszen bár közösnek neveztetett, az angol és az orosz nyelvű változat — egyelőre is­meretlen okból — három helyen eltér egymástól. A különbségek pedig ez esetben inkább célzatos­­nak, semmint véletlennek ítélhe­tők. Míg az orosz nyelvű szöveg „fegyverkorlátozásról” szól, az angol „fegyverzetellenőrzést” em­lít, míg az orosz változatban a „komoly tárgyalások” szükséges­sége, addig az angolban a „hiva­talos tárgyalások” kifejezés sze­repel. végül: az orosz a „tárgyalá­sok nagy jelentőségűek” kifeje­zést használja, az angol viszont „a tárgyalások fontosak” fordulatot. Ugyancsak a közlemény adja tudtul, hogy a Genfbe utazó ame­rikai küldöttség élén az a Paul H. Nitze áll, akit fegyverzetkor­látozási kérdésekben a kemény vonal képviselőjének tartanak. Megjegyzik róla, hogy bár Nixon elnöksége idején, 1972-ben, tag­ja volt az első SALT-szerződés kidolgozásában részt vevő ameri­kai delegációnak, később élesen bírálta a Carter-kormányzatot a SALT 2. aláírásáért. A FENNTARTÁSOK HANGOZ­TATÁSA más okból sem felesle­ges. A Gromiko—Haig találkozó­ról kiadott közlemény ugyanis nem határozza meg pontosan, miről is lesz szó a svájci városban tartandó megbeszéléseken. A meg­határozás hiánya pedig arra utal, hogy e rendkívül fontos kérdés­ben a szovjet és az amerikai ál­láspont szemernyit sem közele­dett egymáshoz. Köztudomású, hogy Washington mindenekelőtt és alighanem kizárólag az úgy­nevezett eurorakétákról kívánna tárgyalni azzal a céllal, hogy a már rendszerbe állított, NATO- kódnevükön SS—20-asnak neve­zett szovjet rakéták leszerelése fe­jében tárgyalási aduként szerepel­tesse a Nyugat-Európában 1983 végétől elhelyezendő amerikai közép-hatótávolságú nukleáris ra­kétákat..­­­­oszkva viszont nem­egyszer világosan­­kifejtette — legutóbb ma­ga Gromiko az ENSZ közgyűlésén, mondott be­szédében —, hogy „szerves kap­csolat” van az eurorakéták, illet­ve a Szovjetunió területét Nyu­­gat-Eur­ópából elérő többi nyugati előretolt nukleáris rendszer kö­zött. . A Szovjet álláspont szerint az eurorakéták ügyét nem lehet elkülöníteni az előretolt rendsze­rekétől, vagyis attól, hogy az USA Nyugat-Európába telepített hadászati bombázói, illetve a kon­tinens partjai mentén cirkáló, atomrakétákkal felszerelt NATO- tengeralattjárók ugyancsak stra­tégiai fenyegetést jelentenek a Szovjetunió számára. . A genfi viták első szakaszában tehát nyilvánvalóan arról lesz szó, mi tekinthető „eurostratégiai fegyvernek”, és mi nem, illetőleg mely fegyverek képezik az euró­pai hadászati egyensúly meghatá­rozó elemeit. És csupán e szakasz lezártával kezdődhetnek meg az érdemi tárgyalások, amelyek több hónapig vagy akár évekig is el­húzódhatnak. Erre a The New York Times már idézett, elmúlt hét végi cikke is figyelmeztetett, megtoldva értékelését azzal a jós­lattal, hogy a genfi tárgyalások „nem lehetnek gyümölcsözőek, ha nem történik haladás az interkon­tinentális fegyverekről szóló új szerződés irányában”. EZEN A PONTON kapcsolódik az­­ európai nukleáris rendszerek korlátozásának ügye a SALT-fo­­lyamathoz, amelynek sorsát a SALT 2. végretételével éppen az USA tette kérdésessé. S hogy lesz-e a SALT-nak folytatása? Richard N. Perle amerikai had­ügyminiszter-helyettes elmúlt he­ti nyilatkozata szerint „hat hóna­pon belül” az USA megkeresi a Szovjetuniót az új hadászati fegy­verkorlátozási tárgyalásokra vo­natkozó javaslataival. A remények tehát továbbra is talányokkal párosulnak. S az utóbbiak száma feltehetőleg csak a jövő év elején tartandó újabb szovjet—amerikai külügyminisz­teri találkozó után csökkenhet. Addig pedig Haignek bőven van ideje nyelvbotlásra. Kürti Gábor

Next